A tegnapi fárasztó és néhány kudarccal fűszerezett napom után ma kifejezetten erősnek mondhatom magam, van energiám, így izom- és lelki erőm is megtartanom súlyom karjaim markolatára eső részét. Ilyenkor hálát adok istennek, hogy könnyűek a csontjaim, mint a madaraknak, vagyis természetesen nem annyira könnyűek, de kétség kívül sokkal rosszabbul is járhattam volna. Vannak, akik alkalmatlanok, hogy légtornászok legyenek, bármennyit is igyekeznek tenni érte. Itt nálunk apáék sosem hagyják, hogy valaki elvesse az álmait, ha nem is teljes egészében lehet megvalósítani, kis kerülőutat keresnek. így járt hat évvel ezelőtt Tracy is, aki nagyon szeretett volna jó gyűrűs lány lenni, de végül hulla hopp művészként lép mai napig a színpadra, s úgy vettem észre, megbékélt vele. Sőt, tegnap azt mondta, jobb is, hogy legalább egy testrészével mindig érinti a talajt. Átérzem miért gondolja ezt. Félelmetes érzés tud lenni, ha csakis a technikára és izomerődre hagyatkozhatsz, hogy ne ess öt, ne adj isten tíz métert. A trapéz számok ezért is jobbak, ott van az esetek többségében háló alattunk és ha bármi van, legfeljebb leégünk a közönség előtt. Kivéve, ha esetlegesen rossz szögben érkeznénk rá, bár az első, amit megtanítanak nekünk, az az, hogy hogyan kell jól esni. Vicces belegondolni, mennyi ideig gyakoroltam csak az eséseket, az egyik barátnőm fel is vetette, hogy akár tűzzük mi műsorra. Most tissue számmal lépek fel a Morning Sunshine című darabunkban. Annyiban jobb tissue-zni, hogyha ezt begyakorlom, nagy valószínűséggel nem fogok hibázni előadáson, olyan ez mint egy koreográfia, ellenben a flying trapeze számokkal, ahol az adott pillanatban kell tudnom jól időzíteni, azt nem lehet elégszer begyakorolni. Rendszerint minden izmomat le kell fújni spray-vel a kezdést megelőző órákban, annyira rá szoktam görcsölni. Háromszor gyakorlom át a koreográfiát a hatalmas méretű királykék szalagokon, egy szünettel, fények nélkül, csak zenével. Egy teljes kűr is önmagában nagyon kimerítő, de mivel a héten már kétszer felléptem ezzel, úgy gondolom, hogy a mai három ráfrissítés épp elegendő. Nagyot fújok a porond közepén, majd ahogy az edzőnk megtapsol és bólintva jelzi, hogy végeztem, illetve adjam át helyemet a következő gyakorlatosoknak, én szót fogadva sétálok a nézőtérre. Szeretem figyelni a többieket, esetleg támogatni őket. Egybefüggő testhez tapadó, szép fehér és kék dresszemben éppen csak nem fázom a hűtött hatalmas sátorban. Eltöprengek, hogy hova üljek le, s ekkor találkozik tekintetem az új fiúval. Még nem volt szerencsém megismerni őt, de láttam már a napokban. - Szia! - megyek oda hozzá, bár ebben a pillanatban kicsit elszáll a bátorságom, úgyhogy nem a mellette lévő székre, hanem eggyel távolabbikra ülök csak le. - Új tag vagy nálunk, igaz? - mosolygok rá szerényen. Megenne a bűntudat, ha már egy jó ideje köztünk lenne, de elkerülte volna a figyelmem. - Emma vagyok - mutatkozom be jól nevelt lányként, s elgondolkozok, hogy nyújtsam-e felé kezemet, de inkább nem... csak mert nem. Persze nem azért, mert mondjuk nem lenne már most szimpatikus, vagy bármi kifogásolhatót találni a megjelenésén.
