Anya biztosan a bűnözővé válásom első komolyabb jeleinek venné a legutóbbi incidens óta azt, hogy hazudtam neki. Pedig, tulajdonképpen nem először csinálom, ami tudom, hogy nem valami szép dolog, de ha úgy gondolok rá, mint … saját magam feltalálására, akkor kicsit jobban is ízlik a hazugság, elvégre, az önállóságomat mutatja meg, igaz? Így történt, hogy miután anyának hirtelenjében el kellett utaznia az este valami halaszthatatlan ügyfél miatt, a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak a húgomra, mert apa szokás szerint elérhetetlen, a nagyi pedig szintén elutazott valami … ”csajos” programra, ahogy ő fogalmazott.
Másfél hónapja, körülbelül ilyen régóta készültem arra, hogy Nicolelal elugrunk Evansék következő bulijába, amit anya persze gondolkodás nélkül húzott ezzel át. Igaz, a szobafogság, amit kiszabott, egyébként se engedte volna, hogy elmenjek, de … van ablak a szobámban, és nincs rajta rács. Még.
Dorothyt hívtam át az osztályból, aki olyan lány volt, amilyennek anya alighanem engem is akart volna. Éppen ezért gondoltam, hogy ő majd remekül gondját is tudja viselni Charlienak az este, míg én elugrom Evansékhez. Háromszor annyit fizettem neki, mint amennyit bárhol máshol kaphatott volna, ezzel lényegében teljesen le is nullázva magamat, de mivel Nicole is az év bulijának harangozta be az estét, nem igazán voltam alkupozícióban.
Éppen ezért is nyílt tágra a szemem döbbenettől, mikor Dorothy hívott. Annyira ugyanis nem voltam rossz, hogy még le is némítsam a telefonom. Vagy csak simán elfelejtettem lenémítani, nem tudom, de … jobban hangzik, ha inkább a felelősségteljes énemre kenem ezt most.
-Hogy micsoda? Dorothy, az egész estére fizettem neked én nem … mi? Miért hoztad ide? Ne, ne hozd fel, majd én lemegyek! – kiabáltam a telefonba, egyik a szabad fülem befogva, hogy halljak is valamit abból, amit mondott, de már letette. A kanapén átlépve, és kis híján arcra esve siettem át a nappalin, a bulizó tömeg közt, hogy még az épületben, és ne a hatalmas penthouse lakás küszöbje előtt találkozzam a húgomékkal.
- Te nem vagy végzős – állapította meg bölcsen, és már erősen kábán a srác, aki ajtót nyitott pár pillanattal azelőtt, hogy mellé ugorva megelőzhettem volna.
- Köszi, innen átveszem, oké? Menj csak … akárhova – vontam meg a vállam, idegesen mosolyogva. A srác túlzottan is sokat ivott ahhoz, hogy keresztkérdéseket legyen kedve feltenni, úgyhogy miután néhány furcsálló pillantást vetettem Charlie, Dorothy és köztem, végül hátat fordított és ment vissza a többiekhez.
- Neked elment az eszed? Komolyan idehozol egy tíz évest …? – kezdtem volna bele a fejmosásba, de mögöttem hangos skandálásba kezdtek.
-Sör pipa, sör pipa, sör pipa….
Hátra kaptam a fejem, és láttam, ahogy három jó hosszú csövet hoztak, az egyik végükre tölcsért erősítve, úgyhogy ez volt az a pillanat, mikor Charliet megfordítva, a hátát fogva toltam ki a lépcsőházba, olyan gyorsan csapva magunkra az ajtót, ahogy csak tudtam. Ha anyának sör pipákról fog beszélni, nem kell aggódnom az egyetem miatt, mert meg se érem.
Folytattam volna, amit elkezdtem, de Dorothy megelőzött. Valami családi dologról kezdett el beszélni, de úgy hadart, hogy alig értettem. Aztán egyszer csak hátat fordított és lerohant a lépcsőn.
- Legalább vigyél haza minket! – szóltam utána a korláthoz szaladva, de válasznak csak egy ”bocsi, nagyon sietek”-et kaptam, úgyhogy ingerülten csaptam a csípőmre a kezem, nagyot sóhajtva emelve az égre a tekintetem. Pontosabban a plafonra, de most beértem azzal is.
- Szóval …  pillantottam a húgomra, miután leplezni tudtam, hogy milyen szívesen ejtettem volna egy zongorát Dorothyra. – Várj itt, rendben? Egy pillanat és jövök, csak visszaugrom a kabátomért – hátráltam az ajtó felé, és csak résnyire nyitottam, hogy ne lásson semmit a bent zajló sör pipa versenyről. Ahogy pedig beslisszantam, úgy is érkeztem vissza nagyjából egy perc múlva. Ennél is gyorsabb lettem volna, ha Nicolet nem kell leszerelnem. Felajánlotta, hogy hazavisz minket, de mivel ő és én is ittunk már ... nagyon nem lenne jó ötlet.
- Tessék, szereztem egy kis útravalót – nyújtottam felé egy zörgő chipses zacskót, miközben lefelé baktattunk a lépcsőn. – Na és, egyébként jól elvoltál Dorothyval? Mert, ha igazából csak azért lépett le, mert véletlen felgyújtottátok a konyhát, akkor arról tudnom kell. Időbe telik, mire kitalálok valami hihetőt anyának – mosolyogtam rá, kinyitva az épület ajtaját, hogy átbújva a kezem alatt kimehessen.
- Jaj, ne már – nyögtem fel, már az utcán, mikor a telefonom nem adott életfunkciókat. Szóval nem Dorothy tette le, hanem én merültem le. Ennyit a felelősségteljességről. – Oké, taxit nem hívunk. Bár gondolom … nálad sincs sok pénz – sandítottam Charliera, a fejemet vakarva gondolkodás közben. Pénz nélkül pedig egyébként se sokra mennénk egy taxival. A városnak ez egy elég menő, de csendes környéke, úgyhogy errefelé nem sok taxis vadászik utasokra.
- Remélem nem fáj a lábad, mert egy darabig most gyalogolhatunk – pillantottam együtt érzőn Charliera, majd a kezemet nyújtottam felé, ahogy elindultunk. Tudom, kezd már azért kijönni a kézen fogva sétálunk az utcán korszakából, de elég késő van már, úgyhogy … te jó ég, olyan vagyok most, mint anya. Azaz, maga a tény, hogy nincs világos, mindent is jelent. A ”de hát éjszaka van” érv mindennél erősebb a Földön.
