Egyes helyeken úgy tartják, hogy az emberek veszélyesek és ezek közül is kiemelkedően azok a legrosszabbak, akik csendesen kémlelik környezetüket és titkok sűrűjében élik hétköznapjaikat. Mások számára ők kiszámíthatatlanok, kiismerhetetlenek. Kérdések követik őket, de válaszok nem és ha mégis, többnyire csak ködös vetítésnek tűnnek a részükről. Sosem értettem miért soroltak ebbe a kategóriába, azonban az is bizonyos, hogy nem is érdekelt annyira, hogy kiderítsem. Olyan ember voltam, aki jobb szeretett a maga dolgával törődni, mintsem más magánéletébe nyakig belemászni, holott sorra hallgattam végig a hátam mögött elejtett kíváncsi kérdéseket, amik azt taglalták legtöbbször, hogy nős vagyok-e, esetleg rendelkezem családdal vagy valami sötét titokkal amelyen naphosszakat pöröghetnek. Nagy hiba az emberiséggel, hogy túl sokat akarnak tudni, ellenben a megkaparintott információkat képtelenek kezelni. Így megadom nekik azt a kegyelemdöfést, hogy annál többet nem kötök az orrukra, mint amihez valójában közük is van.
Többnyire a maximalista felfogás jellemez, a saját fejem után történő őrült rohanás. Társfüggőnek nem nevezném magamat, de nem tiltakozom túlságosan az ellen, hogy szabad perceim egy bizonyos részét olyan emberek társaságában töltsem, akiknek létezése számomra is hasznossá vagy akár kellemessé válhat. Ugyan a családom fontos szereppel bír az életemben, ennek ellenére keveset vagy éppen egyetlen szót sem mesélek róluk. Ettől eltekintve édesapámat tisztelem, mint rendőrbírót, mint embert egyaránt, a húgom elért sikereire és emberségére pedig büszke vagyok. Vele szemben én többször válok inkább irányítóvá, mintsem ésszerűvé. Édesanyánkat még fiatal koromban vesztettük el, de hétköznapjaimba olykor felmerülő művészi vénáimat minden bizonnyal tőle örökölhettem, ahogyan a néha túlzott higgadtságomat is.
A munkám fontos részét képezi az életemnek, ami többnyire menekülőt jelent a hétköznapokból és az eseménytelen magánéletből egyaránt. Jóllehet azt vallom, hogy az egyedüllét megszokható xy év után, de hosszútávon nem túl kifizetődő, így ha tehetem plusz műszakokat vállalok, hogy még esélyem se legyen időt tölteni az otthon melegében.


2015, szeptember - Brisbane
Már jócskán estébe nyúlt az idő, amikor a közelben lévő autóbaleset egyetlen súlyosabb áldozatát szállították a kórházba, a mentősöket pedig szorosan a kisfiukért aggódó szülők követték, több kisebb sérüléssel, akik ebben az állapotban látva fiukat csak még nyugtalanabbá váltak.  
***
- Veled megyek. - Clayton hallani sem akart róla, hogy amikor a fia veszélyben van, ő csak tétlenül üljön és várakozzon a hírekre. Tudnia kell, hogy mindent megtett érte és képtelen volt elfogadni más lehetőséget, protokoll ide vagy oda. Kollégája azonban útját állta mielőtt egy lépéssel is közelebb kerülhetett volna tervei megvalósításához, így bármennyire is hajtotta őt a tenni akarás ösztönszerű érzése, nem volt más döntése, mintsem megálljon az orvos előtt és zavart, egyben pedig idegesnek tűnő tekintetét levezesse annak arcvonásaira.
- Szó sem lehet róla, Nash! - Eric határozottan tartotta fel tenyerét a férfi előtt, akinek karjába kapaszkodva a felesége kérlelte Nasht, hogy mentse meg a fiuk életét. Nash úgy érezte szétfeszíti őt a két ellentétes teendő, aminek csak egyik felével bír kibékülni és éppen ez az, amit semmilyen körülmények között nem tehet meg.
- A fiammal kell lennem. - áttekint Eric vála felett, ugyan a távolban már rég nincsen egyetlen jele sem Thomas Nashnek, pusztán Clayton tudatában elevenedik meg ez a kép.
- Te is tudod, hogy nem engedhetem. Mennem kell! - azzal hátat fordított az aggályokkal teli szülőknek, akik mást sem tehettek a fiukért, csakis annyit, hogy türelmesen kivárják a műtét végét. A türelem azonban sosem tartozott túlzottan Clayton erényei közé, most azonban nem tehetett mást, mintsem bízik abban, hogy a kollégája mindent megtesz majd a fiáért.

4 nappal később
(...)A kórházban tanúsított habitusa, miszerint üvöltözött a személyzettel, a kollégákat illette nem oda illő módon és a munkájukat hasonló hangnemben minősítette, melyek ismételt elkövetését többszöri felszólításra sem hagyta félbe, több szabályzati pontunkat is megsértette. Ezért közös döntés alapján egy hét felfüggesztésre ítéljük és egy elbeszélgetésre a kórház terapeutájával, amelynek időpontjával kapcsolatban a napokban értesíteni fogjuk. Sajnálattal hallottuk a kisfia elvesztését, de ez nem mentség a viselkedésére. További értesítésig a korábban kijelentettek szerint járunk el. (...)

