Tősgyökeres new yorkiként valamelyest elvárná az ember, hogy ha időre kell érkeznie valahova, az utazással kapcsolatos előzetes becslései beigazolódjanak. Ahogy a szanszkritok, vagy az indiánok összhangban állnak a természettel, épp úgy kellene éreznie a mi szmoggal átitatott lelkünknek a közúti forgalom tempóját már jóval azelőtt, hogy az autónk első kerekei rágördülnének az aszfaltra. Mégis, bár a szükségesnél jóval korábban indultam el a múzeumba, utolsóként rohanok a ruhatárhoz, hogy aztán a fene nagy kapkodásban mind a tárcámat, mind a mobilomat a kabátomban felejtsem.
Erre egyébként csak később ébredek rá, mire nagy műgonddal az összes zsebemet végig tapogatom. Tehát ennyit arról, hogy készítek egy közös selfie-t Neil Shubinnal.
Újra egyetemistának érzem magamat, amint az előadóterembe lépve, lázas igyekezettel az utolsó szabad helyeket keresem a pillantásommal - a különbség csupán annyi, hogy ezúttal az előadó büszkélkedhet több hajjal, mint a jelenlévők negyede együttvéve, a fennmaradó háromnegyedet pedig a hölgyek teszik ki.
Csak viccelek.
Ahogy az lenni szokott, ezen szűk kör tagjai is a padsor legszélső üléseit részesítik előnyben (fogjuk rá, hogy azért, mert nem számoltak a későkkel), így hát kénytelen vagyok rosszalló pusmogások kereszttüzében beljebb tolakodni. Esélyem sincs, hogy válogassak a padtársak között, de ha volna, sem tartanám ildomosnak, hogy ilyen közelről a képükbe bámuljak. Fel sem merül bennem, hogy akár ismerősre is lelhetek a sorok között, tekintve, milyen körökben mozogtam a múltban és manapság. A brooklyni aljanépet és a gazdasággal és kereskedelemmel foglalkozó üzletembereket egyaránt nehéz lenne elképzelni egy természettudományi témájú előadáson.
Hozzám mindig is közelebb állt a fizika, vagy a biológia, mint a marketing. Már azelőtt követtem Shubin munkásságát, hogy az NAS jutalomban részesítette őt; szakkönyvtárakba lógtam be, és a focipálya lelátóin gubbasztva ittam a szavait, habár a felét sem értettem annak, amit olvastam. Az én saját kis világom részét képezte, ahova már akkoriban sem szándékoztam beengedni mást, és élesen elhatárolódott az ocsmány mindennapjaimtól, tele olyan emberekkel, akiknek sütött a pofájáról az értetlenség.
Neil ugyanolyan barátságos benyomást kelt, mint ahogyan az interjúkból, a képekről emlékszem rá, talán csak kevésbé ölt vöröses árnyalatot az arca. Azon kapom magamat, hogy el kell fojtanom egy mosolyt, mintha egy régi barátot pillantanék meg a személyében.
Leszámítva, hogy nincsenek barátaim.
Kell egy kis idő, hogy felvegyem az előadás fonalát, pedig alig öt perccel az érkezésem előtt kezdődhetett el. Figyelembe véve a megszokott hadarását, ez nem is olyan meglepő.

It' you again. Darn it

Paul Parrish volt az egyetemen a legkedvesebb tanárom. Tanársegéd, oly mindegy. Az MSC után a Kar továbbra is foglalkoztatta, és ha csak pár évvel is volt nálam idősebb, mindig is gyengédebb érzésekkel gondoltam rá, mint az összes többi félkockára, teljesen kockára, pápaszemes ürgére és hiányban szenvedő nőcire. Paullal órákon át képes voltam beszélgetni és nem egyszer maradtunk a lyukas óráimban a kávézó asztalainál, csak hogy az egyes vázlataimról beszélgessünk, hogy mit lehetne szerinte javítani rajtuk és mi az, amit én úgy gondoltam jónak, ahogy leadtam volna. Imádtam azt, ahogy férfiként másik perspektívát látott meg, és rendszerint remek ötletei voltak, építő jellegűek. Talán egy kis rajongás is vegyült a barátságomba, amit iránta tápláltam, de soha nem léptük át a tanársegéd-diák kapcsolatot, mert tiszteltem őt, de magamat leginkább.
Mióta dolgoztam, immár két cégnél is, még mindig fontosnak tartottam azt, hogy a kapcsolat, a barátság megmaradjon köztünk, ezért időről időre vakrandit szerveztünk le egymásnak. Egy jó film, egy kiállítás, koncert, előadás, színház.. talán ezeket vártam vele a leginkább, és csak miatta nem bőgtem el magam, ha épp zongoraesten tespedtünk a kényelmes, már-már foteleknek is beillő székeken. A mai estét ő választotta ki, ám azt meghagyta, hogy milyen ruha illene ezen eseményhez. A Messenger üzenetében egyetlen szó jelent meg a képe mellett: "elegáns". Komolyan megőrülök ezektől a fickóktól. Miért nem mehetek egyszerű mackónadrágban, nyuszis papucsban a kötelező eseményekre? Legalább másfél órámba, három pisilésbe, egy zuhanyba, fél óra sminkbe telt, mire megtaláltam a számomra tökéletes szerelést, nem túl kevés, de nem is túl sok. Összesen kilencven hat lépcsőt tipegtem le a tűsarkúmban, és még annyit fel, majd le, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban bezártam-e az ajtómat, és naná, hogy nem voltam annyira szenilis, hogy azt tárva nyitva hagyjam. Igazság szerint megvolt Desmond telefonszáma, rácsöröghettem volna, hogy ugyan nézzen át hozzám, de ennyire azért voltam független nő, hogy ne egy férfire támaszkodjak állandóan. Ráadásul a klausztrofóbiám miatt a pici, szűk, zárt tereket se preferáltam, a lift pedig tökéletesen ennek a leírásnak felelt meg. A-a! Nincs az az isten, hogy én azokba a fém kockákba (tudom, téglatest amúgy) beszálljak. a harmadik taxit voltam csak képes leinteni, de láss csodát, csupán további negyvenhét perc zötykölődés és a sámánizmusról tartott előadás után szinte úgy folytam ki a sárga négykerekűből, azon igyekezve, hogy csak nehogy Charles Manson nevét suttogjam minden járókelőnek, aki elsétált mellettem.
Paul széles vigyorral üdvözölt, én pedig odaszaladva hozzá öleltem magamhoz őt, ám nem volt arra időnk, hogy bibliai hosszúságú témákba bonyolódva beszélgessünk, mert időre jöttünk, én pedig szokásomhoz híven egy kicsit elkéstem. De hé! A taxis a hibás!
Közel nyolc perccel és egy újabb mosdólátogatással később már a sor végén mantráztam egyet, mert a sok láb egyenesen veszélyforrás volt rám nézve - biztos recept arra, hogy orra essek. Mégis felszívtam magam, és csak úgy indultam meg, hogy Paul kezét fogtam a biztonság kedvéért. A sorban rengeteg őskövület ült már, az egyiknek szegény halott kisróka is lógott, fehér bundával körbeölelve a nő nyakát.
- Elnézést.. - A legszívesebben ráléptem volna a lábára, hogy támogatta ezt a fajta kereskedelmet, de aztán a pillantásom már a szódásszifon vastagságú szemüveges Télapóra siklott. - Bocsánat.. - Konkrétan - mert a nagy szakálla a pajkos pocakját érte, a hurkás ujjai pedig zörögtek az épp elfogyasztott Reese's mogyoróvajas csokijával. - Sajnálom... huuupsz - a talpam megcsúszott egy földre ejtett zsebkendőn, kis híján fel is sikkantottam, az utolsó pillanatban mart rá a derekamra Paul és tartott egyenesen, én pedig az eddigi suttogásomat halk nevetésre cseréltem, de aztán elkomolyodva az előadás témája miatt köszörültem meg a torkom. - Köszi, Paul, már menni fog. Azt hiszem - nem mertem hátrafordulva rámosolyogni, csak lezöttyentem a középsőre, három székből üresen hagyottra, biztos, ami biztos alapon. Már előre sajnáltam azokat, akiknek a lábára kifelé menet rá fogok lépni, elvesztve az egyensúlyérzékemet rájuk borulok, de Paul úgyis ott lesz. Ha kell, akkor Babyként a magasba emelve fog kivinni. Vagy kilök. Nála sosem lehetett tudni.
Nem több, mint százhuszonnyolc másodperccel később Shubin érkezett meg, az addigi alkan morajló zsibvásári hangulat pedig alábbhagyott, aztán el is haltak a halk beszédfoszlányok, hogy minden szempár már csak az előadóra figyeljen, ám nem sokáig élvezhettük a szónoklatának felvezetését, mert ahonnan mi jöttünk és érkeztünk, volt még más is... Egy öltönyös fazon igyekezett magáévá tenni a mellettem lévő széket, bennem pedig eluralkodott a mérgelődő pánik. Nem menekülhettem a sor közepéről, és le se folyhattam a két székre, ha esetleg bármi történne. Jaj már, mert mi történik? Nem fognak felhívni a színpadra, hogy szerepeljek. Ha lehetne kérdezni sem, kérdeznék. Mert leginkább csak lerajzolnám a Télapót a rókajelmezben. Az utolsó pillanatban húztam be a székem alá a lábamat, nehogy az öltönyös a maga kellemes illatfelhőjével letaroljon, és csak egyetlen pillantást kellett vetnem az arcára, hogy megmerevedjek ültömben, de a tekintetem követte a testének vonalát, az öltöny és ing mögé rejtett izmokat. A jó életbe! Egy másodpercre megengedtem magamnak, hogy a jóképűségének adózzak, a borostájának örvendjek, de aztán lehuppant mellém, magával hozva azt a rohadtul ismerős és egykor szeretett illatot is. A picsába. Élesen szívtam tele a tüdőmet levegővel, de még így is fuldokoltam Matt mellett. Megköszörültem halkan a torkom, és annak ellenére, hogy közöm nem volt a ruhájához az enyémmel, megpróbáltam a markomba gyűrni az összes fehér rétegnyi szoknyámat, hogy elhúzzam a közeléből is, de persze most kellett bénáznom, mert a kézfejem végigcsúszott Matt combjának külső peremén, mire mérgesen hunytam le a szemeimet.
- A picsába! - nem voltam hangos, de a két oldalamon ülő két férfi tisztán hallhatta. Hagytam a francba a szoknyámat, ami a mozgás hatására még ráadásul rá is kúszott Matt lábára kicsit, de az már esküszöm, nem szándékos volt. Csak egy kicsit pánikolva néztem a jelenetet, de szerencsére Paul hangja oldalról elvonta a pillantásom.
- Mi történt, Vonnie? - suttogta, ami beillett volna némi Mackótestvér dörmögésbe. Miért kell ilyen sikátoros-mélyen beszélniük a pasiknak? - Csak nem unod?! Már most? - környörgöm... mert muszáj mindig a nevemet is kimondani, ugye?
- Semmiség. Minden oké, ez a Neil Shubin fantasztikus. Annak adtam csak hangot - köszörültem meg a torkom, a nyilvánvaló hamis igazat suttogva vissza Paulnak, és csak azután, hogy Matt már elkönyvelhetett bunkó csitrinek, fordultam felé, fülem mögé tűrve a hajam, hogy a rövidebb, rakoncátlanabb tincseimen túl is felismerhetővé váljak számára is. Másfél évvel ezelőtt még hosszú, hátközépig érő fürtjeim voltak. A válás után volt szükségem a frissítésre. - Bocsánat, ha útban van a szoknyám. Igyekszem nem zavarni téged, Matt - köszönés? Ugyan, kérlek. Örüljön, hogy nem Télapó apó szakállát tekerem a nyaka köré, pedig megérdemelné. A kezem megint a hullámossá szabott, a felső lyukacsos anyagú szoknyámért nyúlt szinte az ölébe, hogy visszahúzzam magamra minden egyes kibaszott rétegét. - Ha megbocsájtasz - tettem hozzá, visszafordítva a fejemet Shubin őzsenisége felé. Mégis mi a fenének kérek tőle bocsánatot? Kétszer is ráadásul...

