Valami hozzám ér, ami egészen kiránt az álomból és hirtelen, összerezzenő ébredésre késztet. Egy hatalmas, kék szempárt látok, ahogy döbbenten ugrik hátra, de nem szűnik meg mosolyogni. Az a tipikusan gyerekekre jellemző csíntalan mosoly; tudják, hogy rosszat csináltak, de izgalmasnak találják a szabályok ezen apró áthágását. Először Bailey-t látom benne, aztán Charlotte-ot; ahogy tisztul a látásom, rájövök, hogy egyikük sem.Ezt megerősítendő, egy kétségbeesett női hang harsan. – Bree! Mit csinálsz? Nem szabad!
Az anyuka olyan pillantást vet rám, egyszerre rémült, döbbent és dühös, mintha egy csokiszeletet lengetve próbáltam volna magamhoz édesgetni a gyereket a homokozóból. Felkapja a nagyjából négy évesnek tűnő kislányt, és miközben fél szemét végig rajtam tartja, elsiet vele. Közben folyamatosan mozog a szája, minden bizonnyal egyszerre szúrja le a kislányt és mondja el, hogy miért nem szabad hajléktalanokkal beszélgetni – mert erőszakosak, büdösek, és amúgy is.
Kába fejjel és csontszáraz szájpadlásomhoz tapadt nyelvvel ülök fel nagy nehezen a zöldre mázolt padon a Prospect Park egyik betonozott ösvénye mentén. A fák között még viszonylag alacsonyan süt át a nap a levelek között, ami arra enged következtetni, hogy talán nyolc óra lehet. Vagy hét. Vagy kilenc. Sosem voltam cserkész, de ha lettem volna is, biztos pocsék. Már csak azért is, mert az apám, még egészen kiskoromban, kitalálta, hogy a kirándulás és kempingezés lesz a közös programunk, igazi katonáknak való feladat. Kár, hogy amúgy a seregből is kicsapták három év után. Pont, mint a bátyámat.
Előbb a kezeimbe temetem az arcom, hátha sikerül kigyúrnom belőle a fájdalmat, de nem igazán. Szinte érzem, hogy az agyamból a pórusaimba ivódik. Az előbb látott anyukán – akinek a négy évese mellé egy iker babakocsi és egy kutya is tartozik, családi reggeli program – kívül csak egy futót látok elkocogni a távolban neonszínű futódresszben, sapkában a karján ott virít egy tartóban a telefonja. Irigylem a kitartását. Már legalább három éve nem voltam futni; akkor is csak egyszer. Határozottan úgy érzem, hogy már nem vagyok formában. Pedig mintha pár hónap múlva lenne az ötéves rendszeres fitness-teszt... Francba.
Ásítva dőlök hátra, hogy egy kicsit kiélvezzem a helyet, ha már valahogy sikerült másnaposan, sokadnaposan itt ébrednem. Nem emlékszem, hogy mikor kerültem ide; tulajdonképpen arra sem, hogy hányadika van. Előhúzom a telefonomat a zsebemből, vagy húznám, de elsőre nem találom; a pad deszkái között kicsúszott a fűbe, ott találtam meg néhány cigarettacsikk, kupak és valami nejlon mellett, amire inkább nem gondolok többet. Van néhány nem fogadott hívásom, a munkahelyről, de üzenetben nem kaptam túl nagy lecseszést. Úgyhogy még nincs vége a szabadságomnak, ezek szerint.
Muszáj voltam kivenni. Nem azért, mert kényszerítettek. Hanem mert megszületett a fiunk. Bent voltam a szülőszobán; de azután valahogy... Nem tudom. Lilia elküldött. Azt hiszem.
A telefon órája szerint tényleg korán volt még, nem sokkal múlott kilenc. Úgyhogy kicsit meglepődtem, mikor Loise azonnal válaszolt az üzenetemre; nincs otthon, de van pótkulcs az ajtófélfa tetején. Ha Zofia nem zárta be a reteszeket, mert akkor kopognom kell. Vetek még egy utolsó pillantást a gyerekét fanatikusan menteni próbála anyuka után, aztán fejcsóválva felállok és az arcomat gyűrve indulok meg az egyik irányba, amelyiket a kijáratnak remélem. Nem az volt. Így már tizenegy óra is elmúlt, mire leparkoltam Queensben Loise társasháza előtt. Kikaptam a kajás zacskót az anyósülésről – út közben megálltam egy olasz kajáldánál, mert a tésztát mindenki szereti –, és azzal a kezemben már majdnem egészen normálisan festettem. Leszámítva a karikákat a szemeim alatt és az alkohol- és dohányszagot, ami beitta magát a kabátomba. Végül úgy döntöttem, nem török rá Zofiára; bár a csengetésre nem reagált, ez alighanem Loise utasítása lehetett, hátha hittérítők akarnák az idejét rabolni. Beírtam a kapukódot, amit Loise adott meg, papíron, még pár hónapja. Amikor kezdődött ez a szar. Már hónapok teltek el? Francba. Az alapján, mennyire nem léptünk előre semerre Ivanov ügyében, azt hinném, tegnap volt karácsony.
Az ajtó előtt állva elgondolkoztam azon, hogy megpróbáljak-e benyitni, de végül nem is próbáltam megkeresni a kulcsot, csak kopogtam. – West vagyok – mondtam félhangosan, hátha hallja, csak nem akar felkelni csak úgy bárki kedvéért. – Hoztam kaját.
Nem tudom, melyik része volt szimpatikus neki, a jelenlétem, vagy a kaja, de végül nyílt az ajtó, és szembetaláltam magam Zofiával. Aki majdnem olyan szarul festett, mint én. De csak majdnem. – Olasz – emeltem meg a szatyrokat.
Besétálok a lakásba, ami most is meglep, mennyire... Zöld. Nekem műanyag növényeim voltak, de nem tudom, hová tűntek.
Már néhány hete nem jártam itt. Kifogytam a heroinból, amit meg tudtam szerezni; volt egy drograzzia a kerületben, de a narkotiumosztály raktárát, vagyis a pincét, elöntötte a víz; úgyhogy egyből hozzánk hozták. Én pedig leemeltem belőle egy egészen kicsi darabot, mielőtt még teljes leltárt csináltak volna. De az már rég elfogyott, úgyhogy addig Zofiának magának kellett megoldania a dolgot. Vagyis, Loise-szal. Nem volt jó megoldás, igazából kurva szar volt, de nem tudtam jobbat kitalálni, míg Carlost be nem tudtam vonni. Ez sem volt tiszta anyag, ami a megszerzését illette, de... Nem sajnáltam.
Most az egyik doboz mellett lapult. Nevetséges. Sosem gondoltam, hogy egyszer a bolognai spagettim mellett heroint tartok majd.
– Bocs, hogy nem jöttem – mondom aztán, a két zacskót lerakva a konyhában. Loise-szal beszéltem telefonon, szóval alighanem Zofia is tudta, mi a helyzet. – Gondok akadtak. De most... Jók leszünk. Azt hiszem. Ettél már? – kérdezem, találomra húzva ki néhány fiókot, míg meg nem találom az evőeszközöket. Azt ígértem, hogy négy... nem, öt nappal ezelőtt jövök. Csak közben Liliának elfolyt a magzatvize a konyha közepén. – Lilia megszült. Fiú lett – Összeráncolom a szemöldököm. Nem tudom, mondtam-e; vagy most miért mondom. Vagy érdekli-e. Fura kimondani. – Te láttál már újszülöttet?