- Ha majd anya kérdezi, hogy milyen volt az este, akkor … otthon voltunk végig, és a Hamiltont néztük, te pedig időben ágyba kerültél, rendben? – ugyanis, ha kiderül, hogy mi is történt valójában, azaz, hogy szobafogságban, az ígéretem ellenére inkább áthívtam az egyik osztálytársam a húgomra vigyázni, míg én elugrottam egy buliba, hát … jobb inkább bele se gondolni. – Nem kell tudnia Dorothyról, sem arról, hogy eljöttem, oké? Tulajdonképpen, semmiről se kell, ami azóta történt, hogy elment. Az ő érdekében, tudod, hogy sokat idegeskedik mostanában – őszintén szólva, nem tudom miért próbálom hülyének nézni a húgomat, mert elég okos, hogy leszűrje: inkább aggódom saját magamért, ha anya erről az egészről tudomást szerez. Pedig jól elterveztem mindent. Dorothynak csak egy helyben kellett volna ülnie és tévézni. Ehelyett egy tízévest hozott Evansék házibulijába, majd csak úgy lelépett. Ráadásul a pénzem sem adta vissza … francba!

Bailey & Charlotte

Olyan lehettem, mint aki szélütést kapott. Dorothyval veszekedtem, míg Charlie a kezemet rángatta, így úgy festhettem, mint azok a felfújhatós figurák a benzinkúton, amiktől mindig is frászt kaptam. Nem igazán rejtegetem azt, hogy mennyire kétségbeesett is vagyok. Finoman szólva sem számítottam arra, hogy egyszer csak beállítanak ide a tíz éves húgommal. Nem éppen így gondoltam, hogy ki fog derülni: Dorothy se olyan, amilyennek anya akarna engem.
- Hát persze, ez egyértelmű – bólintottam, kétkedő mosollyal pillantva Charliera, de készséggel kész voltam mindenre megesküdni anyának a csokifagyival kapcsolatban, ha sose derül ki, hogy egy idegenre bíztam a húgom, aki aztán elhozta őt ide. Én ugyan ismertem Dorothyt és tényleg azt hittem, hogy felelősségteljes, de … így most elég nagyot buktam. Erkölcsileg és anyagilag egyaránt.
- Hm? – csak lopva pillantottam felé, mert a fejemet épp ide-oda kaptam az utca két vége között, hátha erre tévedne egy taxi, amit leinthetnénk. Fizetni ugyan nem tudnék, de … hátha megesne a szíve rajtunk a sofőrnek. – Azt elhiszem, de szó se lehet róla – ráztam meg meglepően határozottan a fejemet, bár nem volt valami jó ötlet, mert utána meg kissé hirtelen tört rám a szédülés. Nem ittam olyan sokat, de ahhoz épp eleget, hogy ma este távol maradjak az ilyen hirtelen és gyors mozdulatoktól. – Gyerünk, zöld – ha esetleg jobban lefékezett volna a járdán, mint kellett volna, hát magammal húztam őt. – Holnap reggelig lennék az, mikor anya rájön, és kinyír – sóhajtottam fel, mikor átértünk. Ekkor azonban, csakhogy ne legyen még véletlenül se gondok nélküli estém, egy kicsi, de mély kátyú miatt a magassarkú megadta magát és kis híján arcra esve botladoztam, egy villanypóznában megkapaszkodva.
- Rohadt életbe! – mérgelődtem dühösen, majd Charlie felé pillantottam. – Úgy értem, a macska rúgja meg - javítottam magam, fáradtan felsóhajtva, majd a húgom felé nyújtottam a kezem. – Segíts elmenni addig a padig – böktem az állammal a tőlünk néhány méterre lévő pad felé, majd ledobva magam rá mérgesen húztam le a cipőt a lábamról. – Hát ennek annyi – állapítottam meg szomorúan, magam mellé téve, a fájó bokámat masszírozva, amit a cipővel együtt sikerült majdnem eltörnöm.
Nem volt magas a cipő sarka, sőt, szinte észrevehetetlen volt. Nem igazán szerettem az ilyen cipőket, mert szétmegy bennük a lábam, bár anya szerint csak meg kell szokni. Viszont, mivel elég kicsire sikeredtem, muszáj időnként csalni, és ez a cipő nem csak nagyon jól nézett ki, de elég drága is volt. A kátyút azonban nem igazán érdekelte.
- Nézd, az a buli nem is volt olyan jó, tudod? Majd később, úgy … mondjuk öt év múlva lesz egy sokkal jobb első gimis bulid, rendben? – pillantottam Charliera, még mindig a lábamból próbálva kimasszírozni a fájdalmat. Eszem ágában sem volt visszamenni oda Charlieval. Elég sok ott a felelőtlen ember, plusz cigizni sem mennek ki, úgyhogy Charlie bűzlene a bagótól is, amit anya tuti kiszúrna, mert rajtam is mindig megérzi, mindegy milyen alaposan mosok hajat. – Azt ráadásul még csak el se kell titkolnod majd – ez mondjuk hazugság volt, ugyanis én szinte minden buliról hazudtam anyának. Az esetek többségében, mikor apánál aludtam, valójában bulizni mentem el, amit, ha anya sejtett is, szerencsére nem igazán firtatott.
- De addig is, az első szabály: mindig legyen nálad egy másik cipő – mosolyogtam rá, miután némi turkálást követően két használt tornacipőt húztam ki és dobtam a földre. Talán orákulum vagyok, hogy így megéreztem a jövőt. Olyan lehettem benne kicsit, mint egy disney filmbeli hippi, de a kényelem most mindennél többet jelentett nekem. Meg úgy alapból az, hogy tudjak járni.– Vagyis, inkább a második. Az első, hogy figyelj hová lépsz – pontosítottam az előző jó tanácsomon, miközben cipőt cseréltem. – Tessék, kell legyen beletömve egy pulóver is valahol, kapd fel magadra – nyújtottam felé a táskám. Kicsit nagy lesz rá ugyan, és kissé vékony is, de kisebb eséllyel fog megfázni. Mikor azonban oldalra pillantva megláttam a cigarettásdoboz sziluettjét a táskámban, előtte lenyúltam bele, hogy kivehessen. Már lendült is a kezem, hogy hátra dobjam, mintha mi se történt volna, de ekkor eszembe jutott, hogy ez meg szemetelés lenne, ami miatt múltkor már anya rám szólt, mikor Charlie előtt csináltam. Fenébe, ez miért ilyen nehéz? – Valaki biztos összekeverte a táskákat és az enyémbe tette – pillantottam a húgomra, magyarázatot adva a dologra. Ki kéne dobnom, igaz? De elég drága volt, és szinte még tele van, így pedig pazarlás lenne. – Majd … megkeresem azt, akié, és visszaadom neki, mert ugye így illik – bólogattam, a táskám oldalsó zsebébe tuszakoltam bele a dobozt. Szép volt Bailey, így kell ezt csinálni.
- Egyébként, mi ez a tündérszerelés? A bulira akartad felvenni, vagy Dorothyt próbáltad elvarázsolni? – kérdeztem mosolyogva. Utóbbit így, hogy jól átvert engem, megtudnám érteni, sőt, még támogatnám is benne Charliet, ha a pénzem is vissza tudja valahogy varázsolni.