Még odáig sem jutok el, hogy befejezzem a pozícióváltoztatás okozta apró redők gyors rendreutasítását az öltönyömön, mikor meghallom, hogy a mellettem ülő hölgy egy mély lélegzetvétellel, majd egy csendes köhintéssel adja a tudtomra, hogy nem osztja a szabad hely felfedezése iránti örömömet. Az első gondolatom, már csak a hallgatóság korbéli megoszlása miatt is, hogy bizonyára egy zsörtölődő vénasszonnyal van dolgom. Én is mélyet szippantok a levegőből, hátha a korábbi sietségem öltött fizikai formát, és most a szemét csípi, de a parfümömön kívül más illatot nem vélek…
Mégis.
Homlokom ráncokba szalad, ahogy próbálom felidézni, honnan ilyen ismerős a kellemes illat, ami megcsapja az orromat. Most már csak a fele jut el hozzám Shubin szavainak - habár napok óta vártam, hogy végre élőben hallhassam őket -, és ebben igencsak nagy szerepet játszik az emlékezetemet csiklandozó parfüm mellett, hogy a padtársam ezúttal matatni kezd a combjainknál, kézfeje a nadrágomat súrolja. Mintha arra lenne kíváncsi, mikor éri el a tűréshatárom végét.
Van valami az elsuttogott káromkodásában. Van valami a nevében. Vonnie, ízlelgetem magamban újra, meg újra, úgy forgatva a nyelveim között a becézést, akár egy egzotikus étel első falatjait. Vonnie, mint Yvonne? Vonnie, mint Veronica? Vagy Vonnie, mint...
Újabb torokköszörülés. Elfogy a türelmem.
Egyszerre mozdulunk; karomat hanyagul ejtem a szomszédos szék támlájára, ahogy felvont szemöldökkel, inkább érdeklődve, mintsem idegesen, szembefordulok vele. Még közelebb is hajolok, mint azt az illendőség engedné. Nem is sejtem, hogy már réges-rég leróttuk a kötelező udvariassági köröket, amíg a pillantásom meg nem állapodik rajta. Valahol mélyen számítottam rá, hogy ő lesz az, ha nem is akartam tudomásul venni ennek lehetőségét, mégis a torkomon akad a szó, amint a tekintetünk egymásba fonódik. Shioban persze úgy csap le erre az alkalomra, akár egy kiéhezett hiéna. Ha valóban annyira utálna, mint azt a hangjában bujkáló méreg sejteti, megjátszhatta volna, hogy nem ismer fel. Én ezt tenném. Semmi sem hat úgy a hiúságra, mint a felejtés.
Míg ő sértetten puffog és a szoknyáját rángatja, én megengedek magamnak pár másodpercet, míg elidőzöm a jól ismert vonásokon, a nyakának finom ívén. Valami megváltozott rajta, mióta utoljára találkoztunk, de egyelőre képtelen vagyok rájönni, mi lehet az.
- Elég rosszul megy - jegyzem meg halkan, pimasz félmosollyal a szám sarkában, mielőtt visszahúznám a karomat, hogy ismét a pulpitus irányába forduljak. Fő a diszkréció, ugyebár. Neil a legutolsó ember, akit valaha is meg szeretnék zavarni az előadása közben.
- Amúgy csinos ing. Csak nem Harry Potter ihlette? - Árnyalatnyit közelebb húzódom hozzá, hogy kizárólag ő hallja a szavaimat, a szemeimet azonban mindeközben le sem veszem Schubinról. Igyekszem a lehetőségekhez mérten magamba szívni az elhangzottakat, Vonnie-val a jobbomon viszont egyáltalán nem olyan könnyű koncentrálni. Mégis ki képes így szólítani? Vlyde? Pillantásom önálló életre kelve siklik a Shioban mellett ülő férfi irányába, ám ebből a szögből szinte semmit sem látok belőle. Fogalmam sincs, miért zavar ennyire, hogy nem egyedül van jelen, miután én voltam az, aki évekkel ezelőtt se szó, se beszéd otthagyta őt. Minden esetre hiába büntet azzal a szúrós nézésével, nekem sem okozott több örömet a döntésem.
A szoknyája sokadszorra is a combomat simítja. Ez alkalommal rajtam a sor, hogy a helyére igazítsam, és a szükségesnél tovább marad a térfelén a kezem.
- Elnézést - mormolom azon igyekezve, hogy semleges hangszínt üssek meg, de az arcomról lerí, hogy túlságosan is szórakoztatónak találom a helyzetet. Nincs olyan kis pofám, hogy ne férne el rajta még pár pofon.
- Nem a legjobb ómen egy randira, mi? - Oké, ezt nem gondoltam át teljesen.
Az idő hátralevő részében mindent elkövetek, hogy sikerüljön figyelmen kívül hagynom a jelenlétét. Ahogy egyre jobban belemerülünk a témába, nem is esik annyira nehezemre, ami azt illeti, és valahányszor alkalmam nyílik kérdést intézni az előadóhoz, ezer örömmel ragadom meg a kínálkozó lehetőséget, még ha tudom is, hogy a mellettem ülő hölgy valószínűleg kevésbé ujjong a felé irányuló rivaldafény miatt.
Végül, miután Schubin megköszöni a figyelmünket és százwattos mosollyal búcsút vesz a hallgatóságától, már semmi sem indokolja, hogy így tegyek - persze azt sem, hogy felvegyem vele a beszélgetés fonalát. Nem is adom jelét, hogy szándékomban állna, amíg ki nem érünk a teremből; akkor finoman megérintem a karját, egyrészt, hogy felhívjam magamra a figyelmét, másrészt hogy félrehúzzam magunkat a tömeg és egy bizonyos személy elől, amennyiben nem próbál meg azonnal szabadulni tőlem.
- Sajnálom, ha kellemetlenül érezted magad a jelenlétemben. - Nos, számítok rá, hogy már a mondat felénél - ha nem mindjárt előtte - pofon csattan az arcomon, de egy próbát megér. Egy-két éve az udvariasság kedvéért sem vetemedtem volna rá, hogy bocsánatot kérjek, kivált olyasmiért, amit nem is bánok igazán; mostanra megértettem, hogy néha csak ennyi hiányzik a nők lelki békéjéhez. Ennyit igazán megtehetek annak érdekében, hogy ne rossz szájízzel váljunk el. Ismét.

It' you again. Darn it

Meg sem fordult a fejemben a válás óta, hogy áruba bocsájtanám magamat, hogy újra randevúra menjek, hogy újra levetkőzzek férfi előtt. Nem akartam áltatni senkit sem. A házasságom amiatt is ment tönkre, mert nem voltam boldog. A boldogtalanságom közepette pedig nem egyszerűen és véletlenül csaltam meg a volt férjemet, hanem szándékosan, több alkalommal is, amit rettentően élveztem., legalábbis az érzést, nem pedig a megcsalás tényét. Újra nőnek éreztem magam, újra ott lobogott bennem a tűz, az izgalom, hogy van, amire várhatok és újra kellettem valakinek. De Sullynak sem hazudhattam a bennem végbemenő változásokról és világ életemben az őszinteséget és az állandóan kotyogást választva beszéltem, akkor is, amikor kellett és akkor is járt a szám, amikor nagyon nem kellett volna. A kibékíthetetlen ellentétekkel beadott válópernél már nem akartam látni az exem, mert addigra túljutottunk már az első, a második és a harmadik megalázáson is, szexuális téren is, amit talán azóta már sikerült ugyan feldolgoznom, de előfordulhatott, hogy amiatt keletkeztek bennem a gátak az ismerkedés terén. Vagyis.. bárkivel, bármilyen témáról képes voltam órákon át értekezni, csak a személyes és intim része a dolognak nem ment már. Paul volt az egyikük, akinek mertem beszélni a történtekről. Hosszú percekig a fejét lehajtva gondolkodva figyelt, amikor áthívtam magamhoz, és ő volt az, aki a válást követően csak három nagy bödön fagyival lépte át a küszöbömet, mondván, mesedélutánt tartunk. Felváltva néztük azon a hétvégén a Pindúr Pandúrokat, Tom & Jerryt és a Jóbarátokat a kanapémon, az ágyamban, a nevetése pedig gyógyír volt minden depresszívebb napomon és mára már elmondhatom, büszkén vállaltam a barátságát.
Mathias ebben az időben tűnt el úgy, mint a kámfor. Amilyen gyorsan és élénken felforgatta előtte pár hétig a mindennapjaimat, ugyanolyan hirtelen éreztem meg azt az űrt, amit hagyott maga után, és nem mondanám, hogy megkönnyítette a dolgom. Talán ezért sem vágytam arra, hogy az életben még egyszer lássam őt, vagy hogy véletlenül találkozzunk, mert nem bíztam abban, hogy képes lennék visszafogni magam és ne váljak kibírhatatlan hisztis, figyelmet követelő tyúkká. Felnőtt nő voltam. Elvált, átléptem már a harmadik x-et is, volt két jól fizető állásom és baromi kevés szabadidőm. Ez mind ok arra, hogy átlendüljek a pasiügyeken, nemde?
Matt mozdulata, amellyel közelebb hajolt a kelleténél, nagyon is zavart, de nem akartam megfutamodni, ezért ott maradtam, ahol voltam. És nem csak a mozdulat, hanem a lereagált szavakra is csak megforgattam a szemeimet. Részben igaza volt, és részben én voltam a hülye, beismerem, de csak magamnak. Egyetlen másodperc alatt váltam mérgessé, és még akkor is őt figyeltem, amikor a karja már nem a székem támláján nyugodott. Akkor is csak az arcának élét figyeltem, amikor ő már nem engem nézett.
- Aha, szeretnél Halálfalót játszani? - mert tudtommal a legtöbben meghaltak közülük. Nem mintha azt a sorsot akarnám Mattnek a történtek ellenére is, de ha ő piszkál, akkor én sem fogom figyelmen kívül hagyni, különösen, hogy az az átkozott fehér lyukacsos, keményebb anyagú szoknyám állandóan inzultálta őt. Ez most komoly? Hát mindjárt lerángatom magamról, az istenért! Felfújva magamat, teleszívtam a tüdőmet levegővel, hogy végre megszabaduljak attól a gondolattól, hogy ki mellett ültem, csak ezzel azt értem el, hogy lerészegedtem a férfi illatától, ami egyáltalán nem tetszett. Nem volt hivalkodó, nem volt túltolt, egyszerű és férfias, mégis visszafogottság jellemezte. Mintha változott volna azóta, hogy utoljára láttam, de nem, nem fogom elemezni ezt. Két pillanattal később már igyekeztem kizárni a tudatomból a jelenlétét, hogy a továbbiakban az előadóra és a témájára figyeljek, amikor kivételesen nem én, hanem Matt szólalt meg ismét. Megköszörültem a torkom a bocsánatkérésére, és mielőtt még egyszer az ölében kötött volna ki a szoknyám, begyűjtve a redőket a markomba gyűrtem mindent, mintha retardált sellő lennék, úgy szorongattam azt, mintha az életem múlna rajta. A randevú szóra szavakkal ugyan nem reagáltam, de a pillantásom felért egy figyelmeztetéssel, ahogy rá pillantottam. Nem akartam jelentet rendezni, így inkább lenyeltem a békát és csendben maradva mantráztam azt magamban, hogy minden rendben, semmi baj, ez is csak egy átlagos nap. Aha! A kérdéseknél már inkább Paul felé csúsztam a székemen, szinte a fél hátsóm már le is lógott a székről is, ahogy Matt nagy igyekezetében mindent tudni akart, kvázi mindenről. Ez komoly? Velem miért nem volt képes anno beszélgetni? Úgy tűnt, hogy most pótolta volna be, csak éppen mással. Az állkapcsom megkeményedett, elszántan pillantva el Shubin felé, hogy ugyan, tegyen meg egy szívességet és menjen mielőbb. Élvezetes előadás volt, csak az utána részt rövidítettem volna le. Amilyen gyorsan csak lehetett, menekülőre fogtam volna, hogy most én legyek az, aki mindent hátrahagy, de a Paul előtt haladó nyugdíjas klub tagjai igazán kitettek magukért és úgy araszoltak mint egy csorda reumás teve, nekem meg kezdett elfogyni a türelmem, már ácsingóztam, már azon gondolkodtam, hogy amőbaként a szűk réseken átfolyok, hogy lábak alatt elcsorgok, amikor a mosdók felé vezető folyosón egy kar nyúlt utánam. Ösztönösen álltam meg, és még azt is hagytam, hogy arrébb tereljenek, mintha az anyja után síró kiskacsa volnék. Miaszar?
Paul után pillantottam kétségbeesetten, akit elkapott egy nyolcvan körüli néni, és már mentek is a bár felé, és hogy odafigyeljen a nő szavaira, még le is hajolt. Sóvárgó pillantásomat Mathias szavai akasztották meg, ezért rá vezetve a tekintetem mosolyodtam el. Kínosan ügyelve, hogy a mögöttes érzelmek ne üssék fel a fejüket az arcizmom megrándulásánál.
- Mégis mit vársz, Mathias, mit mondjak? - használtam a nem becézett keresztnevét, ám a hangom inkább lemondó és fáradt volt, mint teljesen feleslegesen ideges. Én a magam részéről a fülemet-farkamat behúztam, ha a szüleim a teljes nevemen szólítottak. Még mindig, harminckét évesen is megrémisztett, hogy ekkora hatalmuk volt felettem. - Ha azt mondom, hogy ugyan, semmiség, máshogy alakul a múltunk? Kevésbé tűnsz el az életemből másfél évvel ezelőtt, ha most megbocsájtok, mondd?! - okééééé, nagy levegő, Shioban! Nem, nem fogadtam meg a tanácsom. A pillantásom átható volt, kíméletlenül kíváncsi is voltam a válaszára. Rezzenéstelenül rámosolyogtam a mellettünk elcsordogáló Esinstein imitátor bácsira, de a karjaimat a mellkasom előtt fűzve össze néztem az előttem álló férfi szemeibe aztán. Nem felejtettem el egyáltalán, hogy régen mivel lett le a lábamról szó szerint is, de az már nagyon, nagyon régen volt.
- Miért számítana a véleményem? Épp most, ha korábban sem érdekelt téged? - lehet, hogy nem a legjobb hely és idő volt mindezt megtárgyalni, de ő kezdte, én pedig nem bírtam volna ki sokáig, hogy ne adjam ki magamból mindazt, ami bennem őrlődött már jó ideje. Hátrébb léptem egy kicsit, hogy ne állandóan az illatával teljes el a tüdőm, a pillantásom pedig segítséget kérően a folyosó irányába vándorolt, csakhogy onnan nem érkezett segítség. - Úgy megütnélek! - motyogtam morcosan, de az ujjaim ahelyett, hogy az arcán csattantak volna, inkább csak a körmeim martak bele még inkább a blúzomon át a felkarjaimba. Mert sosem voltam annyira agresszív, hogy tényleg bárkit is fizikálisan bántsak.