Éppen csak megszoktam, hogy betonjárda helyett puha földutat tapos az edzőcipőm, mikor egy keskeny, de sűrű, ligetes rész után hatalmas tisztásra értem ki, alig kétszáz méterre a Drumgoole Road utolsó társasházai mögött. A látvány, ami elém tárult, egészen elképesztő volt. Azon kaptam magam, hogy tátva maradt a szám, ahogy egy kisebb falunyi területen színes sátrak, bódék, lakókocsik sorakoztak szabálytalanul felállítva egymás szomszédságában. Aprócska, vékony lányok, bajszos, pónilovakat vezető férfiak és színes kiegészítőkkel teleaggatott vastagon kifestett asszonyok siettek a dolgukra. Hogy mi is lehetett a dolguk egészen pontosan, arról mondjuk fogalmam sem volt. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint ha az American Horror Story egyik évadába csöppentem volna. Jó, persze itt nem volt olyan para a hangulat, de egészen valószínűtlennek tűnt, hogy egy köpésre a várostól itt, a fák mögött egy külön világ telepedett le és éli a saját életét. Ahogy a sátrakat kerülgettem, és próbáltam megtalálni a nagy, bordót közülük, ahová a találkozót megbeszéltük, úgy bámultam körbe, mint az Upper East Side-i népek, ha elvetődnek Nassau Countyba és zöld gyepet látnak, meg olyan kutyákat, amiknek nincs színes masni kötve a fejére.
Tulajdonképpen nem bíztam abban, hogy sok értelme lesz majd annak, hogy itt vagyok. A két, élére vasalt öltönyös, középkorú fazon, akikről azt sejtettem, hogy… khmm… igen közeli kapcsolatban állnak egymással, tegnap egy névjegykártyát csúsztatott a vaskos borravaló mellé, amit a melóhelyemen elköltött ebéd után adtak. Kedvesnek tűntek, és őszintén érdeklődtek, mikor beszéltünk pár szót a rendelés leadása közben, de persze én nem léphetek át bizonyos udvariassági formulákon, mikor egyenruhában vagyok, meg hát nálunk otthon, Birminghamben mindig azt mondták, hogy a buzikkal nem árt vigyázni. Mindenesetre érintőlegesen csevegtünk munkáról, arról, hogy nyitott vagyok valami másodállásra, és ők pont felszolgálókat kerestek az egyre sűrűsödő programok és előadások lebonyolításához. Hát ezért voltam most itt, és őszintén bíztam benne, hogy valóban normális állásajánlattal rukkolnak elő, nem pedig megtéríteni akarnak, vagy mittudomén. Fura népek ezek. Anyám is művész, de szerintem sose fogom megszokni az ilyen fazonokat.
Miután átengedtem magam előtt a keresztben érkező elefántot, megpillantottam a nagy, bordó sátrat, amit kerestem. Kicsit korán volt még a megbeszélt időponthoz képest, de inkább időben elindultam, mert Staten Island nem az a környék, ahol jól kiismerem magam. Beléptem, és leültem a hátsó sorok egyikébe. Elől apró, tornadresszbe öltözött, törékeny lány beszélgetett egy hevesen gesztikuláló pasassal. Úgy tűnt, mintha valami koreográfiáról egyeztettek volna. Mire észbe kaptam, a lány már hatalmas szalagokon csimpaszkodott, méterekkel a fejem fölött. Gyerekkoromban voltam utoljára cirkuszban, de annyira lenyűgözött a látvány, hogy arra ocsúdtam fel, hogy nyitva van a szám, a lány közben már újra a földön van, és éppen elköszön a fazontól. Elképesztő könnyedséggel mozgott, szinte szállt a levegőben. Ahogy ő csinálta, légiesen könnyűnek tűntek a bonyolult mozdulatsorok, de akinek egy kicsit is van hozzá szeme, az láthatta, hogy mennyi erőt és gyakorlást igényel minden egyes mozdulat pontos kivitelezése. Rendszeresen edzettem, rengeteget sportoltam, tudatában voltam, hogy mikor melyik izmát terheli, és annak is, hogy mekkora meló volt, amit az imént lenyomott itt ez az csaj. Elismerően megemeltem a szemöldököm, aztán eszembe jutott, hogy melóügyben jöttem ide és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy hülyegyerek.