- Na jó, menjünk, mielőtt tényleg itt ragadunk – álltam fel, immár tornacipőben, a törött magassarkút pedig kénytelen voltam kidobni a kukába, mert ellentétben a tornacsukámmal, sehogy se tudtam a táskába préselni. – Mit gondolsz az új suliról? – hirtelenjében intéztem hozzá a kérdést, miközben sétáltunk. Anya ugyan nem számolt be valami részletesen arról, ami történt, de már meg is nézték apával az új sulit, szóval … úgy tűnik gyorsan elrendezték a dolgot. – Tényleg van egyenruha, mint a Harry Potterben? – folytattam a kérdezősködést, miközben busz, vagy taxi után vadásztam a szememmel, de nem igen láttam egyet se. Forgalmasabb környékre kell mennünk, ha elakarunk csípni egyet.

Bailey & Charlotte

- Na látod, ez így igaz. Legközelebb, ha anya veszekszik velem, ezt fogom mondani – mosolyodtam el. De már előre tudtam, hogy úgysem ezt fogom mondani, hanem valami dühös, indulatokkal teli beszédet vágok hozzá, ő pedig mint eddig, az ördög ügyvédjét fogja játszani velem szemben. Nem volt egyszerű anyával vitatkozni, sokszor ráadásul értelme sincsen, de ennek ellenére szinte folyton belementem. Hogy ez makacsság, vagy hülyeség, esetleg mindkettő, nem tudom. Csak azt tudom, hogy utálom, ha az övé az utolsó szó.
- Ne, ne, nem kell, rendben leszek, csak … segíts, fáj kicsit a lábam, nem olyan vészes – ráztam a fejemet, mély levegőt véve, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki éppen meghalni készül. Rá tudtam állni, úgyhogy nem tört el, de baromira fájt, szóval … talán csak alám fordult, bár az sem lenne valami biztató. Ha szerencsém van, megúszom annyival, hogy kissé feldagad a bokám.
- Hamarabb eljön, mint hinnéd. És nagyon helyes, csak anyát kell majd távol tartanod, hogy ne égessen le. De megoldjuk – húztam széles mosolyra a szám, a húgom felé pillantva. Hamarosan már Charliet is zavarni fogja majd az, hogy anya megpróbál mindent tudni arról, hogy mit csinál. Olyan, mintha nem bízna bennem, és ettől a falra mászom. A nagyi csak annyit mond erre, hogy: kamasz vagy, persze, hogy nem bízik benned, de én nem tudom le ennyivel. Ahogy Charlie sem fogja. Igaz, az utóbbi időben a mintagyerek jelző finoman szólva sem illene rám, de … akkor is több bizalmat érdemelnék.
Őszintén szólva, nem tudtam eldönteni őt nézve, hogy elhitte-e amit mondtam, vagy sem. Jobbnak láttam viszont nem tovább mentegetőzni, így inkább gyorsan eltüntettem a cigarettás dobozt, mintha sose került volna elő. Mint kiderült, anya tudja, hogy cigizem és apa már a múltkor rákérdezett úgyhogy nem titok a dolog előttük. Még mindig nem cigiztem sokat, csak társaságban, ritkán. Nem véletlen volt még tele az egész doboz. Ez enyhítő körülmény, igaz?
- Igen? Úgy látszik akkor mindent tudsz – mosolyodtam el, a cipőfűzőkről felé pillantva. – De azért nem kell olyan sok sminket tenni az arcunkra. Emlékszel még Chloe Bonnerre? Annyi sminket használt, hogy olyan volt, mint egy zombi – ő volt az első lány, aki sminkelni kezdett az osztályunkba, bár nem engedték. Nem csak a szülők, de az iskola is tiltotta a túl erős sminket. Emlékszem, hogy majdnem szívrohamot kaptam a mosdóban, mikor először megláttam.
Már éppen kezdtem magamat is megnyugtatni, hogy nem is vagyok olyan felelőtlen, mikor elkövetem az újabb hibát, már nem az elsőt az este során. Charlie kérdését hallva megtorpantam és kétkedve figyeltem pár pillanatig, azt remélve, hogy csak viccelt. Az égre pillantva sóhajtottam fel, mikor tudatosult bennem, hogy elszóltam magam. Szuper, ebből már sehogy se fogom anya előtt kidumálni.
- Fenébe – mormoltam el még utoljára, ahogy közelebb lépve kissé lehajoltam hozzá. Nem kellett nagyon, mert én se voltam az az égimeszelő, úgyhogy a bokám is megúszta. – Nem, én …nem. Tudod, én gimibe járok, és nincsenek ott alsóbb osztályok – kezdtem bele, miközben vadul zakatoltak a gondolatok a fejemben, hogy mégis miként kéne elmagyaráznom neki azt, amit ezek szerint anyáék elfelejtettek. Tipikus. Elintézték a sulit szinte egy nap alatt, de elfelejtettek szólni annak, aki oda is fog majd járni.
- Apa mesélt a … tudod, kis incidensről a suliban – a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan hajszálat. Annyira azért nem volt kicsi az az incidens, de még mindig nehezen hiszem, hogy Charlie csinálta volna azt, amivel apa szerint vádolták. – Anya és apa szerint pedig jót tenne neked, ha … tudod, egy jobb iskolába mennél. A magánsulik mindig jobbak, de tényleg. Tudtad, hogy az elnökeink is mind magániskolákba jártak? – kérdeztem kíváncsian. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mennyi igazságtartalma volt ennek az állításomnak, de valamit muszáj volt kitalálnom, hogy ne azt éreztessem Charlieval, hogy ez büntetés volna. Anyáéknak az, mert nem lesz olcsó. Erről viszont szintén nem kell tudnia.
- Menő egyenruhák is vannak, mint a filmekben. Emlékszel, mikor a Glee-t néztük? Na, pont olyanok lesznek! – vagy nem, de mondjuk, hogy igen. Anya nem igazán avatott be Charlie suliváltás projektjébe, és pont emiatt kerülhettem most ilyen kellemetlen szituba. – Szuper lesz, meglátod! – mosolyogtam rá bátorítóan, ahogy a kezét megfogva tovább indultunk. Őszintén szólva, nem irigyeltem őt. Időnként a helyi magán iskola ellátogatott hozzánk a meccsek alkalmával, és olyankor finoman szólva sem tettek rám mély benyomást. De az a gimi, ott pedig egyébként is minden más. Charlienak pedig addig még van pár éve megszokni az új közeget.