There's a calm before the storm

I know, it's been comin' for some time

A hideg konyhapadlón tértem magamhoz. Fogalmam sincs, hogy mikor ütöttem ki magam, de mivel rohadtul fájt elszakítani a képem a csempétől, inkább meg sem próbáltam találgatni. A fejem így is új fájt, mintha satuban próbálnák összepréselni. A konyhapultig felnyúlva sikerült megkapaszkodnom és felhúznom magam, majd megnyitottam a csapot és nemes egyszerűséggel aládugtam a fejem, amennyire csak tudtam. Pár pillanatra olyan volt, mintha az egész agyam megfagyott volna. Kirázott a hideg, ahogy a nyakamon lebukó vízcseppek legördültek a gerincem mentén.
Lehet, hogy segítene. Próbáljuk meg, elkísérlek. Ezzel a felütéssel dobta fel Louise azt a már a gondolatméhben elbaszott ötletet pár napja, hogy menjünk el egy gyűlésre, meghallgatni mások, hogyan birkóznak meg a függőségükkel.
- A dílerem nem akar leszállni rólam. Nem engedi, hogy leszokjak – panaszolta egy nő úgy a gyűlés tizedik percében.
-  Megszabadítalak tőle, ha összehozol vele – szólaltam meg először, mire mindenki felém nézett. – Én nem akarok leszokni. Szóval segítek.
Kiküldtek minket. Loise elég frusztrált volt és visszaakart jönni, én viszont nem. Hiába mondta, tudtam, hogy még egy rohadt napot nem fogok túlélni. Őszintén szólva, mikor kihisztiztem, hogy álljunk meg egy kínaizónál, hogy elmehessek wc-re, elakartam szökni. Nem végleg, csak felkeresni a régi dílerem, ami kurvára rossz ötlet lett volna, de nem voltam elárasztva jókkal. Alighanem Loise megneszelhette ezt, mert bejött utánam, de nem félig az utcáról rángatott vissza. Nem kellett. Egy idős nő ott szerencsétlenkedett, vagy öt gyógyszeres doboz tartalmát keverte, mikor bementem és megkért, hogy segítsek neki velük, mert nem látja, hogy mi van rájuk írva.
- Ne aggódjon! – szólt a néni Louise-ra, mikor elég erélyesen szólt rám, látva, hogy mit csinálok. – Csak segít nekem! – és közben magamon is segítettem. Volt a zsebemben egy Tic Tac-os doboz, majdnem tele, szóval …
- Jaj már, ne nézz így! – mondtam Loise-nak, miután ketten maradtunk, kezemben a Tic Tac-os dobozzal, amit teletömtem Coderit tabletákkal. – Úgy is mindjárt elpatkol. És büdös volt a szája is – az, hogy Loise finoman szólva sem volt elragadtatva a dologtól, enyhe kifejezés. De nem tudott érdekelni. Úgy vigyáztam arra a Tic Tac-os dobozra, ahogy mások a gyerekikre sem szoktak.
Csakhogy mostanra elfogyott. Még mindig a pultot támasztottam, előre hajtott fejjel, aminek eredményeképpen egy kisebb tócsa alakult ki, a hajamról csepegő víz miatt. Kicsit megemeltem a fejem a kopogást hallva. Loise azt mondta mielőtt elment, hogy legyek kedves a szomszédokkal.
- Húzz a picsába! – kiabáltam jó hangosan, hogy biztosan hallja a folyosón álló gyökér, aki ugyanaz a hittérítő balfasz lehetett, aki minden héten próbálkozott, vagy az eggyel fentebb lakó idős hölgy, akinek a papagájával veszekedtem, mikor Loise felvitt hozzá. Valami baja volt. Már azon kívül, hogy közelebb a koporsója, mint a mosdója. - Várj! – korrigáltam magam, mikor kivettem West nevét. Ellöktem magam a konyhapulttól és kissé kábán botladozva még, de elértem az ajtóig, hogy ott kicsit szarakodjak a retesszel, de végül én győztem. – Úgy más – mosolygok rá a tőlem telhető legbarátságosabban, félre állva az útjából, hogy bejöhessen.
- Még nem – ráztam meg a fejemet, némileg hazudva, de kétlem, hogy a Coderites tabletták kajának minősülnének, amiket akkor vettem be, miután Loise elment. Főleg úgy, hogy kurva éhesnek éreztem magamat. – Tudtad, hogy a tökéletes spagettiszál 25 centis? Benne volt abban a tévés vetélkedőben – okítottam, magamhoz véve az egyik dobozt, Westnek meg átnyújtottam egy villát, felülve a konyhapultra vele szemben.
- Gratulálok? – néztem rá összevont szemöldökkel. Nem tűnik túl boldognak, vagy izgatottnak. – Bontanék pezsgőt, de ahogy elnézlek, már meg volt – jegyeztem meg, ahogy végig néztem a ruháján. Meg amúgy se tudom, hogy van-e itt pezsgő. Loise valahogy megtudta, hogy a hónap elején volt a születésnapom, de annyit ihattam, hogy utána meg minden alkoholt kiöntött a lefolyóba. – Embert még nem – ráztam meg a fejemet, tele szájjal. - Csak disznót meg marhát. De gondolom vannak különbségek – pillantok fel Westre. – Csináltál már vagy… hármat, nem? – említette már a lányait, képeket is láttam róla, de meg nem mondom mennyi van belőlük. Westből is legalább másfelet látok.  - Két feje van, vagy mi döbbentett meg most ennyire? – kérdeztem vigyorogva. Van már gyereke, nem kéne így lesokkolja a dolog. Elsőre gondolom mindenki kiakad. Én is eléggé ki voltam, de szinte másnap, még bőven azelőtt elvetettem, hogy bármi lehetett volna vele.
- Minden újszülött ronda, akár ember, akár disznó. Meg ragadnak is. Csak szebb lehet a gyereked, apuka – mondtam neki mosolyogva, de kétlem, hogy ez az, ami így megérintette volna őt. – Viszont nem ártana elköttetned magad, mert kurva isten, hogy nem fog veled ezek után dugni a nejed. Volt nejed – javítom ki magam két falat között, csakhogy érezze: odafigyelek. A nőt pedig ki hibáztatná. A fasz se akar olyan pasit, aki folyton felcsinálja.

Amikor megkértem Loise-t erre a nem kicsi szívességre, csak néhány napban gondolkoztam; legfeljebb néhány hétben. Zöldfülű hibát vétve azt hittem, majd gyorsan haladnak a dolgok; hogy azzal, Zofiát megtaláltam, és ő tud ezt-azt az oroszok és hozzájuk közel állók ügyleteiről, talán előrébb jutunk. Hogy mire megszületik a fiunk, már nem kell attól félnem, mik történhetnek vele, a családunkkal, ha Ivanov rájön, hogy én bújtatom Zofiát. Vagy ha az oroszok jönnek rá. Vagy a mexikóiak. Vagy a balkániak…
Sose tudtam igazán elmagyarázni Liliának a dolgot. Azt értette, hogy nem akarom, hogy bajba sodorjam őket; azt nem értette, mégis mi a fenéért sodródom újra meg újra olyan helyzetekbe, amikben ők is veszélybe kerülhetnek? Nem tudtam megválaszolni. Mondhatnám, hogy a véletlen hozza így, a sors, hogy balszerencsés vagyok, vagy idióta. Utóbbit nagyon könnyen bevallanám; de az igazság, hogy ha idióta lennék, akkor előtte nem lennék tudatában a döntéseim kimenetelének. Én nagyon is tudom, hogy mit csinálok. És ha nem akarok hazudni magamnak, akkor azt is tudom, miért.
De Zofiát ez nem érdekli. És ezt valahol egyébként tudom értékelni. Nem azért nem érdeklődik, mert tudja, hogy nekem ettől jobb, hanem kurvára leszar. Ami azzal is együttjár, hogy minden káromkodó megjegyzése ellenére, igazából nem érdekli, hogy baszom el az életem, és nem fog ítélkezni sem, még magában sem.
– Látom, a te napjaid is hasznos informálódással telnek – jegyzem meg könnyedén. Ha lényegében háziőrizetben lennék, én is folyamatosan a tévét néznék, vagy lassan hibernálnám magam, azt hiszem. A hét további részére ezt terveztem, némi tequilával megspékelve, vagy amit találok. Talán vodkát. Stílusos volna abba belehalni.
A megjegyzésére rákapom a pillantásom, de csak hümmögök. – Te is így néznél ki, ha az anyósod kidobna a gyereked mellől néhány nap után – mondom, bár nem vagyok biztos benne. Zofiát még sosem láttam gyerekkel, és igazából nem is akarom. Mindenkinek jobb így.
– Kettő. Két lányom van – javítom ki, bár arra sem emlékszem, vajon mikor mondtam neki. Vagy Loise fecsegett? Nem lepne meg. Elég rosszul leplezi a zavarát, általában beszéddel, amitől megint csak kínos helyzetbe hozza magát, és még többet beszél. Olyan, mint azok az örökké pattogó labdák, ha nem kapod el, a végtelenségig csinálja. – Nem döbbentem meg. Csak kérdeztem. Gondoltam, beszélgethetünk. Evés közben szoktak.
Igazából tényleg nem tudom, miért tettem fel a kérdést. Nem egy csöpögős vallomást vártam a régi szép időiről, vagy hogy különösebben meghassa. Azt hiszem, kezd kiütni rajtam, hogy nincs kivel beszélnem. Egy idő után a falak is visszaszólnak; vagy legalábbis a szomszédok, akiknek elege van. – Ezzel nem tudok vitatkozni –  vigyorodom el. Lilia mostani állapotában alighanem kiabálva rontana neki, amiért rondának nevezi a gyerekét, de a mostani állapotában a fagyiskocsit is szitává lőné, mert túl hangos. – Ha rendesen születnek, akkor ráadásul a fejformájuk is fura, és lila a színűk… Mint egy űrlény.
Mondom ezt minden szeretettel. Pont úgy, ahogy Zofia adja a tanácsát. – Nem te vagy az első, aki ezt javasolja – bólintok fél-egyetértően. – Meg az önmegtartóztatást. Ha képes lennék lemondani dolgokról, akkor eleve nem lennénk ebben a helyzetben, nem? – mutatok rá a villámmal. A népi filozófia jól kihozza az olasz kajákban a bazsalikom ízét. – Milo a neve. Tudom, hogy nem érdekel. Csak gondoltam elmondom. Vagy ez van, vagy a 25 centis tökéletes spagetti.
Alig egy villányit eszek meg a dobozból, mikor inkább sóhajtok, és visszarakom a pultra. Egy kis barna zacskóban van a por. Nem sokáig tartott ki az, amit a bizonyítékraktárból tudtam megszerezni; utána pedig… nos, meg kellett oldani. Ami nálam van, az nem sok. Loise-szal közösen… Na jó, igazából főleg ő, figyeltünk arra, hogy egyre kisebb adagot kapjon. Nem annyira, hogy egyik napról a másikra érezhető legyen. Heroin helyett methadone; lényegében ugyanaz, csak kevésbé heveny mellékhatásokkal. A kórházakban is ezt használják függőknél, stabil, de csökkenő dózisokkal. Ez volt a legtöbb, amit tenni tudtam, jelenleg.
– Hogy megy Loise-szal? – kérdezem, az előző falaton rágódva. – Hallottam, hogy voltatok valami gyűlésen. Nem túl sikeresek, mi? – Nekem már inkább rossz emlékként élnek, ők is, meg az érméik. Mindig elhagytam őket. A mentoraim pedig bekaphatják. – Valaki egyszer azt mondta nekem, a függőségből nem lehet meggyógyulni, csak szünetet tartani. Az én leghosszabb szünetem másfél év volt. Azóta csak rosszabb tendenciát mutatok. Biztos a kor teszi. – Belenyúlok a szatyorba, és előveszem a kis barna tasakot, benne néhány pirulával. A pultra teszem, és Zofia elé csúsztatom. – Megoldottam a dolgot. Egy időre. Nem neked fogom adni őket, hanem Loise-nak, de… ez most itt van. Tudom, milyen nélküle. És semmit sem segít. – Kicsit olyan ez, mint éhező kutyának enni adni; ha sokáig nem jut hozzá, megszokja, hogy ki kell használni, ha van, és képes annyit zabálni, amitől aztán rosszul lesz, vagy bele is hal. Egy függő sem másabb ilyen szempontból, mint egy logikátlan állat. A statisztikák szerint a bizonytalan utánpótlás jelentősen csökkenti a gyógyulási esélyeket; már csak azért is, mert így hajlamosabbak túladagolni.
– Gondoltál már rá, hogy befesd a hajadat? – Megint a villám után nyúlok, nekidőlve a pultnak. Nem figyelem, Zofia mit csinál. – Nem mintha baj lenne a barnával. De talán jót tenne, ha megváltoztatnád a színét valami másra, szőke vagy vörös, mondjuk, hogy ne legyél olyan könnyen felismerhető. Esetleg le is vághatnád. Ha még Loise ruháit is felhúznád… – Nem fejezem be, csak vigyorgok. Nincs baj Loise öltözködési stílusával, de meglehetősen szembe megy Zofiáéval, akinek stílustanácsadói alighanem metrópatkányok volta.

