Let's get the party started

Nem szoktam a szabadidőmben gyakran bulizni, mert hát azt megoldom munkaidőben, egy-egy unalmas estély után meglepően sok pasi vágyik még egy kis pörgésre a szex előtt. Pörögni azt tudok, ha az kell. Szóval csak úgy magamtól nem veszem a nyakamba a várost, viszont ha Becca hív, gondolkodás nélkül pattanok. Nem a köztünk lévő kicsit furcsa függő viszony miatt, hanem mert Beccával bulizni poén, és természetesen mindig a legjobb helyekre megyünk. Legjobb helyek, legjobb asztalok, legjobb piák, legjobb pasik. Szóval mikor pár órája úgy esett be a lakásba, hogy neki ki kell eresztenie a gőzt, vessük bele magunkat az éjszakába, igazából nem volt kérdésem, hanem indultam átöltözni, meg sminkelni. Aztán most itt ülünk a Lavo VIP termében, ahová már a beugró is pofátlanul drága, de Becca szemrebbenés nélkül kicsengette nekünk (mint mondtam... legjobb helyek), dübörög a zene, körülöttünk káosz, legszívesebben belevetném magam a táncolók közé, ő meg... még mindig azon pörög, hogy az egyik újság hogy elcsúfítja a róla kialakult képet. Imádom, és értem, miért gond el, nem akarjuk, hogy a drága párja ilyesmiket gondoljon róla, de így aztán nem lesz kieresztve az a gőz. Pláne nem hülye koktéllal!
- Oké, abbahagyni. Fogadást ajánlok! – pattanok fel ültömből, aztán lehajtom a Vecchia Fiamma utolsó kortyait a poharamból. – Verseny. Ki bír gyorsabban lehajtani hat whiskyt? – nézek rá vigyorogva, bár sejtem, hogy ettől még nem hatódna meg. Mindketten le tudjuk őket elég gyorsan. – Nehezítés végett... mindezt bekötött szemmel, hátrakötött kézzel, valami csinos pasi pucér hasfalát használva tálcaként? – véglegesítem az ötletet, hangosan, hogy túlkiabáljam a zenét. Persze az egész társaság hallja, tetszik is nekik az ötlet, biztatva elkezdenek teret csinálni a mutatványnak, Jack vagy Josh vagy Joe vagy valami J betűs meg kijelenti, hogy hozza a piát, és eltűnik a bár felé. Persze már egyből jönnek a segítő nehezítések, úgy mint háromszor megpörgetnek, mielőtt elengednek, meg ha fellökjük valamelyik poharat, akkor azt bizony fel kell nyalni az utolsó cseppig. Ezen a ponton pedig már három pasi is ing nélkül feszít, és azon veszekszik, kinek asztalszerűbb a hasfala. Hát mint ne mondjak, egyik sem rossz... Nevetve fordulok megint Becca felé. – Na? Miben fogadjunk? Szeretném azt a fekete bokapántos Jimmy Choo cipőt, ha nyerek, te pedig megkaphatod azt a Buccellati nyakláncot, amit múltkor alig akartál letenni – ajánlom fel. Egyikünk sem járna rosszul, meg kell mondanom. Az a cipő meg úgyis nagy rá kicsit, tudom, mert rám pont jó. A Buccellatit meg úgy kaptam, kurva drága, és hová hordjam úgy mégis? Még azt innék, hogy gazdag vagyok, és nem kapnék többé semmit!

The world in our hands, make no plans

Éreztem, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben és ez az utóbbi időben jobban rányomta a bélyegét a mindennapjaimra, mint gondoltam volna. Mármint… hogy fogalmazzam meg? Volt Jaidennel egy nagyobb vitánk, de úgy tűnt, hogy sikerült megbeszélni, vagy legalábbis én azt hittem így van. Igen, kiderült, hogy egy-két dolgot elkezdtem szervezni az esküvő kapcsán, az ő tudta nélkül, amin eléggé berágott, de hát… pontosan tudtam, hogy amúgy is ez lenne a vége! Kézzel-lábbal ellenkezett, mikor szóba került, hogy esetleg a családom is támogathatna minket az esküvő kivitelezésében és egyáltalán nem vette figyelembe, hogy én mit akarok – innentől pedig úgy gondoltam, nekem se feltétlen kell az ő óhaját-sóhaját mérvadónak vennem. Tudom, kicsinyes és ostoba dolog volt, de azt hittem, ha majd megpillantja a végeredményt, akkor boldog lesz és örülni fog nekem! De… ahogy az alábbi példa mutatja, sajnos még a közelébe se jártam a végjátéknak, mikor rátalált az esküvői ruhám számlájára.
De mindez a múlt… vagy legalábbis azt mondta, hogy nem zavarja, csak legközelebb ne titkolózzak előtte, mégis, mintha valami más is lenne a háttérben. Ez most így kifejezetten rondán fog hangzani, de az elmúlt egy évben elég könnyen tudtam az orránál fogva vezetni, sokszor igazán meg se kellett erőltetnem magam, de az utóbbi időben mintha megacélozta volna magát és jobban figyelne… továbbá akaratosabbá is vált. Hihetném, hogy megkopott a varázsom, de nem erről volt szó. Tudtam, hogy nem erről van szó!
A helyzetet tovább rontotta a Tiffany eset is. Naná, hogy néhány firkász jó fogásnak vélte, ha engem hoz ki hibásnak a történekért – amiért persze már a zsebükben érezhették a bírósági pert, de addigra már a baj megtörtént. Tudtam, hogy Jaiden is láthatta a lapokat, mondhatni kerülte a témát; ha pedig teljesen megbíznék benne, azt hinném együttérzésből tesz így. De mint már említettem: volt valami a levegőben, ami nyugtalanná tett, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy mi.
