Zofia megbízhatatlan. Hazudik. Ott csal, ahol tud. Érzéketlen,gyakran egyszerűen csak bunkó. Nehéz rajta kiigazodni, mert szinte sosem mutatja ki, hogy mi az, amit valójában érez. Közöny, életunt ábrázat, fanyar humor. Ez ő. Mindez magabiztosságot kölcsönöz számára, míg mások kényelmetlenül érzik magukat miatta. Ez a kettő pedig elég, hogy biztonságban érezze magát, vagy legalábbis ennek az illúzióját megteremtse. Kívülről talán máshogy tűnhet, de nem igazán érdekli őt a személye körüli misztikum, nem az elérhetetlenség látszatával igyekszik igazolni saját magát. Egyszerűen csak szeretné elkerülni, hogy az emberek teljes képet kapjanak róla, mikor összekötik a pontokat, hogy megfejtsék őt.
Mindenki elől titkolja azt a nőt, aki az elkenődött smink alatt megbújik. Magában tartja és elnyomja az érzéseit, sosem beszél nyíltan azokról, emiatt olyan, mint egy időzített bomba, ami csak akkor robban, mikor senki sem látja a romokat, amik utána maradtak. Manipulatív, megérzi, hogy mire vágynak mások, tudja mit akarnak hallani, és jó érzékkel alakítja úgy az interakciókat, hogy számára kedvező eredmény szülessen.
Ennek ellenére nem szívtelen, nem (annyira?) az a hazug ribanc, akit sokan látnak benne. Különbséget tud tenni jó és rossz között, de épp úgy figyelmen kívül is tudja hagyni azt. Az erkölcsi értékeket rugalmasan kezeli, a belső iránytűje olyan, mint az elromlott műszer, ide-oda ugrál a mutatója, teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen még mélyebbre süllyed a mocsokban, vagy feljebb kapaszkodik. Önző természet, hiszen a félelem az alapja mindazon tetteinek, amivel másoknak árt. Ezek miatt ugyanúgy érez bűntudatot, mint bárki, de számára a lelkiismeret és az azt kínzó kétségek magántulajdont képeznek, így inkább elrejti őket a fiók mélyére, semmint rábírják, hogy foglalkoznia kelljen velük.
Az emberek arcába mondja, amit gondol, nem válogatva meg a szavait, ami miatt állandó konfliktusok sorozata az élete. Olykor valóban azt gondolja, amit mond, máskor meg csak ezekből a szavakból húz fel egy falat a másik és saját maga közé. A szavak és a sajátos (gyakran ellenszenves és primitív) stílusa egyszerre fegyver és páncél a számára a külvilággal és a többi emberrel szemben.
Magányos, és úgy tűnhet, hogy szeret is az lenni, ami időnként így is van, de egyszerűen csak nem ismer mást. Főként az alkohol és a drog az, amivel próbálja ezt enyhíteni, és elviselhetőbbé tenni a valóságot. Zofiára jellemző, hogy a könnyebb utakat keresi és csak a jelenre koncentrál. Sosem a boldogsághoz vezető utat keresi, amit végigjárva megélheti azt, hanem magát a célt. Az eufóriát.

2019. július
Brighton Beach, Brooklyn
The Monarch Motel, 25-ös szoba, a 80-as út mentén

Olcsó kölni, átható izzadság és ondó szaga. Ha valaki belépne a szobába, olyan erővel csapná arcon az álló levegőben tanyázó szagorgia, hogy arccal előre zuhanna a ritkán takarított szőnyegre, amin kitudja menny mindent mesélhetne a korábban itt megszállókról. Én azonban nem átutazóban voltam, hanem ezt a rendetlen, mocskos motelszobát hívtam otthonnak. Minden sarok, minden folt és illat ismerős volt. Akárcsak a férfi szaga, aki időről-időre itt töltötte az éjszakát. Forgott a gyomrom ahányszor csak hozzám ért. Gyűlöltem ezt az érzést, de napról napra egyre kevésbé siettem a fürdőbe ébredés után, hogy még az érintésének emlékét is lemossam magamról. Kezdtem rájönni, hogy az élet csupa beletörődés. A világ pedig nem tökéletes, nem szép. Egy csatamező, ahol elbuksz minden nap, és csak úgy maradhatsz életben, ha másnap újra próbálkozol.
Reggelre Roman mindig eltűnt. Ezt szerettem benne. A férfiakban. Nem maradnak itt, nem várják meg, hogy felébredjek. Nem kíváncsiak arra, hogy nézek rájuk másnap, nem érdekli őket. Megkapják, amit akarnak, aztán mennek is a dolgukra. Az ébredés kijózanít, én pedig könnyebben vészeltem át ezeket az estéket, ha be voltam lőve. Így is emlékeztem a legtöbb dologra, de valahogy könnyebben léptem túl a történteken, ha elszálltam. Olyankor homályos volt minden, az arcvonások elmosódtak, azt láttam, akit éppen akartam, olyannak, amilyennek akartam. Könnyebb volt boldognak lenni miatta, még, ha nem is volt rá igazából okom. Olyan ez, mint egy lift. Gyorsan, egyből a célba érsz, és mire vége, már egyedül vagy.
Lomhán keltem fel az ágyból, és léptem a fürdőbe, felrúgva jó pár üres üveget, amik fülsértő robajjal dőltek fel és gurulva menekültek az utamból. A hideg víz valamelyest frissítően hatott, de még mindig ott éreztem azt a bénító zsibbadtságot az agyam hátsó részében. Elmúlik, mindig elmúlik. Megtámaszkodtam a mosdókagyló szélében, míg nem enyhült a szédülés. Minden reggel. Az élet egy kicseszett szakadék, te pedig a peremén táncolva élsz.
- Mi a faszt nézel? – kérdeztem ingerülten a tükörképemet, ahogy felpillantottam.
A hajam összegubancolódva lógott a vállamra, a pupillám még mindig tág volt. Fátyolos, nyúzott tekintettel révedtem valahova messze a tükörben. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a bőröm sápadt volt és száraz.
Beléptem a tusoló alá, és a falának támaszkodva csúsztam le a földre, miután megengedtem a vizet. Felfelé fordítottam a fejem, lehunyva a szemem, hagyva, hogy lecsorogjon rólam a vízzel együtt minden szar. Néha segít, egy kicsit. Felhúztam a térdem az állam alá, átöleltem a lábam és csak vártam mozdulatlanul a zuhany alatt, míg úgy nem éreztem, hogy minden mocsok leperget már rólam.