There's a calm before the storm

I know, it's been comin' for some time

- Na és tudtad, hogy az első hét amerikai elnök nem volt amerikai születésű? – kérdeztem egy újabbat. – Mire ennek vége, minta amerikai leszek – vagy halott, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Nem túl izgalmasak a napjaim, és a leginteraktívabb érzés még mindig ezeket nézni. A környezetvédést propagáló dokumentumfilmektől már hányingerem van. Jobban védik azokat a faszom dél-amerikai fákat, mint itt az embereket.
- Biztos kedves nő – bólintottam vigyorogva. – Nem hibáztathatod. Felcsináltad a lányát. Már megint – vontam vállat, ahogy felé sandítottam. Van egy olyan érzésem, hogy az első terhesség előtt is rühellte a képét, de … ilyennek kéne lennie egy szülőnek. Az enyém eladott volna valami dagadt fasznak. Nem megvédett, felhasznált.
- Ritkán dumálok evés közben – tártam szét a kezem. – Nincs túl sok barátom. Loise pedig folyton beszél, elfáradok mire én jövök – magyaráztam somolyogva. Ahhoz képest egész jól kijöttem vele, de látszik, hogy őt se vetik fel a barátok, különben nem akarna egyszerre kiadni magából mindent, mikor szóra nyílik a szája. A csendhez vagyok szokva, meg a magányhoz, de valahol megnyugtató. Hallani, hogy … van itt más is.
- És mind a hármat rendesen szülte? – pillantottam fel Westre, meglepett képet vágva. Ha igen, nagyon utálhatja a volt férjét. Mondjon bárki bármit, rohadtul nem természetes, hogy kipottyants magadból egy görögdinnyét.
- Ki képes rá? Volt egy pap ott, ahol születtem – kezdtem bele, teli szájjal. Ő akart beszélni evés közben, én próbálkozom. – Azt mondta, úgy jutunk a mennyországba, ha lemondunk a piáról, a szexről, ha nem hazudunk, meg ilyen szarságok. Ezek után nem olyan meglepő, ha lemondasz a mennyországról – vagy a mennyország mond le rólad, nézőpont kérdése. Tekintve, hogy ez a pap pár év múlva szopásért cserébe oldozott fel, szerintem kilehet törölni a seggünket a javaslataival.
- Jó név – bólintottam, majd némileg habozva, de Westre néztem. – Voltam terhes – bár lehet nem számított annak, franc se tudja. Nem agyalsz olyanon, aminek már vége, ha nem akarsz megőrülni.  Elvetettem. Szinte egyből – ennek az okaira viszont semmi kedvem kitérni. Azt nem bolognai, hanem jó pár feles mellett lehet csak kiszedni belőlem, és abban se valószínű, hogy lenne köszönet. – Próbáld ne elcseszni. Egy gyerek se érdemli meg, hogy rögtön elbasszák az életét – komorabban arcot vágtam, ahogy beszéltem, de a hírnevemmel ellentétben, nem rühellem a kölyköket. Csak tudom, hogy én vagyok az utolsó, akinek kéne egy. Minek csesszek el még egy életet, és kössem magamhoz? Mert magányos vagyok, szomorú? Aki azt hiszi, hogy ezt megoldja, ha felcsinálják, az hülyébb, mint a vörös parókás múmia az elnöki székükben.
- Megvagyunk – vontam vállat, szűkszavúan. – Elég barátságos. Túlzottan is. Ez új – számoltam be az élményeimről, nem épp a legfestőibben fejezve ki magamat, de … kicsit nehéz megszokni azt, hogy pont ebben a helyzetben bánnak velem még a legjobban. – Csalódni fog bennem. Jobbnak hisz, mint amilyen vagyok – és ezzel alighanem egyedül ő van így. Nem tudom, hogyan tud ennyire… megbízni másokban. Istápolni őket, együtt érezni velük. Rohadt fárasztónak tűnik. – Egy csomó drogos egy helyen, akik nem akarnak drogozni. Nem túl hihető amúgy se – vontam vállat, mikor a gyűlésről beszélt. Tudom, tisztelnem kéne őket. És nem is kényszerítettem őket arra, hogy lőjék be magukat. Magamnak akartam cuccot, nem nekik. Ők bekaphatják. – És milyen érzés volt szünetet tartani? – én nem tudtam. Az én legnagyobb szünetem talán… három hét volt. Soha többet.
Szinte felcsillanó szemekkel kaptam volna egyből a tasak után, mikor megszólal. – Talán nem bízol bennem? – a kérdés költői volt, a grimasz, amit vágtam viszont őszinte. Elfelejtettem tovább enni is, annyira bámultam a pulton heverő pirulákat. Itt vannak előttem, épp csak ki kéne nyúlnom értük. De itt van West is, és józan, szóval feltűnik neki, ha szublimál a cucc.
- A végén még azt hiszem felakarsz szedni – jegyeztem meg, úgy fészkelődve ültömben, hogy közelebb csúszhassak a pirulák felé, de nem nyúltam utánuk. – A szőke nem hangzik rosszul. A vörösöket mindenki megnézi. Majd megkérem Loiset- hogy vágja le. Ha ezeket tudja vágni – böktem a fejemmel a növények felé, amikről igazából fingom se volt, hogy igényelnek-e az öntözésen kívül bármit is. – akkor hajat is biztos tud. A tiedet biztos a feleséged vágta. Vagy vágja – nem a rosszindulat beszél belőlem, egyszerűen csak olyannak tűnik, aki nem fizet ezért külön, inkább megejti otthon.
- És ha kevésbé vagyok felismerhető, hosszabb lesz a póráz is? – érdeklődtem, tele szájjal. – Louise eléggé komolyan veszi ezt a felelősség dolgot. Rohadt nagy mákod van vele – jegyzem meg vigyorogva. Nem hinném, hogy más akárcsak negyed ilyen jól bánna velem. West rohadt nagy mázlista, hogy eltudott itt szállásolni. – Jobban aggódik értem, mint … kábé bárki valaha. Nem ehhez vagyok szokva. Az anyám, még Ukrajnában, kábé tizenöt éves koromban már odaadott volna a legtöbbet ígérőnek – nem tudom, hogy miért mesélek erről. Talán csak úgy van, ahogy mondta. Az emberek beszélgetnek, miközben esznek. Akkor is, ha ez egyébként nem túl logikus. – Disznótenyésztő volt. Idősebb volt, dagadt és egy perverz fasz. De anyám úgy volt vele, hogy mellette jobban éltünk volna. Az egész kicseszett család. Szerinte hálásnak kellett volna lennem. A többség már fél lábbal a sírban volt, mint egy nyugdíjas otthonban. Elég sok minden megváltozott néhány év alatt – sóhajtottam, kissé talán túlontúl agresszívan szúrva a villámat a tésztába. – Nem tudom, hogy mi van velük. A harcok előtt jöttem el. Lehet, hogy mostanra… mind meghaltak. Megtudnál nézni egy nevet valami… bevándorló adatbázisban, vagy ilyesmiben?    pillantottam fel rá kíváncsian. Nem tudom, hogy van ilyen, vagy hozzáfér-e, de ha esetleg igen… kielégíteném a kíváncsiságomat. Nincs sok értelme, de ha mindennek értelme lenne, amit teszünk, ez egy elég unalmas világ lenne.
-  Na és te? – érdeklődtem, a csempének dőlve. – Miért pont zsaru lettél? Miért nem mondjuk… ingatlanos. Azoknak jól megy, nem? Lehetne szép nagy házad, kerted, baszott sok növény – mutattam körbe körülöttünk. – Gondtalan élet. Mi olyan jó a bűn üldözésében? – mert elkövetni azokat tudom, hogy jó. Némelyiket, legalábbis. De nem tudnám elképzelni úgy az életem, hogy arról szól, mások gondjait oldom meg, vagy másokat védek. Persze, lehet ezt a munkát is szarul csinálni. De West szinte garantáltan jobb bőrben lenne, ha rossz zsaru  lenne.