Viszont aznap este nem akartam ezzel idegesíteni magam. Jaiden amúgy is kijelentette, hogy pár napos üzleti útra megy és nem lesz itthon egy darabig, ami számomra egyenlő volt a teljes felszabadulással. Persze, olyan helyet kellett találnom, ami kellően diszkrét és nem engednek be holmi oktalan firkászokat – igaz, sose mehettünk biztosra, hogy a magát orosz multimilliomosnak kiadó úriember nem épp egy beépített papparazzi, de a kockázatot vállalni kellett a főz kieresztés érdekében.
Igazából kétségem se volt, hogy kit hívok magammal, hiszen Eva a világ legcukibb unokatesója, de a parti nem az ő világa, Ophelia épp kerülte a nyilvánosságot, így nem is létezett jobb választás Aliciánál – és hála az égnek nem is kellett neki nagyon könyörögnöm a siker érdekében.
Persze… nem tudtam kibújni a bőrömből. Hiába csíptem ki magam és néztem ki gyönyörűen – nem mintha nem úgy néznék ki a nap minden egyes percében – és hiába a kedvenc helyem, koktélom, zeném, csak nem álltam meg panaszkodás nélkül.
- Az összes újságíró egy hazug disznó! – szorongattam morcosan a poharam és valahol el tudtam képzelni, hogy Alicia már mennyire unja a helyzetet, hiszen jelen körben leginkább csak bólogatni tudott szavaimra, de… kisvártatva belém fojtotta a szót. Akkor még azt hittem jól tette. Nem tévedhettem volna ennél nagyobbat.
- Fogadást? – húztam fel a szemöldököm, hogy aztán kissé elmosolyodjak a whisky felvetésére. Magabiztos voltam, még annak ellenére is, hogy már kissé óvatosabb voltam az alkoholfogyasztással mint régebben. Jaiden nem szerette, ha túlzottan is szétcsaptam magam a barátaimmal, főleg ha nem lehetett az oldalamon… de aznap ez nem kellett volna, hogy érdekeljen! Az az idióta inkább egy üzleti tárgyaláson volt, ahelyett, hogy velem lett volna!
Viszont, ahogy hallgattam a folytatást a kezeimet lassan összefontam a mellkasom előtt. Persze, közelébe se jártam a megcsalásnak azzal, hogy egy férfi hasfaláról próbálok inni, de azért… nem a leghűségesebb tett mindennapjainkban, nem?
- Érdekesen hangzik… – ingattam kicsit a fejem, de mintha nem is számítana igazán a döntésem, a körülöttünk lévők már neki is láttak előkészíteni a terepet. Pár éve még nevetve belementem volna ebbe a játékba, de aznap vacilláltam.
- Biztos vagy te abban, hogy bekötött szemmel olyan könnyedén megtaláljuk azokat a poharakat? – biccentettem kicsit oldalra a fejem, de mintha rájött volna, mivel foghat meg, a nyeremény hallatán felcsillant a tekintetem. Ó igen, nagyon is oda meg vissza voltam azért a nyakékért. Meg aztán ott kattogott a fejemben az is, hogy Jaiden se becsülte meg eléggé a társaságom, ha pedig véletlen hason csókolok egy kedves úriembert, az még nem jelenthet akkora problémát.
- Tudod mit? Elfogadom a kihívást – álltam fel és nyújtottam felé a kezem. Lelkes voltam, eldöntöttem, hogy nekem ezt a kihívást meg kell nyernem, már csak a sikerélményért is. A nyaklánc már csak hab a tortán!
Miután pedig elfogadta a kezem és úgy tűnt az alku megköttetett, tekintetem rögtön az ajánlkozó férfiak felé fordítottam.
- De drága Aliciám… először ki kellene választanunk a megfelelő asztalt! Milyen típusút szeretnél? Mahagónit? Ébent? Bükköt? – lassan közelebb sétáltam az urakhoz és a hozzám legközelebb eső úriembernek végigsimítottam az arcán. Hatalmas barna szemei voltak, amibe egy átlagos kis csitri pillanatok alatt beleszerelmesedett volna… milyen jó, hogy én se aznap jöttem le a falvédőről.

Let's get the party started

Úgy érzem, egész életemben ismertem Beccát, tényleg nem nagyon rémlik olyan időszak, mikor nem. Nem jártunk együtt oviba, meg ilyenek, de biztos, hogy régóta a barátnőmként gondolok rá. Egymás sok hülyeségét végigasszisztáltuk már, én speciel tudom, hogy annyira nem vagyok rá jó hatással. Ha van egy morálisabb, meg egy kevésbé morális út, én tuti, hogy az utóbbi felé taszigálom. Vagy épp megindulok én magam, és várom, hogy kövessen. Így vicces élni, oké? Teljesen meg tudom érteni, hogy a nagyközönség felé neki kell lennie a hercegnőnek, én is az voltam, míg volt bármi nagyközönség, aki figyeljen. Viszont azt is tudom, hogy ő is ugyanúgy vágyik a hülyülésre, vadulásra, mint én, és tulajdonképpen jót teszek vele, mikor magammal rántom az útra. Ettől függetlenül ő még mindig mindent meggondol. Ezt is. Szinte olvasni tudok az arcáról, a tekintetéből, tudom, milyen érveket és ellenérveket sorakoztat fel magában. Azt is tudom, hogy a drága jegyese felcseszte az agyát, így bele fog menni, holott cuki Jaiden miatt mostanság még a szokásosnál is jobban visszafogja magát. Nos, nem ma, drágám. Ma jól fogjuk érezni magunkat!