2013. február
Jenakijev, Ukrajna

Otthon. Ez a marhaszar és húgyszagú fertő. De már nem sokáig. Ezt hajtogattam minden este, mikor ledőltem a koszos, szakadt matracra a nappali sarkában. A falak – már ahol még megvoltak, és nem deszkákat odaszögelve fedtük el a lyukakat – vékonyak voltak. Mindent hallottam. A szomszédok néma suttogását, mikor azt hitték, hogy egyedül vannak, és senki sem figyel rájuk. A sötétben azonban mindenki figyel és titkokkal takaródzik.
Az égő cigarettavég olyan volt a hóeste utcán végig pillantva, mintha egy csillag esett volna le az égről, és pislákolva küzdene, nehogy elveszítse a fényét. Minden egyes szippantásnál felragyogott, hogy aztán pillanatokra kerüljön attól, hogy kihunyjon. Újra és újra.
Az utca végén a gyéren pislákoló lámpák egy közeledő alak körvonalait sejtették. Kiszúrhatta a pislákoló fényt, mert megszaporázta a lépteit. Finom mosolyra húzódtak az ajkai, mikor felismert engem. Lesöpörte a pad széléről a havat, majd megkönnyebbültem lélegzet fel, mikor leült.
- Дякую – köszönte meg az anyám, ahogy felé nyújtottam a cigarettát.
- Перетримати? (Túlóra?) – kérdeztem, miközben védelmező burkot képeztem a tenyeremmel az öngyújtó lángja körül, ahogy egy újabb szálat gyújtottam meg.
Alig érezhetően bólintott. Mindennap korán kelt, hogy elérje a Doneckbe tartó vonatot. Én is vele együtt utaztam, miután az itteni iskolát bezárták a kevés gyerek miatt. Doneck külvárosába írattak át mindenkit. Azóta pedig a szovjet időkből itt maradt épület üresen állt, eltekintve a hajléktalanoktól, akik oda húzódtak menedéket keresve a téli hideg elől.
- Як пройшов твій день? (Milyen napod volt?) – érdeklődött anyám, apró lyukakat égetve a hóba, ahogy lepattogtatta a hamut.
- Буровий. (Unalmas.) – vontam meg a vállam.
Egyre könnyebben tudtam hazudni. Három éve már, hogy otthagytam a tanulást, ami egyébként sem vezetett volna sehova. Több helyen is dolgoztam, és mindről kivágtak. Általában a véleményem miatt, vagy mert rátapostam a valamelyik kolléga tökére, akinek túl mélyre csúszott a keze a nadrágomban. A nagyanyám minden egyes alkalommal kikelt magából, mondván, hogy ő is fizet a lakásért, így nekem is kell. A lakótelep szélén lévő vegyesbolt tulaja, Jurij egy régi barátja volt. Az állomás közelében volt a bolt, így sok átutazó fordult meg arrafelé, jól jött az, hogy szót értettem azokkal is, akik az oroszt beszélték. Többen éltünk a régióban ukránok, mint oroszok, de mégis az utóbbit beszélték többen.
- Це добре. він добре платить. Вам пощастить. (Az nem baj. Jól fizet. Szerencsés vagy.)
Szerencsés vagyok. Gyűlöltem ezt hallani. Az egyetlen oka annak, hogy Yurij felvett, hogy rajtam kívül két kezén megtudja számolni, hogy hány fiatal nő lakik még itt. Évek múlva ez az egész környék ki fog halni, ő pedig kiélvezi azt, hogy a felesége nem látja és nem hallja őt. Nem, mintha ez olyan újnak hatna. Sose voltam szép, nemhogy a legszebb, egyszerűen csak mindig épp elég voltam. A vevők, akárcsak Yurij, szerettek megjegyzéseket tenni, flörtölni. Nekem mondták azt, amit a feleségeiknek nem mondhattak már. Bizonyos értelemben többet tudtam arról, mire vágynak, mint azok, akik otthon várták őket.
- так, на щастя, юрі любить молодих дівчат.(Igen, szerencsére Yurij a fiatal lányokat szereti.) – jegyeztem meg kissé epésen, de nem pillantottam anyámra, a tekintetét viszont magamon éreztem.
- це нормально, поки він не дивиться і не говорить. (Amíg csak néz és beszél, nincs vele baj.) – hagyta annyiban a dolgot.
Apa halálát követően kétszer annyit kellett dolgoznia, és bár nem mondta ki sosem, de tudtam, hogy örült, mikor úgy döntöttem, inkább dolgozom, mert hiába tanulok. Így is sokat dolgozott, de már nem két ember helyett kellett neki.
- Я не хочу бути тут. (Elakarok menni innen.) – szólaltam meg hirtelen, egy percnyi csendet megtörve.
- встати в чергу (Állj be a sorba) – felelte közömbösen, rám se pillantva.