Gondterhelt sóhajtással együtt talál menedékre a papírlap az asztalon, melyre Victoria, Clayton felesége is felkapja figyelmét és fejével a levél felé biccent.
- Mi áll benne?
Korábbi viselkedéséhez képest Victoria Nash hangja most sokkal nyugodtabb, kimértebb, de ugyanakkor a távolságtartás továbbra is ott bújik meg mögötte. Már egy ideje kiveszett belőle a férje iránti szeretet eddig még pislákoló szikrája is, hogy helyét a megszokás kényelmes érzése vegye át. Átmeneti fegyverszünet ez a részéről csak, és ezt Nash tudja nagyon jól. Ennek ellenére újra szemügyre veszi a vastag betűkkel szedett címet és csak ezután illeti válasszal a kíváncsiskodó nőt. - Felfüggesztettek a kórházban történtek miatt.
Victoria csak egy hümmögést hallat, a kezében lévő tálca pedig hangos zörejjel ér célt a mosatlan edények között. - A te érdemed, Clayton! Egyetlen ujjadat sem mozdítottad, hogy megmentsd a fiunkat..
És kezdődik. A veszekedés, a könnyek, a bűntudatkeltés. Mind egy csomagban, egy személytől, egy ugyanazon ember felé kivetítve. Clayton tudatában volt annak, hogy hibás a történtekért, ám maga se tudta hol is szúrta el pontosan. A balesetnél, ami a másik sofőr figyelmetlenségéből adódott? A kórházban, ahol személyes okok miatt nem lehetett bent a műtőben? Több pontban vétkes, mégis a felfüggesztést bánja a legkevésbé. Semmi sem hozhatja vissza Thomast és ezt ő és Victoria is tudja jól. - Te ölted meg a fiunkat, Clayton. Te tetted ezt velünk...

3 héttel később
- Tényleg ezt akarod, Oli?
Clayton húga volt az egyetlen, aki így szólította a férfit, kihez bevallása szerint mindig közelebb állt ez a név. Előbbit néhai nagyapjától örökölte, utóbbi tulajdonában viszont csak ő létezett egyedül a családban. Nem szeretett osztozkodni vagy azt érezni, hogy háttérbe szorítják őt. - A testvéred vagyok. Gondolod ér majd valamit pont az én szavam?
- Egyben elismert haditudósító és te ismersz a legjobban ahhoz, hogy őszinte legyél velem még akkor is, amikor baromságokat művelek. Órákat ültem egy férfivel szemben, aki elvárta, hogy kiöntsem a szívemet neki és hidd el, még egy percet eszem ágában sincs vele eltölteni. Csak essünk túl ezen Harriet, hogy utána a válással foglalkozhassak. - Clayton idegességének nyoma sem volt a hangjában, hogy ismételten a bizottság elé kell állnia a munkájának visszaszerzésével kapcsolatban, ezzel szemben közel sem boldogította sem az a helyzet, amire készül, sem pedig a ma reggel kapott papírok a feleségétől, miszerint itt az ideje, hogy maguk mögött hagyják az együtt töltött három évet. Próbálkoztak az újrakezdéssel, de csúfosan elbuktak. A nő a férjet hibáztatta a gyermekük elvesztéséért, Nash pedig önmagát lassan és felemésztően. Ebben a korábban sokat ért egyezségben csak veszíthetnek mindketten. És bár egy része szeretné megérteni Victoriat, továbbra is kitartani mellette, támogatni a nehéz időkben, a nő képtelen volt elfogadni, hogy Clayton is ugyanannyit vesztett azon az estén.
- Tudom, hogy nem ezt akarod most hallani, de jobb lesz mindkettőtöknek így.
Harriet arcán halovány és egyben biztató mosoly jelenik meg, amellyel egyenesen tőle jóval magasabb bátyját ajándékozza meg. Clayton ennek hatására elfordítja tekintetét és megteszi az impozáns épület bejáratához vezető utolsó lépcsőfokokat is, hogy ajtót nyisson húga előtt.
- Jól gondolod, hallani sem akarok most erről.

Három hónappal később
Az egy hetes felfüggesztés három hónapos tortúrává vált. Clayton megbízhatóságát csak az idő igazolhatta, de Harriet szavai is hozzásegítettek ehhez. Victoriával történő válását igyekezte diszkréten intézni és bár azelőtt sem bő-szavúságáról volt híres, a vele történtek hatására még kevesebb információt osztott meg magáról. Helyette viszont arra koncentrált, hogy a bizottság elfordítsa róla figyelmét, a válás pedig hivatalosan is a végéhez érjen. Munkájában eredményeket ért el és panasz sem érkezett rá az ezt követő időszakban. Nem mutatta jelét dühének vagy fejezte ki kéretlen véleményét kollégái iránt, így lassan szabad út állt előtte, hogy karrierjét egyengesse, ahhoz viszont úgy érezte Brisbanet kell lezárnia, így mihelyst lehetősége engedte, áthelyezését kérte egy olyan városba, ahol a múltja a sajátja marad, ehhez viszont édesapja mozgatott meg pár szálat. Aktájában csak az apró betűs részek jelezték pillanatnyi meggondolatlanságát, azok viszont túlságosan is elenyészőek voltak ahhoz, hogy a figyelmet vonzzák. Clayton tiszta lappal indulhatott, elszakítva magát a várostól ahol felnőtt, a feleségétől, aki egykoron több volt, mint egy idegen a sok közül, és a munkájától, ami az eset után is bizalmat szavazott neki. Mindez viszont már mit sem számított igazán a Queensbe tartó járaton, ami idestova több mint 4 éve az otthonává vált.