Az emberekkel, akik hozzánk hasonlóan nőnek fel, a szülei általában két komoly beszélgetést folytatnak le. Az egyik ilyen a szokásos méhecsék és virágok dolog, mert állítólag állam által előírt kötelezettség erről beszélni otthon, vagy ilyesmi, mintha nem nyitnál rá véletlen hat-hét évesen úgyis az egyik nagybátyádra, amint valaki olyat rakosgat a szomszédsági grillpartin, aki nagyon nem a felesége. Mondjuk, akkor még nem nagyon fogod fel, szóval igazából szükséges is úgy tíz éves korodban, hogy utána még legalább két évig azt mondhasd a lányokra, „undik”.
Anya egy ideig kórházi kisegítőként dolgozott, úgyhogy ő mondjuk elég szakszavakkal fűszerezett előadást tartott erről, és azóta se tudja senki kimondani a pénisz vagy vagina szót körülöttem, hogy ne kezdenék izzadni. Szerencse, hogy ritkán beszélnek így.
– Az anyjuk büdös picsáját! – hajítja el T-K a kezében lévő cigarettacsikket, amivel a szájában fityegve eddig a motorház fölé hajolt. – Faszszopó zsernyákok, már megint itt…
A szerelőműhely felhúzott ajtaja felé pillantok, ahol a kinti világosságban is villanni látszik a két rendőr, amint kiszáll a krúzerből. A rendőrségnek szokott annyi esze lenni, hogy általában legalább egy feketét beraknak a hófehérkék mellé, főleg az ilyen környékeken, de úgy tűnik, valaki ma megint félrenyúlt reggel, és agy helyett egy szelet dinnyét rakott a fejébe, aztán felhúzta az egyenruhát.
T-K jogosan húzta fel magát, bár azt is el kell ismerni, hogy őt egy foltos alma is fel tudja húzni annyira, hogy tíz percig kötőszóként használja a „baszdmeg”-et. Travis úgy sejti, hogy valamit meghallottak a zsaruk, köpött valaki, vagy hasonló; az utóbbi hetekben a szokásosnál is többször jönnek ide baszogatni minket, azt gondolva, egyszer majd kurvára okosabbak lesznek nálunk.
Al előbb mozdul, mint mi, ami meglepő, mert nem véletlenül hívják Hájas Alnak, nem olyan fura fordított becenév, mint mondjuk T-K húgának beceneve, Twiggy, aki inkább farönk. De jelenleg ő az egyetlen legalább félig fehérnek tűnő ember a műhelyben, mivel McAllisterék gondolom whiskyt vedelnek valahol, e nélkül. Na meg amúgy vagy kétszáz kilót nyom, és csak a tetkói vagy tizet kitesznek. Még odakint állja el az útjukat, a felhajtón. Nem hallom, mit beszélnek, de gondolom azt, hogy mi a francot keresnek itt már megint.
A másik fontos dolog, amiről általában beszélnek velünk kiskorunkban, hogy mit csinálj, ha a rendőrök megállítanak. Remélem, Allal is beszéltek erről a szülei.
A negyedik itt lévő, Carlton, csak csendben figyel, majd rám néz és int a fejével. Nem mintha szükségem lenne rá; már a lehető legjobban letöröltem a motorolajat a kezemről, és elindultam a hátsó kijárat felé. Ehhez át kell szelnem ugyan a műhelyet, így nem tudok észrevétlenül lelépni a rendőrök elől.
– Ő hová megy? – hallom az egyiküket.
Al csak, feltételezem, megvonja a vállát, azzal a deadpan pofával, ahogy szokta. – Gondolom szarni. Rajta van a szapora.
A hátsó ajtó az udvarra vezet. Építési telek volt, amit Al megvett, aztán telepakolta szeméttel. Akarom mondani, javításra vagy szétszerelésre váró járművek tömegével, amik egy részét már be is nőtte a fű, a másikat meg a rozsda eszi. Régen volt egy kutyánk is, de ahányszor valami drogos hajléktalan betört ide, az az átkozott dög elszaladt, aztán kurvára nem poénos ám végigordítozni a szomszédságot azzal, hogy „Kurvapecér, gyere ide”, mert T-K szerint marhára vicces volt így elnevezni szegény dögöt. Régen volt egy kutyánk, mikor kicsi voltam, hasonlított Kurvapecérre, úgyhogy őszintén mondhatom, hogy a kedvenc kollégámat veszítettem el személyében.
Bár nem volt olyan gáz a többi seggfej sem. Ha a zsaruk jöttek, általában engem kiküldtek hátra, és megpróbálták lebeszélni őket arról, hogy érdekeljem őket. Nem azért, mert konkrétan engem kerestek volna, de ahányszor történt valami nemi erőszakkal kapcsolatos szar a környéken, ami elég sokszor megesett, elővettek. Egy idő után kurvára fel tudja baszni az ember idegrendszerét, hogy heti kétszer be kellett bizonyítania, hogy nem, továbbra sem hobbija nőkkel és/vagy kislányokkal erőszakoskodni, amit persze soha nem hisznek el. Csak akkor mi a fasznak kérdezik?
Az elején zavart. Már inkább leszarom; úgyhogy különösebb remegés vagy idegesség nélkül veszek elő egy szál kézzel sodort cigarettát, hogy rágyújtsak. Megállni viszont nehezen tudok egy helyben, a lábaim nem érzik a nyugalmat; főleg, ha a munkát kell félbehagynom. Úgyhogy elsétálok a néhány helyen két-három egymásra pakolt roncs labirintus belseje felé. Van egy kedvenc helyem, ahová valaki kidobott egy komplett autós belsőt, szinte pöpec ülésekkel. Ez volt a legkevésbé lehugyozott rész az egész telepen, úgyhogy a munkásnadrágom kantárjait letoltam a vállamról, hogy ne feszüljön, és leültem.
Általában tíz-tizenöt perc alatt meg szokták unni a baszogatást, és elmennek, vagy ha mást nem, valaki talán lelő valakit a közelben, és az lesz érdekesebb. Lehunyt szemmel döntöm hátra a fejemet; egészen addig, míg motoszkálást nem hallok nem messze tőlem.
A telepet drótkerítés veszi körbe, meg néhol nagy piros, bár megkopott „MAGÁNTERÜLET” táblák. A környéken nem ritka, hogy valaki nem tud olvasni, de azért azt általában értik, mit jelent egy duplán leláncolt kapu. Mondjuk ahogy kinézek kissé oldalra, és meglátom, ki küzdi át magát a apu helyén lévő, kihúzott lánc felett, elég hamar leesik, hogy nem a környékről való. Sose láttam még a csajt, bár egy idő után úgyis összeolvadnak az arcok. Az viszont egyértelmű, hogy valamit keres, bár fogalmam sincs, mit.
Aztán meglátom a kezében lévő fényképezőgépet, amit úgy szorongat, mintha az élete múlna rajta. Egy paprikasprével mondjuk többre menne; bár nem egy haverom állítja, hogy ő már immunis az ilyenekre, meg a könnygázra is.
– Hé! Te! – szólalok meg fennhangon, de eszemben sincs felállni ültemből. Ha meglátnak, általában úgyis elszaladnak. Oldalra biccentem a fejem, és szívok egy slukkot. – Mit csinálsz itt, Hógolyó?