2019. április
Manhattan, New York
Temple bár, a Jane közelében

Éjfélt ütött az óra. A tekintetem pár pillanatra elidőzött rajta. Olyan volt, mintha az üvegpiramis csúcsdíszének szögelték volna a falra. Már négy órája, hogy leültem Lisához és Simonhoz, akik Belgiumból jöttek ide egy hétre, és a Jane-ben szálltak meg, innen pár utcára.
Csak egy ital, így kezdődött. Mindig így kezdődik. A végén már olyan jól szórakoztak, hogy oda se figyeltek a dolgokra, csak kiakarták élvezni az este minden pillanatát, hogy valaki foglalkozik velük. Erre vágyik mindenki, azt akarják, hogy észre vegyék őket, bókoljanak, legyenek kedvesek. Szerencsésnek szeretnék érezni magukat, amiért a világ egyik legnagyobb városában pont őket akarja valaki.
Lisa jól csókolt. Simon kissé mohó volt, aki, ha akarta is, nem volt olyan állapotban, hogy leplezze mennyire tetszik neki a látvány. A taxi hátsó ülésében szinte már keresztben feküdt, hogy neki is jusson valami. Azt akarta csak, amire minden más férfi is vágyott volna a helyében. Hangosan nevettek, miközben egyre ködösebbé vált a tekintetük, és a szemükben lassacskán már csak az ösztönök tükröződtek, az ember mögöttük nem. A bőrükön éreztem a joint illatát, amivel még a bár melletti sikátorban kínáltam őket. Csak egyetlen slukk. Mindig csak egyetlen egy, de olyan ez, mint sós vizet inni. Iszol, és csak nő a szomjad.
- Kiütötte őket? Pedig jó volt a műsor! – szólt hátra a kormány mögül vigyorogva Anton.
- Ingyen csak ennyi jár – vontam meg a vállam, arrébb tolva Simont, hogy a vállam helyett inkább az ablakra nyáladdzon. – A teljes csomagért mélyen a zsebedbe kell nyúlnod.
- Most akarod leszopni? Komolyan? – értetlenkedett, a visszapillantóból nézve, ahogy Simon nadrágján járt végig a kezem.
- Az utat nézd seggfej – forgattam a szemem, majd miután megleltem a farzsebében a pénztárcáját, elégedetten dőltem hátra.
- Mennyi van benne?
- Ne érdekeljen – mosolyodtam el, ahogy a két ülés között előrehajoltam és a műszerfalra böktem. – Nem indítottad el az órát, szóval ez egy ingyen fuvar lesz. Vagy hívjak rendőrt? – cukkoltam őt vigyorogva, enyhén oldalra döntve a fejem. – Szerencséd van, taxisként éhen halnál.
- Kapd be! – horkant fel, miközben a gázpedálra lépett, hogy előzhessen.
Változatos volt a férfi segítségem munka közben, de talán Antonnal dolgoztam eddig a leggyakrabban együtt. Azt nem tudom, hogy honnan szerezte a taxit, de feltehetőleg gondja volt arra, hogy ne jussanak vissza hozzá. Az amatőrök nem sokáig dolgozhattak Romannak, Anton pedig már régi motoros. Ő azt akarta, hogy menjek fel velük a hotelszobájukig, de szinte biztos, hogy csak azért, mert élvezni akarta az ingyen műsort. Egyszerűbb volt őket rávenni, hogy szívjanak velem, mikor már olyan állapotban voltak, hogy nem kérdezték, mi is az, amit letüdőznek.
- Itt állj meg! – nyúltam át az arca előtt, mire egyből mérgesen félrelökte a karom, hogy kilásson az ablakon.
- Minek?
- Mert kifizették a szobát – emeltem magasba a mutató-és középső ujjam között szorongatott kulcskártyát.