Észrevettem, hogy a lány felém tart. Köszönt, és úgy tűnt, tudja, hogy várnak mára valakit. Kettővel mellém ült, amiért hálás voltam, mert nem szeretem, ha ismeretlenül betolakodnak a privát szférámba. - Hello, Emma. Én Topher. Ja, felszolgáló melóról jöttem egyeztetni. Nem semmi volt, amit lezavartál itt az előbb. Régóta csinálod? Az órámra pillantottam, és rájöttem, hogy már negyed órája itt kéne lenniük a fószereknek. - Amúgy két behízelgő pasashoz jöttem, biztos a főnökeid. Mondjuk már itt kéne lenniük. Remélem, nem basznak át, egy fél nap, mire kivergődik ide az ember…
Ritkán üres a nézőtér és ez talán meglepő tud lenni, hiszen laikusként normális lehetne, hogy egy árva lélek sem mászkál a széksorok között legfeljebb egy-két takarítón kívül. Ők egyébként kifejezetten gyorsan végzik a dolgukat, csak úgy megsúgom. Az egyik sötét bőrű pasas, akit úgy hívnak, hogy Hamza - megkérdeztem a nevét, mert annyira megragadt az emlékezetemben -, meghallotta, hogy ki akarják selejtezni a már nem kellő jelmezeket, ő pedig kapott az alkalmon, odament hozzájuk és megkérdezte, hogy megkaphatja-e őket inkább ő, ha már úgyis kidobnák. Nem voltam ott, de itt gyorsan terjednek a hírek. Következő naptól kezdve máig egyfolytában abban az idétlen bohócjelmezben szántja a folyosókat eszméletlen gyorsasággal. Nagyon ijesztő, ha épp feléd tart, de valahol pedig zseniális is. Ha nem egyedül vagy... Nem csak ő szokott megpihenni a nézőtér székein, ez az artisták kedvelt meditálóhelye is. Ha úgy érezzük, minden összeomlik, semmi sem megy, elgyengültünk, vagy csak honvágyunk van, akár az éjszaka közepén is kiülünk ide és újragondoljuk honnan jöttünk és hova akarunk eljutni. És van az az eset, mint a mostani, hogy egyszerűen megnézzük a többieket miközben gyakorlás folyik. Tulajdonképpen annyi hely lenne, hogy akár kicsi almás zsáknak is láthatnám az új arcot, de vagyok annyira nyitott, hogy ne egymagamban ücsörögjek, miközben hajt a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet. Nagyon cikinek érzem a köszönésemet, hála istennek ő sokkal lazábban válaszol, ami nekem is segít közvetlenebbnek, illetve bátrabbnak lennem. - Topher? Mint a Christopher, csak Chris nélkül? - csodálkozok el, mert még ilyen nevet sem hallottam. - Hát, igen, mondhatjuk, bár az idő az egy nagyon relatív dolog. Több mint tíz év van mögöttem, de sokan jóval hamarabb csöppentek bele ebbe az érzésbe - vonok vállat szerényen. Ha azt vesszük, hogy két testvérem is beleszületett a cirkuszba, akkor én még nagyon kezdőnek számíthatok. Néha irigylem azokat a kisgyerekeket, akiknek szülei is artisták, úgyhogy már két évesen is megsimogathatták az oroszlánokat. Én hat évesen ugráltam először trambulinon, akkor is védőkötelekkel, ők pedig... hát őket pedig nem féltik nagyon a szüleik. Hangosan felkacagok, noha a következő kűr zenéje is elindul, úgyhogy általa annyira nem is tűnök hangosnak. A kígyólány hulla hoopozása következik. - Ők az apukáim. - Két hízelgő pasas, ezt vicces hallani, de abszolút igaza lehet. Valamit nagyon tervezgetnek ezek szerint, amit nem lep meg. Ők sosem bírnak egy helyben üli. Láttam az egyiküket iratokat olvasgatni az irodájukban miközben Kangoo Jumps cipőben ugrándozott fel-alá. Fogalmam sincs, hogy tudta még így is befókuszálni a betűket. - De egyébként jól gondolod, ők a társulat igazgatói. Kitűnő az időérzékük, de miután felhagytak a fellépésekkel, valahogy ez nem látszik többé rajtuk. Állandóan késnek a legtöbb helyről, mivel rengeteg a dolguk. Ha nem lenne semmi teendőjük, akkor is kerítenek maguk köré annyi mindent, hogy más tán beleroppanna. De az kétségtelen, hogyha azt mondták, jönnek, akkor hamarosan berobognak. Észre fogjuk venni, az hét szentség - kuncogok magamban. Mindenki észre fogja venni őket, egyrészt mert ők az főnökök, másrészt mert mindenki nagyon imádja a személyiségüket. Jó arcok, csupán egy kicsit furák.