- Ha ez a fétised... - vonok vállat készségesen. Tudja, hogy csak kérnie kell.
Megvan az a rész a kedvenc könyvedben, amit olvasva már az is nehezedre esik, hogy elvonatkoztasd önmagadat a főhőstől, olyannyira beszippant a jelenet intenzitása? A körülötted lévők ugyan megkísérelhetik elterelni a figyelmedet, és te is megpróbálhatod erőszakkal kiszakítani magadat a sorok közül, de a fejedben tovább pörögnek az események. Mint mikor egy autó baleset helyszínére tévedsz, és egyszerűen képtelen vagy levenni a szemedet az összeroncsolódott járműről; a szorító érzés pedig azután is tovább kísér, hogy kiesik a látókörödből. Ilyen volt az is, mikor először töltöttük együtt az éjszakát Shiobannel, józanul. Hazafelé, a taxiban ülve - akkor még nem volt pénzem autóra -, a távollétem alatt összegyűlt e-maileket olvastam a telefonomon, de ha láttam is magam előtt a sorokat, az agyamig egyetlen szó sem jutott el. Az alsóneműjének csipkéjét, a puha bőrének tapintását éreztem a kezemen, a hajszálait az ujjaim között, a leheletét a nyakamban. Mintha mindez csupán egy kirívóan élethű álom szüleménye lett volna, vagy valaki mással történt volna, mégis olyan élénken tudtam felidézni a legapróbb részleteket is, mintha egy párhuzamos univerzumban éppen most történne. Mint mikor túl sokszor hallgatod meg ugyanazt a számot, és miután végül beáll a csönd, még ha utoljára teljesen mást hallgattál is, az az átkozott dallam cseng a füledben. Esélyed sincs, hogy ráunj, csak dúdolod tovább, újra és újra a számodra legemlékezetesebb részletet.
Valami hasonló érzés fog el akkor is, mikor tudatosul bennem, hogy kivel nézek farkasszemet. Elfordulok, igyekszem maximálisan az előadásra összpontosítani a figyelmemet, de a jelenlétének ténye újra és újra utolér, az illata az orromat marja, a múlt képei pedig megállíthatatlanul peregnek le a szemeim előtt, olyan élénken, mintha tegnap sétáltam volna ki az ajtaján. A tekintetében parázsló düh sem cáfol rá igazán a benyomásomra. Ha azt hittem, egy életre megúszhatom a búcsúzással járó kellemetlenségeket, hatalmasat tévedtem. Még mindig úgy gondolom, hogy ez volt a legkedvezőbb választási lehetőség, az üzenet, elvégre, így is úgy is átment, nem igaz? Különben is csak egy hónap volt az egész. Nem kellett volna, hogy számítson. Egyikünknek sem.
Megtehettem volna, hogy messzire elkerülöm, miután az előadás véget ér, pont úgy, ahogyan eddig is tettem - és milyen jól ment! Egyetlen logikus magyarázatot sem tudnék felhozni amellett, miért cselekedek másképp. Miért lenne jó bármelyikünknek felszakítani a régi sebeket? Ez nem az én stílusom. Továbblépni, felejteni. Úgy tenni, mintha soha meg sem történt volna. Még pontosabban: mintha soha nem is létezett volna. Na ez az, ami rám vall. Ez az, ami működik.
Ehelyett ugyanott találom magamat a kedvenc könyvem fináléjában, az autóbaleset mellett, és az a bizonyos zene megállíthatatlanul szól tovább a fejemben, miközben egyszerre rendít meg és villanyoz fel, hogy itt van.

Már kezdtem furcsállni ezt a nyugodt felütést. Igazi vihar előtti csend, és bár tisztában vagyok vele, hogy a folytatással még közel sem értük el a tetőpontot, mondhatni megkönnyebbülök, mikor kirobban belőle a sértettség első hulláma.
Én is nekiszegezhetném ugyanezt a kérdést, hiszen valamire még mindig várnia kell tőlem, ha nem hagyott azonnal faképnél. Mit szeretne hallani, hogy megbántam a döntésemet? Mindkettőnk számára megalázó lenne, ha ezzel jönnék, függetlenül attól, hogy igaz-e, vagy sem.
Némán várom, hallgatom, emésztem a folytatást, ezzel is megadva számára a lehetőséget, hogy kedve szerint kitombolja magát, vagy hogy moderálja az indulatait, mielőtt még olyat mond a nyugdíjas klub kellős közepén, amit később még megbánhat. Nyilván nem ez a legideálisabb hely és idő erre a beszélgetésre, ami az ő érdekeit illeti, nekem viszont nehezen lehetne ennél biztonságosabb a terep.
- Ha nem érdekelt volna, nem tűntem volna el - vágom rá gondolkozás nélkül. Igen, akkor egyszer, mikor a legfontosabb lett volna kikérnem a véleményét, nem tettem meg, de nem beszélhet úgy, mintha általánosságban ez lett volna jellemző kettőnk kapcsolatára. Ahhoz túl sokszor hallgattam meg őt. Persze, azt is tudom, hogy ez nem egy valódi vita - egyikünk számára sincs tétje, mindössze ki kell adnia magából az általam felhalmozott frusztrációt, szóval azt hiszem, nagyjából mindegy, mit mondok most. Ennyivel jövök neki, ha már rákényszerítettem, hogy mindezt magába fojtsa.
Viszont nem azért vállalom el a bokszzsák nagyvonalú szerepét, hogy kárt tegyen magában. Épp ezért amikor meglátom, hogyan mélyeszti a körmeit a karjába, automatikusan mozdulok, hogy elhúzzam onnan a kezét. Bár valószínűleg az első dolga lesz leráznia magáról az ujjaimat, legalább annyit elérhetek, hogy abbahagyja önmaga kínzását.
- Megteheted. De tudod, hogy tetszene - fűzöm hozzá rezzenéstelen arccal, mintha bizony bármit is enyhíthetne a pimaszságomon, ha elfojtom a mosolyom.
- Nézd, tisztában vagyok vele, hogy nem ez volt a legjobb lezárása a dolognak - Még a mondat végére sem érek, máris látom magam előtt Shioban na nem mondod-arckifejezését -, de ha mást vártál, rossz emberrel kezdtél ki. - Sosem tudtam búcsúzkodni (könyörgöm, még a saját anyámtól sem búcsúztam el, mielőtt leléptem otthonról), épp úgy, ahogy az ehhez hasonló beszélgetések sem tartoznak az erősségeim közé. Nincsenek olyan tapasztalatok a hátam mögött, mint Shiobannek, habár ezt semmi pénzért nem vallanám be neki; az egy hónapos kapcsolatunk tulajdonképpen rekordnak számít nálam, már ha a kamu-eljegyzésemet nem vesszük figyelembe.

