Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy munkamániás vagyok-e, valószínűleg élből rávágnám, hogy nem. Ami természetesen csak az ellenkezőjét bizonyítja. Egyszerűen nem tudom leállítani az agyam, mindig a munka körül kattog. Ha egy izgalmas ügy kerül a kezembe, oroszlánként vetem bele magam és nem nyugszom amíg az ügy le nem zárul. Én azon emberek közé tartozom akiket az izgalom hajt, a sikeresség, nem félek jó mélyre ásni magam még akkor sem ha bajba kerülök emiatt. Keményfejű vagyok, akaratos és magabiztos, egy kis adrenalinfüggőséggel megfűszerezve. A napom nem indulhat el egy jó erős kávé nélkül, senki sem akarja tudni, hogy milyen vagyok a koffein hiányában... Cseppet sem morgolódós, elhiheted. Ahogyan szeretem a napjaimat egy ital társaságában befejezni, ez még nem tesz alkoholistává, ismerem saját határaimat, egyszerűen csak kell valami szórakozás is az életembe. Társasági lény vagyok, imádok beszélni, ismerkedni, minnél többet kideríteni a partneremről, és nem vetem meg a viccelődés fogalmát sem. Könnyen barátkozom, de igazán a bizalmamba férkőzni már nem olyan egyszerű. Jó színészi képességeimmel és bájos mosolyommal könnyen húzom ki magam szorult helyzetekből, de ha ezek egyike sem válna be, akkor sem pánikolok, egyáltalán nem félek a fegyverem használni, de kizárólag akkor ha más lehetőségem már nincs. Nem vagyok egy hidegvérű gyilkos, érzéseim vannak, bűntudatom is és természetesen szabályaim.


Álmosan, még csukott szemekkel, alig megmozdulva próbálok a telefonom után nyújtózkodni, hogy azt lenyomva, folytathassam az éjszaka további részének átalvását. Ugyebár erre a reakcióra számítva azt a kis nyomorék készüléket, amit annyira de annyira gyűlölök jelen pillanatban, én minden áldott nap az asztal túlsó végébe helyezem el, hogy még véletlenül sem tudjam csak úgy elérni és kénytelen legyek felkelni. Ha valamit jobban gyűlölök a telefonomnál, akkor az saját magam lenne, ezekért a csodálatos ötletekért.
- A francba! - Adom fel végül morgolódva egyet az orrom alatt, miközben már kelek is fel, hogy válaszoljak az egyáltalán nem kívánatos hívásra. - Igen? - Szólalok meg a lehető legéberebb hangomat elővéve. A vonal túlsó oldalán Mark, a soha nem alvó főnököm szólal meg, aki azt gondolja, hogy másnak sincs szüksége alvásra és hajlandó bárkit kiugrasztani a legmélyebb álmából az éjszaka közepén is. Lehadar valamit, aminek őszintén szólva a felét sem értem meg, de nem aggódom túl a dolgokat.
- Kapok én ezért elég fizetést? - Mormogom bele a telefonba, de választ már nem kapok. Mondjuk a válasz mindenképpen nemleges lenne, még ha ezt Mark nem is képes felfogni. Nem véletlenül lakok egy húsz négyzetméteres garzonlakásba, egyetlen haldokló növényem társaságában, na meg az óriási tanulmányi hitelemmel, amit nagy valószínűséggel életem végéig fogok törleszteni. Szép is az élet...
- Köszönöm. - Szólok oda a zöldfülőnek akinek más dolga sincs, minthogy kávéval rohangál és figyel. Jól emlékszem még mikor nekem kellett ezt csinálnom, nem igazán volt a kedvenc időszakom, de mindenkinek át kell ezen esnie, amíg nem érkezik egy új a helyére. Így legalább egy ingyen kávét kapok ha már kirángattak ide az éjszaka közepén. De lássuk mivel állunk szemben...