Ahogy kimondja gyűlölt teljes keresztnevem, grimaszt vágok. Nem tudhatja, miért utálom. Apám eredetileg Christiannek akart nevezni, csak anyámnak kedvezve lettem végül Christopher, viszont apám mindig Chrisnek hívott, mert azt lehetett mindkettőnek érteni. Miután a szemét lelépett, és otthagyott minket a szarban anyámmal, annyira meggyűlöltem, hogy még a nevemből is szándékosan azt a részt kezdem használni, amit nem kedvelt és elhagytam azt, ahogy mindig szólított. Ennek már több éve, azóta szigorúan Topher vagyok mindenkinek. - Pontosan úgy, ahogy mondod. A lényeg pedig az a rész, hogy „Chris nélkül”.
Megenyhülök, ahogy arról mesél, hogy már több, mint tíz éve van a cirkusznál. Vajon mi visz rá egy tinédzserlányt, hogy artista akarjon lenni? Ez annyira érdekel, hogy végül ki is bukik belőlem, és megkérdezem tőle. Egy csaj közben karikákkal lép a színpadra, és bemelegít az edzéshez. Megállapítom, hogy nincs olyan szép, mint az, akivel éppen beszélgetek. Ennek a gyors felmérése alapvető férfi reakció. Ekkor nézem csak meg magamnak kicsit alaposabban Emmát. Pici, szálkásan vékony, de sportos alkata van, ami nem is csoda, elnézve, hogyan parádézik nap, mint nap a magasban. Az ember úgy képzelné, hogy egy ilyen nő, aki ilyen hivatást űz, így vágyja a figyelmet, minden bizonnyal a magánéletben is harsány, folyton magához ragadja a szót, és úgy megy át az emberen a fellépésével, mint egy úthenger. Ezzel szemben a velem szemben ülő lány bájos, aranyos, és mosolygós ugyan, mégis van benne valami törékeny félénkség. Érdekes ez a kettősség, ahogy egyszerre tűnik határtalanul erősnek és végtelenül sebezhetőnek is. Hullámos barna haja van és hatalmas őzikeszemei. Amik azonban legelőször feltűnnek az arcán, azok a szeplői. Tele van az orcája, sőt, még az orra is az apró, barna pöttyöcskékkel. Azon kapom magam, hogy elmosolyodom, ahogy figyelem. Olyan, mint valami erdei tündér anyám egyik festményéről.
Révedésemből a hirtelen felbődülő zene ránt ki. A hula hoopos csaj megkezdi az edzést. Azt hittem, a hirtelen hangzavar miatt rosszul hallom, amit Emma ekkor a kérdésemre válaszol. - Az apukáid?? – kérdezek vissza elkerekedett szemekkel. Oké, hogy feltételeztem , hogy a két csávó egymással kavar, de még soha életemben nem találkoztam valakivel, akit meleg pár nevelt fel. – Szóval az apukáid. Már értem… Aztán eszembe jut, hogy jellemeztem őket, de a lány mosolyából arra következtetek, hogy nem bántottam meg, mikor behízelgőnek neveztem a szüleit, és közöltem, hogy „remélem, nem basznak át”. - Szóval a szüleid egy cirkuszigazgató meleg pár. Basszus, az azért vagány, vagy ilyesmi. Akkor téged… örökbefogadtak, ugye? Már bocs, ha tapló ilyet kérdezni, nyugodtan küldj el a picsába. Vannak tesóid? Gyárvárosban nevelkedett melósgyerekként elég meredek ez a pár info, amit megosztott magáról, de elég nyitott vagyok ahhoz, hogy őszintén érdekeljen egy csomó minden ezzel kapcsolatban. Ezenkívül érdekesnek találtam magát a lányt is, akinek az a munkája, hogy hetente többször, többszáz, vagy akár többezer fős közönség előtt hajt végre hajmeresztő kunsztokat a magasban. Szerettem azokat a dolgokat, azokat az embereket, akik eltérnek az átlagtól. És ha valamit el lehetett mondani erről az egész helyről, ahová egy jó félórája csöppentem, akkor az az, hogy mindent messziről elkerül, ami átlagosnak mondható.