bump and slump with us

Ray&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

Mikor megkérdezte Cassie, hogy mit fogok mondani, ha elkapnak, csak a magától értetődő választ adtam: nem láttam a táblát. Hamar tudatosult bennem, hogy ez nem fog bejönni, miután az itteniek biztosra mentek, és csak úgy háromszáz táblát aggattak fel, hogy mindenfajta félreértés elkerülhető legyen: ez itt magánterület. Elég szokatlan megelőző módszer, de volt egy olyan sejtésem, hogy errefelé egyébként sem olyan ritkák az igazoltatások és rendőri látogatások. Nekem pedig szerencsém volt. Láttam a rendőrautót, ami megállt a túloldalon, reméltem, hogy leköti őket, amíg én kicsit körbenézek közelebbről. Pár napja elnéztem erre, csakhogy felmérhessem a terepet, ami részben sikerült, mert tartottam tőle, hogyha még tíz perccel tovább maradok, akkor az autómat velem együtt lopják majd el.
Cassie persze nem ment bele, de ez mindig így megy. Ha azt mondja, hogy rajta, csináljam, akkor ő kap a fejére. Így, csak én, ha pedig lebukom, mondhatja, hogy ő kezdetektől fogva ellene volt a dolognak. Sose mondják, hogy: persze, sérts meg egy tucatnyi személyi jogot, csakhogy eladható legyen a cikk. De valakinek ezt is kell csinálnia. És nem valami ostoba sztár után kajtatok végre, hanem… a jó ügy érdekében teszem? Azt hiszem. Reméljük majd megáll a bíróságon, ha ezt mondom
Még inkább, mert úgy tűnik, hogy nem voltam eléggé körültekintő. A roncsok között haladtam, és bár kerestem, én se tudtam pontosan, hogy mi az, ami kell. Így szinte mindent lencsevégre kaptam, főleg néhány rozsdaette, fent felejtett rendszámot, vagy inkább azt, ami maradt belőlük. Cassie-éknek volt valami halovány sejtése arról, ami itt folyt, de nem igazán avattak be, csak alkalmaztak. Kicsit úgy is gondoltam erre, mint a belépőmre a csapatukba, de … tudtam jól, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.
Szinte megfagy a vér az ereimben, mikor meghallom, hogy valaki megszólal, nem is olyan messze tőlem, hogy megnyugtathassam magam, a rendőrökkel kiabálnak. Mivel háttal állok neki, kicsit oldalra kell fordulnom, hogy lássam a közelgő tárgyalásomon a felperest. Pár pillanatra megfordul a fejemben, hogy mozdulatlan maradok, de ez már nyolc évesen se működött. Az viszont valahol megnyugtatott, hogy a férfi nem állt fel. Vagy nem rántott fegyvert. Ami persze nem jelenti, hogy nincs nála. Francba!
Végül felsóhajtok, és lejjebb eresztve a kamerát indultam meg felé, némi habozást követően. El is mehetnék…talán. Őszintén szólva, semmi értelme nincs odamennem, biztosan nem fogom ezt elsimítani egy beszélgetéssel. De odabent rendőrök vannak, igaz? Szóval elméletben csak elég hangosan kiabálnom, ha rosszabbra fordul a helyzet.  
- Én …  kezdek bele, de már most problémáim adódnak a magyarázkodással. Adná magát az eltévedtem, de nem akartam rögtön megnevettetni. – Ha ennyi tábla van kint, azt hiheti az ember, hogy csak poén a dolog – nem, nem hiheti azt, tudom. Mégiscsak el kellett volna tévednem. – Egy barátom itt vesztette el a kocsiját. A környéken. És láttam, hogy itt nagyon sok az autó, szóval gondoltam… megnézem, hátha … megtaláltátok – találtam meg a legfinomabb szót a lopásra. Persze, nem akarok ítélkezni, de… kicsit nehéz. A Cassie-től hallott részinformációk és az egész környéket elnézve, elég kézenfekvő a dolog.
- Lehet, hogy szólnom kellett volna előtte. Nemrég még egész jó ötletnek tűnt – bólogatok, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyom. Zavarban voltam. Őszintén reméltem, hogy csak megjárom gyorsan, ha pedig valaki közelítene, elég sok a fedezék. – Mennyit láttál? – kérdeztem, a kameratáskán pihentetve a jobbom. Mire odaértem, eltettem, de egészen biztos látta a kezemben. Ahogy valószínűleg azt is, ahogy átküzdöttem magamat a kapun. Pedig még büszke is voltam magamra.
- Csak hobbi, főleg – vonom meg a vállam, megpaskolva a táskát, ami a kamerát rejtette. Nem tudom mennyire ért hozzájuk, sem azt, hogy távolról mennyire látta pontosan. Nem kell érteni hozzá, hogy leessen, nem ilyenekkel járkálnak a hobbi fotósok. Elég látni. De nem tudom, hogy ő mennyit látott. – Szóval te őrzöd a helyet? A ... hógolyóktól? – próbálok a lehető legkedvesebben és ártatlanabbul mosolyogni. Normális esetben lenne mit válaszolnom a hógolyózásra, de lássuk be: nála van az erkölcsi fölény is. Ami idegesítően ironikus. – Szép hely, amúgy. Mit is mondtál, hogy hívnak? – nem mondott semmit, de remélhetőleg elég feledékeny, vagy csak simán tart annyira szánalmasnak, hogy megmondja. Hálás lennék érte, nem igazán szeretnék üres kézzel, totál lebőgve visszamenni. De inkább visszamennék, mintsem itt ragadjak. De még nem szólt a barátainak. Mivel pedig nem jött oda hozzám… talán csak végig nézné azt is, ahogy elfutok. Nem túl bátor, de hasznos.