Elégedetten elvigyorodom, mikor érdeklődőnek tűnik az ötletemmel kapcsolatban, bár azért még látom rajta a kételyeket. – Nem, de épp ez a pláne? Mi a vicces abban, ha odamész, és lehúzol egy felest? Meg kell érte dolgozni, kedvesem! – mondom incselkedve, ahogy kérdőre von a bekötött szemmel kapcsolatban. Sok-sok vakon tapogatózást vizionáltam, mikor ezt kitaláltam, mivel pedig hátra lesz kötve a kezünk is, ezt a tapogatást szájjal kell elvégezni. Annyira nem saját az ötlet, ennek egy változatát játszottam már munka közben, csak az kevésbé volt publikus. Mit ne mondjak, jó vagyok a számmal. A gyakorlat. Mondjuk nem arra megyek, hogy győzzek, hanem hogy Becca kiverje a fejéből a hülye újságírókat. Ezért is vetem be a nyakéket, és mikor arra szinte felcsillan a szeme, már tudom, hogy megfogtam. Oké, egyébként is tudtam, hogy előbb-utóbb bele fog menni. Mindketten tudjuk, mit kell mondani, hogy a másikat belerántsuk bármibe.
- Lássuk, ki a jobb. Van egy ruhám, ami csodásan menne ahhoz a cipőhöz, szóval ne várd, hogy hagylak nyerni – figyelmeztetem, miközben kezet rázunk a fogadásra. Azt a cipőt tényleg szeretném, egyébként. Ha most nem nyerem meg, majd kikuncsorgom valakitől… Egy megjegyzés itt, egy lebiggyesztett ajak ott, egy orál amott, és meg is van. Nem több, mint amit amúgy is csinálnom kell. De mára az alku megköttetett, kezdődhet a show része a dolognak. Becca már bele is lendült, egy félmosollyal figyelem, ahogy az ujjai köré csavarja a pasikat. Abban mindig is nagy volt, mindegy, hogy épp szende hercegkisasszonyt ad, vagy saját magát.
– Hmm… nem is tudom… - nézek végig a kínálaton, ahogy én is közelebb lépek hozzájuk. Becca mellé állok, a derekára ejtve az egyik kezem, látványosan vizsgálgatva, miből is élünk. – Mivel nem dohányzóasztalt keresek, a színe éppen mindegy, csak… strapabíró legyen, tudod – biggyesztem le az alsó ajkam, aztán odanyúlok a Becca előtt álló sráchoz, minden különösebb cécó nélkül végigfuttatva az ujjaim az oldalán. Mikor összerezzen, és látszik, hogy vissza kell fognia magát, el ne húzódjon, kicsit elfintorodok. – Hát az teljesen biztos, hogy csiklandós példányt nem szeretnék. Egy félrecsúszott nyelv, és kiborítja nekem mind a hat poharat – csóválom meg a fejem, aztán ellépek mellőlük, kiszemelve egy eddig nem vetkőző, de nagyon érdeklődve vigyorgó srácot.
- És te? Mit gondolsz, hogy viselnéd, ha be kellene barangolnom a hasfalad az ajkaimmal? – kérdezem, ahogy odalépek hozzá, ő pedig elneveti magát. Na, ha akkor is nevetgél, mikor poharak vannak a hasán, az már régen rossz, nem igaz? – Vasakaratú pasit keresek ám – figyelmeztetem, és bár nem ismerem, szerintem nem is a mi társaságunkkal volt eddig, teszek egy próbát, odanyúlva az ő oldalán is végigfuttatom az ujjaim. Csak szélesedik a vigyora, és megcsóválja a fejét, mire én is elvigyorodom. – Mit szólsz hozzá? Leszel az asztalom ma estére? – kérdezem, sokatmondó hangon, ami mögé egyébként nem képzelek különösebben semmit. Nem állítom, hogy sosem fordul elő, hogy elszórakoznék egy-egy pasival a szabadidőmben, de szerintem egy fodrász sem áll neki random hajat vágni, csak mert épp megtetszett neki valaki hajának a textúrája, vagy valami hasonló…
Mindenesetre a pasit nem sokáig kell győzködni, és az sem különösebben érdekel, hogy mikor elkezdtem, még volt rajta gyűrű, mire igent mondott, valahogy eltűnt a zsebében. A férfiak disznók, de tálcának éppen jó lesz. Kézen fogom, és visszavezetem Becca felé. – Na? Te döntöttél? Én kiszemeltem a magamét – intek a fejemmel magam mögé. Nem rossz pasi amúgy, harmincas lehet, nem az a kigyúrt fajta, de nincs is összepöttyedve, jóképű. Kockák épp nincsenek a hasán, úgy tippelem, de se felesleg, és nem tűnik extrán szőrösnek sem. Ami nagy plusz pont. Mellkas-dzsumbujból nehéz bármit is kinyalogatni. A kockák meg csak egyenetlenné teszik a felületet, amin szeretném, ha megállna a pohár, ugyebár. Közben visszaér a J-betűs nevű srác egy tálcányi felessel, a többiek meg elkezdik kialakítani a terepet a mutatványhoz.

The world in our hands, make no plans

Nem mondom, hogy logikátlan lett volna a gondolatmenete, hisz tény, ha csak gyorsivó versenyről lenne szó, akkor megeshet már eleve vesztésre állnék. Nem mintha akkora problémáim lettek volna az alkohollal, de úgy véltem az évek folyamán Alicia lehet jobban kitapasztalta a határait továbbá miképp kell megfelelően adagolnia az italt ahhoz, hogy a későbbiekben ne legyenek nagyobb gondjai belőle – nekem legalábbis így tűnt, de ki tudja miféle boszorkányos praktikákat rejtett a tarsolyában, amikről én nem tudtam.