Probléma nélkül jutottam be a hotelbe, majd a szobáig, amit a kártya nyitott. Felkapcsoltam a lámpát, hogy ne a vaksötétben botladozzak és amint az ajtó mögöttem bezáródott, már a szoba közepén állva vettem szemügyre a helyet. A bőröndök még mindig az ágyon voltak, láthatóan nem bajlódtak sokat azzal, hogy kipakoljanak.
-Tegnap reggel érkeztünk csak, de minden pillanatot kiakarunk élvezni, úgyhogy egyből a nyakunkba vettük a várost.
Mire mentek vele, igaz? Simon szavai voltak ezek, még az este legelejéről, mikor odaültem melléjük. Kicsit bizalmatlanok voltak eleinte, de hamar feloldódtak a társaságban. Onnantól pedig már könnyű volt a dolgom.
Módszeresen kutattam át a dolgaikat, a nagyobb bőröndben megtalálva Lisa tárcáját is. Félredobtam, hogy később átnézhessem, miközben a ruháit pakoltam ki az ágyra, és a falon lévő tükörben méregettem azokat, hogy állnának rajtam. Amik tetszettek azokat a párnákra dobáltam, majd rágyújtottam és magamhoz vettem a tárcát.
A bankkártyáknak nem sok hasznát veszem, könnyen eljutnának hozzám rajtuk keresztül, úgyhogy azokat csak félredobtam, a készpénzt pedig a farzsebembe dugtam. Már éppen kutakodtam volna tovább a fiókokban, mikor a földön megpillantottam egy képet, ami akkor eshetett ki, mikor kinyitottam a tárcát.
A hátuljára valami szöveget írtak, de mivel nem tudtam hollandul fingom sem volt róla. Egyedül csak egy nevet tudtam kivenni a sorok közül. Zoé.
Lisa és Simon mosolyogtak rám róla, mikor megfordítottam. Boldognak tűntek. Nem úgy, amilyenek velem voltak, hanem igazán boldognak. Az oka pedig szintén ott volt a képen, csak olyan apró volt, hogy először ki se szúrtam. Pedig már ismertem.
- Kurva életbe – suttogtam magam elé, a Lisa kezében tartott kisbabát figyelve a képen. Zoé. – Picsába! – rúgtam dühösen az éjjeli szekrénybe, leverve arról mindent, miközben folytattam a szitkozódást fel-alá járkálva.
-Régi álmunk volt eljönni ide. Jobb lett volna már családként, de majd később visszajövünk együtt.
Lisa szavai, amiket alig pár órája mondott nekem, ott visszhangzottak a fejemben. Egy családként. Hogy a francba nem jöttem rá, hogy gyerekük van? Vagy mondták, csak basztam odafigyelni? Tudnom kellett volna. Roman az olyan lányokat szereti, akiket nem keresnek, akik nem hiányoznak senkinek sem. Őt nem érdekelné ez a kép, a kislány, aki miatt a világ legboldogabb párjának tűntek. Én viszont az ilyenekre odafigyelve hitettem el magammal minden alkalommal, hogy annyira vagyok jó, amennyire csak lehetek. Újabb hazugság, amiben hinni kell.
Lehunytam a szemem és vadul kutakodtam az emlékeim között, de csak kevés dologra emlékeztem az estéből, nem álltak össze a dolgok. Az alkohol és a kokain kettőse mélyre száműzte az emlékeim. Hosszan szívtam a cigarettából, próbálva valami kapaszkodót keresni, mielőtt leestem volna. Éreztem, hogy dőlni kezdek. Remegtem a dühtől, a világ pedig forogni kezdett körülöttem. Még épp időben futottam a mosdóba. Hánytam, majd újra és újra, míg semmi nem maradt már bennem.
Fél óra múlva szedtem össze magam annyira, hogy lelépjek a hotelből és keressek egy nyilvános telefont az épülettől pár utcára.
-Ön a 911-et hívta, miben …
Rácsaptam a telefont. Nem ment. Percekig állhattam még ott leszegett fejjel a telefon előtt, olyan erősen szorítva ökölbe a kezem, hogy a benne tartott képet apró galacsinná gyűrtem. Vártam, míg elég erőt nem éreztem magamban, hogy kiegyenesedjek és otthagyjam a telefont, mellette a fotóval, amin a világ legboldogabb párja mosolygott. Alighanem utoljára.