It's you again. Darn it

Szerettem volna szerelmes lenni ismét. Felidézni azt a tüzet, amit még az esküm kimondása előtt hónapokkal korábban éreztem, hacsak ránéztem Sullyra. Szerettem volna, ha érzelmileg ugyanolyan stabilnak éreztem volna a kapcsolatunkat, mint amit a testiséggel fejeztünk ki, de akkor roppant szilánkjaira a kapcsolatunk törékeny, illékony váza, amikor az ajkaim nem Sullyt keresték, amikor nem őt kívántam, és amikor nemet kaptam, nem érte sóvárogtam. Sosem voltam az a fajta nő, aki több vasat is tartott volna a tűzben, mert számomra a hűség elsődleges volt - egy bizonyos pontig. Nem küzdöttünk a kapcsolatunkért. Nem akartam, hogy ne érjen véget, és tisztában voltam azzal, hogy mikor taposok bele kettőt, hogy mikor vetek véget a végére már szenvedéssé dagadó kapcsolatunknak.
Túljutva a bűntudaton mára már megbékéltem a félrelépésem tényével, már nem borzasztott el az, amit akkor tettem és műveltem, és nem csak azért, mert Mathias úgy lépett ki az életemből, ahogy azt a nagykönyvben megírják. Nem rajzoltam szívecskéket a lapjaim sarkába a nevének kezdőbetűjével. Nem használtam egyszer sem az írott beszélgetéseink során azt az ormótlan vörös cikkcakkos, nyáladzó emotikont és nem ígértem neki szerelmet, nem is vártam el, mégis olyasvalamit tett tönkre, amikor lelépett, amit csak eddig kevesen értek el nálam: a bizalom kiépülését, a reményét, hogy talán valami jó is lehet, izgalmas, addig nem ismert fejezete következhet az életemnek.
A legnagyobb fricska az élettől minden bizonnyal az, hogy szinte napi kapcsolatban kell maradnom a volt férjemmel: ugyanazon a munkahelyen dolgozunk, csak más emeleten, más beosztást követve, de ha akarnám sem tudnám őt kirekeszteni az életemből. Minden egyes cseszett napon emlékeztet arra, hogy valami nem működött, hogy én (is) tehettem róla, és ennél már csak az volt a cikibb, amikor a szemeiből áradó közöny nem volt jelen, csak a puszta kíváncsiság, ahogy a hogylétem felől érdeklődött. Láttam rajta, hogy olykor nehezebb napokat élt meg, hogy voltak olyan pillanatok, amikor szívesen húzott volna magához, ami bosszantó volt. Éppúgy, mint Mathias mostani reakciói. Felsóhajtottam panaszosan-idegesen az ifjúsági irodalom gyöngyszemét említve, és nem is akartam a nap további részében foglalkozni azzal, hogy a nem is annyira antihős, aki részesévé vált a válásomnak, nem okolhattam őt igazán a válás ténye miatt. Azért az egyért nem.
Az előadás lassan dübörgő folyamát rezignáltam hallgattam végig, és az addigi aligha feltűnő lelkesedésem még inkább megcsappant. Valószínűleg egy keresztrejtvénnyel, sudokuval előrébb lettem volna, mint ezzel az előadással, amire Paul rángatott el, mondván, fantasztikus lesz. Nem jött be a jóslata, mert a balomról érkező illat megfosztott az élvezéstől. Az előadástól, hogy pontosabbak legyünk. Mindennek a végén viszont Matt volt az, aki elkapva húzott ki az aligha csordogáló halálfutamból, amivel predesztinálta volna a jövőképemet. Tessék, még hálás is lehettem volna - nem voltam az. A szavai nyomán képtelen voltam visszatartani a kérdőre vonásomat, habár halkan tettem. Egyedül csak a volt férjemmel szemben voltam képes megemelni a hangomat, eddig még senki más nem volt annyira kiakasztó, mint ő.
Matt szavaira felvontam a szemöldököm. Ugye tudja, hogy baromira logikátlanok voltak a szavai? Ugye tudja?! Egy amolyan puffogó, ciccenő hanggal adtam csak a tudtára, hogy na persze - ezt átgondolhatná igazán, de ha minden egyes mondatát szétcincálom és elemezgetem itt, akkor bizonyára nem fogok időben lefeküdni aludni, hanem folyton a fejére húzhatnám a vizes lepedőt. Csak ennyire orroltam meg rá. És csak ennyire nem tudtam felejteni. A jó büdös francba is már! A hangomat, a szavaimat a tettek követték, de ahogy hirtelen megmozdult előttem, felém lépve, a karjaimért nyúlva, megrezzenve léptem egyet hátra, amivel az ujjai is lecsúsztak rólam. Mérgesen tettem csípőre a kezeimet és kereszteztem a bokáimat a tipegőimben, csak hogy lássa, ha már a karjaimmal nem tarthatom őt távol, a lábaimmal még igen. Nem mintha bármi jelentősége is lett volna mindennek, de legalább ezt a fajta kirekesztést még kiélvezhettem.
- Istenem, Matt! - hunytam le a szemeimet, ahogy a felpofozásra reagált, nemtetszően meg is ráztam a fejem. - Komolyan ideillik szerinted ez most? - metszően kék szemeimmel arcélének vonalát vizslattam, hogy aztán mogyoróbarna íriszeit figyelhessem. A további szavaira ocsúdva fel hitetlen pillantással mértem fel őt. Hogy lehet valakinek ilyen gondolkodása? A homlokom ezernyi ráncba szaladt, az ajkaimat pedig összepréselve hallgattam azt, ahogy befejezte a mondandóját. Ám mielőtt felültem volna a gőgös hisztivonatra, ami a nők sajátossága szokott lenni a megcsalás ízét megérezve, nem tettem. Lehajtva a fejemet néztem egy ideig az ő és az én cipőbe bújtatott lábfejeinket, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire csodásan elcseszett nap volt ez mindkettőnknek. Miért mellém kellett ülnie? Hány exem van, akit még elém sodorhat az élet a következő napokban?
- Tudod, az volt az én gondom, hogy túlságosan is élveztem a veled töltött időmet és nem gondoltam bele abba, hogy a föld fog elnyelni téged - néztem fel rá, de tulajdonképpen az alakját figyeltem, a rezdüléseket, a testének reakcióit. - Egyetlen találkozásunk alkalmával sem említetted, hogy te, figyelj csak, lehet, hogy ez lesz az utolsó. Ne érts félre, jó volt a szex, csak épp rossz időben voltál jelen az életemben, ennyi az egész - amikor szükségem lett volna valakire. Amikor nem hagynak egyedül. Gondolatban folytattam mindezt csak, mert nem volt értelme kimondanom. Igazából ennek az egész beszélgetésnek nem volt értelme, máris hallhatja Matt, miért nem: - Félrehúztál most azért, hogy sajnálkozz amiatt, mert egy légtérből szívjuk az oxigént, aztán meg jössz azzal, hogy ugyan már, mégis mi a szart vártam volna tőled. Most akkor döntsük már el, hogy mégis mit szeretnél ezzel az egésszel mondani, mert felidegesítesz, csak még jobban. És utálok idegesnek lenni, mert azt részben vetkőzéssel szoktam megoldani és levezetni, és nem akarok itt ebbe belebonyolódni. Sem veled, sem mással, főleg nem idős urak és hölgyek szeme láttára - nem bírtam a szemébe nézni. Igen, bevallottam, hogy az életem része volt és fontos epizódja a szex, de ennyi. Nem mintha ezzel kiadtam volna magam, mert tisztában volt azzal már, hogy működött az köztünk. Csak úgy tűnik, semmi más nem. Elléptem a férfi elől, hogy meginduljak valamerre, de pár lépés után ismét szembefordultam vele, tetemes sóhajt kieresztve a tüdőmből.
- Van még valami? Vagy csak belém akartad törölni a lábad, jelezve, hogy az én hibám... minden?! - az utolsó szavam nem volt sem magabiztos, sem mérges, de még kérdőre vonó sem. Ez a minden a párkapcsolatomra volt értendő, a félrelépésre, a válásra, az azóta magányosan eltöltött másfél évre. - Miért, Matt? Most miért akartál velem szót váltani? - mert meg akartam érteni, ahelyett, hogy faképnél hagytam volna, pedig megérdemelné. Még mindig istentelenül fiatal volt, és csak az első másfél hétben, ameddig találkozgattunk - kellett magamat meggyőzni arról, hogy már nem kisfiú, hanem férfi volt. Még mindig az, de piszkosul fiatal.

Utólag persze belátom, hogy ostobaság volt egyáltalán megszólítanom őt, de még ennél is nagyobb kár, hogy hagytam magamat csapdába ejteni. Nem tudom, miért érdekel még most is, mit gondol rólunk, rólam, vagy tulajdonképpen bármiről. Nem tudom, mitől különbözik annyira bármelyik másik nőtől, akivel valaha dolgom volt, és nem emlékszem, hogy elhagyta volna valaha is ennél értelmetlenebb mondat a számat józanul. Nehéz olyasvalakivel szemben érvelni, akinek már azelőtt hallod a replikáit, hogy bármit mondanál - habár ennyi idő után semmi okom rá, hogy magyarázkodjak. Neki sem, hogy hallani akarja. Még nehezebb olyan érzéseket szavakba önteni, amiket én sem értek igazán. Ha őszinte akarok lenni, nem is akarom megérteni őket. Min változtatna? Tényleg, kevésbé tűnnék el a múltban, ha most képes lennék megfogalmazni őket akár saját magam, akár Shioban számára?
- Felejtsd el - intek lemondóan, a ciccenésére válaszul. Én is tudom, hogy önmagukban, a csapongó gondolatfolyamom híján vajmi kevés értelme volt a szavaimnak. Nem is baj, úgy lesz a legjobb, ha nem is sejti, mit szerettem volna kihozni ebből.
Nem lep meg, hogy kitér az érintésem elől, végül is valami hasonlóra számítottam tőle, valamiért mégis nyugtalanít, hogy beigazolódott a feltételezésem. Feszülten dugom az öltönyöm zsebébe a kezeimet, mintegy visszavonulót fújva. Nem kell aggódnia, többé nem nyúlok hozzá.

Mikor azt a kijelentést tettem, hogy ennek a beszélgetésnek úgysincs semmiféle tétje, valamint amikor hallgatólagosan megegyeztem magammal, hogy hagyom Shiobannek, hogy szabadon kitöltse rajtam a haragját - de még akkor is, amikor a lehető legkiábrándítóbb módon közelítettem meg a kérdést -, egyszerűen fel sem merült bennem, hogy ez nekem sem lesz könnyű. Mint ahogyan azt sem hittem volna, hogy még most is ekkora hatással lesz ránk ez a beszélgetés, ha ugyan nevezhetjük annak.
Általában nem okoz gondot, hogy kivonjam magamat érzelmileg egy ehhez hasonló szituációból, ám ezúttal komoly erőfeszítést igényel az is, hogy egyáltalán leplezni tudjam mindazt, ami átfut rajtam Shioban szavait hallgatva. Azon kapom magamat, hogy  ökölbe szorulnak a zsebembe bújtatott ujjaim.
Már közel sem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel bármiféle szívességet teszek neki. Nem hiába mondják, hogy a múlt ismétli önmagát. Vicces, hogy akkor követem el a legnagyobb baromságokat, mikor egy másodpercre önzetlen próbálok lenni. Látom magam előtt az öcsémet, amint a szemeit forgatja: anyádtól megtanulhattad volna, hogy csak magaddal foglalkozz; azt hittem, ha valami, akkor ez megy neked.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy csakis magam miatt akartam szóba elegyedni vele. Nem pont erről, azt hittem, másfél év után képes elvonatkoztatni a múltbéli történésektől egy rövid, felszínes beszélgetés erejéig. Csak hogy tudjam, mi van vele. Nyilvánvalóan tévedtem.
Sóhajtva pillantok a kijárat irányába, csak futólag, önkénytelen módon, míg a megfelelő szavakat keresem.
- Nem hittem volna, hogy ennyire felzaklat majd - kezdek bele, tekintetemmel ismét az arcát fürkészve. Hallhatja a hangomon, hogy nem mentegetőzés gyanánt mondom. - Tudom, hogy a legrosszabbkor voltam jelen az életedben, és pontosan ezért gondoltam úgy, hogy amint túljutsz ezen a krízisen, már nekem sem lesz maradásom. Már csak a lelkiismereted miatt sem. - Végül csak elérte, hogy őszinte legyek vele. - Pontosan azt akartam elkerülni, hogy ezt a szakítást is a saját hibádként éld meg. - Utólag már sosem fog kiderülni, hogy jogosan tartottam-e ettől az eshetőségtől, hiába is próbálja bizonygatni.
Nyugodtan megvádolhat vele, hogy valami nemes cselekedetnek próbálom beállítani, hogy faképnél hagytam őt. Elsőre minden bizonnyal pontosan így hangzik a számból a magyarázat, viszont ha ennél jobban belemélyednék a döntésem hátterébe, azzal teljesen kiszolgáltatnám magamat előtte.
- Én is élveztem a veled töltött időt. Sajnálom, hogy ez lett belőle. - Igyekszem a lehető legsemlegesebb hangszínt megütni, miközben ezt mondom, de attól tartok, a tekintetem elárul.
- Azt is, hogy feltartottalak - fűzöm hozzá, hátha ezzel elkerülhetem a kelletlen kommentárokat és végre lezárhatjuk ezt a bájcsevejt.