Megemelem a sárga kihúzott szalagot, átbújok alatta és csatlakozom a helyszínelőkhöz, hogy szemügyre vehessem az áldozatunkat, aki a járda közepén hever egy fehér lepellel letakarva, amit a jelzésemnek köszönhetően egy szorgos helyszínelő fel is emel a számomra. Egy szomorú pillantást vetek a korábbi zöldfülőre, aki most egy mozdulattal kikaparja kezemből a még alig megkezdett kávémat és annak helyre kesztyűket nyom. Nem mondhatnám egy szerencsés cserének, de végül felhúzom azokat a kezeimre. A srác szinte teljesen falfehér, ami megmosolyogtat egy egészen kicsit. Sokat kell még tanulnia ha valamit el akar érni, elvégre nem hányhatja teli egy gyilkossági nyomozás teljes helyszínét.
A földön fekvő már teljesen élettelen test fölé lépek, hogy átvizsgálhassam minden apró szegletét. A nő szemei nyitva, ami nagy valószínűséggel a rémület jele. Tudta, hogy mi vár rá, de nem tudta magát megvédeni. Minden bizonnyal megpróbálkozott vele, ezért is van dulakozás jele a teste szinte minden pontján. Nem adta könnyen magát a nő, de ha egy vele sokkal erősebb egyeddel állt szemben, nem sok esélye lehetett. A tettes feltehetően egy férfi, jó izomzattal megáldva. Az áldozat megpróbált elmenekülni, ezt bizonyítja a lábbeli hiánya, talán nem ártana a környező háztömbökben szétnézni és verekedés jelei után kutatni. A nő koponyáján ugyan számos seb van, de a halálát végül fulladás okozta, amit az arca kékes színe és a nyakán tátongó zúzódások bizonyítják is.
- A nőt menekülés közben kapták el, kétlem, hogy a tettesünknek ideje lett volna az ujjlenyomatok eltüntetésére. Ha nem lenne semmi eredménye, én körülszaglásznék a környéken, biztosan valaki látott vagy hallott valamit... Esetleg egy térfigyelő kamera. - Felállok, majd ellépek a test mellől, hogy körülnézzek. Egy kamera igencsak megkönnyítené mindenki dolgát.


Az asztalomra dőlve pihentetem a fejem, nagyjából negyven óra telt el mióta utoljára a lakásom környékén jártam, de akkor is csak azért, hogy letusoljak és átöltözzek. Már nyomon vagyok, tudom, hogy jó uton járok, de mégsem tudom összerakni a kirakós darabkáit. Miért nem? Miért nem passzol semmi sem? Valami hiányzik még, de vajon mi lehet az? Végül gondolatmenetemből Mark szakít ki, aki egy jókora ütést mér le az asztalomra, amitől aztán ijedtemben úgy ugrok fel, mintha valaki jól fenéken billenetett volna.
- Clayton, menj haza! Fáradtan nem fogsz semmire sem jutni, tudod jól. - Szólal meg ellenkezést nem tűrő hangon. Tisztában vagyok azzal, hogy igaza van, de nem gondolhatja, hogy akár egy percet is aludni tudnék amíg ezt meg nem oldom valahogy.
- De... - Kezdenék bele, mire ő már a kezembe is nyomja a táskámat, ezzel elég gyorsan le is zárva a vitatkozásunkat. Tiszta ügy, nincs beleszólásom.
- Mit szólnál ha kihelyeznénk melléd valakit? Már elég idő eltel... - Ezúttal én folytom belé a szót. Hallani sem szeretnék egy új társról. Nagyon jól megvagyok egyedül is, semmi szükségem valakire aki csak hátráltatna, vagy bármiféle érzéseket keltene fel bennem, hogy aztán valaki fejbelőjje és ismét egyedül maradjak.
- Szó sem lehet róla! - Válaszolom némi idegességgel a hangomban, majd inkább kiviharzom az irodából, mielőtt még megpróbálna rábeszélni a dologra.