- Nos… valóban. Bár elég ciki lesz, ha egyet se tudok a számba önteni. Meg aztán gondolom az asztalról való nyalogatás nem szabályos – legalábbis mertem remélni, mert jelen pillanatban nem lett volna túlzottan szerencsés. Egy évvel ezelőtti valóm még mondhatni viháncolva belemenne akár egy ilyen buliba is, de mióta feltűnt Jai-Jai… próbáltam nagyon odafigyelni az ilyesmire. Persze, elvileg sose jutna a fülébe, de attól még igen kellemetlen lett volna. Őszintén, az, hogy pasikat használok asztalnak még mindig könnyebben kimagyarázható, semmint a róluk való pia fogyasztás. Jó-jó, tulajdonképpen így is róluk tűntetem el az italt, de nem mindegy, hogy az alkohol egy pohárban van, vagy a testükön! Megint más kérdés, hogy így a megtalálás kapcsán se lehet csak úgy, a levegőben kutakodni, így megeshet, kicsit több bőrfelületet érintek majd, mint az illendő lenne egy normális párkapcsolatban élő lánytól, de… amit Jaiden nem tud, az nem is fájhat neki!
- Pff, csak áldozhatsz róla, hogy esetleg kölcsönadom. De az a nyakék… jól fog mutatni rajtam a következő partin Rockefelleréknél – mosolyogtam negédesen. Nincs az az isten, hogy hagyjam veszni hagyni azt a cipőt, ha pedig még az enyém lehet az a nyaklánc is… nincs az a kihívás, ami megállít, még akkor se, ha az ellenfelem nagy eséllyel keménypályás a témában. Más kérdés, hogy már az idejét se tudtam, hogy mikor engedtem fel ennyire, túlzottan is próbáltam megmaradni a jó kislány szerepkörben, ami azt hiszem azon az estén vált túlzottan is fárasztóvá, hiszen már egy ideje nem csak a kameráknak kellett megfelelnem, hanem Jaidennek is. Ő egy olyan lányra vágyott aki finom, ártatlan és mondhatni az ő védelmére vágyik… de mint sejthető, én nem igazán voltam ez a teremtés. Sokkal romlottabb voltam annál.
Viszont ennél az állandóan fennálló problémánál akkor épp fontosabbnak tűnt a tökéletes asztal megtalálása. Átengedtem a terepet Aliciának, hogy hozzáértő tekintetével felmérje a lehetséges asztalválasztékot, de mindeközben haloványan elmosolyodtam. - Hm, te választasz először? Ennek ugye sejted, hogy ára lesz? – érdeklődtem egy ártatlan mosollyal az arcomon, de közben már én is az önként jelentkezőket figyeltem. - Nem csak a csiklandósság a lényeg drága barátnőm, hanem a teherbírás is. Ha egyszer csak úgy dönt, hogy ő mégse bírja fenntartani magát, mert kifogyott belőle a szufla az igazán… kellemetlen – alsóhangon az. Tudtam, hogy a legtöbb hímnemű hazudik, mint a vízfolyás, így nem kerülhettem el én sem a fogdosódást. Első körben egy lesajnáló mosollyal díjaztam azt a szerencsétlent, aki elvérzett Alicia próbáján, ezt követően pedig próbáltam kiszúrni a tökéletest. Szeretek az első megérzéseimre támaszkodni, sokszor bejöttek… és volt, amikor nem, de ez részletkérdés. Hirtelen akadt meg a tekintetem azon a bizonyos csokoládébarna szempáron, amiban volt valami… megkapó. Nem volt túl magas, nem tűnt túl izmosnak se, de volt vele kapcsolatban egy jó megérzésem, így felé vettem az utam.
- Szép jó estét… gondolom nem azért álldogálsz itt magányosan, mert annyira szórakoztató dolog egy számodra – vezettem fel, majd ujjaim először lassan végig vezettem a bal oldalán. Csak a mosolya szélesedett ki, de nem remegett meg. Ez egy jó kezdet. - Viszont mit hallottad, nem lehet akárki az én asztalom, nagyok az elvárásaim tőle. Első körben az, hogy szabaduljunk meg a terítődtől – rajzoltam mutatóujjammal egy kört a mellkasán, ő pedig nem kérette magát. Újabb pluszpontokat nyert, mivel mellkasán nem egy őserdő várt, ránézésre pedig úgy tűnt, hogy kellően jó kondiban van egy kis asztalkodáshoz. - Eddig rendben volnánk. De remélem nem hitted, hogy csak ennyiből fog állni a felmérés? – nagyon ártatlan arccal néztem rá, mire mindkét kezem bele-belecsíptem az oldalába, olyan hét próba szerűen. Ennél már azért nem maradt annyira nyugodt az arckifejezése, de azért úgy tűnt a poharakkal meg tud küzdeni.
- Gratulálok, kiálltad a feladatokat így abban a megtiszteltetésben lehet részed, hogy az én asztalom lehetsz! – kellemetlen, de a kezem talán kicsit többet időzött az úron, mint kellett volna, de ebbe a részletbe nem akartam belemenni mélyebben. Hűséget fogadtam, nem vakságot, én pedig tisztelettel adóztam a jóképű és kellemes felépítésű férfiaknak – főleg, ha azt akartam, hogy jól funkcionáló asztalok legyenek.