It's you again. Darn it

Nem volt az sem jó, hogy Sullyt nap-nap után láttam ugyanott, a munkahelyünk folyosóin, hallottam a hangját beszűrődni, szinte már a nevemet suttogva minden nap, amivel az őrületbe kergetett, holott mindez csak képzelgés volt a részemről. Mert nem láttam őt minden nap. Nem hallottam a hangját minden napszakban és nem mosolygott rám úton-útfélen, de mégis elérhető távolságban volt. Ha akartam volna, újra beszélhettem volna vele, nem úgy, mint a hónapokkal ezelőtt nyom nélkül eltűnt férfiről, aki előttem állt. Tanácstalan voltam, frusztrált, de leginkább talán az értetlenség oltárán áldozva, tehetetlenül toporogtam előtte. Nem kellett volna foglalkoznom a közelségével, nem kellett volna, hogy a hangjának zöngéjére lehunyjam a szemeimet, és azt kívánjam, hogy balzsamként vonjon be. Nem kellett volna, hogy a pillantásom szüntelen az arcélének vonalát tanulmányozza, hogy felszaladtak-e rá plusz kilók, vagy az elmúlt hónapok csupán másfél évre dagadtak-e, de mi nem változtunk semmit.
A bennem rejlő méreg újra és újra hullámokban csapódott neki a bőrömnek szinte, a tőle való eltávolodásom, ha nem is szándékos volt, legalábbis nem akartam ennyire elutasító lenni. A fenéket nem! Felsóhajtottam akkor, amikor szinte legyintett volna mindarra, ami elhangzott közöttünk. Csak úgy, ahogy én sem, ő sem tudott teljesen a feledés homályába lökni, mert akkor nem itt tartanánk. Nem kellett volna, hogy az az elmúló egy hónap ilyen mélységeiben a tudatomba, az érzelmeimbe mélyessze önmagát. Mégis ott volt. Talán csak azért, mert jelentőséget tulajdonítottam neki. Mert az életem olyan fordulópontján ért a vele való találkozás, amely nagy horderejű volt.
A pillantásom óvatosan térképezte fel a ruházatát, az öltöny a megjelenését komolyabbá és vonzóbbá tette. Felelősségteljesebbé, és egyelőre nem tudtam megállapítani, hogy ez valóban megtörtént-e, vagy ez csak a látszat volt a részéről. Mégis, ahogy a szavaimat intéztem felé, nem akartam megtörni, nem akartam elárulni magam, mégis csak kicsúsztak olyan szavak, amiknek nem kellett volna. Mégis egy újabb vallomással hagytam, hogy engedve a régi emlékeknek, azok a felszínre törjenek, miközben a kínos pillantását a kijárat felé elkaptam, de nem tettem ellene. Egyáltalán nem voltam már abban biztos, hogy mit is érzek igazán. Talán tényleg csak összezavart a találkozás. Talán Paul mellé el kellene menekülnöm. Hiába, hogy minden szavam igaz volt, legalábbis igaznak véltem azokat, attól még ugyanúgy fájt kimondani. Szembesíteni nem csak Mattet velük, hanem önmagamat is.
Ahogy a magyarázkodásba belekezdett a lerohanásomat követően - mert valóban az volt, a kifakadásomat egyes esetekben nem voltam képes visszafogni, a pillantásom ismételten a zakójának hajtókáját figyelték megszállottan. A tőlem eltávolodó, engem érintő kezeit figyeltem, amik eltűntek a nadrágjának zsebében, de hallottam minden egyes szavát. A vádló él hiányzott a mondandójából, ezért is vezettem vissza, az arcára a pillantásom, hogy a szemeibe nézve hallgassam végig mindazt, amit még kellett. Megráztam a fejem az önvádra, lehajtva a fejemet is. A karjaim lassan lecsúsztak az oldalam mentén, hogy az ujjbegyeim a szoknyám fehér anyagának lyukaiba csússzanak bele, miközben összepréseltem az ajkaimat.
- Azért, amit tettem, ahogy döntöttem akkor, te nem lehetsz hibás - sóhajtottam fel halkan, de a további szavaimat és véleményemet nem akartam, vagy éppen nem tudtam hozzáfűzni. Kibökni, mintha mi se történt volna. Kelletlenül bólintottam a szavaira, meg is köszörülve a torkomat pedig elindultam a büfé felé, amerre Paul vándorolt percekkel ezelőtt az idős hölggyel. Idegesített a tompa koppanás, amikor a cipőm sarka találkozott a puha szőnyeggel. Idegesítette a ruhám súrlódó hangja és az is, hogy megint így, most épp sértett haraggal kell elválnunk. Mielőtt meggondolhattam volna magam, a negyedik lépésnél megtorpantam, csak hogy megint szembe nézzek Mathiasszal. Hosszú másodpercek teltek el szótlanul a részemről, amit muszáj voltam megtörni és nem is voltam rest megtenni.
- Az utolsó reggelen, amit még együtt töltöttünk, te és én, nem a munkahelyemre mentem aztán. Felkerestem a legelső, hozzám legközelebb eső ügyvédet, és beadtam a válókeresetet, mert már nem bírtam elviselni azt, hogy rájöttem, nem csak hogy nem szerettem a férjem, de nem is akartam vele újrakezdeni, sem pedig megmenteni a kapcsolatunkat. Az én hibám is az, hogy így alakult, de csak ő és én tehetünk arról, hogy addig fajultak a dolgok - elhúztam a számat, és ahelyett, hogy Mattet néztem volna, inkább a berendezési tárgyakat vizslattam megszállottan, mintha minden részlete fontos lenne, és mintha azok bármit is számítanának nekem. - Az, hogy te a legrosszabbkor voltál ott, csak rávilágított arra, hogy mit akarok és mit nem. De te voltál ott és nem más. Nem tudom, hogy mással hogy alakultak volna a dolgok. Hogy rajtad kívül más képes lett volna-e addig eljuttatni, hogy megszabaduljak egy már kihűlt kapcsolattól - lehunytam a szemeimet, mert tudtam, hogy most egészen messzire mentem. Nem kellett volna, hogy ez az őszinteségi roham ennyire síkossá tegye a képzeletbeli pályát, én meg elvágódva rajta mindent bevalljak Mathiasnak. Ha nem fojtotta belém a szót, vagy ha nem lépett le minden szó nélkül, akkor felpillantottam rá, hosszú másodpercek után most először.
- Lehetne, hogy most nem úgy tűnsz el megint, mint egy hurrikán? Egyetlen szó nélkül - akadtam el a saját ajánlatom nonsense mivoltán. Hát, nem voltam normális. Gratulálok, Shioban! - Van kedved meginni egy teát, vagy esetleg kávét? Vagy.. szeretnél végre elmenni és elfelejteni még azt is, hogy létezem? - tettem fel a kérdést, mintha a világ legegyszerűbb ételkészítési fortélyának adóznék. Holott nem, mert most az egyszer szerettem volna nem rombolást hagyni magam után, ahogy kilépek egy kapcsolatból. Bármiből. Olyan nehéz lenne, ha egyszer normális, emberi, "baráti" viszony fűzne másokhoz? Nem kértem Mattet. Nem könyörögtem neki, mert azt is elfogadtam volna, ha faképnél hagy, hátat fordít és valóban soha többé nem látom. Ez ugyanúgy meg fog történni az ital után is, csak akkor reméltem, hogy nem haraggal fog egyikünk sem távozni. Ha a férfi is úgy gondolta, ahogy én is.

Félreértett. Engem nem érdekel, miben és mennyire voltam hibás; a házassága sosem foglalkoztatott különösebben, a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy menthetetlen. Én voltam erre az élő bizonyíték. Sosem hittem, hogy a hűtlenség megelőzheti egy kapcsolat halálát, így pedig azt sem, hogy létezhet utána jövője. Biztosan az érzelmi szegénységemről tanúskodik ez a hozzáállás, hiszen már az is nagy szó, ha valaki elnyeri a bizalmamat, ezért ha egyszer eljátssza, biztos, hogy soha az életben nem fogja visszaszerezni, ahogy az be is következett már egypárszor.
Szóval lehet, hogy ettől önző vagyok, de én csak és kizárólag Shioban lehetséges reakcióival törődtem, mondhatnánk, a kockázati tényezőkkel: nem akartam kivárni, míg elmúlik a hirtelen fellángolása irántam, és a bűntudata megkeseríti az együtt töltött perceket, nem csak a kijózanodás után, de visszamenőleg is. Hogy végül minket, kettőnket tegyen meg bűnbakká.
Tény: eddig is megtehette volna, hogy rám hárítja a felelősséget - csakhogy ő nem ilyen. Éppen ezért mikor végül elcsendesül, mikor lehajtja a fejét, mint aki valami rosszat csinált, legszívesebben minden eddigi szavamat visszavonnám. Legyen dühös, gyűlöljön, csak ezt hagyja abba.
Amikor másodszor is elindul, félig-meddig hátat fordítok a távolodó alakjának, abban a hiszemben túrva a hajamba, hogy ezúttal nem fog visszakozni. Megegyezek magammal, hogy megvárom, míg lelép, hogy véletlenül se fussak össze velük odakint.
Mivel a folyosó időközben kiürült, azonnal meghallom a hirtelen támadt csendet. Hitetlenkedve kapom vissza felé a fejem, talán túlságosan is gyorsan és várakozóan, mintha attól tartanék, elillan, ha sokáig habozok. Sejthettem volna, hogy nem fogja hagyni, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Kínomban már nevetni támad kedvem, de nem engedem, hogy ez az arcomra is kiüljön.
Nem tudom, mit mondhatnék erre az újabb vallomásra. Nem változtat semmin, már nem. Gondolom, örülnöm kéne neki, hogy valamilyen szinten segítettem rajta, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy magától is eljutott volna addig a pontig, hogy beadja a válókeresetet. Végül is egyedül ment végig a nehezén. Elgondolkodtató a kérdés, vajon hogy alakult volna a viszonyunk, ha együtt csináltuk volna végig ezt a hosszadalmas procedúrát? Ha a bűntudata nem is, a folyamatos stressz, a ki nem mondott elvárás nagy eséllyel felemésztette volna a még gyerekcipőben járó kapcsolatunkat. Lehet, hogy előtte pont elég voltam, azonban most is csak azt tudom mondani, amit eddig: hosszútávon ez nem lett volna így.
És minél többször ismétlem el, annál kevésbé meggyőző.
- Nem hiszem, hogy ehhez szükséged lett volna rám, vagy bárki másra - sóhajtok fel rövid hallgatást követően.

Hogy mihez van kedvem?
Legalább hat másodpercig bámulok rá pislogás nélkül, résnyire nyílt ajkakkal, azt hiszem, még tátogok is párat hang nélkül, mire eszembe jut becsukni a számat. Annyira irracionális ez az egész helyzet, kezdve a derült égből villámcsapás-szerű találkozásunkkal, a múzeum kellős közepén történő nagy lelkizéssel, egészen az ajánlatáig. Úgy értem, persze, ebből a megfontolásból indult minden, mégsem hittem volna, hogy bármelyikünk is érez hozzá kedvet az előbbiek fényében.
Futó pillantást vetek a karórámra, hogy végig gondoljam a mai terveimet, legalábbis végig akarom őket gondolni, csakhogy a potenciális végkimenetelek pontonkénti számbavételezése minden agykapacitásomat lefoglalja.
- A tea jól hangzik - mosolygok rá. Azt hiszem, valami erősebbnek is hasznát tudnám venni ezután a beszélgetés után, ám egy felelősségteljes hang a fejemben (aminek eddig a létezéséről sem tudtam) azt súgja, nem lenne bölcs húzás alkoholt fogyasztanunk egymás társaságában. Legutóbb is hogy végződött?
- De mi lesz a partnereddel? - Az iménti sokk hatására kis híján megfeledkeztem Vlyde barátunkról.

It's you again. Darn it

Ha volt véleményem, azt általában nem volt szokásom elhallgatni, és mégis akkor is sikerült a tényeket a másik fél elé tárni, amikor igazán befoghattam volna a számat. Többségében a humornak adóztam, annak, hogy a kemény beszélgetések élét valamivel elvegyem, mert ha egy mód volt rá, kerültem a konfrontálódásokat - már ezt kellett tennem, mert úgy éreztem, hogy az a volt férjemmel a veszekedés minden lépcsőfokát bejártam már - míg végül az elhagyás, a kapcsolat véget vetése volt már csak a megoldás. Úgy, hogy azt megléptük, többé már nem bánthattuk egymást.
Nem tudtam, hogy mit is akarok igazán. Abban biztos voltam, hogy nem hagyhattam már kimondatlanul azokat az érzéseket, amik bennem tomboltak, amiket Matt megjelenése karistolt bele a szépen elfedett kételyeimbe, és ha nem is akartam őt letámadni mindazzal, amit végül mégis csak úgy jelentettem ki, mintha a legtermészetesebb lenne az. Mintha minden bennem gyülemlő érzés rá is tartozna. Holott tudtam, hogy nem volt így. A múltban igen, lehet, hogy csak egy fellángoló kapcsolat volt, amely ugyanolyan gyorsan vesztette el a narancsos fényben izzó lángjait, mint ahogy az életre is kell. Illékonyan, tünékenyen. Hogy vártam-e tőle valamit? Ugyanazt a sok szót, mint ami az én számból is elhangzott? Nem, mert férfi volt, és nem, mert tudtam, hogy igazán egyikünk sem jelentett annyit a másik számára a múltban, mert már az előtt tűnt el az életemből, hogy úgy éreztem volna, rá van szükségem.
Azóta megtudtam, hogy igazából vágytam az egyedüllétre, hogy ismét felépítsem magam, hogy tudjam mit akarok és mitől akarom távol tartani magam - ezt az utat ha élveztem is, a munkám legalább lekötött, mert már két felé kellett koncentrálnom és teljesen helytállnom. Így pedig sejthető, hogy a valódi érzelmeim, a vágy, hogy valakivel együtt töltsem az éjjelt és reggel pedig a karjában ébredjek - másfél éve már meg sem történt. Mégis keserűséggel vegyes szomorúság vett körbe a szavai nyomán, amit jelen pillanatban el is utasíthattam volna, mégsem tettem. Hagytam, hogy a meggondolatlanságom szavak formájában érte nyúljanak, felajánlva valami olyasmit, amit nem akartam megbánni. Amit csak hagyni akartam megtörténni, de intő jel volt az, ahogy az óra számlapjára nézett a csuklóján, én addig tétován a mögötte elterülő hatalmas teret figyeltem, felkészülve arra, hogy elküld - aminek a legtöbb értelme lett volna, mégsem élt ezzel a lehetőséggel Mathias. A mosolygását a részemről nem a teljesen őszinte, viszonzott mosoly volt, amivel éltem, csak az ajkam görbült óvatos, kissé tartózkodó félmosolyra. Eszemben sem volt, hogy elkezdjem neki felsorolni a kávézókat és teázókat a környéken, mert egyébként nem is voltam ismerős a környéken.
- Paul meg fogja érteni, ha nem kell a fenekemet aztán hazacipelnie, úgyis innen munkába menne még. És.. miután minden megtörtént, ő volt az, akinek meséltem mindenről, tudja a miérteket - nyeltem egy hatalmasat, miközben az ujjaim a szoknyám anyagát gyűrték a markomba, mintha zavartság lett volna rajtam úrrá, és talán így is volt. - Nem tudja, hogy te is a képben voltál akkor. Úgy értem.. nem mutogattam neki rólad képeket, fogalma sincs arról, hogy nézel ki. Valószínűleg azt fogja gondolni, hogy sikerült valakinek elcsavarnia a fejem, és hogy randira hívtál - kínosan elmosolyodtam, de meg is ráztam egyúttal a fejem. - Nem randi ez, ne aggódj. Beszélek vele... találkozunk a bejáratnál? - nos, mehetett volna jobban is. Mondjuk nem kellett volna utalnom arra, hogy mennyire szánalmasnak is tartottam a jelen helyzetemet. És tudtam, hogy azzal, hogy nem a vele való távozást ajánlottam fel, lehetőséget biztosítottam arra kimondatlanul is, hogy ismételten a feledés homályába veszve eltűnjön, én pedig a hűlt helyét lássam csak a bejáratnál. Mégis, tudtam, ha ezt megteszi, akkor csak még csapnivalóbban fogom magam érezni, ám ha marad és megvár... akkor nem tudtam volna megmondani, mit szerettem volna. Talán csak nem folytonos vitát, feszültséget és nem tudást. Ha beleegyezett abba, hogy csak a múzeum bejáratánál fussunk össze, akkor elindultam, hogy felkeressem Pault az aranyos, kicsípett öreg nénik közt és hogy begyűjtsem aztán a kabátomat, hogy nem egészen három perccel később pedig a bejárathoz érkezzek....