Ekkor belépett a sátorba a két pasas, akiket már én is ismertem. Hatalmas volt a sátor, és a karikás csajszi is épphogycsak befejezte a gyakorlatát, mégis valahogy mindenki rögtön észrevette, hogy megérkeztek. Egy pillanat alatt csönd lett, és a különböző sarkokból felhangzottak a jókedvű „Jó napot, Igazgató Urak!”, „Na, magukat is látni, azt hittem, már megléptek innen!” és hasonló vicces üdvözlések. Úgy tűnt, szeretik a fickókat, akik a puszta jelenlétükkel is pozitivitást és biztonságot sugároztak.
Felálltam, hozzájuk léptem, mindkettejüknek kezet nyújtottam, majd kíváncsian figyeltem, hogy viselkedik velük Emma.
Arca jócskán megváltozik, mikor kimondom a nevet, amire egészen passzol a Topher, bár nem lepődnék meg akkor sem, ha semmi kapcsolat nem lenne a két név között és még hasonlatnak se felelne meg. Azt hiszem értem, mire akar kilyukadni, Chris szócskát merőben el kell felejteni, jó emberrel találkozott, mivel én tényleg nem szeretek szívatni senkit sem, aljas dolognak tartom, mivel hiába játék, sosem tudni mikor okozunk vele igazi fájdalmat. Nem mellesleg, annyira nem is vicces, mint azt sokan gondolják. - Igenis, Topher! - mosolygok rá engedelmesen, aztán egy kicsit mesélek magamról, egyelőre nem sokat, csak épp amennyit kérdez tőlem. Ha túl sok információt osztok meg magamról, kezdem azt érezni, hogy untatom a másikat, pedig sokszor mondták már, hogy ez badarság. Nagyon más látni ugyanazt az előadást arcfestéssel és díszes ruhában, mint natúron és sportosan. Így sokkal kézzelfoghatóbb, elveszik egy kicsit a varázsa, jobban e világinak tűnik a produkció, s ilyenkor bukik ki, hogy mekkora munka van az egyes kűrök mögött. Egy kis ideig elidőzök barátnőmön, ám kezdem érezni, hogy Topher engem néz és bizony azt is, hogy lassan pirulok el. Hozzá vagyok szokva az emberi szemekhez, de távolról, egy fiú közeli tekintete igencsak zavarba ejt. Nagy szemekkel pislogok felé, hogy megtudjam szándékait, de sikertelenül járok, rákérdezni viszont nem szeretnék, mert az milyen már... Inkább csak elmosolyodom vele együtt. Egészen gyorsan leszűröm, hogy biztosan apáékról beszél és mivel jól ismerem őket, próbálok róluk valami biztatót mondani, elvégre ha azt ígérték, hogy itt lesznek, akkor így is lesz, csak kérdés, hogy mikor. Nyugodtan és kedves arccal várom, hogy megeméssze a hallottakat, nekem annyira természetes már, hogy két nevelő apukám van és nem csak egy, de talán azért volt ennyire egyszerű megszoknom, mivel apa nélkül nőttem fel. Ha új anyához kerültem volna, az lehet sokkal nehezebb eset. - Öhm, vagány, igen, így is lehet fogalmazni. - Bár ezt még nem hallottam rájuk, de ha megismeri majd őket, talán okkal is mondhatja majd rájuk, mert szerintem is azok. - Nem gondollak taplónak, tényleg érdekes a történet. Igen, örökbe fogadtak, ahogy minden testvéremet is, mondjuk ez kicsit bonyolultabb, mivel vannak akiket csecsemőként és vannak, akiket már tizenévesen. Én egyébként pont tíz éves voltam, mikor ide kerültem. - Közben elgondolkozok, hogy mennyire válaszoltam a kérdésére. - Öten vagyunk testvérek, eleinte furcsa volt, de nagyon megszerettem őket és mind a szívemhez nőttek - egészítem még ki, noha nem minden ennyire felhőtlen, de miért is állnék neki panaszkodni? Meg hát, hiába nem jöttem ki jól sokáig az én drága hableány hercegnő húgommal, szívem mélyén mindig is szerettem őt, azt hiszem. Úgy érzem, napokat tudnék mesélni jelenlegi családomról, ám gondosan ügyelek, hogy ne hozzam szóba édesanyámat, ő egy