- Ó, hát persze, már meg is van – szakítottam el a tekintetemet az úrról, Alicia felé fordulva. - Tökéletes lesz – fontam karba a kezem magabiztosan, mint aki már előre elkönyvelte magának a győzelmet. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű menet, de nem mutathattam aggodalom egy kis szikráját sem.
Hála az égnek nézőközönségünk kifejezetten lelkes volt a terepkialakítás szempontjából, így hamar kikerült az útból minden zavaró tényező, így lehetőség nyílt arra, hogy asztalaink elfoglalják a helyüket.
- Uraim, nincs időnk szórakozásra, tessék elfoglalni a helyüket – csaptam össze a tenyerem, majd Alicia felé fordultam. - Nos drágám… akkor foglald is össze pontosan, hogy milyen szabályok fordultak meg a fejedben a mi kis játékunk kapcsán. Csak hogy mindenki tisztában legyen velük – meg hogy kitaláljam, esetleg milyen kiskapuk vannak, amikkel élhetnék az est folyamán.  

Let's get the party started

Látványosan felvonom az egyik szemöldököm, mikor feltételezi, hogy az asztalról nyalogatás nem lenne szabályos, mert… olyan ritkán naiv, és olyan cuki, mikor mégis megtörténik. – Ha nem lenne opció, minek is kéne a poharak alá pasi? Ugyan már… csak szórakozunk – nézek rá várakozásteljesen. Mindig is jók voltunk a pasik hülyítésében, hangosak, harsányak, figyelemfelkeltőek és szórakoztatóak vagyunk, mikor épp olyan kedvünk van, soha nem maradunk sokáig egyedül, bármilyen társaságba is csöppenünk. És élvezzük a figyelmet. Legalábbis régen élveztük, aztán jött ez az őrület részéről a kis drágasága iránt, és nem csak előtte, de egyébként is megváltoztak a dolgok. Értem, hogy oda meg vissza van a pasiért, és hajrá nekik, de a pasi most nincs itt, buli van, szóval miért nem tudja kicsit elengedni magát? Utána sokkal jobb lesz. Nem másnap, mert úgy tervezem, hogy rohadtul másnaposak leszünk, de utána. Egy kis leadott feszkó. – Tudod, egyáltalán nem biztos ám, hogy bármit is kiöntesz. Csak ügyesnek kell lenni. Ügyes vagy, nem? – teszem azért még hozzá a győzködés kedvéért. Kissé manipulatív, de ez az a fajta, amit egyből vág a másik, hogy kihívásként mondod csak. Ügyes vagy, nem?!?!
- Vagy… milyen jól fog mutatni a ruha, a cipőd és a nyaklánc együtt rajtam – mosolygok rá én is olyan édesen, hogy csoda, hogy nem csöpög a szirup a számból. Kedélyes vérszívás barátnők között, gyakran csináljuk. Ez is egy olyan dolog, amit csak tőle tolerálok, egyébként lesz szíves mindenki más bekapni a bal bokám, ha nagyzol nekem. Arról nem is beszélve, hogy egy szavába kerül, és viheti a nyakláncot, ahová akarja, és ezt mindketten pontosan tudjuk. Én is felvehetem a cipőjét, ha épp neki nem kell. A fogadás viszont ezeknek a birtoklásáról szól. Fontos, még ha nüánsznyi a különbség is a két opció között. Elvégre mindkét esetben hordhatod őket, de nagyon nem mindegy, hogy a tiéd, vagy kölcsönben van.
„Asztalt” választani nagy felelősség, mert mint mondtam, nem szándékozom győzni hagyni Beccát, bármennyire is azért csinálom az egészet, hogy végre eltereljem a gondolatait szíve egyetlen mézeskalácsházikójának sütiholdacskájáról. Kicsit elegem lenne a pasiból? Talán. Kedveltem valaha is különösebben? Nope. Eleinte még szórakoztatott, hogy Becca hülyíti a fejét, aztán meg támogattam a barátnőm nagy szerelmét. Most is támogatom, tényleg, hajrá nekik, de… szórakozzunk is már egy kicsit, oké?! Elég lesz az esküvő után beleposhadni a mindennapokba. Néha elgondolkodom, Becca ezt úgy realizálta-e már… Hogy a vőlegénye egy hétköznapi pasi. Ami egy darabig különleges, meg szokatlan, meg ilyen szarságok, de aztán meg csak… rohadt unalmas? Abból, amit eddig hallottam róla, a hapsi majd önerőből akarja megjárni a ranglétrát a munkahelyén, meg saját pénzből akar majd házat venni, ahol aztán éldegélhetnek, mindezt úgy, hogy… Becca némelyik bugyija annyi, mint neki a fizetése. De minderről nem beszélgetünk, mert ő szerelmes, én meg támogató barátnő vagyok. Így aztán asztalt válogatunk! – Nem, nem. Egyszerre láttuk meg mindet, ha gyorsabb valamelyikünk, az erény és nem előny – ellenkezem széles mosollyal, ahogy máris előnyt akar kovácsolni magának abból, hogy előrébb járok. – Tény, szeretjük, ha egy asztal bírja a strapát. Állnia kell… minden viszontagságot – nézek pár közelben álló férfi szemébe kihívóan, de csak a poén kedvéért, nem érdekel különösebben egyik sem. Pláne mert igazából ritkán strapabíróak.