– Csak a középsőt – vonom meg a vállam. Ki tudnám fejteni, hogy milyen fura volt, hogy császár után az orvos természetes szülést javasolt, mert nem szokták, a varratok felszakadásának veszélye miatt, vagy hogy Charlie születésénél ott voltam, majdnem időben, és így azután, hogy megmosták, a kezembe nyomták, hogy alakítsunk kapcsolatot, míg ők tovább foglalkoznak Liliával. Nem tudom, mások hogy csinálják, de az ott olyan volt, mint egy mészárszék, minden csupa vér, pedig nem akadt komplikáció. Bárki, aki azt mondja, hogy a szülés a legjobb dolog a világon, biztos nagyon erős hallucinogéneket szedett annak idején. Csodának csoda; csoda, hogy egy ember (kettő) kibírja.
De azt hiszem, Zofiát annyira talán mégse érdekli a dolog. Nehéz megmondani, mi az, amit unalomból kérdez, vagy szarkazmussal fűszerezve, és mi az, amit komolyan. Lehet, hogy ezzel kapcsolatban viszont mégis tévedtem, mikor közli, hogy volt terhes. Nem mondom, hogy számítottam rá, de annyira nem is lep meg. Nem azért, aki ő, egyszerűen… Ez megesik. Egyesekkel például többször is. – Sokszor ez a jobb megoldás – bólintok néhány pillanatnyi tűnődő csend után. A vélemények talán megoszlóak, és amúgy sem nagyon lehet erre mit mondani. Mint mikor közölnöd kell valakivel, hogy a gyereke meghalt. Főleg, ha öngyilkosság. Felfoghatatlan, mondogatják az emberek, pedig szerintem nincs benne semmi felfoghatatlan. Csak szeretjük eltávolítani magunktól, hogy ne kelljen belegondolnunk. Az abortusz is valami ilyesmi.  – Lehet, hogy Loise is besokalna, ha melletted még egy gyerek is lenne.
Nem tudom, hogy a tényt,Zofia ezt kérdés nélkül megosztotta velem, bizalma vagy szókimondása számlájára írjam-e. A mögöttem lévő napok végett előbbire esik a döntésem.
– Fura, ha az emberrel ok nélkül kedvesek, mi? – kérdezem, egyik szemöldököm a helyzet valódiságát megkérdőjelezve ugrik feljebb, egyébként pedig bólogatok. Megértem. Nekem is az. – Az egyik szomszédos házban van egy nő, szerintem cracket szív. Öt éve ott lakom, de kétszer beszéltünk. Ebből egyszer fél órán át próbálta bizonyítani, hogy nálam van a kesudiója, aztán elkezdett turkálni a farzsebemben. Az ilyenhez inkább hozzá vagyok szokva. – Talán a törvény két külön spektrumán álltunk, de ez a két spektrum történetesen a végén ugyanarra a szociális pontra juttatott minket. Nem mondom, hogy zavar, vagy hogy úgy érzem, máshogy jobb lenne. Az ilyen egzisztenciális válságokat meghagyom azoknak, akiknek hat számjegyű a fizetésük. – Miért? Tervezed megölni? Vagy ellopni a kenyérpiritóját? – vonom fel a szemöldököm, a villámmal a tésztát bökdösve. – A többi nem számít neki. Bár a tény, hogy egyáltalán azt gondolod, csalódást fogsz okozni neked, azt mutatja, hogy valamilyen szinten fontos neked a véleménye. Szerintem már ezt is értékelné.
Azt sejtem, hogy a bezártságot, és nyilván a falakon elnyúló veszély létét sem élvezi túlzottan; de úgy tűnik, még ha ki is van mozdítva a komfortzónájából, nem rossz, hogy itt van. Néha mindenkinek elkél egy barát, főleg ilyen helyzetben; Loise pedig erre a legjobb. Van benne egy adag természetesen magasszintű empátia.  
A kérdésén elgondolkodom. Nem egészen tudom, hogy foglalhatnám szóba. – Olyan volt, mintha… Egy mérges farkasfalka élt volna a mellkasomban. És mindig, amikor felmerült valami, ha közeljutottam a piához, vagy ha történt valami megrázó, egyre vérmesebbek lettek. Egy idő után már nem tudtam kizárni őket a fejemből, átvették az irányítást. Aztán Charlie, a kisebbik lányom, adott nekem egy érmét, amit ő csinált, mert a sajátomat elhagytam. Egy év tisztán. És eltűntek a farkasok. Olyan volt, mintha elszállt volna minden aggodalmam, egészen könnyűnek tűnt. Aztán fél év múlva elhagytam az érmét. – Nem voltam rá büszke, de az utólagos bánat nem sokat segít semmin. Az ezutáni próbálkozások alatt már pár hónapnál tovább nem igen jutottam. Mert már tudtam, ha ki is bírom a szenvedést, míg a fülembe vonyítanak, nem vár mögötte más, csak a bukás. Minek küzdeni? Lehet, hogy van, aki le tudja rakni az italt, teljesen. Én nem. – Egy idő után nincs kedve próbálkozni az embernek. Úgyis mindenki elkönyvelt róla egy képet.
Onnantól kezdve bármit csinálsz, az az egy dolog, ami meghatározza az életed: függő. Alkoholista. Ha bármi csak egy kicsit is arra mutat, hogy ittál, még ha nem is, ha csak rád borul, és megérzik, ha épp rossz kedvedben vagy, vagy fáradt, és nem tudsz koncentrálni… Már szaglásznak. Akit szörnyként kezelnek, az az is lesz. Azt hiszem, ebben megértettük egymást Zofiával. Őt mindenki orosz drogos kurvának nézte, a lecsúszott selejtnek, aki foltos matracon ébred egy penészes bérleményben, ha szerencséje van. Miért akarna többet mutatni ennél? Érthető a keserűsége.
– Benned bízom. A függőségedben nem. – Könnyen cseng a hangom, őszintén így gondolom. Még akkor is, ha még a logikusabb felem is azt súgja, nem szabad bízni senkiben, akit nem ismersz igazán. De ha mindig hallgatnék rá, olyan elszigetelt világban élnék, amit inkább magam mögött hagynék, mihamarabb. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy a tablettákra mered. És arra, hogy megrebbentek az ujjai, de nem nyúlt értük. Pedig néhány pillanat után többé rá se nézek a zacskóra.
– Ő. Bár már gondoltam rá, hogy inkább megkérem a crackes nőt. Azt hiszem, ő szívesebben lát már, főleg, ha kesut is viszek neki. – Túl sok az oregánó a szószban. Ettől még megeszem, mert nincs meg az a luxusom, hogy ne tegyem. Elég régóta nem azért eszem, mert szeretem az ízeket. Állítólag felnőtt korunkra az ízlelőbimbóink nagyja elhal. Ezért válogatósabbak a kisgyerekek.
A Loise-t illető megjegyzésére elmosolyodom. – Igen, az van. – Riegan jó nyomozó. Ez már az elején biztos volt. Azért, mert törődésből csinálja, nem azért, hogy minél magasabb rangot érjen el, vagy villoghasson a jelvényével, vagy mert annyira azt érezné, hogy a jogrendszert ki kell szolgálni. Vannak olyan rendőrök is; de nem tudom, lehet-e igazán jól végezni ezt a munkát őszinte dedikáció nélkül. Lélek nélkül. Loise-nak pedig sok van. Talán túl sok is. Ez az igazi ördögi libikóka, ugye? – Megpróbálok beszélni vele egy új stratégiáról. Nem maradhatsz örökre itt. De nem tudom, mikor és hova tudnánk biztonságosan elvinni. Amíg szabadlábon vannak olyanok, akik ismerik az arcod és az ügyhez köthetik…
Tehetetlenül vontam meg a vállam. Szar helyzetben lehet, ezt nem kétlem. Én nem vagyok különösebben olyan ember, aki nem tud meglenni magában, csendben, aki ne szeretne néha leülni és semmit csinálni, de még így is érzem, hogy a tétlenség megöl. Ezért nem szeretek igazán szabadságra menni.
Mikor Zofia mesélni kezdi a nem túl szerelmes jegyesének történetét, leteszem a dobozt. Az oregánó és a disznószag nem passzol. – Hmm. – Mélyen ráncolódik a homlokom a két szemöldököm között. Mint a terhességére, erre sem tudom, mit kéne mondani. Loise biztos jobb lenne benne, még ha zavarban is érezné magát. Nem gondoltam, hogy ilyesmik léteznek viszonylag modern országokban. Bár csak tippelek. Nem ismerek rajta kívül ukránokat. A kérdés viszont egyértelmű; erre legalább tudok felelni. – Arra gondolsz, hogy talán ők is az országban vannak? – kérdezem. Nem lenne annyira nehéz elképzelni. Talán Amerikától messze van, de a Krími-félsziget visszhangja idáig is elér. – De, azt hiszem, tudok beszélni valakivel. Azt nem mondom, hogy gyors lesz, de utánanézek – bólintok. – Az ilyen esetekben szoktak felállítani ilyen… Szervezeteket. Hogy az elszakadt családtagok tudják tartani a kapcsolatot. Ha a bevándorlásiaktól nem jön vissza semmi, lehet, hogy érdemes lenne utána nézni ennek is. – Mondjuk azt nem tudom, pontosan hogyan, mert nekem sosem kellett ilyesmivel foglalkoznom. Aki érdekelt volna, arról tudtam, hogy halott. Zofia viszont még nem említette a családját. – Visszamennél hozzájuk? Ha lenne rá lehetőséged. – Lehet, hogy az anyjával való kapcsolata ez alapján elég… érdekes, de az embernek egy családja van, és valami tudatunk feletti szál akkor is összekapcsol, ha ki nem állhatjuk. Én például gyűlöltem az apámat. Mégis kimegyek néha a sírjához, és nem tudom elfelejteni.
Töltök magamnak még egy pohárral, és vigyorogva lehúzom, mielőtt még válaszolnék neki a kérdésére. – Nos, bár a fikusz a sarokban valóban nagyon vonzó, attól tartok, engem nem erre az életre neveltek. – Loise háza és én egyszerűen nem passzolunk. Pont úgy, ahogy Lilia háza és én sem. Az egész világuk, igazából. – Mert ehhez értek. A bűnhöz. A választásom annyi volt, hogy melyik oldalára kerülök, de nem tudom azt mondani, hogy ez jövedelmezőbb lenne. – Ezért iszok például alsó polcos whiskyt. Megvonom a vállam, és bár elgondolkodom rajta, hogy megint magamhoz veszem a dobozt, inkább a zsebemből varázsolok elő egy cigarettát. Mire Loise visszaér, kiszellőzik, Zofiát meg gondolom nem zavarja; azért neki is felkínálok egy szálat, bár nem tudom, hogy akar-e másra koncentrálni a mellette heverő zacskón kívül.
– Csupa sallang – húzok elő egy csészealjat az egyik szekrényből, hogy belehamuzzak. – Csupa klisé. Volt választásom, nem sok, de volt. És rendőr lettem. Mert fiatalon az ember elhiszi, hogy az ideáknak és moráloknak van helye az életben, és ha húsz éves vagy, az egész világ ott áll előtted. Legalábbis ilyen érzés volt. – A fejemet rázom, mintha nem is én lettem volna huszonöt éve. Egy nagyarcú idióta, akinek fogalma sem volt semmiről, de azt hitte, kemény, mert a Bronxból jött. – Na meg, igazából eléggé utáltam az összes bandatag arcot, szóval arrafelé nem orientálódhattam. És meghalni se volt nagy vágyam… Maradt a rendőrség. Aztán kiderült, hogy jó is vagyok benne. Szóval maradtam. Kitranszferáltam a Bronxból… A Red Hook és a Stuyvesant drogtanya volt akkoriban Brooklynban, de még így is felüdülésnek hatott. – Szerettem járőr lenni. Még az összetartozás érzését is magaménak tudhattam. Aztán beleestem abba a hibába, hogy nyomozó lettem és elfelejtettem az együttműködés alapszabályait, most pedig már úgyis mindegy. Tíz éve lassan minden mindegy. – Az embernek kell valami cél, hogy létezzen. Elég gyarló lények vagyunk. Nem tudjuk elfogadni, hogy a létünk felesleges, úgyhogy megpróbálunk tartalmat adni neki. Általában hamisat, de sose szerettem hazudni. Az elején eszméktől vezérelve dolgoztam, sokat csalódtam. Most pedig már csak dühös vagyok. – És kétségbeesett, de ezt nem kell tudnia. Senki másnak sem; már azelőtt megkezdődött a dolog, hogy Mark meghalt volna. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, aki igazán megértette, mert ugyanazon mentünk át.
Egészen belefeedezem az asztallapot való bámulásba, az ujjaim között fogott csikk végén izzó hamu pedig megadja magát a gravitációnak. Egy része a tányérra esik, egy másik a földre. – Azt hittem, mikor magam mögött hagytam Mott Havent meg Woodland Heightsot, hogy ott maradt a sok szar is. Aztán azt, hogy követett. Lófaszt, végig itt volt, csak nem vettem észre. Ez a veszélyes abban, ha hirtelen szintet ugrasz – pillantok Zofiára halvány vigyorral. – Hamis biztonságérzetet kelt, és mire észbekapsz, elfelejtesz a hátad mögé nézni. Lehet, hogy aki ebbe születik – mutatok körül széles mozdulattal Loise lakásán – , annak nem kell ilyenek miatt aggódni. De ha engem kérdezel, mi nem tudunk asszimilálódni. Legfeljebb szerepet játszani, sokan nagyon jól. De elég, ha egy valami elromlik a színpadon és bamm, az egész illúzió darabjaira hullik. – Robbanást imitálok a kezemmel, és eldöntöm, hogy nem kéne többet innom. Érzem, hogy túl sokat beszélek. – Nem azt jelenti, hogy ne vágyhatnál többre, de te csinálod jól. Nem akarsz olyannak mutatkozni, ami nem vagy. Fikuszos embernek. Ha visszamehetnék az időben, így csinálnám. És talán megmaradnék autószerelőnek.