- Anyáék már megnézték és azt mondták, hogy nagyon szuper. Ne aggódj miatta, biztos jól fogod ott érezni magad. Néha előfordul, hogy iskolát kell váltani, ez nem rossz dolog – ráztam meg a fejemet. Csak akkor, ha amiatt kell, mert állítólag félnek tőled az oszálytársaid, de … ahogy apának is mondtam már: ez baromság. – Biztos csak meglepetésnek szánták. Majd … lepődj meg, oké? – kértem őt mosolyogva. Otthon még könyörögnék is neki, de az utcán kissé erősnek érezném. Ez egyébként sem olyan dolog, amit csak el lehetne titkolni, úgyhogy … tuti kiderül, hogy Charlie tőlem, és nem anyáéktól tudta meg a hírt. Már előre fogalmazhatom majd a kifogásaimat anyának.

Bailey & Charlotte

- Persze, nincs semmi baj – mosolyogtam Charlie felé, mielőtt még vetettem volna egy utolsó pillantást a sajgó bokámra. – Legfeljebb kissé bedagad, de … az még nem a világ vége – vontam meg a vállam. Azt azért nem mondanám, hogy kiválóan bírom a fájdalmat, mert ez közel sem igaz, de nem érzem, hogy a világ vége közeledne minden alkalommal, ha letörik a körmöm (már, ha anya engedné, hogy műkörmöm legyen, de nem engedné, és szerencséjére egyébként sem vagyok oda értük), vagy tönkremegy egy újonnan vett ruhám. Sőt, ami azt illeti, még egy heg is van a bal combomon kiskoromból, szóval … mondhatni kemény csaj vagyok. Már amennyire egy felmosott padlón való tanyálással valaki az lehet. Mert az a heg innen van, nem késdobálásból, vagy hasonlóból.
- Ami azt illeti, smink nélkül még hasonlít is kicsit rá – vigyorogtam, és ha Chloe nem szemétkedett volna velem anno annyit, talán még rosszul is érezném magam a szavaim miatt. Így viszont nem igazán volt bűntudatom a dolog miatt.
Ellenben azzal, hogy elszóltam magam. Tuti nem ittam annyit, hogy kimenjen a fejemből, ha anya figyelmeztetett volna ezzel kapcsolatban. Azt hittem, hogy már Charlienak is megmondták, hiszen apa maga mondta, hogy egyből mentek megnézni a szóban forgó új sulit. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?
Nem… nem egyedül. Lesznek ott más gyerekek is, akikkel barátkozhatsz, és … az jól megy, igaz? – pillantottam rá, próbálva bátorítóan rámosolyogni. Megértettem őt valahol, elvégre mégiscsak egy új közegbe kerül majd, és emlékszem én is arra, hogy milyen volt a gimi első napja. Talán még mindig olyan lenne, ha nem találkozom Nicole-lal. Kettőnk közül ő a népszerű, én csak … miatta vagyok ismertebb, mint mások. De talán még ez se igaz.
A múltkor apának azzal viccelődtem, hogy anya csak kicsit volt idősebb, mint én, mikor anya lett. Az tuti, hogy én még messze nem állok készen az anyaságra, mert mikor Charliera pillantottam, és láttam rajta, hogy sírni fog, fogalmam se volt arról, hogy mit is kellett volna mondjak, vagy hogyan oldjam meg. Ez az érzés pedig, a tehetetlenség, nem csak bosszantó, de elkeserítő is volt. Nem tudtam megszólalni, hogy egyetértsek és az egyenruhán keresztül mentsem valahogy a helyzetet, mert … fogalmam se volt róla, hogy kéne. Kezdtem úgy érezni, hogy ezúttal talán tényleg inkább a bulit kellett volna kihagynom, lenyelve a dolgot, hogy anya keresztbeszervezett nekem. Megint. Igaz, ezúttal nem direkt csinálta. Én viszont direkt jöttem el, és most itt vagyok ennek köszönhetően. Az a rohadt karma.
- Hé …  pillantottam le Charliera kissé meglepve, mikor újra megszólalt, de mielőtt bármit is mondhattam volna még, már engem ölelt zokogva. Felsóhajtottam, a hátát simogatva próbáltam volna csitítani, de esélytelennek tűnt a dolog. Egészen addig, amíg újra megszólalt. – Figyelj ide, oké? Charlie, nézz rám! – mondtam a húgomnak, majd pár pillanattal később kissé lejjebb hajoltam. – Nem utálnak téged. És te sem őket, ilyet nem mondhatsz – ráztam meg a fejem, komolyan pillantva rá. Az én hibám is, azt hiszem, amiért olykor Charlie előtt veszekedem anyával és mondok dolgokat, amiket… én se gondolok komolyan. – Nem küldenek el sehova, ez csak egy új iskola, rendben? Minden marad a régiben, csak egy jobb helyen fogsz most majd tanulni. Ez előfordul, tudod? Nekem is új suliba kellett mennem, emlékszel? – igaz, az én helyzetem annyiban más, hogy muszáj voltam gimibe menni, míg ő más dolgok miatt vált sulit, de… a lényeg azt hiszem ugyanaz, nagyjából.
- Csak jót akarnak neked, és hidd el, így jobb lesz. Az ottani barátaiddal még tudsz majd attól beszélni, és találkozni is velük, ha szeretnél. Nem lesz semmi baj, nem változik semmi, oké? – tettem a vállára a kezem, nem véve le róla a tekintetem. – Néha kell olyan dolgokat is csinálni, amiket nem szeretnénk. Anya se akart elmenni ma este, de muszáj volt neki a munka miatt. Néha muszáj sulit is váltani, de hosszútávon, ez az, ami jó dolgokat okoz majd. Jó eredményeid lesznek, bárhova felvesznek majd legközelebb, ami azt jelenti, hogy azt csinálhatod majd, amit csak szeretnél. Ez pedig jó, nagyon jó – bólogatva próbáltam megerősíteni a szavaimat, bár nem tudom, hogy ez tényleg segít-e valamit, csak olvastam egy magazinban. Az viszont tuti, hogy szólnom kell anyának majd erről, mert neki, vagy inkább nekik muszáj lenne beszélni majd Charlieval. Ha a saját húgomat nem tudom megnyugtatni, akkor pedig talán tanárnak, vagy hasonlónak, ahogy anya javasolta, lehet inkább nem kéne mennem, igaz?
- Csak jót akarnak neked, és … lehet, hogy én is sokat mondom anyának, hogy nem tud semmit, de … olyankor hazudok. Mert igazából nagyon sok mindent tud, sokkal többet, mint én. Általában pedig neki szokott igaza lenni, ugye? – sajnos igen, de … azt hiszem kell még pár év, mire én ezt hangosan kimondom előtte. Nem szokta hangoztatni, hogy ő megmondta, de az arckifejezése nagyon beszédes tud lenni, és az majdnem ugyanolyan.