Sokan gondolják azt, hogy nem csípem a fehéreket, alapból sem, de főleg azután, ami történt Heatherrel. Az tény, hogy őt rühellem, mint a szart, de azért ha nem is vagyok egy észlény, annál több eszem van, hogy az összes kókuszfagyira hajazó társát élből elítéljem. Nem mondom, hogy ha választhatnék, feléjük húznék, mert baromi nehéz elnézni a tény felett, hogy nekik mindig fekete maradok, és néhány évnyi börtön épp eléggé megtanítja az embert arra, hogy a színes hátsóját tartsa a megfelelő szomszédságokban. Miért nehezítenéd meg az életed direkt?
Nem vagyok rasszista sem; én mindenkit ugyanúgy ki nem állhatok, és innen indulnak. A Bronx ezen részére betörő fehéreket viszont egészen más miatt gyűlölöm. Úgy viselkednek, mintha ez valami állatkert lenne, tele egzotikus dolgokkal, amiknek a nevüket sem tudják kimondani. A fejükben biztosan megy mellé David Attenborough hangja is, brit akcentussal, teával, mindennel. „Ezen az elhagyatott, háromszájegyű éves fizetéssel bíró vagy hitelképes emberek által távolról elkerült vidéken él egy faj, amelynek fő túlélési stratégiája az újabb és újabb generációk végeláthatatlan gyártása, akkor is, ha természetes élőhelyüket lassan ellepik a Starbucksok…” Azt gondolják, ha Miley Cyrus twerkelhet a díjátadón, akkor ők is használhatják a tiltott szavakat. Like HELL, nigga.
Arra viszont nem igazán számítottam, hogy az egyikük átesik a kerítésünk felett, mint valami mexikói fal-szöcske. (És ezt mondhatom, mert negyedrészt mexikói vagyok. Meg a Black Card is bármire jó.)
– Remélem a zsernyákoknak is ezt mondod, mikor elkapnak gyorshajtásért – vigyorodom el a cigarettám felett. Nem mintha meglepne. Ha egy fekete srác ül a volán mögött, szirénázva állítják meg, és akkor se hiszik el, hogy nem lopta a kocsit, ha ott van minden papírja, és amúgy is bőven a határértékek alatt vezetett. Ha egy fehér csaj, akkor elsírja magát, esetleg lejjebb húzza a blúzát, és mehet isten hírével, még a hűtőrácsra ragadt fél holttest se érdekel senkit.
De még azt is jobban elfogadtam volna, ha tényleg katasztrófaturistáskodni jött, mint amit ezután mond. – Megtaláltuk, ha? – Ebben a vigyorban már nincs az a „ez biztos acidot szívott és a világát se tudja” humorizálás. Ha egy kicsit erőszakosabb személy lennék, és nem fosnék annyira kibaszottul a börtöntől, na meg ő nem nő lenne, akkor lehet, hogy megkapná a kellő bronxi üdvözletet. Szerencsére eléggé belém verté már ezek ellenkezőjét, szó szerint, és sokszor a Bibliával. (Kemény kötéses változat, Christian Art Kiadó, 1975ös kiadás.) Vajon van egy leheletnyi fingja is arról, mekkora öngyilkosságot követett el az előbb? Nyilván nincs, hacsak nem ezzel a szándékkal jött ide, de ha így is van, aztán a következő pillanatban előránt egy adag altatót, hogy átszenderedjen a másvilágba (a nők ezt szokták, nem?), én kihúzom a fehér hátsóját az útra. Az én roncstelepemen aztán nem öli meg magát! – Ennél Stepfordi Feleségesebben se kérdezte még tőlem senki, „loptad-e azt a járgányt, nigger”. Nem mintha szokás lenne kérdezni.
Nehéz nem észrevenni azt a baszott nagy kamerát a nyakában; nyilván nem Instagrammra készített képeket, ahhoz elég lenne elővenni az iPhone-ját, ami valószínűleg annyi, mint két havi lakbérem. Akkor mi a szarért akarta épp ezeket fotózgatni? Ha a grunge lenne az általa preferált aestheticje, ahhoz még csak nem is eléggé roncsosak. Inkább csak… szomorúak.
– Abból, amit csináltál, vagy a seggedből? Utóbbiból nem sokat, de az az anyag hiánya. – Hallom, ahogy a nagyi az egész kórust rám küldi, hogy szégyent borítsanak a nyakamba, de nem fogok jópofizni ezzel a botsáskával csak azért, hogy aztán megpróbáljon megvádolni azzal, hogy még a barátja kocsiját is elloptam. Minél kevésbé kedvel, annál jobb. Ráveszem magam, hogy felálljak végül az ülésből, a rugók panaszosan nyikorognak. – Azt tudod, hogy attól még, hogy feketék vagyunk, ez ugyanúgy birtokháborításnak minősül?
Az más kérdés, hogy mondjuk a zsaruk pont leszarnák, de azt nem kell tudnia. Errefelé a legtöbben amúgy sem a fehérek által írt törvényeket követik, megvan a maguk sajátos módszere az igazságszolgáltatásra. Egyik kezemet zsebre vágom, a másikba pedig ideiglenesen ujjaim közé veszem a csikket, úgy gesztikulálok vele. – Aha. A cigiszünet miatt nincs csak rajtam a nyakörv. Vuff. – Ez volt életem legkevésbé lelkes pitbullja, de speciel sosem helyeztem túl nagy önértékelést arra, hogy egy fehér csajnak ugassak. Szó szerint.
Szép hely. Felprüszkölök. – Ti tényleg totál őrültek vagytok, mi?
Biztos azt mondogatják otthon, a szegénységnek is megvan a maga varázsa, vagy ilyesmi. – Nem mondtam. De azért remélem, az olvasás még megy – mutatok a pólómra, ahová, mint a mesékben, ki van hímezve a nevem. Ray. A három betűs becenevekkel bírókat szerintem az isten is autószerelőknek teremtette;ámen minden Joe-nak és Billnek. – Kellemetlen volna leiskolázni benne.
Fogalmam sincs mit kezdjek vele, a helyzettel, ezzel a westernbe illő szemezéssel. A következő mozdulat az lenne, hogy az oldalához kap és előránt egy gázsprét, amiért közelebb léptem, én pedig legfeljebb az öngyújtómmal tudnám megdobni, és még így is engem vinnének el súlyos testi sértés vádjával.
– Szóval most mi a terv? – vonom meg aztán a vállam, szívva egy slukkot. – Sikítva elfutsz arra, amerről jöttél? Vagy hívjalak meg egy earl greyre?