2014. február vége
Bielefeld közelében, Németország
Egy kamion hátsó rakterében

Vérző sebek nyomát hagyta a hátamon a raktér rozsdás fémborítása, de már nem is éreztem a fájdalmat. Csupán alig két és fél négyzetméternyi helyet választottak le a raktérből, ahol öten zsúfolódtunk össze. Nem mondták, hogy miért, de az egyik lány szerint így kisebb az esélye a lebukásnak. Szúrópróbaszerűen vizsgálják át alaposabban a kamionokat, és minél kevesebbet kell elcsalni a raktérből, annál jobb. Azt nem mondta, hogy honnan tudja mindezt, de úgy sejtettem, nem ez az első útja.
Kezdtem úgy érezni, hogy egyre jobban bírom a bezártságot. Kijevig az út könnyű volt, onnan egy vonatra tettek minket. Akinek volt elég pénze, hogy hamis papírokat vegyen, úgy utazott, mintha csak nyaralni menne. Mi többiek a rakodótérbe utaztunk a csomagok és bőröndök között megbújva. Rosszul viseltem. Féltem, reszkettem, izzadtam és hánytam folyamatosan. Az egyik lány adott valamit, ami miatt jobb lett, elviselhetőbb. Talán húsz órát utazhattunk. Varsó előtt szálltunk le, azóta pedig ebben a kamionban utaztunk. Mindössze háromszor öt percre szálltunk ki belőle, de mire visszatért az élet a lábaimba, már vissza is tuszkoltak minket.
Rég elvesztettem az időérzékemet a sötétben, ahová csak apró réseken szűrődött be némi fény. Talán tíz órája lehettünk úton, nem tudom. A többiek próbáltak aludni, de aki tudott, az is csak a kimerültség miatt, míg más belőtte magát, hogy elviselje az utazást.
- Я бачив стіл на кілька годин. Ми вже близькі до гавані (Láttam egy táblát pár órája. Már közel vagyunk a kikötőhöz) – törte meg a csendet egy halk, vékony hang. Meglepetten pillantottam oldalra a lányra, aki eddig a vállamra hajtott fejjel aludt. Legalábbis ezt hittem.
- Буде краще?  (Ott jobb lesz?)
- Буде більше місця (Kicsit tágasabb) – nem láttam, de sejtettem, hogy elmosolyodott. – Багато кораблів починаються з Роттердама (Sokféle hajó megy Rotterdamból.)
Rotterdam. Még csak képeken se láttam soha. A vonaton azt mondták, hogy a világ egyik legnagyobb kikötője.
- Ти не морська хвороба, чи не так? (Ugye nem vagy tengeribeteg?)
- не знаю (Nem tudom) – feleltem erőtlenül, megmozgatva a nyakam, ami szinte már teljesen elgémberedett. – Я не їздила на човні (Még soha nem utaztam hajóval.)
Igazából, mással sem. Doneck volt a legmesszebb az otthonomtól, ahol jártam. Az pedig egy órára volt tőlünk vonattal. Otthon. Éveknek éreztem, mióta eljöttem onnan, pedig csak pár nap telhetett el azóta. Fogalmam sincs, hogy mi történik ott, mert nem tudtunk híreket olvasni, és azok sem beszéltek semmit, akik átcsempésztek minket.
Fogalmam sem volt arról, hogy csinálják. A kopasz férfi, akinek odaadtam minden pénzem annyit mondott, hogy sok embert kell lefizetnie, de ehhez meg kevés, amit adtam neki.
- Semmi gond, ne aggódj. Mit szólnál, ha ledolgoznád majd a tartozásod? Jó szállás és fizetés.
Belementem. Szinte nem is kérdeztem semmit. Egy szállodáról és takarításról beszélt, végig nyugodtan és nyájasan, de a hideg is kirázott tőle. Tudtam, hogy nincs más lehetőségem, csak ez az egy. Muszáj volt élnem vele. Láttam egy párt, akik egy pólyás babával akartak elmenni, de a férfit nem engedték, ahogy a gyereket se. Az anya sírt, folyamatosan, a vonaton együtt utaztunk, itt viszont már nem. Talán otthagyták valahol, mert túl sok volt vele a baj.
- У вас сім'я?  (Van családod?) – kérdezett újabbat. – У мене є брат. Вони сказали мені, що вони також допомагають йому. (Nekem csak egy öcsém. Azt mondták, hogy őt is áthozzák, ha már odaértünk.)
Kiszáradtam, fájt a torkom, mikor nyeltem egyet. Nem akartam azt mondani neki, hogy soha többet nem látja majd az öccsét, pedig ezt sejtettem. Csak lányokat láttam itt, egyetlen férfit sem. Kétségbeesett voltam, nem hülye. De nem bírtam most arra gondolni, hogy mi lesz. Nem ment.
- Я жила з мамою та бабусею (Az anyámmal és a nagyanyámmal éltem) – suttogtam halkan. Nem is szóltam nekik arról, hogy mire készülök. Nem búcsúztam el. – У мене був … хлопець (Volt egy … barátom.)
- Мав? (Volt?)
- Він хотів бути солдатом. Ми хотіли зібратися разом (Katonának állt. Együtt akartunk eljönni.) – meséltem, a lábaimnál fekvő lány alakját figyelve.
Ő akkor döntött a maradás, a harc mellett, mikor épp minden a feje tetejére állt. Az orosz pártiak egyre agresszívebbek voltak, kocsikat gyújtottak fel, a rendőrséggel, civilekkel verekedtek össze, eldördült néhány lövés is. Most nem menekülhetek el. Ezt mondta, hiába próbáltam győzködni. Ott találkozunk. Mindketten tudtuk, hogy soha többet nem fogunk.
-Тоді ви дійсно любите його (Akkor biztos nagyon szereted őt.)
Némán emésztettem magamban a szavait. Annyira nem szerettem, hogy vele maradjak, igaz? Mikor igazi esélyem volt, hogy elmenjek, otthagytam. Ahogy ő engem, én is úgy hagytam cserben őt. Akárcsak az anyám és nagyanyám.
- Я так не думаю  (Annyira azért nem) – sóhajtottam fel, lehunyva a szemeim. Nem, mintha számítana most már.

2018. április
Brighton Beach, Brooklyn
The Monarch Motel, 25-ös szoba, a 80-as út mentén