There's a calm before the storm

I know, it's been comin' for some time

Jól döntöttem. Tudom, mert nem volt más lehetőség. Nem csak olyan helyzetek vannak, ahová nem való egy gyerek, de olyan emberek is akadnak, akiknek ez nem való. Én ilyen vagyok. Nem akarok felelősséget vállalni értük, védeni és ápolni őket. Mondanám, hogy ez felelősség, semmint önzés, de hazudnék. Ha máshogy alakul az életem, talán én sem ilyen lennék. Ezzel azonban nem sokat tudok kezdeni, nem igaz?
‑ Az is fura, ha okkal – vontam vállat. Vagy csak én keresem ösztönösen a rosszat másokban. Az én tapasztalataim szerint az emberek mindig akarnak valamit. Két típus van. Az egyik elveszi erővel, a másik hízeleg, vagy szívességet tesz, hogy később behajthassa azt. Gyanús, ha valakinek nincs hátsó szándéka. – Csak, ha nem tudod megoldani az anyagot – feleltem váll rándítva, vigyorogva. Azt hihetné, hogy viccelek, pedig nem. Ismerem magam, bármit eladnék ebből a lakásból, hogy kifizessek egy dílert. – Emlékeztet magamra – feleltem, elengedve a fülem mellett Bell megjegyzését Loise rólam alkotott véleményének a súlyáról. Ha úgy is van, ahogy mondja… jobb, ha erről nem tudnak. – Még ezelőttről. Csak kevesebb növénnyel. És én rábasztam – habár sose voltam annyira… kedves, mint ő. Naiv voltam, olyan, aki olyannyira hinni akart, hogy saját magát vakította meg. Nem kell túl jól ismernem, hogy tudjam, sose voltam olyan jó ember, mint amilyen Loise, és kétlem, hogy lenne esélyem ezt a lemaradásom behozni már.
‑ Miért nem raktad a kulcsodra? – kérdeztem, kiragadva a legkevésbé fontos részletet. Ugyanakkor, talán már ő is gondolt erre. Talán nem akarta eléggé. Érme ide, vagy oda. – Miért érme? Be se lehet váltani, nem? Miért nem adnak mondjuk…kocsit. Vagy tévét – elmélkedtem hangosan, költői túlzásokkal. Sose értettem, hogy mi értelme az egésznek. Hallgatni mások szarságait, elmesélni az enyémeket, hogy aztán kiszúrják a szemem egy műanyag szarral, amivel még csak egy játékgépet se lehet életre bírni. – De neked kölykeid vannak – emlékeztettem, a kajás dobozról rá pillantva. – Nem kéne jobban próbálkoznod, mint mások? – nem én leszek a kedvenc beszélgetőtársa, ez egészen biztos. Nem ítélem el. Tudom, hogy milyen csalódást okozni. Ha az elvárások nagyok, a csalódás kétszer akkora és kurvára semmi kedve az embernek jóvá tenni, közben az újabb csalódásra készülve. Mert akármit tesz, végül mindig ugyanoda jut vissza.
‑ Életemben nem mondtak még nekem ilyen szépet – ironizálok ugyan, de több az igazság tartalma, mint azt bárki szívesen bevallaná. – Egy tízesért én is megcsinálom neked. Birkát már nyírtam – vigyorogtam rá, remélve, hogy azért olyan komolyan nem veszi a felajánlást. Nem lehet olyan nehéz, főleg, hogy a frizurája leginkább… semmilyen. Csak épp, ha van más, aki megcsinálhatja, hát csinálja. Kivéve, ha tényleg adna egy tízest.
‑ Hawaii állítólag kibírható hely, kevés ruszkival – adok ötletet mosolyogva, letéve magam mellé a kajásdobozt, majd lényegében elfekszem a konyhapulton, hogy elérjem a kéztörlőt.
‑ Kétlem – rázom meg a fejemet. Az anyám egészen biztosan nem jött el onnan, Olek pedig ott maradt, a pénze pedig velem együtt elúszott. A harcok idején pedig kétlem, hogy meggazdagodott volna. – Nem, nem mennék. Amúgy is, valószínűleg halottak. Jenakijev Donyeck mellett van, szóval… - úgy hallottam, hogy sok volt az elhunyt civilek száma. Az anyámat pedig olyannak ismertem, aki inkább meghal, minthogy még azt a keveset is elvegyék tőle, amije volt. – Oleksandr Baranov, neki nézz utána. Ő velem jött volna, de végül beállt önkéntesnek harcolni. Ha nem jött utánam…. ő is halott – fura ezt kimondani. Nem is érzek már semmit. Emlékszem mennyire féltem, mikor ideérkeztem. Reméltem, hogy majd felbukkan, hogy hallok felőle valamit, de mostanra elfogadtam, hogy nincs. Ha élne is, rám se ismerne. Talán jobb így. Mindketten azt tettük, amit a legjobbnak láttunk. Ő harcolt, én menekültem. A következményeket ismerve, lehet, hogy a meneküléssel sem jutott volna sokkal tovább. Nem mindenki tud úgy élni, hogy nem tud tükörbe nézni.
Veszek a cigarettából, amit felém nyújt, majd amint tüzet is ad, nagyot szívok belőle. A zacskó, amit hozott, még mindig ott volt mellettem, a kajás doboz mögött. A dohány segít, hogy kiverjem a fejemből egy kis időre. Nem tudtam eldönteni, hogy elfelejtette-e, vagy direkt kínzott, kíváncsiságból.
Westet hallgatva kicsit Oleket hallom vissza. Ő is ilyen ember volt, csak míg West csalódott, Olek valószínűleg… meghalt. Menthetetlen idealista volt és bár kérleltem, hogy jöjjön velem, tudtam, hogy végül nem fog. Nem engedte a becsülete. – És a célod a bosszú – szóltam közbe, mikor egy pillanatra elhallgatott. Ha nem az volna, akkor én se lennék most itt. Egy cellában ücsörögnék, várva a tárgyalásomra, ahol eldöntik, hogy itt csuknak le, vagy inkább kitoloncolnak. – Nem túl családbarát cél – jegyeztem meg, de ezt ő is tudta, úgy sejtem. Nem voltam elítélő, csak tárgyilagos. Ő maga mondta: kell egy cél. A semminél pedig ez is jobb, igaz?
Megsajnáltam kissé Westet, ahogy hallgattam. Nem adtam jelét, de ahogy beszélt, olyan volt, mint azok az emberek, akik tudják, hogy nincs már sok idejük hátra, és már egész nyugodtan lehetnek őszinték. Nem másokkal, hanem magukkal. – Szóval nem hiszel abban, hogy… minden okkal történik, igaz? – mosolyodtam el. Igaza van, a dolgok nem okkal történnek, pont ellenkezőleg. Csak szeretik az emberek az értelmet keresni mindenben. Megakarják érteni a fájdalmat, a veszteséget, mindent, ami nem tetszik nekik. Pedig a dolgok egyszerűen csak megtörténnek, az ember pedig két dolgot tehet. Cipeli őket tovább, vagy feladja és összeomlik. Az örökkévalóságig cipekedni pedig ugyebár lehetetlen. Szóval, a gyors, vagy a lassú halál. A döntés csak illúzió.
‑ Ismerős. Tudom, hogy milyen, ha … összetörnek. Felismerem – pillantottam Westre, közben hátra nyúlva, hogy kinyissam az ablakot. Egyikünk se akarja, hogy Loise rájöjjön mit csináltunk a szeretett növényei közelében. – Felkelsz, továbbmész. Idővel megszokod, ahogy mások is. Minden ugyanolyan, semmi sem változott. Te pedig az egyetlen vagy, akit ez dühít. És nem értik meg, hogy nem tudod csak úgy annyiban hagyni. Hogy vannak dolgok, amik nem múlnak el nyomtalanul – egyetlen igazán mély seb sem tűnik el. Az idő nem gyógyít, csak elfed. A nyoma megmarad, ahogy a fájdalom emléke is. ‑ Ha a logika azt is mondja, hogy hagyd, sose leszel rá képes. Túl mélyen tapostak beléd, hogy képes legyél rá. Ha sikerrel is jársz, nem okoz majd örömet. Ott leszel, ahol előtte is voltál. De mégis, belepusztulnál, ha nem vinnéd végig – West ilyen ember, látszik rajta. Egyetlen egy dologhoz ért, semmi máshoz. Az az egy dolog pedig ha nem is ma, de egy nap majd megöli őt. Tudja ezt most is. Tehetne ellene, de nem fog.
‑ Sose leszel igazán boldog. Ez a baj az ilyen dolgokkal. Mindegy mi lesz, beárnyékolnak mindent. Egyszer azt mondták nekem, hogy az üdvösség és a kárhozat lényegében ugyanaz az egy dolog. Gondolj csak bele. Ha sikerül elkapnod ezt az Ivanovot, mi lesz? Boldogan élsz, míg meg nem halsz? Nem, lószart.  Megpróbálhatod, másokért, de neked már mindegy. Ennyivel tartozol másoknak, ha megtudod adni. És ez szomorú – de ez van. West már nem gyerek, és mivel gyereke is akad, alighanem tisztában van azzal, hogy amit csinál, önző dolog. Ha pedig túléli, törlesztenie kell, amíg csak él.
‑ Ha egyszer eltörnek, sose leszel ugyanaz. Nincs happy end, a szőke herceg lovon, nincs semmi. Csak a romok – és hiába győzöl, nem fogod magad győztesnek érezni. Ez történik, ha az embert a padlóra küldik. Felállhat onnan, de nem tudja meg nem történté tenni. – Ebben is hasonlítunk, mi ketten. Inkább vagyunk szellemek, mint élők. Csak te már egyébként is rohadt öreg vagy, szóval neked mindegy lenne – vontam meg a vállamat vigyorogva, próbálva elviccelni a végére a dolgot. Hacsak meg nem sértődik, de … kétlem, hogy ne érezné magát úgy, mint valami leselejtezett bútordarab.