Még véletlenül sem az fordul meg először a fejemben, hogy velem vigasztalódott a tönkrement házassága miatt, és miután leléptem, csodálatos módon azonnal kéznél volt Paul, akivel vigasztalódhatott utánam. Esetleg azóta is. Ha így lenne, sem érdekelne - nem lenne, miért érdekeljen. Ahelyett, hogy bárminemű megjegyzést fűznék az elhangzottakhoz, csak a szemöldökömet vonom fel kissé bizalmatlanul.
- Aha, öt perc, és ott leszek.
Kíváncsi lennék rá, hogy zavarában magyarázkodik ennyit, vagy régebben is szokása volt, csak én nem vettem észre. Bárhogy is legyen, remélem, a következő egy órában nem kell többet hallanom a kimondatlan szakításunk körülményeiről és nehézségeiről.
Pár perccel később már a ruhatár előtt szobrozok. Annak ellenére, hogy plusz-mínusz negyed órával ezelőtt véget ért az előadás, legalább három másik ember várakozik előttem. Nem bánom, így végre alkalmam nyílik tüzetesebben is megvizsgálni a belső teret. Furcsa, de egy alsós osztálykirándulást leszámítva sosem jártam még itt ezelőtt. Olyan atmoszférája van az egész épületnek, hogy napokat is eltudnék tölteni a kiállítótermeiben barangolva, sőt, azokon túl is. Mennyit kereshet egy múzeumi alkalmazott? Tíz, tizenöt ezer dollár körül? Ha máshogy alakul az életem, talán épp egy ilyen helyen kötöttem volna ki. Nem tudom, ezt pozitívumként vagy negatívumként kellene felfognom. Manapság egyre többször gondolkozom rajta, hogy nem nekem való az üzleti élet. Annak idején nem érdekelt más, csak hogy kiutat találjak az akkori életkörülményeim közül, most azonban, hogy ez teljes mértékben megvalósult, talán itt lenne az ideje, hogy átértékeljem a jelenlegit.
Amint kézhez kapom a telefonomat, sms-t írok Sharonnak, hogy később érek haza. Nem tudom, mennyi időt vesz majd igénybe a tea délutánunk, és még véletlenül sem szeretném kitenni magamat egy félórás duzzogásnak, amiért aggodalomra adtam okot. Jobb a békesség. Arról nem is beszélve, hogy minél többször fordul elő, hogy a kelleténél tovább maradok valahol, vagy több időt töltök valamivel, annál nagyobb rá az esély, hogy végül felkeltem a gyanakvását. Azt pedig nem akarhatom, hogy utánam nézzen; túl vékonyak ahhoz az igazságot övező rétegek.
Eszembe jut, vajon mit mondana Shioban, ha tudomást szerezne az alibi-kapcsolatomról. Valószínűleg semmit, mert azon nyomban faképnél hagyna, hogy aztán meggondolja magát, és visszafordulva mégiscsak lekapjon a tíz körmömről. Én is arra az álláspontra jutnék a helyében, hogy semmit sem változtam, ha nem egyenesen kegyetlenséggel vádolnám magamat. Egy csapásnak a gyengébbik nem ellen.
Na meg még hímsovinisztának is, amiért a gyengébbik nem kifejezéssel élek.
Nem áll szándékomban eltöprengeni rajta, miért mentem bele az ajánlatába. Talán, mert tudom, hogy ha így tennék, előbb-utóbb lebeszélném róla magamat. Titkon remélem, hogy ezúttal ő lesz az, aki se szó se beszéd felszívódik, ezzel megkönnyítve mindkettőnk helyzetét. Természetesen nem így történik, ez alkalommal is betartja a szavát, ahogy mindig. Még menet közben magamra kanyarintom kabátomat, vigyázva, hogy ne üssem le a mellettem haladókat.
- Meggondoltam magamat! - jelentem be köszönés helyett, olyan energikusan, mintha a korábbi beszélgetésünk le sem zajlott volna. - Mit szólnál hozzá, ha szereznénk valahol egy kávét, és kiülnénk a Central Parkba? Aztán körbe is vezethetlek, ha vannak még számodra új részei. - Ha már csináljuk, csináljuk rendesen; úgy biztos nem fog menni, ha az előbbi melankóliába ringatva ücsörgünk egymás mellett. Szeretném, ha legalább egy percre elfelejtkezne a szoknyája szélének zavart gyűrögetéséről. De leginkább, ha egy percre megfeledkezne arról, ami köztünk történt.
Ha szívesebben maradna a teánál, arra is kész tervem van, csak egy szavába kerül, hogy elnavigáljam oda magunkat.
Mivel ez nem egy randi, és a legutóbb sem hagyta, hogy hozzá érjek, nem próbálkozom meg vele, hogy felsegítsem rá a kabátját. Türelmesen várom, hogy felöltözzön, mielőtt kinyitnám magunk előtt az ajtót.

It's you again. Darn it

Magam sem értem, miért jutottam el attól, hogy nem akarok a közelében lenni addig, hogy elhívjam őt egy beszélgetésre, de ha már így alakult, akkor muszáj voltam a saját hülyeségemhez jóképet vágnom és a tőlem telhető legjobb módon kihasználni a soron következő perceket. Nem áltattam magam - egyértelmű volt, hogy nem kellene semmiféle közelebbi kapcsolatba kerülnöm Matthez, mert tulajdonképpen és ha jobban belegondolok, kihasználtam őt akkoriban, aminek a vége a válásomban teljesedett ki. Mégis ő volt az, aki kimondatlanul is hátat fordított a kapcsolatunk lehetetlen mivoltának. Nem kellett volna mérgesnek lennem, fújnom rá, mert az élet nem csupán a felhőtlen boldogságot teremtette meg, hanem azt a rengeteg nehézséget is, amelyen túl kellett lendülnünk, mert az élet ment tovább. Minden reggel ki kellett kelnem az ágyból, minden reggel nekikezdeni a napi rutinomnak, hogy aztán céltól függően munkába menjek, hogy aztán pedig hazaérve az üres lakásomba újra és újra gusztustalan, agyzsibbasztó műsorokat nézzek, miközben a ceruzáim, a tollaim életre keltek a rajztömbjeimen. Képtelen voltam megunni, mert minden alkalommal újabb és újabb arcok jelentek meg előttem, amiket muszáj voltam megörökíteni. Egyetlen rajzom sem vált tükörképévé Mathias vonásainak az elmúlt másfél évben, ám az exem annál több emléket kapott tőlem, feleslegesen. Mondhatnám, hogy az élet igazságtalan.
Mert az volt. Én mégis próbáltam úgy élni, hogy egyetlen múltbéli pillanatot se bánjak igazán. Az ujjaim Paul hátát a lapockái mentén érintették finoman, mire a férfi kíváncsian hátrafordulva felém nézett rám az aktuális hódításából, hogy a mosolygó arcvonásaimmal találkozzon.
- Mennem kell, de látom, te munkába álltál - értetlenségét felváltotta a döbbenet.
- Te mégis miről beszélsz, Vonnie?!
- Hogy is volt az a fétis, amikor a fiatal srác a nagymamakorú nénikért rajongott...? Sugar... baby? A fickós formából... - végig se mondhattam, a tenyerét a szám elé kapva próbált meg morcos lenni, de elnevettem magam. Sose értékelte úgy igazán a hülye humorom, de hát ez van. - Csak viccelek. Igazából szólni akartam, hogy elmegyek, ne keress feleslegesen. És.. köszönöm a mai randinkat, Parrish - hajoltam hozzá közelebb, egy rúzsmentes puszit nyomva az arcára, mert szerencsére vele megtehettem ezt anélkül, hogy a barátságunk csorbát szenvedett volna. Túl sokat lelkiztünk és váltunk egymás szemetesládáivá, hogy ezt bármilyen intimitással fejeljük meg az eltelt hónapok során. Mert többet ért a barátsága, mintsem az, hogy elrontva a kapcsolatunkat a szexre összpontosítsunk. Az elmondásaiból ítélve amúgy sem jöttünk volna ki túl jól - ő... inkább azt kedvelte, ha a nők uralkodtak az ágyban - felette.
- Hívj, ha otthon vagy. Nem akarok rendőrségre menni, amiért elraboltak - tenyere egy pillanatra a csípőmre siklott, én pedig ezt elbocsájtó szép üzenetnek véve bólintással nyugtáztam. Nem késlekedtem sokat, ám ahogy megérkeztem Matt elé, a szavaira megtorpanva lestem fel a szemeibe.
- Meggondoltad magad? - azon gondolkodva ismételtem meg a hallottakat, hogy elküldöm a fenébe, ha most itt ő jobbra megy, engem meg balra küld. Már épp tátottam volna a számat, hogy a hirtelen inger elkapjon és morcossá váljak, amikor folytatta. Észre sem vettem, ahogy beharaptam az alsó ajkam a szavainak nyomán, és miközben a kabátot magamra kanyarítottam, hallgattam végig az ajánlatát. Oké, ha eddig én voltam az, aki lesokkolta őt a hirtelen jött igazmondásommal és vallomásommal, na meg a felajánlott együtt töltött idővel, akkor most ő volt az, aki nem kicsit lepett meg. - Igazából a kávénak sokkal jobban örülnék, mint egy teának - vallottam be neki egy kósza mosoly kíséretében, teleszívva a tüdőmet levegővel, hogy a feleslegesen generált feszültség a kifújt levegővel aztán távozzon is belőlem. A szavaira elnevettem magam halkan, bólintottam is a saját gondolataimra.
- Nos, igen... Még mindig nem jutott arra időm, hogy az összes létező útvonalat bejárjam. Képzeld, csónakázni sem jutottam el még a tóra. Nem mintha tervezném, hogy beleboruljak a vízbe, vagy csónakba üljek valaha is - merevedtem meg a saját szavaimra. A víziszonyom volt az egyik, amit soha nem voltam képes leküzdeni, és nem is akartam. Már a medence partján is pánikoltam, nyílt vízbe pedig soha nem tettem volna be a lábam. Matt tudta, hogy milyen félelmeim voltak, és abban az egy hónapban, ameddig találkozgattunk, addig sem akart meggyőzni arról, hogy ugyan, vetkőzzek le, húzzak bikinit és menjünk olyan helyre, ahol a rettegésemmel szembesülhet. - De a lényeg, hogy benne vagyok az idegenvezetésedben - nem húztam fel a kabát cipzárját, úgy léptem ki a hatalmas ajtón Matt előtt, hogy az úttesten elhaladó autók motorhangja adja meg az alapzajt a járdán sétálva, sokkal inkább megvárva a férfit, mert egyrészt nem menekültem előle, másrészt.. én nem siettem - azt hiszem.
- Más vagy - állapítottam meg csendesen, ahogy oldalról felpillantottam rá, újra elidőzve a vonásain. - Komolyabbnak tűnsz és.. sokkal jobban - nézel ki -.. is állnak neked ezek a fajta ruhák. Illik hozzád ez a stílus, Matt - fordítottam el mosolyogva az arcom róla a kimondott dicséret után, hagyva, hogy ő határozza meg azt, hova is akart menni azért a kávéért. Szívem szerint szívesen sétáltam volna... - Fogunk egy taxit esetleg? - tettem fel a kérdésem, mert nem tudtam, ő hogyan gondolta a továbbiakat.