Mintha valaki hirtelen hideg vízbe nyomta volna a fejem. Így éreztem magam, mikor dörömbölni kezdtek a szobám ajtaján. Szétcsúszva feküdtem az ágyban, darabokban, és csak nagyon nehezen voltam képes rávenni magamat arra, hogy felüljek. Szükségem volt néhány pillanatra, hogy a világ lassabban forogjon körülöttem. Fáradtam simítottam hátra a hajam az arcomból, majd a falban megkapaszkodva botorkáltam el az ajtóig.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy kihez mehetnék – kezdett bele egyből Kátya, beslisszanva mellettem a szobába rögtön, ahogy ajtót nyitottam.
- Talán egy orvoshoz – jegyeztem meg az arcom dörzsölve, amikor jobban szemügyre vettem őt. Az arca feldagadt, a szája felrepedt, az arcán sebek és kék-zöld foltok árulkodtak arról, hol érték őt keményebben az ütések.
- Tudod, hogy azt nem lehet – tudtam. Roman nem szereti, ha a lányok az orvosokhoz futnak. A többség ugyanis túlságosan is jószívű, és többet kérdeznek, mint kéne. A leestem a lépcsőn indok pedig a valóságban sosem elég. – Tudom mire gondolsz, de szeret engem, ő csak …
- Szeret legózni az arcoddal – fejeztem be helyette a mondatot, bevágva mögötte az ajtót és intettem neki, hogy üljön az ágyra, míg én a mosdóba mentem az elsősegélydobozért, és hogy a csapnál a hideg vizet megengedve felrázzam magam. Az ectasy, amit pár órája bevettem, még nem ürült ki belőlem teljesen. – Utoljára csinálom ezt, érted? – szóltam ki a mosdóból, alaposan átmosva az arcom többször is. – Túl sok összevert kurvának segítek. Főleg ingyen.
Kátyán és egy-két lányon kívül a többség utált engem, azért is itt vagyok, nem pedig az ő törzshelyükön. Egyedül elég szar tud lenni, de egyszerű. Keményebbé válik tőle az ember, dacosabbá. Néha elönt a paranoia, és azt nem viselem valami jól, de van megoldás. A fiókban lévő tabletták és tűk nem csak dísznek vannak.
-Van nálam pénz ...
- Tartsd meg, és szedjed a bogyókat – vágtam a szavába. – Mert, ha felcsinálnak, én ki nem szedem belőled azt a gyereket.
Ha nem illegálisan lenne itt, és nem prostiként dolgozna, talán megsértődött volna. De ismert már annyira, hogy ne vegye magára a szavaimat. Voltunk már fordított helyzetben. Általában nem kértem segítséget, ha elintéztek, fogtam egy üveg vodkát és a tükör előtt foltoztam össze magam. Én nem az a fajta lány vagyok, akit a szép, ártatlan arca miatt akartak. Kis túlzással, észre sem vették, hogy mi történt velem. A tartozásom ára, mint kiderült, ez volt. Minden egyes dühös, vagy elégedetlen kuncsaft pedig csak növelte azt.
- Csak szívj bele, oké? – gyújtottam meg egy jointot amit az ajkai közé tettem, majd én is így tettem. – Mi a francot eszel rajta? Szokott egyáltalán fizetni?
- Nem, de megszokott védeni.
- Azt látom. Ő lehet a világ legszarabb stricije – jegyeztem meg száj húzva, majd bátorítóan próbáltam mosolyogni rá, miközben a sebeit fertőtlenítettem. Felszisszent, akárhányszor csak a bőréhez ért a vattapamacs, de egy szót sem szólt. Erősebb volt, mint amilyennek tűnt.
- Csak kicsit elragadtatta magát. Nem bánik velünk olyan rosszul. Vannak rosszabbak. Tudod, hogy milyen ez.
Igaza volt, tudtam. Az első néhány alkalommal nem hagytam magam. Küzdöttem, rúgtam, karmoltam. Nem emlékszem hányszor vertek meg, de arra igen, hogy minél inkább küzdöttem, ők annál jobban élvezték. Küzdj, ribanc! Ezt kiabálták. Alulmaradtam, mindig. Eleinte folyton megígértem magamnak, hogy nem hagyom következő alkalommal sem. Hazudtam. Olyan ígéret volt ez, amit nem lehet betartani. Ha a valóság elviselhetetlen, kénytelen vagyunk hazudni. Másoknak, de leginkább magunknak, mert így lehet túllépni rajta másnap. Nem beszélünk róla, csak gondolunk rá, de nem hagyjuk, hogy lássák. Hatalmuk van feletted, használni akarnak. Mert ennyi vagy nekik. Okot kell találnod a megindokolhatatlan dolgokra, mert csak így tudsz aludni éjjelente.
Ott volt minden gondolatom mögött, mint egy árnyék követett mindenhova. Magamon éreztem a szagukat, úgy dörzsöltem a testem utána szivaccsal, hogy kisebesedett a bőröm. A torkom elszorult, alig kaptam levegőt, éreztem a nyakam köré font ujjakat, amik fojtogattak. A zihálásuk, a szavaik, mind ott ragadtak a fejemben, nem tudtam őket kiűzni. Egyedül nem. Csak akkor sikerült egy rövid időre, ha belőttem magam. De az nem tart örökké, és mikor véget ér, egyszerre zúdul rád minden szar. Nem bírod elviselni, ezért újra és újra betépsz.
- Oké, így jó lesz – bólintottam, miután az utolsó darab tapaszt is elhasználtam. A fiók mélyéről egy nagyobb darab üvegszilánkot halásztam elő, hogy megnézhesse benne magát. A fürdőszobában lévő tükörből vált ki, miután belebokszoltam abba. A kézfejemen keresztbefutó vágás maradt utána emlékként. – A szopást egy darabig ki kell húznod a menüből, de rendbe fogsz jönni. Mint mindig.
- Köszönöm  nyúlt a kezem után, hálásan megszorítva azt. - Te vagy a legjobb ember, akit ismerek.
Szomorkás mosolyt csaltak a szavai az arcomra. Emlékszem, mikor én ültem összeverve az ágy szélén. Nyertem pár újabb napot, amiért összefoltoztam magam. Próbáltam elhinni, hogy tulajdonképpen szabad vagyok. Az átlátszó hazugságokat is el lehet hinni. Lehetne rosszabb. Ezt hajtogattam magamnak. Tényleg lehetne? Kérdeztem aztán, de csak egy messziről jött picsát láttam a tükörben, akinek csúnyán ellátták a baját. Már megint.
- Nem vagyok az. Általában nem – ráztam meg a fejem, finoman eltolva a kezét az enyémről. – Csak egy jó tanács, későbbre. Ha az arcod összetörte, a szívedet is összefogja.