- Igaza volt most is. Otthon kellett volna maradjak, és akkor most nem az utcán szednék össze chipset a földről – mosolyodtam el, ahogy lehajoltam összeszedni a leejtett chipses zacskóból kiesett burgonyaszirmokat. – De én úgy gondoltam, hogy nincs igaza. Ezért most lemerült a telefonom és nincs nálam pénz, mert Dorothy lenyúlta az egészet, pedig nem érdemelte meg – más kérdés, hogy én viszont megérdemeltem azt, hogy lenyúljon. Az a hülye karma. – Az új iskola nem büntetés, Charlie. Nem rossz dolog – felálltam és a kukához sétáltam, hogy kidobjam a chipses zacskót. – Jó lesz, majd meglátod.

Bizonytalanul bólintottam párat, de ha Bailey egyszer azt mondja nincs baj, akkor nincs baj. Mégha a bedagadás rosszul is hangzik. Láttam már osztálytársam méh csípéstől bedagadni és az elég borzalmas volt, de Bailey idősebb, így nyilván erősebb is. Szóval nincs okom kételkedni.
- Tényleg... - nevettem el magam, és most igazán rosszmájúnak érzem magam, amiért másokat bántunk, de ugye amiről nem tudnak, az nem is fáj nekik. Na meg az igazság olykor - ha nem mindig - fáj. És ez a bekövetkezett esetre is igaz. Pedig nem vagyok egy hisztis gyerek és szerintem annyira romlott sem, de most mégis úgy érzem életem legnagyobb hibáját követtem el, mégha pontosan nem is tudom mi az. Nehezen ment a tűrtőztetésem, sokáig nem is bírtam tartani magam. Legszívesebben világgá kiabáltam volna, hogy milyen ostoba vagyok.
- Nem akarok másokat, nekem jók a régi barátaim! - hisztiztem, mert úgy érzem Bailey nem érzi át a helyzet súlyosságát. Barátkozni könnyen tudok, csak éppen nem akarok. Mi értelme mindig új barátokat szerezni, ha úgyse tarthatod meg őket? Zokogva szorongattam Baileyt, mint utolsó mentsvár, de nehezen ment elhinni, mind azt amit mond. Persze... én sem gondoltam komolyan mindent.
- T-tényleg nem utálom őket... de ők akkor sem szeretnek. Egymást sem szeretik. - hüppögtem zaklatottan a könnyeim törölgetve, ezáltal egyik kezemmel néha elengedve Baet. Kissé talán érthetetlen voltam, de ritkán jön rám az elkeseredés rohama, akkor viszont minden ki jön belőlem. És a jelenlegi legnagyobb problémám is az volt - természetesen az új iskola mellett - hogy nem vagyunk együtt. Én pedig belefáradtam az ide-oda dobálásba, mert úgy érzem ez mindenkinek csak teher. Ha nem így volna, együtt is lakhatnánk, hiszen pont ezt tanítják mindenhol, hogy tudni kell békében lenni.
- Akkor nem kell ott maradnom, mint a Roxfortban? És anya mindig jönni fog értem ebéd után? Mindig?! - követeltem a válaszokat, mégha könnyes szemekkel is.
- Az nem ugyanaz. Azt te választhattad. Engem meg se kérdeztek én mit akarok. És ha gonoszak lesznek velem a tanárok? És ha Piton professzor ott tart tanulószobán? És ha a Mardekárba osztanak be?! - töröltem meg újra szemeim, miközben nagyokat szipogtam.
- Megígéred? - hagytam abba lassan a sírást, de azért olykor még akaratlannis legörbült a szám széle, miközben fürkésztem tekintetét. Azért persze elgondolkodtam mondanivalóján, hiszen ha igaza van és jó leszek, nagyobb lehetőségem lesz választani, bár... ez nem azt jelenti, hogy boldog is leszek közben.
- Te is választhatsz? - engedtem el lassan és továbbra is felnéztem rá.
Kicsit lenyugodtam, legalábbis látszatra, mert legbelül még mindig úgy éreztem magam, mintha valaki párnával fojtogatna. Próbáltam Baehoz hasonlóan a jó oldalát nézni mindennek, de nehéz a jövőbe nézni, ha nekem most anyáékra és a támogatásukra volna a legnagyobb szükségem.
- Hazudni bűn, Bailey. De igen, tudom, hogy anya okos és mindig mindent tud. Csak... nem tudom. Ennek nem így kellene lennie... - szipogtam még utoljára megtörölve a pulóver ujjába a szemeim. Sőt halványan elmosolyodva bólogattam neki, illetve én is lehajoltam összeszedni a chipseket, bár szívesen odaadtam volna egy kis patkánynak vagy kutyának, ha járt volna erre akármi. Nekünk úgyse kell már, ők meg biztos szívesen elropogtatnák.
 - Ha anya mindet tud, szerinted tudta, hogy elfogsz menni bulizni? - kérdeztem elgondolkodva, mert mikor kicsi voltam és rosszban sántikáltam szent meg győződésem volt róla, hogy anya mindig mindent lát. Vajon ez igaz?
- Ne aggódj, majd ha legközelebb találkozunk vele, jól megverem. - mosolyogtam rá Baere, mert már többedszerre sajnálja, hogy egyáltalán megbízott Dorothyba, szóval úgy érzem kijár a lánynak egy-két pofon. Az én nővérem senki se húzza le.
- Hiszek neked, Bae. Csak ne csalódjak majd... - motyogtam bizonytalanul. Bár nem nagyon értem, miért mondja, hogy jó dolog. Furcsa meglátásai vanna a jó és rossz dolgokat illetően. Egy kutyus jó dolog. Egy oreos turmix jó dolog. Még egy félig megrágott, több napos csoki szelet a táskád alján is jó. Na de egy iskola...

Példakép félének kéne legyek Charlie számára, igaz? Ebben a szerepben azonban nem teljesítek valami jól, ahogy azt a mai este is mutatja. Anya szinte sose mondja, hogy ”vegyél példát a nővéredről”, de főleg azért, mert míg én láthatóan az idegein táncolok, szeretné, ha Charlie más hobbit találna magának néhány év múlva, mikor hivatalosan is kamasz lesz. Talán tévedés az egész. A nagyi szerint anya se volt olyan szent az én koromban, mint amilyennek engem szeretne.
- A régi barátaid is ott lesznek! Csak lesz néhány … új. Minél több barát, annál jobb! – pillantottam Charliera, és próbáltam nem olyan rossz színben feltüntetni a dolgot, mint amennyire ő annak látta. Azt hittem, hogy anya már megbeszélte vele. Ha ezt egy szombat reggeli közben vezette volna elő, akkor … hát súlyos tévedés volt, én pedig lelőttem a poént.