igencsak kényes téma számomra, terhességem pedig főként, arról nem sokan tudnak még a cirkuszon belül sem, inkább csak a közvetlen család. - Jól hallom, hogy angol akcentusod van? - kérdezem kíváncsian, egy kicsit enyhítve az engem érintő témát. Rengeteg külföldi van a társulatban, rendszerint jól kihallom és felismerem, ha valaki máshonnan jött, azonban könnyen lehet, hogy a zene és az abban rejlő angol ének zavar be. A köszönésekre kapom fel fejemet, nocsak, betették lábukat végre az említett férfiak. Nyújtózkodva integetek nekik, hogy merre vagyunk, pontosabban merre van a interjúalanyuk, s míg megindulnak felénk, mi is felállunk és teszünk néhány lépést irányukba. A páros francia tagja kissé lemarad egy gyors üdvözlésre, illetve nevetésre, valószínűleg valami frappánsat odaszólt Davenek, az egyik koreográfusunknak, de mire mi is hozzájuk érünk, ő is behozza lemaradását. - Sziasztok! Ha jól tudom már ismeritek egymást. Nekem is volt szerencsém kicsit beszélgetni az új tagunkkal, míg... ügyeiteket intéztétek. - utalok arra, hogy már megint késtek, apu (az amerikai) eszelős szemkontaktussal jelzi nekem, hogy érti a célzást, eközben apa (a francia) csupán halvány mosollyal megigazítja öltönyét és ő is kezet fog Topherrel. - Üdvözlünk itt, Christopher! - köszönti apu már szavakkal is, mire én egy lépéssel Topher mögött elkezdek kicsiben hadonászni kezemmel, hogy nem jó a név, és erősen, de némán artikulálva ajkaimmal próbálom megértetni velük, hogy ne szólítsák így. Biztosan az önéletrajz a hibás, ahol az eredeti nevet kellett megadnia. Mindketten kérdőjeleket dobálnak felém mentálisan, de apa előbb kapcsol, úgyhogy hamar megszünteti a pillanatnyi feszült helyzetet. - Áhh, igen Topher! - böki oldalba párját és néz rá, mint valami ütődöttre, hogy miért nem tudta, hogy így kell őt szólítani, holott mindenki tudja, hogy apa is pontosan a teljes nevén nevezte volna, ha ő indította volna a beszélgetést. - Nagyszerű a kilátás az erkélyről, mit szólnál, ha kiülnénk, miközben megejtenénk az interjút és a szörnyen unalmas papírmunkát? - folytatja erősen megnyomva az utolsó két szót, ebből is látszik, hogy a papírokkal szerinte is csak a baj van, de ha a protokoll megkívánja, nincs mit tenni ellene. Közben mutatja is, hogy bizony ki lehet menni innen nem csak a főbejáraton. Hiába, ez a mindenkori helyszínünk, úgyhogy nem holmi sátor. Amint megindulnak, én tulajdonképpen állva maradok, mivel nem gondolnám, hogy sok közöm lenne a kint történő ügyekhez. - Topher! - kiáltok még utána, mire a két apukám is úgy fordul meg, mintha nekik szóltam volna. - Ha végeztetek, szívesen körbekísérlek náluk és bemutatom a cirkusz területét. - Úgy viselkedek, mintha már felvették volna, nem véletlenül, igazából apáéknak is utalok ezzel arra, hogy szeretném, ha itt dolgozna és ha meg is gondolnák magukat vele kapcsolat - amit nem feltételezek, hiszen nem rájuk vall és amúgy is kell a munkaerő -, a pici lányukért azért csak felveszik. Amint eltűnnek a láthatáromon, visszafordulok a produkciók felé, s ekkor nyilall belém, hogy mennyire nyomulósnak tűntem. Teljesen elpirulok a gondolattól és nagyon remélem, hogy Topher nem veszi olyan fajta közeledésnek a szándékaimat, mert szimplán csak tudom, mennyire el lehet tévedni, vagy ha valaki idegen, tán még félve is megy végig. - Emma? Csak nem... - hajol oda mögém az egyik világításért felelős személy sunyi szemekkel, mire gyilkos tekintettel megfordulok. Már kúszik is vissza az elektronikájához.
Kezdőlap