2018. január
Abortusz klinika, Brooklyn

Kurva életbe. Ezt hajtogattam magamban, mióta megvettem azt a rohadt terhességi tesztet. Egy átlagos, normális ember valószínűleg örömtáncot járt volna és bulit rendez a méhének és a faroknak, ami benne volt. Én rendhagyó bulit terveztem.
- Tudta, hogy már hat hetesen is érez a gyermeke? A terhesség megszakítása az élet vége a kezdete hajnalán! – prédikált egy nő az épület bejárata előtt, szórólapokat nyomva az orrom alá.
- Húzzon a faszba! – ütöttem félre a kezét ingerülten, de nem számítottam arra, hogy utánam kap.
- Ez gyilkosság! Jól gondolja meg, erre nincs bocsánat! – szuggerált tovább szorítva a kezem, amit csak egy erőteljes rántással tudtam kiszabadítani.
- Ha még egyszer hozzám ér, tényleg lesz itt egy gyilkosság – morogtam dühösen a nőnek, aki erre már hátrébb lépet. – Ez valami vicc? – kérdeztem gúnyosan, a nyakában lógó keresztre pillantva, majd a szórólapra, amin egy templom képe és neve volt. Könnyű úgy prédikálni, ha arra vársz, hogy majd isten méltóztatik teherbe ejteni. – Húzzon innen, vagy feldugom a rohadt tábláit a seggébe. Ne féljen, attól még szűz marad – vigyorogtam rá, ahogy hátat fordítva a klinika felé indultam.
- Jogom van kinyilvánítani a véleményem!
- Nekem meg leszarni azt! – szóltam vissza, mielőtt még beléptem volna az ajtón.
Voltam már hasonló helyen. Nem itt, de a lényeg ugyanaz volt. Kátyát kísértem korábban, csak nekem szólt róla, én viszont senkinek sem. Valamiért nem ment. Az a tapasztalatom, hogy jobb, ha minél kevesebbet tudnak rólad az emberek. Úgy biztonságban vagy.
Az információs pult mögött ülő nőhöz léptem, aki kíváncsian pillantott rám.
- Időpont kéne. Minél előbb.
Miután kitöltöttem egy rakat papírt, és kiléptem az ajtón, már némileg megkönnyebbülve, még mindig ott állt a lépcső alján Isten szoprán szócsöve.
- Elfelejtette, hogy Isten szereti magát?
- Ő a gumit felejtette el, szóval szerintem egálban vagyunk – vontam meg a vállam morogva, és még gyorsan az arca elé toltam a középső ujjam, hogy ne támadhasson le a szarjával megint.
- A pokolban fog égni! – kiabálta még utánam, de már messze jártam, hogy értelmét érezzem visszakiabálni.
A sarkon befordulva rágyújtottam egy szálra. Éreztem, hogy ellazulnak az izmaim, ahogy kifújtam a füstöt. Ennek nem így kéne lennie. Az egész rohadt világnak máshogy kéne működnie. Harcolhatsz, küzdhetsz ellene, de a napvégén úgy is te cseszel rá.
Akármit is hisznek, rohadtul nem dob fel az, hogy a méhemet kikaparják. Nem hobbiból járok ide. Ezt tesszük azokkal a dolgokra, amikre nincs ráhatásunk. Elpusztítjuk. De persze, csak lehet hiányoznak belőle az anyai ösztönök. Meglehet. De annyit tudok, hogy egy gyereknek normális, szerető szülőkre van szüksége, én pedig nem vagyok az. Egy gyereknek Lisákra és Simonokra van szüksége, nem pedig rám. A pokol egyébként se túl gyerekbarát, úgy sejtem.