- Ha nem szeretnének, akkor a múltkor elvittek volna trambulinozni minket? – pillantottam Baera kíváncsian, a fejemet ingatva érzékeltetve a választ: akkor nem. És mégis, ott voltunk és jól éreztük magunkat. Ami még nagyobb dolog, hogy anya is ott volt, és belement abba, hogy hazudjunk a sulinak a hiányzásunkat illetően. Ha ez nem a szeretet jele, akkor … mi az? – Tudod, ez … bonyolult. Az emberek néha külön vannak akkor is, ha valójában nem ezt akarják – szerettem volna valami bölcset mondani, ami segíthetett volna, de nem tudtam. Azt pedig eszem ágában sem volt elmondani, de még csak sejtetni sem, hogy milyen körülmények közt találtam együtt a szüleinket. Csak elkezdene kombinálni és reménykedni. Ő nem emlékszik arra, amivel a válásuk járt, és ez így van jól. Anya és apa nem olyanok, mint a legtöbb elvált házaspár. Viszont, akkor se válnak el ok nélkül az emberek.
- Nem, dehogy! Ahogy vége az óráidnak, érted megy, ne aggódj – ráztam meg a fejem mosolyogva. Én viszont még könnyűszerrel köthettem ki egy bentlakásos javítóiskolában, ha így folytatom. Anya már a felfüggesztés miatt is elég zabos volt, ha megtudja, hogy mindezek után még hazudtam neki, és most késő éjszaka bolyongok a városban a tíz éves húgommal, hát … inkább ne tudja meg.
- Sose lennél Mardekáros, emiatt ne aggódj – pillantottam rá megcsóválva a fejem. – Én se tudtam sokat a gimiről, tudod? Csak a nevét. Annyi gimi közül csak választottam egyet, ami közel van. De jó választás volt, és anya segített kiválasztani – hümmögtem nagyokat, jelezve hogy bizony jó előjel az, ha anya jónak ítélte meg Charlie új iskoláját. – Ha nem rosszalkodsz, nem kerül tanulószobára, te is tudod – mosolyogtam rá. Nála jobban ezt most senki sem tudja. Talán engem leszámítva, mert a múltkori után én is tanulószobára lettem fogva, nem beszélve a számtalan büntetésről, amit még kaptam. De így is olcsón megúsztam, anya szerint.
- Még szép! – bólintottam mosolyogva, felé tartva a kisujjamat. A kisujjeskü felbontatlan, ugyebár. – Én is, csak … kevesebből. A gimi után nem olyan egyszerű már – adtam magyarázatul, megvonva a vállam. De ezt neki még nem kell tudnia, már csak azért se, mert én se tudom még. Két évem van hátra a gimiből, tehát van időm, de … igazából nincs. Az első két év is úgy ment el, mintha nem is lett volna.
- Hallottad anyát a múltkor. Lassan már bűnöző vagyok! – mosolyogtam a húgomra, ironizálva mutogatva a kezemmel. Anya elég hangos volt, mikor a felfüggesztésemet megtudta, úgyhogy majdnem biztos vagyok abban, hogy Charlie hallotta a „ha így folytatod bűnöző leszel” részét a vádiratának. – Szerintem se így kellene lennie. De mit tehetnénk? – grimaszoltam, kíváncsian pillantva rá. A válasz egyszerű: semmit. Ez pedig tényleg baromi bosszantó volt. Bárcsak egyszer én süthetném el anyának az „én előre megmondtam”-ot.
- Nem tudhatja mindig, hogy igaza volt. És most se kell megtudnia. Ez legyen a mi bosszúnk, mit szólsz? Amiért mindent tud. Ezt most nem fogja tudni – vigyorogtam a húgomra. Nem kevés önös érdekem volt abban, hogy sose szerezzen tudomást anya a mai estéről, de emiatt nem éreztem magam rosszabbnak, mint egyébként. Felelőtlen voltam, tudom. Nincs rá szükség, hogy anya két órán keresztül kioktasson ebből is.
- Ez kedves tőled, köszönöm – mosolyogtam Charliera. – De inkább… lyukasszuk ki a kocsija kerekeit, mit szólsz? – ajánlottam egy másik opciót a bosszúra. Az új suli fényében talán aggódnom kellett volna amiatt, hogy Charlie megakar verni valakit, de … ki nem? Apa is sok mindenkit megakar verni, pedig ő felnőtt. Anya biztos sokszor megverné apát, pedig elméletben szereti. Én is szívesen megverném Gabet, pedig tetszik.
Bátorítólag mosolyogtam csak rá. Azt nem tudtam megígérni, hogy nem fog csalódni, de … ez végül is csak egy iskola, nem? Kicsit szoknia kell majd talán, de amint beilleszkedett, már nem is fog arra emlékezni, hogy váltania kellett. Legalábbis remélhetőleg.
- Na végre! – örültem meg, mikor kiértünk a lakóházak sűrűjéből. A buszmegállóhoz siettem és szinte el se mertem hinni, hogy mekkora mázlim van. Az eredeti terv szerint Nicole hozott volna haza, úgyhogy nem néztem tömegközlekedést. Viszont az itt elhaladó busz nem olyan messze tenne le minket otthonról.
- Mindjárt jönni fog – olvastam le a menetrendet a tábláról. -  Figyelj … ahogy kinyílik a hátsó ajtó, belógunk, rendben? Ha gyorsak vagyunk, akkor nem veszi észre a sofőr, mert a felszállókkal foglalkozik majd. Amint látsz egy helyt, ülj le, mintha már régóta fent lennél a buszon, jó? – vázoltam a tervet bólogatva, várva Charlie beleegyezését, majd nem sokkal később a busz is feltűnt. Öten-hatan egyből tömörülni is kezdtek ott, ahol majd a busz első ajtaja kinyílik majd, míg én Charlieval hátrébb maradtam. Amint pedig kinyílt a busz hátsó ajtaja és egy férfi szállt le, már intettem is a fejemmel Charlienak, hogy nyomás. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, így két szökkenés elég is volt, hogy felérjek. Gyorsan körbepillantottam, majd Charliet magammal húzva foglaltunk el két üres helyet.
Bájosan mosolyogtam hátra a mögöttünk előre, aki kissé meglepve pislogott a telefonjából felnézve, de nem érdekeltük annyira, hogy bármit is mondjon. Nem embert öltünk, de … sose tudni, hogy éppen mennyire amerikai amerikaiakat fog ki az ember a buszon. Hosszú másodpercekig állt a busz, de aztán végül felbőgött a motor, én pedig fellélegeztem.
- Jók vagyunk – pillantottam Charliera, majd átkarolva húztam őt közelebb magamhoz. – Na és mit gondolsz, mit csináljunk majd, ha hazaértünk? – ezek után mégsem mondhatom majd azt, hogy nyomás lefeküdni, igaz?