Nem is tudatosul bennem, milyen félreérthetően fogalmaztam, amíg Shioban meg nem ismétli az elhangzottakat. Nos, lehetne így is: mindkettőnk számára adott volt a lehetőség, hogy visszakozzon. Ha emellett döntöttem volna, sem neheztelhetne érte, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy valószínűleg nem ez életünk legésszerűbb húzása. Különösen abban a formában, ahogy az elmúlt percekben terveztem.
Minden esetre nem hagyom sokáig a levegőben lógni a kétértelmű kijelentést - talán még sincsenek olyan erős öngyilkos hajlamaim, mint azt bárki is feltételezné rólam (beleértve saját magamat is).
Valójában nem vagyok az a teázós típus, sőt, legfeljebb télen szoktam inni, illetve gyógyszer helyett, ha utolér az influenza vagy a megfázás. Csakhogy már beígértem délutánra egy kávékészítős megmérettetést Ash-nek, ami után természetesen meg is kell innia valakinek a mesterműveket, szóval mikor Shioban választás elé állított, úgy voltam vele, korai lenne még szívrohamban elhalálozni. Azóta volt elég időm alaposabban is átgondolni a helyzetet, és arra jutottam, mégis inkább a szívroham, mint egy tea a kávé ellenében.
- Ha ez vigasztal, én sem csónakáztam még. - Sem itt, sem máshol. Annak ellenére, hogy én nem viszolygok a víztől, és az úszással sincsenek gondjaim, nem is igazán vágyódom utána. Szívesen kipróbálnám például, milyen egy jachtot irányítani, vagy egy vitorláshajóval szelni a nyílt vizet, sőt, sokszor ábrándoztam már róla, hogy szörf leckéket veszek, de arra még nem sikerült rájönnöm, a csónakázásnak miben rejlik a varázsa. Úgy értem, csak ülsz, maximum lassú tempóban evezel - ha nem teszi meg helyetted valaki más -, ringat az alattad elterülő víztömeg, és nézel ki a fejedből. Mi a jó ebben?
- Szóval még nem sikerült felülkerekedned a víziszonyodon? - Kérdésem inkább cseng kijelentésnek, habár a csónakázástól való irtózása önmagában nem jelenti egyértelműen azt, hogy nem is tett lépéseket a fóbiája leküzdése érdekében, valamint, hogy nem járt volna mérsékelt sikerrel. Úgy képzelem, úszni például nagyobb biztonságérzetet jelenthet, mint egy csónakra bízni magadat, ami gyakorlatilag bármikor léket kaphat alattad. Vagy legalábbis ott motoszkálhat a fejedben a gondolat, hogy megtörténhet.
- Nagyszerű! A kávéval kapcsolatban van valami kívánságod? - pillantok rá, amint kilépek az ajtón. Rögtön a sarkon van egy kávézó, de elsétálhatunk valamelyik puccos tóparti étteremig is, csak éppen garantált, hogy megéhezek, és utólag szidom majd magamat a vaskos számla miatt. Mindig csak utólag.
- Köszönöm. Neked pedig remekül áll a rövid haj - dicsérem meg elmosolyodva. Bizony, végül sikerült rájönnöm, mi változott rajta, mióta utoljára találkoztunk - még ha ez közel félórát is vett igénybe. Elképesztő, hogy nem esett le eddig. Annak idején biztos, hogy hiányoltam volna a gyönyörű, hosszú hajkoronáját, most viszont, mint objektív szemlélőnek, nagyon is elnyeri a tetszésemet a változás. Sokkal jobban kiemeli az arcát, és kevésbé kelt olyan komoly benyomást. Nem szoktam használni ezt a szót, most mégis elsőként villan be róla: vagány. - Nem sajnáltál megválni tőle? - Tudom (mert ki ne tudná), hogy szakítás után ez amolyan rituálé a nők körében, de el nem tudom képzelni, hogy mindig jól süljön el.
- Csak ha fáj a lábad; a legközelebbi kávézó itt van a sarkon. - Vagyis nagyjából ötpercnyire. Onnan már csak át kell majd sétálnunk az út túloldalára, hogy elérjük valamelyik ösvényt. Szerencsére, bár a múzeum újdonságot jelentett számomra, elég otthonosan mozgok a környéken, és nem csak azért, mert többször is jártam már a Central Parkban. Az egyik legrégebbi barátom penthouse-a pontosan a parkra néz, ám mivel a férje valamiért sosem nézte jó szemmel a barátságunkat (hát ha még hallaná Shioban válásának történetét), igyekeztük minimálisra csökkenteni az otthonukban történő találkozásaink számát, ami rengeteg indokot és alkalmat szolgáltatott már a környéken lévő beülős helyek módszeres felkutatására, kocsmatúrákra, majd a túráinkat követő másnapos kávézgatásokra is.
Tekintve, hogy Shiobanhez hasonlóan vele is se szó se beszéd megszakítottam a kapcsolatot fél évvel ezelőtt, nem biztos, hogy bölcs dolog errefelé sétálgatni. De hát mi a legrosszabb, ami történhet? Alapítanak ketten egy antiMathias klubot?
Visszakanyarodva Shioban kérdéséhez, azt már szándékosan nem teszem hozzá, hogy egyébként sem lenne szükségünk taxira, mivel kocsival jöttem. Mikor együtt voltunk, még nem engedhettem meg magamnak egy ilyen luxust, bár ez ugyanúgy elmondható az öltönyömről is. Nem jellemző rám, hogy zavarba jöjjek néhány kedves szó hallatán, most valamiért mégsem szeretném megkockáztatni, hogy újabb dicséretekkel halmozzon el.
Ha megfelel számára az említett hely, és nem érzi szükségét a fuvarnak, részemről indulhatunk is.
- Még ugyanott dolgozol?

It's you again. Darn it

Néha beszéltem és néha túlságosan is sokat szövegeltem a leglehetetlenebb helyzetekben, ahogy szerencsére most sem sikerült elhallgatnom még idejében, de ahogy Matt rám szegeződő pillantásával találkoztam, halkan felsóhajtottam és a képzeletbeli számra tett lakatot olyan messzire hajítottam, amennyire csak tudtam. Már odabent is úgy gondolom, hogy talán több és bővebb információ áldozatává vált, mint akart volna, ezt pedig orvosolni igyekeztem. Mondjuk egy fejlövéssel. Bárki esetleg, mielőtt még hülyét csinálok magamból?! Ennél is nagyobbat...
Felpillantottam a szemeibe a csónakázós nem-tervemet illetően, de leginkább csak azért, hogy végre Matt is képes volt beszélni, nem pedig csak hallgatni. Jól estek ezek a pillanatok, elterelték a gondolataimat arról, ami történt és megkapaszkodhattam a jelenben, ebben a furcsa napban.
- Nem, nem igazán - kezdtem bele, összepréselve az ajkaimat egy egészen rövid pillanatra. - Sokáig kísérletezgettem előtte és minden egyes alkalommal ugyanúgy pánikoltam.. tudod, amikor legszívesebben egy kicsit mindig meghalnál, mint hogy szembenézz a félelmeddel. Nem kapsz levegőt, hiába kapkodod, a szíved a torkodban dobog és ha melletted is vannak sokan, egyedül vagy.. nem biztos pont semmi sem - hogy is volt az a csendespihenő a beszédet illetően? Hát, van, ami nem változott. - Még mindig kerülöm a lifteket is, ha nincs mellettem senki odabent - tettem hozzá csendesebben a másik félelmemet is, miközben nem siettem, de hagytam, hogy Mathias tempója legyen a mérvadó, többször pillantva el a járda felé az utcán már, megnézve, hogy milyen akadálypályát kell majd legyűrnöm, mert amilyen szerencsétlen voltam, biztos, hogy megbotlottam volna egy szem kavicsban is akár, galambkakiban, netalántán a saját lábamban. Bármennyire lelkes is voltam a gimnáziumban, az egyetemen, egyetlen egyszer sem voltam a csapatjátékok során az első, akit kiválasztottak. Inkább meghúzódva a háttérben hagytam, hogy azt tegyenek, amit akartak. Mondjuk céltáblaként szuperül funkcionáltam, amit egy idő után már nagyon meguntam és hihetetlenül irritált aztán. Most is céltábla voltam, csak jelenleg a saját hülye döntéseim elé álltam be.
- Latte - mosolyogtam fel rá. - Laktózmentesen.. bár amúgy rá vagyok kattanva a vaníliás jégkrémre.. elkezdem kanalazni a tévé előtt és két perccel később már csak azt veszem észre, hogy kiürült - panaszos sóhajt hallattam, mintha ez egy teljesen természetes téma lenne, de talán Matt úgy is gondolta.. mint két idegen, akik csak most kezdenek el apró semmiségekről beszélgetni, csak ezzel nem az angolokat utánozva az időjárást vesszük elő, hanem minden mást is. Az eltelt időben rengeteg emberrel találkoztam, és a mellettem lévő férfi is bizonyára. Nem emlékezhetett mindenre, ahogy én sem már vele kapcsolatban. Ez természetes volt, azt gondolom. Valójában és teljes mértékben bizonytalanná váltam, ami nem sokszor fordult meg velem, mégis, tudva, hogy kérdeznem kellett volna, érdeklődni igazából bármiről, nem tettem, még akkor sem, ha bele is pusztultam ebbe az egész őrlődésbe, és talán ezért is böktem ki azt, amit. A dicséretre csak hosszan pislogtam rá... mert bár nehéz volt eleinte megszoknom, most már furcsa lett volna hosszú percekig csak a hajamat vizezve állni a kiömlő vízfolyam alatt. Mégis elmosolyodtam egy köszönöm elsuttogásával, de egészen addig nem szólaltam meg, ameddig egy újabb kérdést fel nem tett: - Mindentől meg kellett válnom, ami rá emlékeztet - akadtam el. Nem, nem mindentől váltam meg, ami Sully volt. - Napokig nyúlkáltam a tarkómhoz, hogy összegumizzam... hogy kisgombócba összegyűrjem a zuhanyzásokkor.. de nem volt mit. Furcsa volt, most pedig az lenne az, ha hosszú lenne.. Nem is tudom - sóhajt hallattam, idegesebbet, ingerültebbet kissé, mert nem szerettem kimutatva esetlennek tűnni. Úgy tűnt, hogy minden egyes nyugodtnak tűnő próbálkozásomat a kukába vághattam, mert az újabb kérdésem is kudarcba fulladt. Az ujjaim a kabátom ujjának varrását morzsolgatták, miközben azzal kezdtem el szórakozni, hogy a járólapokra úgy léptem, hogy elkerüljem a köztük lévő üreges vonalakat, az illesztéseket. Addig sem kellett Matt profilját figyelnem, koncentrálnom arra, hogy ne nézzem meg túlságosan őt, hogy ne akarjak róla mindent tudni, mióta nem láttam. Az apró léptek, a mozgás segített abban, hogy valamennyire eltereljem a saját figyelmem, ameddig nem döntöttünk arról, hol és mit teszünk a kávé szent ügyének érdekében.
- Hozzá vagyok szokva a sétához... viszont ebben a cipőben lehet nem akarnék lefutni mondjuk egy maratont. De majd maximum leveszem, ha az lenne a terved - szórakozottan mégis csak sikerült egy oldalpillantást vetni a férfire. - Nem azt tervezed a kávé után, ugye? - abba is hagytam mellette a bohóckodást, úgy lépdelve a továbbiakban, mint egy felelősségteljes felnőtt, harminckét éves nő, aki kicsit sem hóbortokkal teli. - Részemről mehetünk a sarokra is - a lendületes megállapítás után összevontam a szemöldököm. - Úgy értem kávézni! Egy kávéra a sarkon lévő kávézóba - köszörültem meg a torkom, és ha Matt mutatta az utat, akkor csak nagyobb lendülettel indultam meg abba az irányba, mint kellett volna, végül inkább lemaradtam, csak hogy felvegyem Mathias tempóját a járdán, elmélyedve abba a számomra kínosan hülye csendben, amit én éreztem, ám azt nem tudtam, hogy Matt hogy érzi magát. Sejtettem, hogy most is inkább csak én tulajdonítottam ennek ekkora feneket, naná.
- Ühüm - kerültem ki egy törött lapot, két csikket és egy kukát is menet közben sikeresen. - Lett idő közben másodállásom is, beugrósként, ha épp szükség van rám. DC Comics-nál vagyok még illusztrátorként - torpantam meg hirtelen és ha Matt nem vette volna észre, akkor ijedten nyúltam a karjáért előre, hogy visszahúzzam őt, mielőtt még a ránk dudáló BMW elcsapta volna őt, ami a mélygarázsból száguldott a felszín felé egy felettébb unszimpatikus fickóval a kormány mögött. Az érintésem az alkarját érte, és ha visszalépett, akkor ahogy elengedtem őt, az érintésem csak alig csúszott az ujjai felé lefelé a zakó ujján. Nem szúrtam le és nem ejtettem ki a nevét elfúlón, ijedten, ahogy azt általában tették volna veszély esetén az emberek, csak a szemeibe pillantottam, ha rá néztem. - Nem akarom, hogy mellettem halj meg... - haraptam be az alsó ajkam, és ahogy a kapu a helyére kezdett visszahúzódni, elindultam ismét a kávézó felé. Nem kérdeztem rá arra, van-e valakije, mert nem volt fontos. Úgy értem.. nem tartozott rám.
- Szóval, Mr. Mathias Burke... mondd csak, neked az elmúlt másfél évedben mi volt az, amire mosolyogva emlékszel vissza? Mi az, ami.. megváltozott benned.. és rajtad? Megtanultál-e főzni.. eljutottál-e az óceán partjára.. esetleg megtanultál-e vezetni.. mondjuk egy triciklit? És ami a legfontosabb, hogy.. egyedül kötöd-e meg a nyakkendőidet, vagy akad segítséged rá - soroltam fel a lehetőségeket az ujjaimra mutatva segítségként, amikor Matt felé fordultam, teljes beleéléssel, már szélesedő mosollyal, némileg húzva is az agyát. - Még mindig kiakadsz, ha a tejet öntik bele a tálba a müzli előtt? - ez valójában tipp volt, nagyon vakon tapogatózó, mert ha valamire nem emlékszem, az ez. De ez is ugyanolyan megosztó volt, mint a pizzán az ananász. Volt, aki gyűlölte és volt, aki imádta azt vele. Szerettem volna, ha beszél. Ha magáról beszél és nem csak rólam kérdez.