bump and slump with us

Ray&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

Talán rosszul fogalmaztam. Nem, szinte biztos, hogy rosszul. Nem kell mentalistának lenni, hogy kiolvassam a tekintetéből, hogy igen vékony jégen táncolok. Ami el is olvad, amint az a rendőrautó elmegy, ami a társait feltartja. Remélhetőleg még maradnak egy kicsit. Így könnyebb bátrabbnak is lenni.
Vettem egy mély levegőt. – Na és loptad azt a járgányt? – kérdezek rá őt ismételve, de van annyi eszem, hogy ne niggerezzek. Nem, mintha egyébként szokásom lenne, az a feketék egymás közötti privilégiuma, amennyire hallom és tapasztalatom. Ez most talán nem úgy hangzik, de egyébként nincs velük bajom. Csak, mikor kocsikat lopnak, és még kitudja mi folyik itt. Biztos magára venné, de nem túl bizalomgerjesztő alak. De biztos vagyok abban is, hogy akadna társa, aki kevésbé békésen reagálná le a jelenlétem.
- Hűh – szeppenek meg a szavait hallva. Sok mindenre számítottam, de erre így nem voltam felkészülve. – Ez… váó – nem épp elismerésnek szánom, de fogalmam sincsen, hogy mit is kéne mondanom. Azt nem mondanám, hogy a lelkembe gázolt, de elég bunkó mód viselkedik. De mivel betörtem hozzá, így mondhatjuk, hogy egy-egy. Csak utólag veszem észre magam, hogy még el is mosolyodtam. Ez az egész nagyon szürreális. – Az attól függ – vonom meg a vállam. Persze tudom jól, hogy igaza van. Ez nem Texas. – Hogy akad-e itt egy autó, amit elloptak és varázslatos mód itt kötött ki. Tudod, attól, hogy feketék vagytok, még nem lesz valami a tietek, ha csak úgy elveszitek és a birtokotokra zárjátok – ahogy kimondom, érzem, hogy túl messzire megyek, de már késő visszaszívni. Mondanám, hogy sajnálom, de én csak azt csinálom, amit ő. Nem mondom, hogy kicsit sem aggódok a következmények miatt, de próbálom magam azzal nyugtatni, hogyha a seggemből sokat nem is látott, nagyobb tököm van, mint neki. Hátha értékeli.
Mintha nem kedvelne. Felvonom a szemöldököm az imitált ugatására, de ami azt illeti, ez jó jel. Nem azt mondom, hogy minden fekete erőszakosnak tűnik, de nem olyan nehéz a rosszat látni bennük. Biztos lett volna olyan barátja odabent, aki már rég nem beszélne velem.
A kérdésére csak egy rövid mosolyt villantok, igyekezve nem túlzottan grimaszolni. Nem mondom, hogy nem zavar a folyamatos „ti így, ti úgy”. Nem vagyok fekete, mint szemmel látható, de pont ez a fajta hozzáállás az, ami nem segít rajtuk. Elhatárolódással válaszolni a kirekesztettségre csak még több feszültséget szül. Persze, amíg meg van mindenkinek a saját sérelme, ami miatt siránkozhat, sose fogják belátni. Ha pedig ezt kimondom, megkapom, hogy én is csak egy gazdag fehér liba vagyok, aki ugyan mit tudhat arról, amin ők átmennek. A lehető legnagyobb szeretettel: kapják be.
- Ray – olvasom ki a nevét, igyekezve elengedni a fülem mellett a megjegyzését. Belül felsóhajtok, előre látva, hogy újabb támadási lehetőséget adtam neki azzal, hogy kiolvastam a nevét. – Szóval Raymond. Kedves, illik hozzád – mosolyogtam rá, elég átlátható mód palástolva a hátsó szándékot. Bár elég gyorsan le fog pattanni róla az eddigiek alapján. – Leslie – mutatkoztam be végül én is, a kezemet nyújtva felé. Nem tudom miért, hirtelen ötlet volt. Még mindig én vagyok itt a birtokháborító, szóval annyira ellenségesnek nem éri meg lennem, plusz, semmire se megyek vele. A nevemet elárulni viszont könnyen lehet, hogy hülyeség volt. De mit kezdene vele? Annyira azért nem ritka.
-  Oh, de gáláns valaki – mosolyodtam el a felajánlást hallva. Amerről jöttem, ez már igen. – Azt hittem nem tetszett a seggem – néztem rá, kétkedőn mosolyogva. Talán nem kéne visszaszólnom, sőt, egészen biztos, hogy nem kéne, de az se megy valami jól, hogy úgy tegyek, mint aki összetör a szavaitól. Addig jó míg beszél, attól nem kell félnem. – Nem tudom nálatok mi a szokás, ha vendégetek van – vonom meg a vállamat az ajkamat biggyesztve. Ha érzi az iróniát, nem véletlen. – De megteszi egy … slukk is – bökök az állammal a cigarettája felé. – Nem fertőznélek meg. Holnap is fekete leszel, tudósok már bizonyították – őszintén szólva, fogalmam sincs mennyire vevő a humoromra. Vagy arra, hogy ahelyett, hogy angolosan távoznék, még most is itt rabolom az idejét. Nem dohányzom túl gyakran, csak, ha nagyon stresszes vagyok. Ez mondjuk most épp igaz, plusz, ha esetleg így szerezhetek nála néhány plusz pontot… talán kicsit beszédesebb lesz.
- Pacifista lennél, vagy rossz tapasztalatok? -  kérdezek egyet hirtelen, ha ad a cigarettájából, akkor miután szívtam egyet. – Csak tudod, feltűnt, hogy nem próbálsz meg… tudod, erővel elkergetni – legalábbis még nem próbált. - Kerülöd a félreérthető helyzeteket, főleg a fehérekkel, igaz? – persze ez nem nagy megfejtés, minden fekete így tesz, mondhatná. Amiben talán igaza is van, de mivel érezhetően nagyon ki van ránk, ahogy ő fogalmaz, lehetett valami múltbéli gondja egy fehér emberrel. Vagy többel. – Vagy csak elég jól nevelt vagy, hogy ne emelj kezet egy nőre – teszem hozzá, bár nem direkt ellene szólva, de inkább előbbire tenném a voksom, semmint utóbbira. - Bár a testüket elég élesen kritizálod – vonom meg a vállam, kissé bátrabban mosolyogva. Csak viccelni próbálok, azt azért nem mondanám, hogy ne hallana akármelyik nő cifrábbat annál, amit az előbb ő mondott. De azt meg biztos nem bírja, ha kérdezősködnek. Épp ezért sejtem, hogy nem ártana megválogatnom, hogy mennyit és mit kérdezek. Nem ismerem, szóval nem is igazán szeretnék a végtelen türelmére építeni.
-  A tiéd a hely? Vagy csak itt dolgozol? – kérdezem, és eszembe jut, hogy a telefonomért nyúljak, de gyorsan el is vetem az ötletet. Elég feltűnő lettem volna, és ha nem volt annyi eszem, hogy a rögzítőt bekapcsoljam, mikor ”belopóztam”, akkor így jártam. Emlékezetből is visszatudom mondani, amit esetleg Ray mond, de egy hangfelvételnek biztos jobban örülnének. Nem, mintha abban reménykednék, hogy komolyabban elszólja magát. Bár seggfejnek tűnik, de nem hülyének. Velük pedig mindig fokozattan óvatosnak kell lenni.