Mégha a szüleim olykor túlságosan is abszurd döntéseiben, tetteiben vagy magyarázataiban el is bizonytalanodom, hinnem kell, hogy a nővérem - lévén, hogy fél lábbal már a felnőttek világát éli, ám másikkal még mindig gyerekcipőben jár - pontosan tudja mi zajlik most le bennem, hogy mit mire vélek, mitől és miért félek, illetve a másik oldalról, hogy vajon anyáék mit akarhatnak ezzel, miért változik meg minden, mikor jó volt minden, ahogy volt. Bízom annyira Baileyben, hogy ne kezdjek el benne is olyannyira kételkedni, mint a szüleinkben. Ő tudja. Tudnia kell. Talán kissé sokat várok el tőle ezáltal, de hisz a nővérem. Ha anya nem is mondogatja, attól még ő rá is felnézek, hiszen szerintem jól kiegészítjük egymást, főleg, mikor anyáék háta mögött kell összefognunk, de csak is azért, hogy kíméljük őket az idegeskedéstől.
- Nekem igazán jók voltak a régiek is. Épp elég velük is foglalkozni. És ha ott barátokat is találok, több ellenségem is lesz, ez biztos így van. Aztán megint bajba sodornak és... megint elküldenek másik iskolába anyáék? Én szeretem a régi iskolát, a régi barátaim és a régi utat oda. - panaszkodtam, mert képtelen voltam egyetérteni mind ezzel. Ha új barátokat akarnék, szereznék, de nem ilyen áron.
- Talán... talán, ha te beszélnél anyáékkal. Vagy apával, mert őt könnyebb meggyőzni, ő meg anyával, akkor talán maradhatna minden úgy, ahogy volt... - javasoltam, s bár hirtelen jött, kissé légből kapottnak találtam elsőre, valójában talán megérne egy próbát. Én megtenném érte. Sőt, én biztos nem hagynám, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Persze még mindig anyáékat védte, és hát jogosan.
- Hát... nem... biztosan nem... - állapítottam meg kissé elszontyolodva, mert azt be kell látnom, hogy ilyesmire csak a legjobb szülők képesek, mint ahogy ezredszerre is végig üvölteni a "Legyen hó"-t, túl kiabálva Elzát.
- Ez hülyeség, nincs benne semmi bonyolult. - jelentettem ki határozottan, mert éppenséggel pont, hogy a nagy példaképeim tanították meg, hogyha valamit akarunk és kitartóan harcolunk érte, akkor megkapjuk. Szó sincs lehetetlenről!
- Ha valamit vagy valakit igazán szeretünk, megszerezzük. Kivéve persze... ha a szüleid nem engedik, de a felnőtteknek mindent szabad. - tettem karba kezeim egyet nem értve vele.
Viszont annak örültem, hogy ott maradnom nem kell, mert a Roxfortban nem sokat látni a szülőket, bár az is igaz, hogy oda a diákok is inkább menekülnek, semmint elszöknek.
- De ha mégsem, azért te eljössz értem, ha tudsz? - kérdeztem zavartan, mert bármilyen szégyen is, hogy ilyesmi eszembe jutott, nem lepődnék meg, ha rossz iskolához menne anya, mikor értem jön. Bae-vel megakartam ígértetni.
Abban azért egyetérthetünk, hogy talán a Mardekár túlzás volt tőlem. Végtére is, én inkább hasonlítok Ginnyre vagy Hermionera, mint sem azokra az idiótákra.
- Ezt nem ígérhetem... - mosolyodtam el picit, persze eszem ágában sincs ott maradni tanulószobán, de azért azt sem mondanám, hogy nem védem meg magam, ha szükség úgy hozza.
Lepillantottam kisujjára, majd apró mosollyal, - és nem kis megkönnyebbüléssel szívemben, hogy még a kisujjesküt is megfogadtuk, - odanyújtom neki sajátom, hogy mindezt meg is pecsételjük.
- Ha gondolod, én szívesen segítek választani, ha eljön az ideje és nem tudsz dönteni. Én is tudok olyan jól választani, mint anya vagy apa. - ajánlottam fel nagylelkűen a segítségem, na cseppet sem azért, hogy én is beleszólhassak az életébe, csupán ötletelgetni vele.
- Háát... ki tudja. Lehet igaza lesz. De ha az is leszel, nem olyan, mint mondjuk Bonnie, hanem mint mondjuk Mystique az X-menből. Néha hibázol, de azért mindig visszatalálsz majd hozzánk... - somolyogtam, mert azért én sem vagyok olyan kis lüke, hogy ne lássam Bae igenis tud bajba keveredni, sőt talán sokszor ő maga az okozója, de azért messze nem gonosz.
Abban egyetértettünk, hogy a világ nem gyerekeknek való és a felnőttek, szülők, csúnyán visszaélnek mindezzel. De lesz majd még, mikor mindez megfordul.
- Semmit. Még. De majd biztosan eljön a mi időnk. És akkor aztán lesz ne mulass. Szobafogság anyának, tévézés megtiltása apának, hajajj. - csóváltam a fejem, mert remélem anyáék is tudják, hogyha végre már nem csókolómmal kell köszönnöm mindenkinek, én sem fogom majd vissza magam. Persze azért, ha jók lesznek, néha én is elviszem őket trambulinozni.
És ami azt illeti, Bae máris ízlelgeti a szülők felé irányuló büntetéseket. Ez tetszik!
- Jó! - mosolyodtam el szélesen, végre ismét cinkos társsá válva. Persze, nem mondom, hogy nem fogok néha izgulni és nem lesz bűntudatom, amiért hallgatok majd róla, de ez van.
- Hát nagyon szívesen. - mosolyogtam rá. Nekem nem probléma, amíg lány, lehet 6 évvel is idősebb, akkor is elverem.
- A kerekeit? - pislogtam fel rá nagy szemekkel. Hű, ez eddig eszembe sem jutott. Mondjuk nyilván azért nem, mert az én osztálytársaimnak nincsen autója, a szüleiknek meg nem akarok rosszat. - Ez sem rossz... - állapítottam meg elismerően.
Így a buszmegállóhoz érve lassan el is szállt belőlem az a mérhetetlen kedvetlenség és félelem, noha nem felejtettem el, és még mindig voltak kétségeim. Mindenesetre Bae jól elterelte a figyelmem ezzel a rögtönzött "szökjünk fel a buszra" tervvel. Nem mondom nagyon izgultam, mialatt beleképzeltem magam, ahogy felsuhanunk a nem sokára érkező közlekedési eszközre.
- B-biztos, hogy nem fog minket kiszúrni...? - kérdeztem aggódva, mert bár egyébként remekül beletudunk olvadni a környezetbe, azonban már késő van, és ilyenkor nem nagyon járnak gyerekek az utcán, arról nem is beszélve, hogy én még mindig pink színű tütü szoknyában feszítek. De igazándiból időm sem volt nagyon túlgondolni, ugyanis, amint megérkezett a busz, minden olyan gyorsan történt. Már csak azon kaptam magam és ijedten kapkodom a lábam, látva, hogy Bailey simán meglép két lépcsőt is, miközben húz maga után. Jézusom, én nem vagyok Superman, hogy ekkorákat lépjek! Szerencsére felértünk és a kezdeti szívrohamom is alábbhagyott, amint leültünk. Huh, izgalmas volt. Ha nem is most rögtön azonnal, de benne lennék még egy ilyen kalandba. Borzasztóan rosszak lettünk ezalatt azt este alatt, de élveztem is közben.