– Ez úgy hangzik, mintha egy Bruce Willis filmben lennénk – vigyorodom el Zofia kijelentésnek is beillő kérdésére. Vagy lehet, hogy nem is annak szánta? – De csak olyasmivel tudnám javítani, amitől még olyanabb lesz. Úgyhogy vond le magadnak a tanulságot. – Már fogalmam sincs, hogy mi a célom az egésszel. Volt bőven időm átgondolni a dolgokat, de nem lettem tőle előrébb, és már a sokk okozta meglepetéssel sem tudom indokolni azt, ha idiótán viselkedem, mint egy túlmozgásos huszonöt éves. Elszálltak már felettem azok az évek, amikor megengedhetem magamnak, hogy idealista legyek. Nem tudnám azt mondani, hogy a célom elérésétől többet várnék, minthogy talán… lezárjam. Hogy ne gyulladjon fel az agyamban a gondolat újra meg újra, mint valami óra tikkelő számlapja.
Én is tudom, hogy ez valószínűleg úgysem következik be soha. Ha valakiről lekerül az álarc és magam mögött tudhatom, csak egy újabb szálat vélek felfedezni, és már én sem tudom, hogy ebből mennyi valóság, mennyi pedig az én sokadik függőségem. Lilia szerint csak el kéne engednem. Hogy tudja, hogy nehéz, de bármit teszek, az már nem segít Markon, és ezzel csak további életeket teszek tönkre. De igazából nem tudja. Az emberek közül, akikkel találkozom, Zofia áll a legközelebb ahhoz, hogy tudja. Ami nem tudom, melyikünk számára szomorúbb.
– Szerintem a sorsban csak az hisz, aki nem akar felelősséget vállalni a saját baromságaiért. – Igazából már azelőtt sem hittem az efféle determinációban, mielőtt különösebben megsavanyodtam volna. Akkoriban simán szerettem azt hinni, hogy csak rajtam múlik, mit teszek és mit érek el vele; most már inkább csak nem hiszek abban, hogy bárkit érdekelne, mi történik velem. Ahogy Nietzsche mondta: Isten halott. Már ha létezett valaha. – Te úgy gondolod, bármi, ami veled történt, annak volt valami magasztosabb célja?
Nem hiszem, hogy Zofia valaha is lett volna ennyire elvetemült. Talán ő is bevallotta, hogy más célokkal érkezett az USA-ba, ami érthető, de valahogy nem olyannak tűnik, mint aki akár régebben is ilyen álmokat dédelgetett volna. Álomként talán igen, de célként… Sokszor megelégednénk azzal, amit mások egészen természetesnek vesznek. Engem legalábbis erre a következtetésre vezet az, ahogy  az élet szürkeségébe való beletörődésről beszél.
– Életviteli tanácsadónak ne nagyon menj el. Elég sokan kérnének visszatérítést egy ilyen szónoklat után – jegyzem meg savanyú görbülettel a szám szélén. Egy szavát sem tudom vagy akarom tagadni. A magam részét legalábbis elfogadtam; de még ha úgy is érzem, hogy engem illetően nincs sokkal több fény (főleg nem dicsfény) a jövőben, azért valami ösztönös ellenkezés villan bennem őt illetően. Megértem, miért nem gondol a helyzetébe többet, nincs oka rá. De az nem jelenti, hogy nekem sincs.
– Nekem már tényleg mindegy – húzom el a számat végül, bólogatva szívva bele a cigarettába. – De neked nem feltétlenül. Ha pozitív személyek lennénk, amik nyilván nem vagyunk, akkor akár úgy is felfoghatnánk ezt a helyzetet, mint… Egy lehetőség. Nekem kevésbé, mint neked, de… Ha előbb vagy utóbb, de véghez visszük a tervünket, akkor megszabadulhatsz mindentől. Újrakezdheted. Mennyi idős vagy? Huszonnégy? – Csak tippelni tudok, mert a folyamatosan az arcán ülő unott fintor és a jó pár évnyi droghasználat, valamint az alultápláltság sem tesz jót az ember fiatalságának. – Talán nem akarsz már vissza menni Ukrajnába… Amit mellesleg eléggé megértek… De kihasználhatod a helyzetet. Kérhetnél menedékjogot – vonom meg a vállam. – Illegális bevándorló vagy, de így legalább eleve senki nem tudja, hogy hivatalosan itt vagy. A háborús helyzeteknek kevés haszna van, de ez az egy épp igen. Meglepően egyszerű az élet, ha nem kell a deportálástól félned.
Persze a jelenlegi politikai hatalom bevándorlási hozzáállása nem segít kifejezetten a helyzeten, de amíg a bőre színe nem sötét, addig meglepően elnézőek tudnak lenni. Persze ez így felvázolva nevetségesen egyszerűnek tűnik; de lehetőségnek itt van. A maga buktatóival együtt. – Ki tudja, hogy hova jutunk, ha követjük Ivanov szálait? – teszem még hozzá. – Akár az ICE berkeiben is találhatunk valakit, aki szívesen meggyorsít néhány eljárást, ha cserébe a neve kimarad helyekről, ahol rosszul mutatna…
Alighanem nem ez a legjobb árusítószöveg egy nemzetnek, de biztos vagyok benne, hogy bár nem tudok különösebben sokat Ukrajnáról, az ő PR-juk sem lehet sokkal jobb. Ez mindenhol így működik, nem? Még a dánoknál is.
– Járhatnál egyetemre – jutott eszembe a gondolat, inkább csak tűnődésként, mint konkrét tanácsként. Én sem éltem túlzottan a dolgot, de az is lehet, hogy azért, mert már bőven harminc felett voltam. – Sosem gondoltál ilyesmire? Moroghatsz, ha akarsz, de komolyan kérdezem. Tegyük fel, hogy az orosz maffia nincs a nyomodban. És a rendőrség sem keres. Mit csinálnál?

