Kölyökként azt tanultam meg, hogy ököllel sok dolgot meg lehet oldani. Hozzászoktam a kevéshez, nincstelenséghez, így egyáltalán nem jellemző rám a beképzeltség, nem is lenne mire fennhordani az orromat. Egyszerű ember vagyok, akinek nincsenek nagy igényei, no persze azért igényes vagyok, nem homeless kategória. Az élettől nem várok túl sokat. Az érzéseket nem igazán tudom kimutatni, talán azért is, mert ezt a gyengeség jelének tekintettem, ezt pedig nem mutathattam ki a közegben ahol éltem. A légióban hozzászoktam, hogy bármit hozhat az élet. Keménynek kellett lennem, ott is. Sokan féltek is tőlem, akikkel nem egy egységben szolgáltam. Ezért ragasztották rám a Rambo nevet. A harcban átmentem berserker üzemmódba, nem éreztem túl sok félelmet, nem érdekelt a sérülés vagy a halás sem, csak mentem és tettem, amihez a legjobban értek. A lételemem a Francia idegenlégió és a katonai szolgálat, főként az éles bevetések. Pszichikai vizsgálatokon szokták is mondani, hogy ritka eset vagyok, aki ennyire rajong a harcért és nincs bennem semmi negatív pszichés behatás a sokszor véres küldetések után. Mivel a parancsokat teljesítem és tudatomnál vagyok, ezért mindig alkalmas minősítést kapok, bár hozzáteszik, hogy a viselkedésem akkor is abnormális.

Nem túl érdekes a családom története, de azért megosztom veletek, hátha nevettek vagy sírtok egy jót kínotokban. Apám egyszerű konyhai szakács, anyám pedig felszolgáló ugyanabban az étteremben. Mielőtt megszülettem volt némi félretett pénzük, amit lakásvásárlásba öltek, hogy mire megérkezem legyen egy saját kecónk. A nem túl menő környéken (Bronxban) sikerült is venni egy lepukkant kócerájt. Legalább saját volt, mondták ők… Szépen fizetgették a hitelt, mert ugye anélkül csak a felső réteg tud házat venni, de mi nem az a réteg vagyunk, eléggé alul helyezkedünk el, majdnem a talajvíz szintjén. Dél-Bronxban nőttem fel, ahol akkoriban minden rassz külön negyedben élt. Fiatal fiúként sokat voltam az utcán, és hamar megtanultam tiszteletben tartani a különböző etnikumokhoz tartozó bandák területeit. Ezektől a bandáktól mindenki félt, mert a tagjaik erőszakos bűnözők voltak. Tizenkét éves koromra már én is egy banda tagja voltam. A társaimmal együtt tehervonatokat törtünk fel, és rekeszszámra loptuk a mogyorókrémet meg más élelmiszereket. Nem menő, de jó buli volt. Azok a bandák, melyeknek a tagjai már a tizenéveskoruk vége felé jártak, sokkal vadabbak voltak. Rengeteg véres verekedés volt a bandák között. Az egyik jó barátomat is leszúrták. A szemem láttára halt meg. Egy nem túl szép napon a szüleim szomorúan ballagtak haza, mert az étterem becsődölt és pattintották mindkettőjüket. Szívász! Nem találtak normális munkát, a hiteltörlesztés pedig hanyagolódott. Apám a csekkeket jól eldugta egy befőttesüvegbe, mert ugye úgy nem lesz velük baj, úgy is elállnak. Egy másik csúnya nap megjelent a men in black, vagyis úgy néztek ki. Kiderült, hogy nem a bolygót védő ügynökök, hanem ártatlan, szegény családok kilakoltatására specializálódott, szívtelen adóhivatali ölebek. Én mondtam, hogy lerendezem őket az utcabeli srácokkal együtt, de apa megállított. Megint szívász lett. Utcára mentünk volna csövelni, amikor utolsó utáni pillanatban apu kapott egy franciaországi álláslehetőséget, egy kis vidéki étteremben.