– Anyám is ezt mondja – vonom meg a vállam, továbbra is rezzenéstelen arccal bámulva őt. Lássuk be, nem tűnik túl veszélyesnek a jelenléte, a kamera többet nyom, mint ő, úgyhogy annyira nem sietek kipenderíteni innen, de azért azt sem mondom, hogy feltétlen felvenném mondjuk kabalának. A végén megvádolnának plágiummal a Michelintől.
A felém nyújtott kezére kérdőn nézek csak, aztán felemelem a sajátomat; nem azért, hogy kezet fogjak vele, csak hogy lássa, tele van olajfolttal meg kenőzsírral. – Véletlenül sem akarnám, hogy piszkos legyen a kezed – mondom, mintha amúgy nem rúgnának seggbe, ha valaki meglátja, hogy egy fehér csajjal pirospacsizok, mint egy ovis, aki nem tudja, hol a helye. A rendőrök is itt vannak még, valószínűleg Allal próbálnak érvelni, biztosítva, mennyivel jobban járnának, ha inkább elbocsájtanának engem. Elvégre, nagyon sajnálatos lenne ha a sok jövőbeli razzia miatt mondjuk megcsappanna a bevétel.
– Nem is tetszik – értek egyet vele. – A teát ülve szokás inni, szóval nem is látnám. – Mondanám, hogy semmi személyes, de igazából ebben a beszélgetésben minden egyes szót személyesség szül, és szerintem az ő – Leslie; a fehérek meg az ő hülye uniszex neveik – részéről is így lehet. Ha eddig kérdéses lett volna, vajon mennyire gyakran jár a Bronxban, a tény, hogy ilyen világító habcukor testtel képes egyáltalán kiejteni a száján a „fekete” szót ennyire a mélyén járva, megválaszolja a kérdést. Lehet, hogy keménynek hiszi magát a férfiszabású farmerében, a rövid hajával meg a bőrdzsekijével – not like other girls! –, nyilván ő nem olyan lány, ő sokkal okosabb és furfangosabb, át meri lépni a határokat, jól kijön a srácokkal…!
Szó szerint ezernyi ilyet láttam az egyetemen. Főleg a médiát érintő szakok környékén találni sokat; vagy insta-lányok, akik mindig tökéletesen belőtt hajjal, sminkben, valami kézműves kávéház papírdobozát szorongatva érkezik meg, vagy ilyenek. Bizonyára nincs jobb dolga, és úgy gondolta, nagyon egyedi lenne, ha kiruccanna valami szar környékre. Igazi kis macho.
– Nálunk a szokás általában az, hogy baseball ütővel elkergetjük – és ezzel egyáltalán nem túlzok. A nagyi az egyik legkatolikusabb hitű személy akit ismerek, de még ő is ütővel az ágya alatt alszik, de csak azért, mert már köszvényes a keze, és állítása szerint a húsbárddal, ami eddig a párnája alatt volt, már nem tudna rendesen odacsapni.
Előveszem a zsebemből a cigarettás dobozt és felfelé ívesen felé dobom; az öngyújtó is ott zötyög a megmarad néhány szál mellett. Ha nagylelkűbb lennék, akkor hagynám, hogy megtartsa, eredeti bronxi szuvenír; de nincs annyi lóvém, hogy hagyjam elszaladni a szálakat. Ha korábban el kell nyomnom egyet, akkor is újra meggyújtom később.
Neki is feltűnik, hogy nem úgy nézek ki, mint aki mindjárt elroppantja a nyakát, de azért a helyében nem nyugodnék bele ebbe, mert nem csak én vagyok itt. Al és a többiek se feltétlenül erőszakosak, nem jobban, mint bárki errefelé, de azért a helyében nem próbálnék meg egy csapat fekete fickóval szájalni. Főleg, hogy ők jóval érzékenyebbek lehetnek a fotókra is, mint én. Azért nem tudok nem felnevetni a kérdésére. Félreérthető helyzet. Szép. – Gondolom nem kéne meglepődnöm, hogy ez téged meglep, Hógolyó. Ami neked félreérthető helyzet, az nekem hat év az életemből a Rikersben. Szép hely, ha még nem jártál ott, majdnem olyan szép, mint ez. Lehet, hogy a következő panorámaifotósorozatod ott kéne elkattintgatnod.
Nem rossz a gépe egyébként. Én annyira nem voltam benne a fotós szakmában, mert inkább a filmkészítés érdekelt, és nem is engedhettem meg magamnak, hogy ilyesmikkel rohangáljak, szóval ez inkább amolyan ökölszabály szinten történő megállapítás; nagy, viszonylag újnak tűnik, és sok rajta a bizbasz. A bizbaszok mindig drágák.
– Ez az a rész, ahol bocsánatot kéne kérnem azért, mert megsértettem a palacsintasegged érzéseit? – szívok bele a saját cigarettámba, aminek lassan már a végére érek. Azt legalábbis érzem, hogy kezdi belepni az agyam és egy kissé ellazítani. Hát még akkor mennyire ellazítana, ha lenne benne valami extra… Kár, hogy azért egy életre lecsuknának. Ha úgy is gondolja, hogy igen, ez az a rész, akkor sem szólalok meg. – Ez egy szabad ország, chica. Ha valaki felhívna azzal, hogy megöli az egész családodat, nem tehetnél ellene semmit. Már nem én, mert engem lecsuknának, de ez már amolyan színlátási probléma.
Kíváncsi vagyok mi a franc célja van azzal, hogy itt maradt. És kért egy szálat. Mit gondol, majd ettől megjön a bajtársias összetartozás érzése? Nem mondom, volt egy időszakom, amikor így lett volna, de azóta eltelt néhány év, és én is letöltöttem néhány évet. Ha egy fehér akar tőled valamit, megadod neki, mert különben szarban leszel – ha az ő terepükön vagy. Fordított esetben viszont csak ott hagyod és elfordítod a fejed, mert az utca majd elintézi. Nem tudom, hogy vajon mákja van-e, amiért pont ezt a drótkerítést találta kellően megmászhatónak.
– Ha az enyém lenne a hely, már rég kirúgtalak volna innen. Azért viszont nem fizetnek eleget, hogy én tegyem ezt meg – vonom meg a vállam. – Most jön az a rész, ahol azt várod, majd annyit beszéltetsz, hogy véletlen elmondom, hol van az a lopott autó? Ami egyébként nincs itt – jelentem ki. És ez még igaz is. Annyira azért nem hülye egyik sem, hogy ha ellopnak valamit, akkor azt ne szedjék rögtön darabjaira, és úgy állítsák ki a bárki által belátható terepen, mintha valami különleges dadaista műemlék volna. – Ha hülye kérdéseket teszünk fel, akkor nekem is van egy; mit fotózgattál igazából, hm? Ha az ismerősöd autóját keresnéd, gondolom felismernéd. És felismerted azt is, hogy egyik sem az, amelyik itt van. Várj, kitalálom… Ez valami fura egyetemista cserkészklubb. Most szerzed meg a „leghülyébb terv” matricát a mellényedre. Vagy rendőrösdit szoktál játszani szabadidődben? – Vigyorogva biccentek az üzlethelyiség felé. – Ott vannak az igazi fiúk, ha érdekel. Lehet, hogy jobb, ha rájuk hagyod a dolgot.