There's a calm before the storm

I know, it's been comin' for some time

‑ Ha így is van, magasból szarnak arra, hogy mit gondolok erről – vonom meg a vállam fintorogva. – A sors csak önigazolás. Ha nem akarod, vagy nincs mit, értelmetlen – az esetemben pedig az utóbbi az, ami érvényesül. Miféle logika lenne abban, ami velem történt, mióta itt vagyok? Vagy azelőttről? Nincs itt semmi sorsszerűség, egyszerű szerencse, semmi több. Kinek több, kinek kevesebb. Az élet nem igazságos, ezt előbb-utóbb mindenki kénytelen megszokni. Csak egyesek többet szopnak addig, mint mások.
‑ Pedig… hazudni bűn – idéztem mosolyogva a Harry Potter fasz tudja hanyadik részéből, amiket Loise nézetett végig velem. Azt hiszem a fejébe vette, hogy mindent bepótol velem, amit nem ismerek, pedig kéne. Az alapműveltség része, ahogy említette. Látszik, hogy máshonnan jöttünk. Nála ez az, nálam meg az, hogy… nem is tudom, nem a vendéglátód küszöbjén ájulsz be, hogy betudja csukni az ajtót.
‑ Huszonhat – javítom ki. Mondanám, hogy biztosan csak lovagias volt, de tisztában vagyok vele, hogy nem festek túl jól. Sokat kell keresni, hogy valaki drogosként szalonképes állapotban tudjon tündökölni. Én pedig nem az a fajta lány vagyok, akit a pénzes faszok annyira szeretnének. A környékünkön ők egyébként sem húzták sokáig. – Prostituált vagyok, nem politikus vagy… fasz tudja, olimpikon. Így is olyan boldogan adnának menedékjogot? – talán, de akkor erre még rájön az, hogy éveken át illegálisan voltam az országban, nem adóztam, meg a többi ilyen szarság, amit amúgy kéne. Drogfüggő is vagyok, ez sem mutat éppen a legjobban egy űrlapon, ugye? Plusz, simán hihetik, hogy megöltem egy embert. Aki nélkül mondjuk jobb a szaros országuknak, de ezt persze senki nem mondaná ki. – Nincs sok jó tapasztalatom a hatóságokkal. Vagy leszartak, vagy letolták a nadrágjukat. Nem akarom megkockáztatni, hogy visszakerüljek. Vagy börtönbe. Na és, ha vége a háborúnak? Nem olyan egyszerű amerikainak lenni, nem? – lenni, a világ legegyszerűbb dolga. Azzá válni viszont kívülről érkezve… nos, ismertem pár lányt, akinek ez volt a terve, és nem jött össze, pedig az enyémnél jobb helyzetből futhattak neki.
‑ Ha tudjuk követni. Te egy ideje már követed, nem? – kérdeztem, nem túl optimista hangot megütve, de végül csak felsóhajtottam. – Kösz, hogy próbálsz segíteni, de … túl sok mindennek kéne összejönnie, attól tartok. Nem sok mindent adhatok Amerikának, ami miatt kellenék neki. Ez pedig így működik, nem? – az egész világ így működik. Adsz, és talán kapsz valamit. Vannak hülyék, naivak, optimisták, hogy árnyalják a képet, de a világ dióhéjban ennyi. Értékes kell legyél, hogy szükség legyen rád. Máskülönben… pont úgy halsz, ahogy élsz. Senkit nem érdekelve.
Elmosolyodom a felvetését hallva. Csak azért nem nevetek fel, mert ennyire sikerül meglepnie. Ezt még senki nem tanácsolta nekem. A kérdéseire azonban nem tudok egyből felelni. Nem tervek nélkül jöttem ide, mint mindenki másnak, én is vártam valamit Amerikától. De abban a pillanatban, ahogy hajóra szálltam, túl messze sodródtam tőlük.
‑ Úgy volt, hogy … szállodákban fogok takarítani. Kapok egy kislakást, inkább szobát, de elég lett volna. Olek pedig talált volna valamit. Építkezést, vagy ilyesmit. Ha minden úgy lett volna, ahogy terveztem, mások szarját takaríthatnám – talán nem hangzott úgy, de ez a jövőkép tetszett volna. Sose vágytam gazdagságra, felülni a világ tetejére. De ez már mind nem számít. – Passz, nem tudom mit csinálnék. Ha minden normális lenne…nem ismerem eléggé a normálist. Mit kell csinálni ahhoz, hogy a semmivel rohadt sok pénzt keres?
‑ Az egyetem amúgy is pénz, nem? Ki fizetné? – én biztosan nem tudnám, olyat pedig nem ismerek, aki ilyet tenne. Ha akadna is ilyen, szinte biztosan kéne egy beutaló neki egy elmegyógyintézetbe.
‑ Jelen pillanatban, egyedül neked vagyok értékes – pillantottam Westre. Neki is főként azért, mert párszor voltam Ivanov-val, és mert szemtanúja voltam, ahogy megöli Timofei-t. Vagy inkább fültanúja, tökmindegy. – Meg Loise-nak, talán – bár neki főleg költséges, ami azt illeti. Nem tudom, hogy nem zavarom őt. Fura, hogy ilyen rendes. Nekem jó, de … furcsa. – Nem hittem volna, hogy majd pont rendőrök miatt nem fogják a vízihullámat megtalálni. Remélem még nem fogytam ki a szerencsémből – néztem West felé, a csempének dőlve. Mióta itt vagyok, a rendőrök le se szartak. Magamon kívül nem nagyon számíthattam senkire. Maru segített néha, de minden szarsággal őt sem akartam terhelni. Kátya pedig … ő nem olyan, akire az ember bízhatná a titkait, nemhogy az életét. Túl törékeny.  