Mosolyogva hajtottam fejem a nővérem vállának, miközben mosolyogva néztem magam elé, míg meg nem kérdezett a továbbiakról. Akkor elhúzva fejem ismét felnéztem rá. Azért látszik, hogy ő nem anya. Sose kérdezne ilyet ilyen későn, ennyi rosszaság után.
- Nézzünk horror filmet! - csillantak fel szemeim.

-A lényeg, hogy ne keveredj bajba – ráztam meg a fejemet. – Magadtól és mások miatt se, rendben? És ellenfelek, nem ellenségek – javítottam ki őt mosolyogva. Semmiség, de kitudja, talán ebben a pillanatban rögzülne benne egy életre, hogy ellenségként kezelje azokat az osztálytársait, akiket nem kedvel. Az pedig nem lenne túl szerencsés, tekintve, hogy miért is kellett sulit váltania.
-Tudod, néha a dolgoknak változniuk kell, hogy jobbak legyenek – pillantottam rá, és próbáltam nagyon bölcsnek tűnni. – És apának így is lógok eggyel, szóval … szívességeket kérni nem túl alkalmas most – tettem hozzá, felsóhajtva. Apa megtehette volna, hogy egyből hívja anyát miután felfüggesztettek, de nem tette. Anya ettől még persze szörnyen mérges volt, de legalább megválaszthattam a helyet és időt, hogy elmondjam neki mi is történt. Hogy ez használt-e? Nem, kicsit sem. De nekem jól esett.  
Csak barátságosan mosolyogtam Charliera, mélyeket bólogatva. Nem a mai estén kéne összetörnöm a gyermeki naivitást, ami még ott van benne. És azt hiszem bennem is maradt még belőle valamennyi. Miért is sokkolnám őt a valósággal? Amíg azt hiszi, hogy a dolgok egyszerűek, addig nem fog aggódni amiatt, hogy … pont azok a dolgok a legbonyolultabbak, amikre első ránézésre csak legyint egyet az ember.
-Alig várom, hogy felnőtt legyek akkor – vigyorogtam rá. Nem is hatnak olyan idegennek ezek a szavak. Pár évvel ezelőtt én is ezt gondoltam még. Mostanában viszont az egyenjogúságért küzdök anyával szemben, amiről pontosan tudom, hogy teljesen esélytelen, de … nem is tudom, ha nincs is igazam (és sajnos sokszor nincs) legalább jól érzem magam attól, hogy nem hagytam magam. Ironikus, mert ettől csak rosszabbul áll a szénám mindig.
-Persze, ha nem ő, akkor majd én megyek érted – ígértem somolyogva. Előfordult már korábban is az, hogy anya sokáig dolgozott, és emiatt én mentem el Charlieért, miután végeztem a suliban. Apa általában szintén dolgozik, a nagyi pedig mindig segít, ha tud, de akárcsak a  mai este, néha ő is szabadságot vesz ki.
-Ha majd eljön az ideje, a családi kupaktanácsban leszel te is, ez nem is kérdés – bizonygattam neki vidáman. Kissé furcsa elképzelni, ahogy négyen, plusz a nagyi ott ülünk az asztal körül és kézfeltartással szavazunk az egyetemekről. Azonban kitudja, talán jobb döntést hoznánk még így is, mint amit saját magamtól hoznék. Egyetlen egy dolgot érzek, mikor az egyetemre gondolok: bizonytalanságot.
-Lehet, hogy igaza lesz? Szépen vagyunk, te kis áruló – ingattam a fejemet vigyorogva. A múltkori fényében nem túl önkritikus kijelentés ez, de én sose éreztem magam rossznak. Legalábbis, annyira rossznak. A múltkori nagy hiba volt, és tényleg a bánom a dolgot, de … hiába van igaza anyának, mindig úgy érzem, hogy túlreagálja, mikor egy-egy dologból messzemenő következtetést von le. Vagy csak az zavar, hogy igaza lehet?
-Elárulok egy titkot. Ha valakivel kiszeretnél szúrni, akkor sose üsd meg, mert azt könnyen rád kenik. Legyél okosabb, és úgy szúrj ki velük, hogy ne tudják, hogy te voltál az – alighanem hiba ezt tanácsolnom, de … azt hiszem ez lényegében jó tanácsnak minősül. Ettől még nem lesz belőle szuper gonosz, csak … az ökle helyett majd az eszével vág vissza azoknak, akik nem hagyják békén. Így sulit se kell váltania többé. – Persze, azért csak mértékkel. Később lehet megbánod, hogy gonosz voltál velük, akkor is, ha egyébként igazad volt – de ezt még aligha tudja elképzelni. Mikor annyi idős voltam, mint ő, én is célpontjává tettem pár lányt a gonosz tréfáknak, és bár általában oka volt, visszagondolva elég gyerekesnek érzem.
-Ha ügyesek vagyunk, akkor nem – azt már megtapasztaltam, hogy éjszaka a buszokon és metrókon szinte senkit se érdekel a másik. Mindenki fáradt és fásult, semmi kedve másokkal foglalkozni. Ez gyakran igaz a sofőrökre is. Meg igazából mindenkire. Ez egy nagyváros, mindenkinek épp elég a maga bajával foglalkozni.
-Horrorfilmet? Tudnál utána aludni? – hunyorogtam a húgomra. – Mert, ha nem, akkor anya rájön és én kapok ki – habár, a mai este fényében már annak is örülnöm kéne, ha a kikapás mértéke csökken. A horrorfilm lényegesen kisebb büntetést von maga után, mint az, hogy egy idegennel hagyom a húgomat, míg én bulizni megyek. – Rendben, legyen – sóhajtottam fel. Két rossz közül a kisebbet választani bölcs dolog, nem igaz? – De nem bármelyiket, valami kevésbé … véreset és undorítót, rendben? – amivel nem teszem tönkre a lelkivilágát. Sok hülyeséget olvasni arról, hogyha a gyerek sok erőszakos filmet néz, akkor majd ő maga is az lesz. Én se lettem végül hercegnő, Charlieból se hinném, hogy Freddy Krueger lenne, de ráér később is véres és gusztustalan horrorfilmeket nézni.
- Ugye nem hagytatok akkora rendetlenség otthon? – néztem Charlie felé, és reménykedtem benne, hogy nemet fog mondani. Ha ugyanis totális a káosz otthon, akkor az este hátralévő részében lényegében takaríthatok, hogy mentsem a bőrömet anya bosszújától. Jelen helyzetben minél kevesebb támadható pontot kell adjak anyának. Az tuti, hogy Dorothyhoz lesz néhány nem túl kedves szavam majd, ha újra látom.