bump and slump with us

Ray&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

Felsóhajtok és visszahúzom a kezemet. Nem épp a legkönnyebb eset. Bár az is lehet, hogy figyel az úgynevezett jó hírére. Nem venné ki magát valami jól, ha kijönne az egyik barátja és látná, hogy egy hógolyóval barátkozik. Nem, mintha én ezt nem akarnám elkerülni. Vele még elbírok, főleg azért, mert egyelőre semmit sem csinált azon kívül, hogy beszélt. Bár, ha olyan nagyon agresszív lenne, az már kiütközött volna, úgyhogy vele lehet végre szerencsém van. Ritka pillanatok egyike, illik értékelni. Bár azt még inkább értékelném, ha egy fehér-barátabbat fogok ki, de ilyen talán nem is létezik. Ezen a környéken legalábbis.
- Én nem erre … mindegy – ráztam meg a fejem. A legjobb az, ha ez a téma gyorsan elhal és elfelejtődik. Nagyjából sejtem, hogy mit gondolhat rólam. Azon kívül, hogy semmi jót. Talán még van is, ami igaz rám abból, amit képet a fejében alkotott rólam, de egy rossz szavam se lehet, elvégre én sem vagyok más. Én ugyanúgy kialakítottam róla egy képet. Nem vagyok fekete, szóval nem tudom milyen lehet annak lenni, de egy valamit tudok. Nem a legtökösebb dolog ezzel takarózni.
- Akkor … hálás lehetek, vagy csak épp nincs kéznél? – vagy is-is. Tudom, hogy amit csináltam az nem pont legális, és alighanem nekik adnának igazat, ha a rendőrök elé kerülne a dolog. Csakhogy feketék, és nem bíznak a rendőrökben. Főleg nem a fehérekben. Sajnos ez a félelem nem alaptalan, de most épp a segítségemre van. Egyedül amúgy is kevés lennék, hogy megoldjak minden társadalmi igazságtalanságot, ezt igazán elnézhetné nekem.
Viszont legalább beszél. Szóval ezek szerint volt börtönben, talán tényleg a Rikersben. A nevét tudom, ahogy a börtönt is, ahol ült. Némi szívesség, ami alighanem később még fájni fog, és tudni fogok róla néhány plusz dolgot. Nem a személyes adatait akarom felhasználni és kiteregetni, de azokból már talán elindulhatok valamerre. Jelenleg ő az egyetlen használható nyomom.
- Igazán elengedhetnéd már a seggemet – jegyeztem meg, sóhajtva egy aprót. Van egy olyan érzésem, hogy csak azért sem fogja. A chica-ra kicsit megugrik a szemöldököm, de érdemben nem reagálok rá. – Használj eldobható mobilt, vagy utcai telefont, úgy nehezebben találnak meg – tanácsoltam, bár pont annyira vettem komolyan a dolgot, amennyire ő. Kétlem, hogy ez lenne a hobbija, és nem is néz ki bűnözőnek, de … nos, sose tudni. És nem azért, mert fekete. Oké, nem csak azért. Nem tehetek róla, nem akarok ítélkezni, de errefelé nem mintapolgárok élnek.
- Áh, szóval a rossz fizetésnek köszönhetem, hogy élvezhetem még a társaságod. Pedig azt hittem azért csináljátok, mert jól fizet – vonom meg a vállam. Nem kéne célozgatnom, de az se működik jobban, ha kölcsönösen hülyének nézzük egymást. Vagyis, nézőpont kérdése, de én biztosan nem jutok vele előrébb. – Amúgy se kaptam volna vissza, igaz? – mosolyogtam rá. Szóval akkor szétszedték és… túladtak rajta, vagy felhasználták, az már igazából mindegy. Nem értek különösebben az autókhoz, de gondolom így megy. Egy autó eléggé feltűnő, úgyhogy a legegyszerűbb, ha szétszedik, darabjaiban nehezen ismer rá az ember az autójára.
- Ez… egész jó vagy, alábecsültelek – vagy egyszerűen magamat becsültem túl. Elég gyakran megesik, nem kéne játszanom a vadnyugati revolver hőst, ezt már sokan mondták. De a hagyd a profikra szöveget pedig nagyon nehezen tudom bevenni. Mindenki béna, mielőtt profivá válna, nem? – Ami azt illeti, nem ugyanazon az ügyön dolgozunk – ráztam meg a fejem, az üzlethelyiség felé pillantva. Remélem még el lesznek ott egy darabig.   Fotós vagyok, szóval az első dolog, amit tanítottak, hogyan sértsünk személyi jogokat. Amiért persze elnézést kérek, reméltem, hogy nem lesz itt senki. Ez így nekem is kellemetlen – annál inkább, hogy semmit nem tudok csinálni. A futással még várnék. Attól annyira nem félek, hogy beperelne. Az eddig hallottak alapján nem igazán bízik a rendszerben, ami érthető is.
-  Nézd, tudom, hogy amit itt csináltok az … nem teljesen legális – kicsit erősebben szorítottam a kamerámat, ha esetleg mégiscsak futnom kéne, vagy megpróbálnom megvédeni valahogy a gépemet. Nem tudom mit csinálnék, ha elvenné, vagy eltörné. Így is életem végéig fizetem a törlesztőjét, úgyhogy szinte szó szerint fontosabb az életemnél. – Láthatóan nem vagy teljesen hülye, szóval … segíthetnénk egymásnak. Én semmit se mondok rólad, cserébe… adhatnál valamit, amin elindulhatok. Kihagynálak a dologból, nekem csak … francba, mi kell, hogy segíts? Pénz? – kérdeztem rá inkább kertelés nélkül. Ha nem sokkal ezelőtt nem fejtette volna ki a véleményét a hátsómról, akkor most félnék egy olyan választól, hogy ”természetben fizessek”. Ki hitte volna, hogy majd pont ő lehet ilyen téren a legtapintatosabb. – Szívesség? A bátyám rendőr, szóval … talán tudok segíteni – úgy érzem magamat, mint valami bomba szakértő, aki megbukott a vizsgáján mégis rajta múlik minden. Nem akarom belekeverni Marsh-t, csak azért említettem meg, hogy Ray-ben esetleg valamiféle hajlandóság mutatkozzon, és ne a gépemet tépje ki a kezemből, hogy aztán megdobáljon vele, míg én menekülök, amerről jöttem.
-  Ha véletlen ide kerülne egy lopott autó, szétszeditek, igaz? Csak annyit mondj, hogy … merre mennek tovább az alkatrészek? Nem lesz belőle bajod, ígérem, a neved nem fog előkerülni – az a baj, hogy ilyet nem ígérhetek, de mivel én vagyok a forrás, elhallgathatom a nevét. Nem azt akarom, hogy besúgó legyen, vagy spicli, csak azt, hogy … francba is, úgysem mond majd semmit. Amiért nem is hibáztatom, nincs semmim, hogy rávegyem. Nem csoda, hogy apám nyomaival se tudok mit kezdeni. Ez az egész érezhetően nem az én felség területem.