Becca pasik közötti válogatását csak a szemem sarkából kísérem figyelemmel, mert hát meg van a magam missziója. Szerintem jól választok. Beccáé sem rossz, meg kell mondjam, de hát ez nem lep meg. Szerencsére annyira nem egyezik az ízlésünk pasik terén, bár nem tudom, hogy ez őszintén így van, vagy csak ismerem a típusát, és mindig másmilyet nézek ki magamnak, jobb a békesség alapon. Elvégre nekem… elég mindegy. Amíg nem ötvenes, hatvanas vénemberek, szabadidőmben megteszik. Mondjuk az ilyen estékből nekem kevesebbszer lesz valami tényleg, mint Becca gondolná. Ha más nem, a jegyessége arra jó, hogy nem kell úgy tennem, mintha hazamennék férfiakkal, hanem nyugisan hazamehetünk együtt, mert én ilyen szolidáris barátnő vagyok, kéremszépen. Meg hétvégére néha elegem van a f*szból. Egy bolti eladó sem kezdi otthon felvonalkódozni hétvégén a lakást, vagy hív meg idegesítő vevőket ebédre.
Míg kialakítják a terepet, segítek Simonnak –mert hogy így hívják az asztalom, mint megtudom - megszabadulni az ingétől, és ha már ott járok, pár bemelegítő simogatást is kap, csak hogy ismerkedjek a tereppel. Össze ne tévesszem őket bekötött szemmel, meg ilyenek. Mikor Becca felszólítja őket a helyfoglalásra, azért elengedem, és a középre állított igazi asztalok felé noszogatom. – Pontos szabályok… hmm… A srácok háttal felfekszenek az asztalra, a mi szemeinket bekötik. Ezután valaki elhelyezi rajtuk a hat felest, ugyanott mind a kettőn, ő dönti el, hová kerülnek. Mikor ez kész, minket háromszor megforgatnak, és… kezdődhet a játék. Persze a kezünk is hátra lesz kötve végig. A közönség esetleg verbálisan segíthet, de a fiúk nem. Nem is tudom… talán be kéne kötni a szájukat, az a biztos? – nézek vigyorogva a srácokra, akik már egy-egy asztal sarkán ülnek, felsőruházat nélkül. – Ó! És ha kiborul egy feles, azt igenis fel kell nyalni. Ez így fair, különben még itt nekiállnánk felborogatni őket direkt – jut eszembe, hogy hozzáadjam ezt a fontos kis részletet. Ismerem, tudom, hogy amivel lehet, azzal próbálkozni is fog. Én is ezt tenném, elvégre.
A következő kérdésem már csak az lenne, egy bárban honnan a fenéből kerül elő ennyi kötözőanyag, hogy pár percen belül összekötött kezekkel, és vakon találom magam?

The world in our hands, make no plans

Hát igen, én voltam az idióta, hogy egyáltalán feltételeztem ezt a lehetőséget. Kiment a fejemből az az igen nem elhanyagolható tény, miszerint Alicia velem ellentétben szabad madár, magyarán nem az ő ujjára húztak gyűrűt – vagy legalábbis ha létezik is valaki az életében, aki többet jelentene neki, mint futó kaland, arról reményeim szerint tudnék. Mertem azt hinni, hogy ő meg én olyan barátok vagyunk, akiknek nincs titka egymás előtt, vagy legalábbis abban a pillanatban nekem nem jutott eszembe semmi, amit ne mondtam volna el neki. Jó, rendben, lehet annak idején közöm volt ahhoz, hogy miért tört el a kedvenc Barbie babájának a keze, de ez már régi történet, szerintem már el is felejtette a dolgot, minek kellene ezt felhánytorgatni? Úgy is hamar megbocsátana, ha elmondanám, hogy az én hibám volt… tény, szerencsétlen takarítónő, akit az elkövetőnek gondolt elég csúnyán megjárta, de már késő volt akkor bármit cselekedni.
Való igaz, hogy imádtam a férfiak figyelmét, továbbá nem állt tőlem távol a velük való szórakozás, de nem kicsit fogtam magam vissza mióta a dolgok egyre komolyabbá váltak JaiJaijel. Nem akartam okot adni arra, hogy a benne élő kép darabjaira hulljon; meg aztán persze csak magamat okolhattam azért, amiért úgy gondoltam, hogy a kedves és aranyos álcámmal jobban megfogom magamnak. Lehet így volt, de ahogy telt az idő, egyre kényelmetlenebbé vált ez a szerepkör. Az egy dolog, hogy kamerák és fontos események alatt kötelező volt így viselkednem, de ha már a magánéletben se lehettem igazán önmagam… az nem igazán volt kellemes. Persze, sokáig próbáltam lenyomni a saját torkomon azt, hogyha képes vagyok eljátszani, akkor ezek szerint ez is én vagyok, hiszen belőlem jön, én játszom el, magyarán jelen kell lennie bennem is egy ilyen személynek. Más kérdés, mennyire álságosnak és hazugnak éreztem néha magam ettől.
- Na jó. Most az egyszer. Csak JaiJai fülébe ne jusson – így tehát mindenképpen törekednem kellett arra, hogy ne borítsak fel poharakat, de tudtam, ennek az esélye igen csekély. Nagy eséllyel az este folyamán én bizony egy számomra eléggé ismeretlen, de jó felépítésű férfi hasát és mellkasát fogom nyalogatni, akinek kapcsán sose jutna eszembe a házasság lehetősége.
- Persze, hogy az vagyok, de vajon ez rólad is elmondható? – ingattam a fejem. Borzasztó, hogy szinte mintha olvasott volna a gondolataiban, hiszen nem sokkal a kérdése előtt állapítottam meg az elkerülhetetlen tényt magamban, de… magabiztosnak kellett lennem továbbra is. Lehet tényleg én vagyok a szerencse lánya és minden pohár tartalma egyszerűen lecsúszik majd a torkomon – áhh, feleslegesen áltattam magam, de akkor épp nem engedhettem meg magamnak egy szikrányi megingást se.