2018. június
Central Park, Manhattan
Heckscher Fields

A pár szintes lelátó tetején ültem, hátam a korlátnak döntve figyelve a pályán bénázó gyerekeket és felnőtteket. Nem igazán szerettem a baseballt. Ahogy az embereket se különösebben, de levegőre volt szükségem, olyanra, ami nem fojt meg. Itt pedig megkaptam. Akárcsak a furcsálló pillantásokat, amikkel az arra járók tiszteltek meg. Ma még nem néztem tükörbe, de eltudtam képzelni, hogy nagyjából mit látnék. És úgy tűnt másoknak is ment.
-Hé, szia cica! – a hátam mögül hangzott el a kérdés, amire csak a szemem forgattam. Rühelltem, ha becézgettek. – Elveszettnek tűnsz. Elvihetünk?
Csak annyira fordítottam hátra a fejem, hogy rájuk lássak. Két fiatal, ránézésre talán tizennyolc éves pöcs álldogált egymás mellett, és úgy vigyorogtak, mint akiknek az arcukra a homlokukra varrták a szájuk. Idióták.
-Miért, anyátok már itt van értetek? – intéztem el őket egy lesújtó pillantást vetve csak feléjük. Hallottam, ahogy még anyáznak, de már csak a hátamnak beszéltek, miközben rágyújtottam az utolsó szálra, amit a táskámban lévő cigarettásdobozban találtam.
- Itt nem szabad dohányozni – szólalt meg a mélyen megbúvó lelkiismeretem egy tízen néhány éves kislány képében, aki két sorral előttem ült. A kézfejét szemellenzőként tartotta a homlokához, a nyakát nyújtogatva felém, a másik kezével pedig a no smoking tábla felé mutogatott.
- Jó tudni – hagytam rá a dolgot, a lehető legnagyobb nyugalommal füstölve tovább, miközben a baseball pályán játszó apa-fia párosokat figyeltem.
- Még mindig cigizel.
- Mi vagy te, zsaru? – pillantottam rá fáradtan, majd gúnyosan elmosolyodtam. – Biztos imádnak a többiek.
Alighanem azért ül egyedül, mert senki se kíváncsi rá. Ami nem olyan meglepő, ha mindenkivel az önkéntes zsaru szerepét gyakorolja. Az emberek nem bírják, ha megakarják nekik mondani, hogy mit csináljanak. Jobb, ha ezt minél előbb megtanulja.
- Bocs – sóhajtottam fel kicsivel később, miután a kislány addig vidám tekintete borúsabbá vált. Felé nyújtottam az ujjaim között tartott cigarettát. – Kérsz?
- Tizenkét éves vagyok – mondta, mire csak értetlenkedve pislogtam rá. Ez most igent, vagy nemet kéne jelentsen? – Nem kérek.
- Majd fogsz. Gyere, pattanj fel ide! – intettem a fejemmel, mire kissé vidámabban ugrált szintről szintre, míg mellém nem ért. -Hogy hívnak?
- Zoé.
Egy pillanatra szoborrá merevedtem. Az égre pillantottam, az orromon engedve ki a füstöt, mert ha kinyitottam volna a szám, akkor percekig káromkodtam volna.
- звичайно (hát persze).
-Nem értem. Ez mit jelent?
– Hogy kiakarnak baszni velem odafent – sóhajtottam, majd a pálya felé böktem az állammal. - Melyik lyukas kezűvel vagy?
- Az ott apa, és az öcsém – mutatott a pálya másik oldala felé, ahol egy kisfiú próbálta elkapni a labdát, de alighanem nem értette a baseball lényegét, mert még csak az irányt se nagyon sikerült eltalálnia.
- Miért nem vagy ott velük?
- Utálja, hogy egy lány ügyesebb, mint ő. Tapintatos vagyok.
-Az látom – kúszott mosoly az arcomra. Én pedig voltam annyira tapintatos, hogy hátrafelé fújtam a füstöt, hogy a szél ne az új barátom felé fújja azt. – A pasik már kicsinek is apró faszfejek, mi?
- Csúnyán beszélsz.
- Azt is tilos?
- Nem – rázta meg a fejét némi töprengést követően.  - De apa mindig azt mondja, hogy egy lány nem beszélhet csúnyán.
- Baromság. Az apád csúnyán beszél? – pillantottam rá, mire csak megvonta a vállát. Sejtettem. – Akkor neked is szabad. Kapja be.
Az alsóbb szinteken ülő szülők az eddigieknél is mérgesebb pillantásokat vetettek felém, majd a szájuk egy hatalmas O-t formázott, mikor szembe találták magukat a magasba emelt középső ujjammal. Mivel megszólalni egyikük se tudott, végül csak tüntetőleg egy emberként fordultak előre, büszkén felszegve a fejük. Ja, mert így kevésbé nevetségesek. Fapicsák.
- Látod? Működik – mosolyogtam rá, és helyeslően vigyorogtam, mikor ő is az előttünk elő anya-csorda felé mutogatott.
Az ilyen hordaszellemben élő városi anyukák olyan könnyen emészthetők voltak, hogy megrágni sem kellet őket. Mind azt hiszi, hogy jelent is valamit a puccos márka, ami a táskájuk oldalán virít. Lemerem fogadni, hogy ötből négynek a férje vette hálából, amiért beadták a derekukat és letérdeltek. Egyszerűbb és gazdaságosabb táskát venni, mint hetente fizetni egy prostinak. Ki hitte volna, hogy a szopás öltöztet, mi?
- Fura a szagod – váltott gyorsan témát, kissé pofátlanul hajolva bele a személyes terembe, hogy szimatolni kezdjen.
- Nem, sajnos nem az – sóhajtottam fel, végig simítva a nyúzott arcomon, arrébb tolva a fejét, mikor már túl közel merészkedett. – Tetszik a szemüveged. Cuki – mondtam, ahogy levettem a fejéről és az ujjaim között forgattam. Hát persze, hogy a lencséi szív alakúak. Mint egy kibaszott hercegnőé. – Megveszem – jelentettem ki, a kezébe nyomva húsz dollárt, amit a farzsebemben találtam. Ez volt most minden vagyonom.
- Nesze, fogd – adtam a kezébe a félig már elszívott bagót is. -  Legfeljebb egy életre megutálod. Vagy te leszel a legmenőbb az osztályodban – vontam meg a vállam. Én így is, úgy is segítettem neki.  
- Vigyáz a faszfejekkel, rendben? – mosolyogtam rá, felvéve az új szerzeményem. – Viszlát, picsák – intettem még oda búcsúzóul a csordának, akik morogtak valamit felém, de egyikük sem sietett utánam, hogy szájba verjen a márkás táskájával. Ez pedig valahol rohadtul elkeserített.