– A semminél bármi jobban fizet – ejtek meg felé egy grimasznak is beillő mosolyt. Az én fizetésem a környéki átlaghoz képest tényleg nem rossz. Ez nem azt jelenti, hogy elég lenne, vagy ne napról napra élnénk, de legalább már nem kell amiatt aggódnom, hogy nem lesz pénzünk még pelenkára sem Jade-nek. Eleget, hogy legyen egy saját lakásom, ha az a patkánylyuk annak nevezhető. A legtöbb pénzem igazából arra ment el az utóbbi időben, hogy azt megpróbáljam helyre rakni, elég élhetőnek Jade ritka látogatásai alkalmára. Ennyi idő alatt lassan már Alyssa is beletörődött; mondjuk arról, hogy miből szerzem a kiegészítést, nem szólok neki. Mindenkinek jobb így.
Leslie viszont alighanem ugyanezen kiegészítésre célzott jól keresés címén.
– Kérdezd azoktól, akiknek a zsebükben van – vonom meg a vállam. – De tapasztalataim szerint, ha elhagysz egy papírzsepit, azt sem kapod már vissza. Üdv a Bronxban.
Nem tudom, aranyos vagy bosszantó-e, hogy ennyire próbálkozik rá venni arra, hogy elismerjem, itt a kocsija. Én soha nem tudok ilyesmiről semmit;még ha tudnám is viszont, hol van az az autó, akkor se mondanám meg. Egyrészt összetartás, ők is tartják értem a hátam; másrészt pedig jobban félek tőlük, mint a zsaruktól, akiket Leslie a hátamra hozhatna.
Az elismerésére felnevetek. – Sokakkal megesik. – Főleg a fehérekkel, de nem kizárólag velük, az ázsiaiak kifejezetten ostobának tudnak nézni. Mondjuk ők szerintem mindenkit. Az egyik unokatestvérem szerint rasszizmus viszont csak akkor létezik, ha fehérekről van szó. – Ó. Szóval most már ügyön dolgozol, mi? Na, akkor avass be, Nancy Drew. Kinek dolgozol? A CIA-nak? Megtanítottak már szeretni? – Elég mókás, hogy mennyire beleéli magát a helyzetbe. Ha valóban bármi köze lenne a rendfenntartáshoz, már rég betörte volna az orrom a jelvényével, ez a módi. Nem ritka mondjuk, hogy az egyetemi vagy főiskolai újságok tagjai kicsit nagyobb feneket kerítenek a saját fontosságuknak, mint bárki más tenné. Olvassa egyáltalán azokat a lapokat valaki? Olvas még bárki újságot?
– Tényleg? És mi is lenne az? – dőlök neki összefont karokkal a mögöttem lévő autóroncsnak. Nem teljesen legális, azt mondja. Nagyon sok dolog nem teljesen legális ebben az országban, de nyilván mindennek a súlyossága attól függ, hogy milyen bőrszínnel követed azt el. Ha ez a hely tele lenne csupa fehérrel, mint mondjuk McAllisterék, akkor biztosan szarna az egészbe. Mondjuk, akkor a rendőrök se lennének itt.
Nem tudom, csak le akarja-e foglalni a kezét valamivel, vagy fél, hogy hirtelen kikapom a kezéből a gépét, de látom, hogy közelebb húzza magához. Tudom, hogy nincs rajta semmi, ami miatt bajba kerülhetünk. Ami bejön, az hamar darabokban végzi, jelzés nélkül. Ezért fizetnek annyit. De mondjuk ettől függetlenül továbbra is illegálisan tartózkodik itt, szóval az itt készült képek nem felhasználhatóak. Mintha bármit is számítana.
– A gond ott kezdődik, Hógolyó, hogy feltételezed, bármit is tudnál adni, ami értékes a számomra. Értékesebb, mint ez a munkahely – pillantok a műhely felé. Nem egy nagy eresztés, de már egészen megszoktam. És biztos pénz. Ennél több nem kell. – Ha ennyire nyomozni akarsz valami után, akkor a helyedben nem a Bronxban kezdeném. Itt senki sem fog veled szóba állni. Ajánlhatsz pénzt, ha akarsz, de ezzel csak elárulod, hogy van pénzed. Aztán elveszik tőled.
Egészen addig még egészen kedvem van segíteni neki, hogy fel nem hozza a bátyját. Aki zsaru. Látszik vajon a „baszd meg” a mosolyomban? – Szóval zsernyák, mi? És szerinted ez jó tárgyalási alap? Vagy pozitív plusz pont? – Sose értettem, az emberek hogyan tudnak bedőlni ilyesminek. Az apám híres fotós. A testvérem egy kiadónál dolgozik. Én vagyok a nigériai herceg, és feltétlen küldened kell ezer dollárt, hogy aztán visszaadhassak neked egy milliót… Mennyire kell idiótának lenni ehhez?
Azért végighallgatom, még ha egészen sértő is az, amilyen pofátlan magabiztossággal ezt közli velem. Hogy majd Ő segít nekem. Csak egy kicsit saját magam kell tarkón rúgnom cserébe. Semmiség, nem? – Nézd, nincs bajom veled, jó? Még egészen el is ismerem, mennyire pofátlan vagy. Az néha sokat segít. Ezen a terepen viszont csak abban segít, hogy majd a folyóból húzzanak ki ötnapos hullaként. Azt szeretnéd, hogy segítsek neked? Rendben. Akkor hadd adjak egy jó tanácsot: fogd a kamerád és pucolj innen minél messzebbre. Nem jársz jól azzal, ha elkapnak a környéken. Nem tudom, mi a francért érdeklődsz ilyenek után, de bármit nyernél is vele, nem éri meg – közlöm vele, szinte már őszinte aggodalommal. Vajon tényleg ennyire ostoba vagy csak tetteti? Mindenesetre, a kijárat felé mutatok neki. – Ez ingyen volt. Fizetned sem kell érte. Csak vidd a palacsintasegged máshová.