- Ó, drága Alicia, persze, hogy jól mutatnak majd… ha kölcsönkéred őket tőlem, lehet átgondolom, hogy odaadjam – mosolyogtam negédesen. Nem aznap jöttem le a falvédőről, pontosan tudtam mi a célja mindezzel, mégis… hagytam magam belesétálni a csapdába. Őszintén, nekem is hiányzott nagyon az a szabadság, hogy önmagam lehessek, elengedhessem magam, így aztán csak belefért ez a kis móka abba a bizonyos éjszakába! Vagyis, akkor még úgy hittem nagyon is egy tolerálható dolog, más kérdés, a későbbiekben mennyire utáltam magam érte.
- Pff, csak a kifogások – nevettem el magam azon, hogy miképp húzta ki magát a dolog alól, de nem akadtam fent rajta igazán. Az ő helyében én is hasonlóan jártam volna el, nem szívesen mondtam volna le a tökéletes asztalról. Mertem remélni, hogy az én választásom se marad alul az övé mellett, mert azt hiszem igazán mérges lettem volna, ha egy fontos pillanatban meginog, aztán leborítja magáról az összes italt… és ez még talán csak az egyik pozitívabb forgatókönyv. Nem egy olyan „úriember” akadt, aki többet remélt egy hasonló esemény után, de ilyenkor kivétel nélkül le kellett törnöm a szarvukat. Főleg most, hogy lilám se lenne miképp vezetem fel normálisan Jai-Jainek az esetet; más kérdés, hogy már eleve ezt a szituációt is nehéz lenne megmagyarázni, de ezen már teljesen felesleges lett volna fennakadni.
Mikor pedig megtaláltam a tökéletes asztalt, nevezetesen Josht, akkor mint aki jól végezte dolgát meghallgattam Alicia felvezetését a szabályokról meg a többiről, majd nagyon-nagyon értő fejjel bólintottam.
- Hm, akkor ha jól értem időkorlát nincs, csak annyi, hogy minél gyorsabban és minél ügyesebben tűntessük el a poharak tartalmát – biccentettem, majd egy halovány vigyorral felvontam a szemöldököm. - És attól nem tartasz, hogy a hallottak után már ők maguk fogják felborogatni a poharakat? Akkor aztán nehéz lesz eldönteni a nyertest – tény, dönthetünk úgy is, hogy „kizárjuk” az adott asztalt a versenyből, de ez se volt biztos gyógyír a problémára, hiszen ha nem is látjuk a csínyt, akkor nem is tudunk tenni ellene, maximum a nézőközönség megbízhatóságára hagyatkoztunk. Bár tudom, tudom, épp túlgondoltam a helyzetet.
Nem sokkal később szinte varázsütésre hozta nekünk elő néhány kedves kiszolgáló fiú a feltételezetten szükséges eszközöket: valljuk be, megadták a módját, ahogy egyik kezükben a tálcán italokkal, a másikban elsőre csak annyit tudtam kiszűrni, hogy valami selyem anyag lehet.
- Vajon azt tudni akarjuk, hogy miért ilyen jól felszerelt a Lavo kötözőanyagok terén? – kérdeztem kicsit bazsalyogva. Ki tudja, rajtunk kívül még milyen partikat rendeznek a VIP részlegen – mondhatni fel is lehetnék háborodva, hogy senki se hívott meg még ilyesmire, de talán jobb is. Ha bárkinek a fülébe jutna, elég kellemetlen szituáció lenne.

Let's get the party started

- Ugyan ki mondaná el neki? – nevetek fel, talán nagyobb részt megkönnyebbülten, mint vidáman. Örülök, hogy belemegy, hogy nem mond le erről is megint, csak mert JaiJai így, meg JaiJai úgy. Túl sok mindenben befolyásolja az a pasi, és ezt nem szeretem, nem élvezem, nem támogatom. Már így gondolatban. Hivatalos álláspont szerint mellette állok, de leginkább csak azért, hogy akkor is ott lehessek, mikor beüt a szar. Mert hogy be fog. Minden pasinál beüt a szar, és az ő kapcsolatuk már alapból reszketeg lábakon áll, mert JaiJai nem épp úgy ismeri kedves barátnőmet, mint amilyen ő valójában. Pedig az is csodás. Felháborít bárki, akinek vele baja van, talán ezért sem csípem a csávót, mert mellette Becca úgy érzi, szerepet kell játszania. Mellettem azért és akkor játszik szerepet, mikor olyan kedve van. – Én? Nagyon. Hát úgy ismersz, mint aki könnyelmű fogadásokba megy bele? – kérdezem fennhéjázva, mert ez egyébként így van, direkt nem szaladok tátott szájjal faszerdőbe (ha nem fizetnek érte), csak olyan fogadásba megyek bele, aminek minimum két kimenetele lehet, és az egyik az, hogy én nyerek. Esélytelenül nem vágok bele semmibe, nincsenek önkínzó hajlamaim. Pedig amúgy kereshetnék vele, ha lenne, elég szépen. De hát ezt dobta a gép, azért így sem panaszkodhatom.