Túlzás lenne azt állítani, hogy semmitől sem félek, de tény, hogy nem is tapasztaltam még olyan erős pánik érzetet, ami megfelelne Shioban leírásának. Nem tudnak megrémíteni az ilyen egyszerű dolgok, mint a víz, a liftek vagy a magasság. Persze, egy egészséges tériszonyom nekem is van: istentelenül ordítottam, mikor nem is olyan régen egy csapatépítés alkalmából kilöktek 40 láb mélységbe a drótkötélpályán. Viszont úgy gondolom, ez még betudható természetes emberi reakciónak, legalábbis igazán különösnek találnám, ha olyasvalakinek, aki nincs hozzászokva egy ehhez hasonló adrenalin lökethez, ne szűküljön diónyira a gyomra a magasban.
Akkor úgy éreztem, régóta szükségem volt már erre, és újabb két kört mentem, míg képessé nem váltam rá, hogy elejétől a végéig halálfélelem nélkül szeljem a tájat. Utána hetekig immúnisnak bizonyultam nagyjából mindenre, amitől addig viszolyogtam. Gondoltam is rá, hogy nem ártana szokássá tenni ezt a kis adrenalinfröccsöt - havonta, félévente egyszer beiktatni egy hasonló programot -, ám idővel elfelejtődött a dolog.
Lehet, hogy Shioban fóbiáján is segítene némi adrenalinkúra. Ha más, kevésbé veszedelmes félelmével sikeresen megbirkózna, talán elhinné, hogy ez is menni fog, és ha nem is múlnának el teljesen a tünetek, esetleg enyhíthetne rajtuk.
- Lehet, hogy új perspektívából kéne megközelítened a problémát - mondom ki hangosan is az ötletemet. - Biztos vannak olyan félelmeid, amik eltörpülnek ezek mellett. Talán, ha először azokat kerítenéd sorra, könnyebben menne a többivel is. Ha ügyesen csinálod, még jól is szórakozhatsz közben.
Tudom, hogy könnyebb mondani, mint megtenni, de őszintén örülnék neki, ha a tanácsom segítene neki a fóbiák ellen vívott harcában.
Ahogy egy pillanatra feltámad a szél, gyros illatát hozza magával. Szinte belefacsarodik a gyomrom a vágyakozásba. Akaratlanul is körbenézek a szag forrását keresve, és a múzeummal szemközti aprócska bódén állapodik meg a tekintetem. Még ha simán be is falnék egy adagot, mire a kávézóhoz érünk - háromszor is lekajálva közben az öltönyömet -, nem vagyok biztos benne, hogy megérné a kockázatot, hogy aztán a Central Parkban futkossak illemhelyiség után.
- A parkban biztosan lesz fagyi is, ha gondolod. - Nem vagyok semmi rossznak az elrontója, ha egy kis bűnözésről van szó, még ha az édesség nem is kárpótolhat teljesen a gyrosért. - Nekem pedig kész gyűjteményem van - Két-két müzlit és csokoládét húzok elő a kabátom belső zsebeiből - ezekből. Mint aki kifosztott egy pénztárat - mosolyodom el félszegen, majd visszacsúsztatom őket a helyükre. - Elengedhetetlen a túléléshez.
Laktózmentes latte tudtommal bármelyik kávézóban fellelhető, szóval ez nem zárja ki a sarki helyet.
- Akárcsak a házasságotok, nem? - Engem is meglep, hogy ilyesmi hagyta el a számat, de most már nincs visszaút: inkább kifejtem, mielőtt még túl hosszúra nyúlna köztünk a kínos csend. - Biztos szokatlan volt, mikor egyik napról a másikra véget ért, mostanra viszont az lenne furcsa, ha újra mellette találnád magadat. - Vagy nem. Ki tudja, milyen érzéseket táplál irányába; megeshet, hogy azóta újra közelebb kerültek egymáshoz.
Ugyanezt elmondhatnánk persze kettőnkről is. Valaha olyan természetes volt, hogy a mindennapjaim részét képezi, most pedig alig tudom felfogni, hogy valóban itt sétál mellettem.
- Örülök, hogy Paul ott volt melletted - teszem hozzá, igyekezve nyugodtabb mederbe terelni a beszélgetésünket. Egy csúnya kis hang a fejemben persze így is megragadja az alkalmat, hogy az orrom alá dörgölje: jó, hogy ott volt Paul, ha már te leléptél. Csak remélem, hogy ez a hang nem Shioban gondolatait visszhangozza. - Honnan ismeritek egymást? - A barátairól mindenki szívesen mesél, ezzel nem foghatok mellé.
Felnevetek, mikor a maratonnal viccelődik.
- Most, hogy mondod... - Igazából egyáltalán nem meglepő, de eszembe sem jutott, hogy a cipője gondot okozhat a sétánk során. Lehet, hogy mégsem lesz ebből akkora idegenvezetés, mint azt elsőre képzeltem.
- Legrosszabb esetben szerzünk egy-egy segwayt. - Biztos vagyok benne, hogy mindegyik bejáratnál áll egy számukra kijelölt hely.
Belül jót derülök a sarkos elszólásán, kívülről viszont egyetlen arcizmom sem rezzen - valószínűleg épp a túlzott visszafogottságom az, ami elárul.
Nem tudom, mitől ijedek meg jobban, a váratlan dudaszótól, vagy Shioban kapkodó mozdulatától, amivel elránt az útból, minden esetre követem az irányt, amerre húz. Neki köszönhetően BMW épphogy csak súrolja a hozzá közelebb eső karomat, szemmel alig látható koszréteget hagyva maga után a kabátomon.
- Köszönöm - fújom ki a bennrekedt levegőt, azonban továbbra sem mozdulok, csak állok vele szemben bénultan, a szívem vadul dörömböl a mellkasomban.
Csak utólag, mikor már újra a kávézó felé sétálunk, gondolok bele a mondata kétértelműségébe. Vajon csak egy elszólás?
- Gratulálok a másodállásodhoz - veszem fel a beszélgetés fonalát. - Biztosan megtisztelő a DC-nek dolgozni.
Annyi kérdéssel rohamoz meg hirtelenjében, hogy mire a mondandója végére ér, csoda, ha emlékszem még az elejére. A hajamba túrva fújok egyet, próbálva összeszedni a gondolataimat, az elmúlt év történéseit. Nem hagy nekem túl sok lehetőséget rá, hogy a csendes hallgatóság szerepébe bújjak. Pedig attól tartok, ez az, amihez értek. Régen nem semmi, amire olyan büszke lettem volna az életemmel, vagy saját magammal kapcsolatban, hogy bárkivel is megosszam, most pedig, hogy lenne, nem tűnik helyénvalónak a dicsekvés. Akkor sem, ha másoknak az apró sikerélményeim jelentéktelenek számítanak - vagy talán pontosan ezért nem.
Ugyanakkor a lelkesedése, amit egykor úgy imádtam benne, rám is átragad. Ha másért nem, legalább ezért igyekszem megerőltetni magamat.
- Összetévesztesz valakivel - húzom fel az orromat. - Botrányos ízlésre vall pépesen enni a müzlit. - Úgy a jó, ha ropog a fogad alatt. Az az igazság, hogy nem emlékszem, ő hogy szereti, de vállalom a kockázatot a véleményem miatt.
- Lássuk csak... - Meglepő módon Tyrice az első, aki eszembe jut, korábban bármelyik munkában elért sikeremnél. - Majdnem tanú lettem. Ha úgy nézzük, lehet, hogy mostanra már keresztapa lennék, ha máshogy alakulnak a dolgok, de a menyasszony bemondta az unalmast egy héttel az esküvő előtt. - Vagy kettő? Már nem emlékszem, pedig Tyrice rengetegszer elmondta, miután... Hát, igen. - Lett egy tetoválásom. - Hosszan nézek rá, várva a szavaim által keltett döbbenetet. Sosem csináltatnék tetoválást. Másokon tetszik, dekoratívnak találom, de nem hiszem, hogy lenne hozzám való, és egyébként sem hiányolok ilyesfajta sallangokat a testemről. - Már nem vagyok gyakornok, és van saját lakásom. - Azt nem teszem hozzá, hogy az egyetemet félbehagytam; attól tartok, ez esetben ismét kérdések garmadáját szabadítaná rám, és egyelőre nem állok rá készen, hogy megválaszoljam őket, akár más, akár magam előtt. - A grillezős kerti partikon mindig én inhalálok a grill felett, és már palacsintát is tudok sütni. - Ez nemrég derült ki, mikor Ash lebetegedett és semmi máshoz nem volt étvágya, de túlságosan kivolt ahhoz, hogy a tűzhely felett álljon. - Húsvér triciklire gondoltál? - Ezt nem hagyhattam ki. Össze kell préselnem az ajkaimat, hogy ne vigyorogjak az olcsó poénomon, mint valami tizenéves. - Még nem jártam az óceánparton, és... jobb szeretem egyedül megkötni a nyakkendőimet. - Rafinált kérdésre rafinált válasz. - Kihagytam valamit?
Mintha csak így lett volna kiszámolva, megérkezünk a kávézóhoz, én pedig az ajtót kitárva engedem magam elé Shiobant.
- Ne hidd, hogy te megúszod - jegyzem meg szórakozottan, ahogy követem az üzletbe. Nem mintha őt annyira biztatni kéne, hogy beszéljen.
Mondanom sem kell, egyből az üveg mögött felsorakoztatott muffinokon és ínycsiklandozó szendvicseken akad meg a szemem - csak ezután a pultos lányon, aki hívogató mosollyal az arcán várja, hogy közelebb menjünk hozzá.
Ha Shioban nem rendelt előttem ételt, a helyi kávékülönlegesség mellé alaposan betárazok muffinokból és amerikai kekszből (mind laktózmentes, ha lehet hinni az eladónak), hogy ha később ő is megéhezne, legyen mihez nyúlni. A szendvicsekről kénytelen vagyok lemondani, mert úgysem lenne már olyan friss, ha nem fogyna el azonnal.
Természetesen nem hagyom neki, hogy bármit is fizessen.
- Nos, te vagy a soros - csapok le rá, miután elhagyjuk a kávézót. - Mi minden történt veled az elmúlt másfél évben? Biztosan próbáltál ki új dolgokat - van valami új hobbid? Jártál New Yorkon túl? - Sajnos nekem nincsenek olyan kreatív kérdések a tarsolyomban. - Akad, aki segítsen felhúzni a ruháid cipzárját? - Bár az imént utalt rá, hogy randiképes, tulajdonképpen ettől még nem vezet egyenes út ahhoz, hogy nincs is senki az életében.