A legtöbb bevándorló, legyen akár illegális (a polkorrekt megnevezés szerint: papírok nélküli), akár legális, az ország nagy részében alighanem osztozik Zofia ösztönös kétkedésében, ami a rendszert és az azt kiszolgálókat illeti. Lényegében még mindig csodának tűnik, hogy felhívott karácsonykor. Ha nem én lettem volna az utolsó esélye, bizonyára nem teszi; akkor sem, ha cserébe sokkal, sokkal nehezebb utat kellett volna választania. New York egy kicsit mindig más volt, de a kerítés itt sem kolbászból van, és mindegy, hogy a népesség mennyivel nagyobb százaléka demokrata, ha egyszer mindenki tudja, kié a végső szó, és ők, az ország vezetése, mit gondol a Zofiához hasonló bevándorlókról. Az egyetlen szerencséje, hogy fehér; legyen bármilyen szomorú is ezt kimondani.
– Amíg nem próbálod, nem tudod – vonom meg a vállam. Nem akarok hiú ábrándokat elültetni benne, hogy aztán azt gondolja, átvertem, amikor megbuknak. Amit mond, az, hogy nem akarnak menedékjogot adni neki, nagyon is lehetséges. Ahogy az is, hogy mégis. A mostani politikai helyzet finoman szólva sem egyszerű, és még azok se látják át, akik benne vannak és keverik a kondért, nemhogy azok, akik csak várják, mi jut majd nekik vacsorára. De azt biztos ő is belátja, hogy nem maradhat örökre itt, így. A mostani személyazonosságával biztos nem, elvére, azt a futtatóitól kapta, és amíg azt használja, addig soha nem fog tudni megszabadulni tőlük.
Még sosem kellett valakit hamis papírokkal ellátnom. Lehet, hogy meg tudnám találni a módját, de nem vagyok benne biztos. Ahogy abban sem, hogy szeretném-e. Jó-e az neki, ha bizonytalanságban kell élnie azt illetően, mikor tudja meg valaki, hogy illegálisan van az országban? Az örök menekülés nem élet. Én már csak tudom. Minden utam visszavezet az alkoholba, ami a leggyávább menekvés.
– Ghánába még mindig elmehetsz házakat építeni a szegényeknek – teszem még hozzá, csak félig komolytalanul. Nem feltétlen hiszek felsőbb hatalmakban, ez valahogy sosem volt tisztázott nálam, hogyan is állok Istennel, de abban minden bizonnyal hiszek, hogy van… Valami. És ez a valami néha jó kártyákat oszt, néha rosszakat. Szeretném azt hinni, hogy befolyással vagyunk rá, alapvetően. Sok dolog volt Zofia életébe, ami miatt másokat kell okolni, és nem akarom az áldozatot hibáztatni. De rossz abból nem történhet, ha segít másoknak, nem?
– Kardashiannek születni – felelem balta arccal a kérdésére. Nem tudom, hogy ismeri-e őket, és ha nem, akkor az melyikünknek lesz kényelmetlenebb. – Valami biztos akad, amit szeretsz csinálni. Legfeljebb még nem tudod – mondom aztán, hogy valami segítség-szerűt is nyújtsak. – De az sose árt, ha vannak reálisabb terveid. Az álmodozás nem kifizetődő. A takarítás inkább. Állítólag a gyorséttermek díjai se rosszak, de még senkitől se hallottam, hogy ne akart volna szabadulni onnan.
Az kérdéses, hogy ez vajon nem-e az elkényeztetés számlájára írandó-e. Nem szeretem magamra venni az „ezek a mai fiatalok” szerű szófordulatok használatát, de mégis kénytelen vagyok így nézni a dolgokra. A társadalmunk az extremitások melegágya lett az utóbbi évtizedekben, az emberek a semmiből akarnak meggazdagodni, mert az a passzójuk, és valamiért a fejükben a szenvedélyek kergetése a lehető legjobb életfilozófia. Én vagyok az utolsó, aki követ vethet azokra, aki nem tudnak megszabadulni a megszállottságuktól, mégis… Az élet nem olyan rózsaszín habcsók, ahogy sokan látják. Zofia sosem látta így. Az ő gondolkodásmódját sokkal egyszerűbb megértenem.
– Mehetsz állami főiskolára is, az nem kerül sokba. De ha ehhez nincs kedved, tanulhatsz szakmát is, ha érdekel valami. A rendőrakadémia sokkal hasznosabb volt, mint az a hasztalan pszichológiadiploma, amit már rég elhagytam valahol szerintem – Nem, nem vigyázok túlzottan a dolgaimra. Valószínűleg azért, mert elég ritkán volt sok dolgom, amire vigyáznom kellett volna; ahhoz előbb pénz kellett volna, az pedig sose vetett fel. A bérleti árak mellett, most se. És valahogy az alkohol is hónapról hónapra drágábbnak tűnik. Ha Lilia elkérné a gyerektartást is, a teljes összeget, már rég hajléktalan lennék.
Azzal, hogy jelenleg csak nekem értékes – és biztos vagyok benne, hogy ezt úgy értette, az információkra van szükségem tőle, nem pedig azt gondolja, hogy emberként érdekelne – és Heloise-nak, nem tudok vitatkozni.
– Ha te kifogysz a tiédből, az azért lesz, mert én is az enyémből. A statisztikák szerint már rég be kellett volna következnie. – Nem egy embertől hallottam már, vagy olvastam ki  hasonlót a tekintetükből: miért nem döglöttél még meg? A válasz, hogy fogalmam sincs. Valami oka biztos van.
A telefonra pillantok, ami megrezzen a pulton. Egy üzenetet kaptam csak Rodrigueztől; visszajött egy laborjelentés az egyik ügyben, és ha ráérek, ugorjak be. És mellékesen gratulál Milohoz.
A számat belülről harapva gondolkozom el azon, hívjam-e egyáltalán vissza. Nyilván nélkülem is boldogulnak. Annak ellenére, amit sokan szeretnek hangoztatni, nem hiszem, hogy minden körülöttem forogna. A bogár viszont elültetődött a fülemben: fejlemény. Ez a hívás majdnem rosszabb volt, mintha sok hetes elvonás után valaki elém rakott volna egy üveg vodkát.
Francba.
– Az egyik társam az – mondom aztán. – Be kéne ugranom az őrsre, míg ott van, és a Jefe nincs. A végén rákényszerít még egy hét szabadságra. – Azt persze nem mondtam meg neki, hogy nincs miért szabadságra küldenie, mert Lilia anyja oda se enged a háza közelébe, sőt, ami azt illeti, amennyire ő tudja, a lányok se nagyon találkoznak velem. Biztos örül, hogy sikerült kiszednie ezt a rusnya West-gyomot a szépen karbantartott hortenzia-virágágyásából. Makacs volt, de sikerült. – Ha gondolod – pillantok fel rá – , tényleg utána járhatnál, hogy megy a menedékjog-szerzés. Mert még sosem kellett ilyet csinálnom. Loise-nak biztos van valami laptopja vagy ilyesmije, nem? Egy próbát megérhet. Ha nem jön össze… Még mindig ott van Kanada. Ők bárkit befogadnak.
Nem tudom, ezt mennyire vette viccnek. Igazából nem teljesen annak szántam. De nem hiszem, hogy kételyei lennének azzal kapcsolatban, mennyire nehéz vagy könnyű itt maradnia. New York alighanem nem lesz neki biztonságos, mindegy, mi lesz az ügy vége. Kanadába pedig néha még én is szívesen migrálnék.
– Ezt megeszed, vagy…? – A saját kajámra mutatok, amiből talán két falatot ettem, szóval szinte tele van. Nem hiszem, hogy ezt majszolgatnám két piros lámpa között, úgyhogy ha nem tart igényt rá, akkor kidobom, és még gyorsan visszateszem az üvegeket a polcra, ahonnan előszedtem őket. Már majdnem keresni kezdem a slusszkulcsom, aztán ráeszmélek, hogy két-három kupicával a szervezetemben akkor se kéne vezetnem, ha épp itt lenne a kocsim. Hát, akkor taxi.
– Ha kell valami, hívj – fordulok még vissza az ajtóból. Nem várom el különösebben, hogy kikísérjen. Ha végig a pult mellett marad, az sem zavar. Tudom, hogy azt várja, hogy elmenjek, és békében kibonthassa a zacskót, amit adtam neki. Nem a legfelelősségteljesebb dolog itt hagyni vele, de… Ettől a mennyiségtől még nem lehet baja. Az ő múltjával biztosan nem. Loise pedig pár óra múlva hazaér; még neki is meg kell ejtenem egy telefont majd az ügy sikerességéről Carlosszal. Nem fog örülni, ebben biztos vagyok; talán egy része még remélhette is, hogy egyszerűen… eltűnik a dolog.
Az egyetlen dolog, ami el fog tűnni, az Zofia józan esze, ha sokáig kell még a lakásban lennie, azt hiszem. Úgyhogy arról sem ártana beszélnem Heloise-szal, hogy hogyan oldjuk meg ezt a problémát. Miért van az, hogy a gondok mindig csak jönnek, és válasz nem lesz rájuk?

There's a calm before the storm

I know, it's been comin' for some time

-  Igen, Ghána biztos szép hely is – helyeseltem vigyorogva. Nem hinném, hogy ki kéne mondanom, mit érzek. Nekem se építenek házat, hadd ne építsek még én másoknak. West is ennek teljes tudatában mondta ezt. Szép dolog az önzetlenség, meg az adományozás és a többi nagy gesztusú lófasz, de lássuk be: csak az csinálja, akinek nincs jobb dolga, vagy aki takargatni szeretne valamit. Az önzetlenség sosem lesz olyan biznisz, ami megéri a belefektetett erőt. Nemhogy pénzt.
-  Csak ingyen kaját akarsz, valld be – mosolyogtam rá, mintha csak lebuktattam volna. Egyébként se tűnik olyan fánkos típusnak, mivel pedig messziről lerí róla, hogy önpusztító típus, jobban illik hozzá a gyors éttermi kaja. Nem, mintha hibáztatnám érte. A legjobb kaja a világon mindig az, ami ingyen van.
-  Szóval agyturkász is vagy? – kérdeztem inkább róla, semmint beszéltem arról, hogy mekkora esélyem lenne egyetemre járni. Vagy, akarnék-e egyáltalán. Soha nem volt lehetőségem, szóval kérdés se volt. Ami pedig nem lehetséges, azzal sose foglalkoztam. Van az embernek épp elég szarja, ha pakol még magára néhányat, garantáltan egy keresztgerendán végzi.
-  Szóval az életem azon áll, vagy bukik, hogy mikor mondanak le rólad odafent. Hát ez… biztató. Jótékonykodj kicsit, hátha kapsz pár piros pontot, jót tennél vele mindkettőnknek – vonom meg a vállamat, csak viccelve. Akármi is az, ami miatt életben van, és ami miatt én is idáig húztam, semmi köze nincsen se hozzánk, se máshoz, se valami mindenható köcsöghöz. A dolgok csak úgy megtörténnek, nincs értelmük, sem céljuk. Egyedül következményeik, amik előbb-utóbb mindenkit elérnek.
-  Menj csak. Te vagy az egyetlen, aki szarabbul néz ki szabadság alatt, mint egyébként – és ez részben bók volt, azt hiszem. Vannak ilyen emberek is. Westnek nem sok minden lehet az életében a munkáján és a családján kívül. Annyi a baja, hogy utóbbiban nem éppen a legjobb. - Valamit neked is csinálni kell, hogy ne őrülj meg - és ezért irigyeltem. Nem, mintha azelőtt olyan rohadt sok hobbim lett volna, vagy barátaim, de ... nem voltam bezárva. Nem fizikai értelemben. Loise kedves, de szükségem valamire, ami legalább egy kicsit új, mert így előbb őrülök meg, mintsem megjelennének majd úgy igazán az elvonási tünetek.  – És kurva jó a juharszirupjuk – tettem hozzá, bólogatva. Kanada valóban nem lenne olyan rossz célpont. Új ország, a lehető legtávolabb a régi szartól. Jobban hangzik, mint Ghánában házakat építeni.
-  Nem, ennyi elég volt. Kösz – ráztam meg a fejemet, félredobva a már szinte üres kajás dobozomat. Fura, volt idő, amikor ennyi volt az összes, amit egy nap ettem. Lényegében sose éltem még olyan jól, mint most. Előbb el kellett volna intézzem, hogy kiakarjanak csinálni.
Válasz helyett csak szalutálok, mielőtt lekúsznék a pultról. Csak azért kísérem el az ajtóig, hogy utána azt bezárhassam mögötte, majd hiába próbálnék nem vissza a konyhába kanyarodni, elbukom. Bár őszintén, meg se próbáltam. A kezemmel megtámaszkodtam a pulton és néhány hosszúnak tűnő pillanatig farkasszemet néztem a tasakkal, amit West hozott, mielőtt kibontottam volna.