Rábólintok arra, hogy a cél minél gyorsabban és ügyesebben eltűntetni a hat felest, majd mikor felveti, hogy esetleg a srácok csalhatnak, elgondolkodva rájuk nézek. El tudom képzelni, hogy ezek után direkt csinálnák, mert hát akkor fel kéne nyalnunk róluk az italt, ami nekik valahol jó lenne, ugyanakkor valahol meg nem, mert emberek között egy asztalon fekve ráizgulni arra, hogy nyalogatnak… erősen exhibicionista. Nem azt mondom, van amelyik pasi erre izgul. De egyik sem annak a fajtának tűnik. – Na de miért akarnák, hogy ne legyünk elégedettek a teljesítményükkel? – kérdezem, lebiggyesztett alsó ajakkal, ahogy megint végignézek rajtuk, tetőtől-talpig. – Mármint… Hát nem az lenne nekik is jó, ha nekünk jó lenne, és utána boldogok lennénk? Egy vesztes nő nagyon morcos tud ám lenni, srácok, remélem tisztában vagytok vele. Pláne arra, aki miatt veszít – figyelmeztetem őket, mire kicsit elbizonytalanodva pislognak rám vissza, szóval valamelyest hangnemet váltok. – Ugyanakkor… ha ügyesek vagytok, nagyon hálásak is tudnak lenni – fonom keresztbe a karjaim magam előtt színpadiasan, mire hogy, hogy nem, de elég alaposan felhívom a figyelmüket a melleimre. Amik nem nagyok, viszont egy jó melltartóba csomagolva éppen tökéletesek. Nincsenek rossz melltartóim. Csak az elvetemült szilikonhívőknek akadhat kifogásai az én méreteim ellen, de ők meg akkor keressenek mást, hát nem kell nekem mindenkit kielégíteni a piacon. Fizikailag sem bírnám. Brr. De a mellbedobás most is működik, mint amúgy a legtöbbször, és a srácok igen lelkesen pattannak a helyükre az asztalon, fogadkozva, hogy jók lesznek. Kár, hogy nem szeretem az állatokat, nagyon jó idomító lennék.
Kajánul elvigyorodom, ahogy Becca megjegyzést tesz a Lavo felkészültségére, mert eszembe jut egy parti három éve, amit itt tartottak, és épp dolgoztam rajta. Nos… vannak itt cifra dolgok, maradjunk annyiban, és nagyon sokféle igényt ki tudnak elégíteni. Például azóta tudok a privát szobákról is, aminek egyébként sehol semmi nyoma, hogy léteznének, mégis jártam egyben. Természetesen mindezt Becca nélkül, így nem lepődöm meg, hogy ő nem tud róla, én magam is félig-meddig elfelejtettem, hogy az itt volt, csak most, ahogy említette, abból jutott eszembe. – Nos… egyikünk sem elég naiv ahhoz, hogy ne legyenek ötleteink, maradjunk ennyiben – jegyzem meg, hátravigyorogva a kezemet épp megkötő pincérre, aki viszonozza a gesztust, majd egy fokkal még szorosabbra húzza csuklóim körül az anyagot. Nem kényelmetlen még, szóval mikor rákérdez, bólintok is, hogy oké. Persze mikor a szemem kötözi, kitépi a hajam felét, ami miatt sziszegek is egy sort, és már-már úgy döntök, hogy rálépek a tűsarkúmmal, de hamarabb befejezi végre. Érzem, ahogy valaki az arcom előtt kalimpál, de az anyag vastag, semmi fényt nem enged át. Lehetne félelmetes, de megtanultam már, hogy félni nem ilyenkor kell, a tömeg közepén, a sötét pedig önmagában sosem bántott, így nem aggódom, csak várom, hogy valaki megpörgessen végre, és kezdődjön a játék.
Valaki megpörget, gondolom az, aki a szemem is bekötötte, bár csak tippelek. Meg olyan mindegy? A lényeg, hogy megpörgetnek, amitől eszembe jut, hogy talán lerúghattam volna a cipőm, amit meg is teszek, amint megtorpanok a pörgetés után. Mit ne mondjak, nem szeretnék elegánsan elvágódni, mikor ennyi ember figyel. Amúgy sem. Teszek egy lépést az egyik irányba, mire többen jelzik, hogy rossz felé, szóval lassan megfordulok, és mikor valaki bekiabál, hogy arra, még kissé szédülős léptekkel, de megindulok. Ahhoz képest, mennyire fancy a hely, a talpam néhol ragadós dolgokba lép, amit nem különösebben élvezek, de hát ez van. Viszonylag hamar szilárd felületbe ütközik a combom, utána már csak pár kínos megmozdulás, és tudom is, melyik végén vagyok az asztalnak, ettől a ponttól, már tudom, hol vagyok. A hangzavar nagy, nem mindig tudom, mi szól nekem, és mi Beccának, de azért előrehajolva próbálom megkeresni a poharakat.
Persze hogy ruhát ér először az orrom, tapintásból ítélve nadrágot. A füttykoncertből ítélve egyből sliccre száltam, amin azért még én is vigyorgok egy sort, mert… hát na. Tehetség. Azt használva indulok el felfelé is, a felesek irányába, ahogy túljutok a nadrágon, érzem, ahogy az „asztalom” meg-megrezzen az ajkaim alatt, és nagyon remélem, hogy nem bizonyul mégis ugrálósnak. Megvan az első feles, a fogaim közé harapom, aztán kiegyenesedek, hogy lehajtsam a tartalmát. Egy pipa, gyorsan megy a második, a harmadik, meg a negyedik is, de sajnos addigra az eleje kezd beütni, ahogy az is, hogy nem tudok támaszkodni, meg hajolgatnom kell, és nem is látok semmit, szóval… az ötödik feles kiömlik. Nos… egy kis nyalakodásba még senki sem halt bele, igaz? Legalább a nézők jól szórakoznak, és hát Simon is. Talán túl jól is, mert ficeregni kezd, és a hatodikat is kiborítja, szóval azt is kezdhetem fellefetyelni. Ami rosszabb, hogy úgy hallom. Becca is jól halad.