Így felkerekedtünk, mint a mesében és útra keltünk az óperenciás tengeren túl. Jó lett volna úgy mesélnem, hogy DiCaprióztam a hajó orránál viszont a szegény jegy alulra szólt, majdnem a hajócsavar környékére. Na jó annyira nem volt vészes csak majdnem. Tizenéves voltam, amikor letelepedtünk Saint-Tropez-ben. Semmit nem tudtam a helyről csak annyit, hogy Lütyő őrmester a csendőr itt dolgozott, vagyis itt forgatták a vicces filmet, amit kölyökként mindig néztem. Nem értettem a nyelvet, a suliban telecikiztek, nem voltak barátaim sem. Ej de jó lett volna egy két bunyós haver Bronx-ból. Itt minden új volt, de annyi jó volt az egészben, hogy apa el tudott helyezkedni. Aztán megint mi jött? Na mi? Szívász, hát persze! Anyánál daganatot állapítottak meg ezért rendszeres kezelésekre szorult. Apa alig tudott eltartani minket ezért elmentem melózni. A balhés múltam miatt szerettem volna kidobóként elhelyezkedni de mivel fiatalkorú voltam nem engedték. Elmentem hát gyerekrabszolgának egy téglagyárba napi 20 órát dolgozva. Jó jó, azért ennyire nem volt vészes. Diákmelót vállaltam, ami elég kicsinyke zsetont hozott a kasszába. Szóval éppen, hogy megvoltunk. Betöltöttem a 18-at és irány a Harvardra… Jó is lett volna, ha van pénz, de nem volt. Anya egyre rosszabbul volt én meg segíteni akartam. Tovább tanulni nem volt pénz ezért elkezdtem azt, amihez nem kell semmi végzettség.

Jelentkeztem a Francia idegenlégióba, hogy majd én megmutatom ki a nagy legény. Jól fizető állást kínáltak, TB-t meg minden szépet és jót, amit a mesék írnak. Az első napomon aláírattak egy fél könyvnyi papírt velem, aminek a fele arról szólt, hogy így meg úgy meghalhatok, csak én leszek a felelős mindenért, semmiről nem beszélhetek soha, hogy mit csinálok, hova küldenek csak majd 90 évesen az unokáknak. Mindezt vigyorogva aláfirkáltam, mert kellett a pénz anya kezelésére. Az első napomat egy kemény gyomorszájba vágással indítottam. Valamit beszóltam a kiképzőtisztnek, aki ezt nem annyira díjazta. Már itt elástam magam, többszörösen is. A nyelvet se beszéltem tökéletesen, de itt megtanultam, mert, ha nem értettem a feladatot, akkor keményen lealáztak. Összességében nekem kellett a legtöbbet futnom, három maratont kb, legalább is úgy éreztem. Már előre tudtam mi lesz, kezdtem is minden reggel a fekvőtámaszt, mert a vége úgy is ez lett volna. Nem egészen négy hónappal később befejeződött a kiképzésem az alapkiképző táborban, és hivatásos idegenlégiós lettem. Ez volt a kezdete a harci pályafutásomnak. A kiképzés végére már nem feleseltem, értettem a parancsot is végre. Az élet így kiképzés után sem állt másból, mint gyakorlatozásból. Először Francia Polinézia-ra küldtek egy ottani bázisra, ahol két éven át intenzív kiképzést kaptam gyalogsági és gerillaháborús hadműveletekből. Mesterlövész lettem – 450 méterről eltaláltam a céltábla 25 centiméteres közepét. Ezenkívül tanultam harcművészetet, tűzszerészetet, térképolvasást, teljes megsemmisítést és hírközlést. Minden egyes percet élveztem. Ez az időszak nagyon érdekes volt számomra, leszámítva azt, hogy mindig engem hívtak ki, hogy elsőnek csináljak valamit vagy rajtam mutassák be a legújabb Chuck Norris rúgást. Így lettem okleveles zsoldosgyilkológépkatona. Ekkora már nagyon vártam az éles harci bevetést. A nagyobb zsoldért 4 évet írtam alá, hogy addig maradok kötelékben. Még csodálkoztam is, hogy ennyi évre leköthettem magam fix munkával. Röhögtek is a tisztek, amikor aláírtam. Harcolni akartam. Erre képeztek ki. Így hát jelentkeztem a gyalogságba. Nem számított, hová küldenek, csak az, hogy a légiónak ebben az alakulatában szolgálhassak. Az volt életem küldetése, hogy jó katona legyek. A háború lassanként az istenem lett. Kivezényeltek Kongóba, Afrikába „elefántra vadászni”. Ez volt a szleng egyébként, amikor kiküldtek minket. 21 voltam, amikor ez történt. Ledobtak minket éjszaka valami bozótos terepen. Még le se értem, a valagom alatt már röpködtek a golyók. Feszült és izgatott voltam, amikor egyből a harcvonalba kerültem. Nem telt el 24 óra, és egy véres harc kellős közepén találtam magam. Körülöttem sorba haltak meg az emberek. Sokan megsebesültek. A földbe csapódó golyók felverték a port. Nem volt hová menekülni, csak néhány bokor volt a környéken. Mit tehettem volna mást, elkezdtem lövöldözni. Borzalmas volt. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. De aztán elültek a harcok. Én életben maradtam, azok viszont, akiket segítettem visszavinni a mieinkhez, meghaltak. Nagy csodálkozásomra megveregették a vállam, amiért sikeresen átestem a tűzkeresztségen. Sokra mentem vele, mikor majdnem szitává lőttek. Az egységünkből sokan ott is maradtak, mert „nem számítottunk ellenséges jelenlétre a landoló zónában”. Mondtam is magamban, hogy ezzel a dumával sokra megy a féltucat bajtársam, akiket aznap tettünk koporsóba. Azt mondták, hogy a Boko Haram volt a tettes. Csak pislogtam, hogy milyen bokorharcosok? Később felhomályosítottak, hogy ez egy terrorszervezet, kvázi az Iszlám Állam helyi kirendeltsége. A következő húsz hónap volt a bevetésünk legvéresebb időszaka, és én végig harcoltam. A hét minden napján, szinte a nap 24 órájában lőttem vagy lőttek rám, próbáltam csapdába ejteni az ellenséget, vagy ők próbáltak csapdába ejteni engem. Jóformán egész idő alatt árkokból lőttük egymást az ellenséggel, melyek azonnal megteltek sárral, ha esett az eső. Néha hideg volt, és az árkok elviselhetetlenül kényelmetlenek voltak. Árkokban ettem és aludtam. A felderítő és megsemmisítő küldetéseim során rengetegszer be kellett mennem a párás dzsungelbe, ahol állandóan fennállt annak a veszélye, hogy az ellenség kiugrik a sűrű növényzet közül. Volt, hogy hosszú órákon át egyfolytában lövedékek robbantak körülöttem. Az egyik ütközetben a szakaszunknak körülbelül a háromnegyede meghalt vagy megsebesült. Csak 13-an maradtunk. A bevetésünk második évében végre sátorban aludhattam. Ez a viszonylagos kényelem azonban nem volt hosszú életű, mert kora reggel egy bomba fülsiketítő hangjára ébredtem. Megsérültem. Néhány repeszdarab belefúródott a vállamba és a hátamba. Aznap reggel egy gerillacsoport nagy haderőkkel invázióba kezdett.
A sérüléseim miatt katonai kitüntetést kaptam. De nem tartottam annyira komolynak a sérüléseimet, hogy otthagyjam miattuk a háborút. A felcserek (tábori orvosok) gyorsan el tudták távolítani a repeszeket, és hamarosan már úton voltam a válaszcsapó egységben. Az egységükben valóságos gyilkológép voltam. Itt ragadt rám a Rambo becenév. Egyáltalán nem okozott gondot lelőnöm az ellenséget. 32 napon át minden ébren töltött percem azzal telt, hogy házról házra járva felhajtottam és megöltem az ellenséget.
Teljesen jogosnak éreztem a tetteimet. Úgy gondolkodtam, hogy végül is az ellenségünk több ezer ártatlan férfit, nőt és gyermeket ölt meg Kongóban és a környező országokban. Sok faluban az utcákon és a sétányokon tucatjával hevertek a holttestek; mindenhol rejtett robbanótöltetek voltak, még a holttestek alatt is; az orvlövészektől is állandóan tartanunk kellett. De semmi sem rettentett el. Meg voltam győződve róla, hogy ha megölöm az ellenséget, azzal azt teszem, ami helyes.
Ám a helyi harcok nem csillapodtak, és én maradni akartam. Így hát újból jelentkeztem szolgálatra miután lejárt a szerződésem. Ekkor már törzsőrmester voltam. Egy különleges küldetést kaptam. Vidéki falvakba kellett elvinni légiós különítményeket. Ott civilekkel volt dolgunk, meg kellett tanítani nekik, hogy hogyan védhetik meg a közösségüket. Szünet nélkül résen kellett lennünk, mert az ellenség sokszor elvegyült a helyiek között. Éjjel titokban felkutattuk az ellenséges harcosokat, és megöltük őket. De még ekkora idegfeszültség ellenére is egyre jobban szerettem a háborút.
A második szolgálati időm is gyorsan eltelt. Ismét kérvényeztem, hogy maradhassak. De ekkor a feletteseim feltételesen járultak csak hozzá. Talán mert látták rajtam, hogy abnormális módon szeretem a háborút. Az idegenlégiós pályám azonban ezzel nem ért véget...

Pár hónapja történt egy újabb nagy szívász. A többéves kezelések ellenére anyu áttétes lett és meghalt. Ekkor elküldtek három hónap fizetett szabadságra, hogy dolgozzam fel a gyászt és higgadjak le végre mert a végén halálba kergetem magam és az egységem. Apa visszaköltözött Bronxba én meg lejöttem hozzá, hogy támogassam. Mindezek után furcsa mód nem észleltem magamon semmiféle érzelmi vagy mentális rendellenességet, melyet a háború váltott volna ki. Nem ért gránátsokk, nincs poszttraumásstressz-szindrómám, nincsenek rémálmaim, és traumatikus emlékképek sem gyötörnek. A „sima” hétköznapokban élni roppant fura érzés nekem, akinek a harc az élete. Talán megtanulom milyen egy hétköznapi ember élete, talán nem…