bump and slump with us

Ray&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

Üdv Bronxban. Ez az egy mondat igazából az egész napomat keretbe foglalja. Tudtam, hogy ez egy rossz ötlet, de nem hallgattam az eszemre, nekem muszáj volt hősködnöm. A jelen helyzetben már kijelenthetem, hogy ezt egyértelműen és többszörösen is megbántam. Lett volna ennek az egésznek jobb módja is, ha kicsit türelmesebb vagyok. Vagy szerencsésebb, de ezt inkább csak szeretném hinni.
Felsóhajtanék, de végül csak valamiféle… kínomban mosolygás lesz belőle. Nancy Drew, ezt is már megkaptam párszor. A bátyám már párszor rám szólt, hogy fontosabbnak hiszem magamat és a munkámat, mint amilyen. Ebben pedig részben igaza van, mert a munkámon nem életek múlnak csak az összeg, ami a szerződésemben van, én pedig ezt próbálom feljebb tornázni. Illetve, egyáltalán helyet kapni annál az asztalnál, ahova eddig többnyire a kávét hordtam. Feljebb akarok lépni, olyan dolgokkal foglalkozni, aminek van súlya, ami érdekli az embereket. Elegem van már abból, hogy celebek után kell fussak, közben lőve pár jó képet.
‑ Ha tippelnem kéne… a lopott autókat szétszedik és küldik tovább – felelem, amellett döntve, hogy tovább próbálkozom. Apám mindig azt mondta, hogy sose adjam fel, de ő aligha arra gondolt, hogy sértsem meg a magánbirtokot, majd pedig álljak le beszélgetni, próbálva infót kihúzni valakiből, aki esélyes, hogy bűnöző. Bár ez elég tágan értelmezhető, sok fehér öltönyösre is rámondható ez nyugodt szívvel, hiába dolgoznak minisztériumokban és egyéb hangzatos helyeken.
‑ Nem jutna vissza hozzájuk, a munkahelyed megmaradna – legalábbis én egészen biztosan nem juttatnám abba a kellemetlen helyzetbe, hogy a társai előtt kelljen felelnie azért, hogy miért nem zavart egyből el engem. Ez sajnos nem csak rajtam múlik, de az újságírói forrásvédelem végül is rám is érvényes lenne ebben a helyzetben. Aztán kirúgnának, amint ezzel jövök. Bár egyébként is gondolkodtam már a felmondáson. Csak kéne valami, amivel odamehetek másokhoz. – Nem minden … segíteni is tudnak, nem csak ártani. Ez nem fenyegetés volt, én csak … ‑ nem fejezem be a mondatot, inkább magamban mérgelődöm. Ha egyedül lennék, alighanem a falba verném a fejemet. Szép volt Leslie, hozakodj elő a rendőr bátyáddal, mert azokat itt úgy is nagyon kedvelik! Francba!
Őszintén szólva, az ilyen pillanatok nem segítenek, hogy az önbizalmam a tetőfokára hágjon. Sokkal egyszerűbbnek tűnik ez a munka, ha az ember csak hall róla, de ez a mai nap is hűen bizonyítja, hogyha valaki nem igazán ért hozzá, elég csúnyán betud fürödni. Mint én. Talán jobb lenne, ha Nancy Drew amellett maradna, amihez ért is.
Őt hallgatva pedig még inkább így érzem. Csúnya vereséget szenvedve mehetek vissza, miután elég nagy mellénnyel ígérgettem. Az én hibám, én voltam a hülye, de akkor is, ha nincs lehetőség rálépni arra az ugródeszkára, talán jobb keresni egy másikat.
‑ Oké, értettem. Ezt elraknád?  Ha … meggondolnád magad, vagy … segíthetek valahogy – vontam meg a vállam, felé nyújtva a névjegykártyámat. Ha nem veszi el, akkor az egyik roncs szélére teszem le. Nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy felhív, hát még ahhoz, hogy elteszi. De … igazából nem oszt, nem szoroz, ha meg van neki a számom, igaz? – A helyedben vigyáznék – fordultam még hátra felé, miután elindultam arra, amerről jöttem. A főbejáraton át mégse mehetek ki, ha egyszer nem ott jöttem be. – Úgy értem, jobban. Figyelik ezt a helyet, titeket. Az is lehet, hogy már anyagot gyűjtenek rólatok, ti meg azt hiszitek, hogy csak üzlet, vagy csendestársak. A CIA is valami ilyesmit csinál a drogkartellekkel – teszem hozzá, elmosolyodva, de inkább csak kínomban. Pár pillanatig még ott állok vele szemben, de aztán végül hátat fordítok és felkészülök arra, hogy ezúttal kitornázzam magamat.
Valójában, fogalmam sincsen, hogy mennyire figyelik őket. Az biztos, hogy már szemet szúrtak néhányaknak, ha nem így lenne, akkor nálunk se tudnának a dologról, bár ezek az értesülések nem többek, mint elméletek. De végül is, a rendőrség fedett nyomozókkal is szokott dolgozni, ráadásul nem harminc évvel ezelőtt vagyunk, már vannak fekete rendőrök is. Mást nem tehetek, mint remélhetem, hogy figyelik őket. Úgy talán meggondolja Ray, hogy felhívjon, megpróbálva valahogy bebiztosítani magát. Lehet, hogy ő a dolgok nagy részéről nem is tud, de … kétlem, hogy azt hinné, hogy ettől majd ártatlan is lesz mások szemében. Nekem pedig más utat kell találnom. Az biztos, hogy utána fogok nézni Ray-nek, ha itt nem is, máshol találhatok rajta fogást, hogy meggondolja azt, hogy ténylegesen szóba álljon velem. Addig is meg… hordhatom tovább a kávét.