Apám egyszer azt mondta, olyan vagyok, mint egy szeretni való, bolyhos kiskutya. Ártatlan és játékos, és ha bántják, harap, de még akkor is aranyos. Azóta is igyekszem ezt bóknak venni, de azért nem értek vele teljesen egyet. Nem vagyok sem olyan jámbor, sem olyan naiv, mint egy ma született bárány, vagy egyéb kis jószág, és ez nem sértés akar lenni a kisállatokra mert egyébként imádom őket. Persze, mi tagadás, valóban még mindig bennem él az a kislány, aki időnként rácsodálkozik új dolgokra, gyermeki örömmel és rajongással képes fogadni bármit, amit kap, és nem veszett ki még belőle a bizalom mások felé, ezért néha talán túl hiszékeny is. Ám én sem vagyok mindig egy mosolygós energiabomba. Rossz napjaimon befelé fordulok, és valószínűleg egy istenért sem fogsz tudni kicsalogatni a sarokból, ahová bekucorodtam egy könyvvel, egy bögre teával vagy egy pohár borral, meg a szorosan magam köré tekert takaróval. És bár szeretek hinni az emberi jóságban, nem jelenti azt, hogy mindent elhiszek másoknak, hogy bárki képes volna az orromnál fogva vezetni, de ha mégis megpróbálnád, és rájövök, biztos lehetsz benne, hogy nem fogok szelíden mosolyogva bólogatni, sőt, talán úgy megorrolok rád, hogy még egy kicsinyes bosszút is kiötlök ellened. Ami azt illeti, makacs természetem van, ha valamit egyszer eldöntöttem, véghez is viszem, nehezemre esik a véleményemet megmásítanom. És lobbanékony is vagyok, aki gyakran előbb cselekszik, mint gondolkodna. Majd miután hibát halmoz hibára, sűrű bocsánatkérések közepette koslat utánad.
Szeretek fényképezni, és a szabadban tölteni az időt, kinn a természetben, de beérem egy kis kerttel is, amit művelhetek. Gyakran dúdolgatok, amit sokszor észre sem veszek, szóval ha idegesít, szólj rám nyugodtan. Szeretek főzni is, és pár dolgot ügyesen el is tudok készíteni, de mivel legtöbbször csak kísérletezem, nem ritkán valami katasztrófa a vége.

Igen:
+ Irodalom → a szerelmes regények és thrillerek, illetve lírai művek egyaránt a kedvenceim, verseket néha én is írok, de nem túl jók
+ Természet → bárhol a szabad ég alatt szívesen időzöm, de legjobban a tengert szeretem
+ Állatok → főleg kutyák és macskák, és bár Max-szel egyelőre nincs háziállatunk, gyakran látogatok menhelyeket, ahonnan a jövőben tervezek hazavinni valamilyen kis jószágot, legalább átmenetileg
+ Csoki → bármilyen és bármennyi
+ Színház
+ Zene → folyton énekelek és táncikálok, ha azt gondolom, más nem látja
+ Család → a szüleim a példaképeim
+ Fotózás → embereket, állatokat, a várost, a természetet - és ezeket egyébként szívesen le is festem, vagy rajzolom, csak azt nem valószínű, hogy megmutatom
+ Max
+ Nagy séták
+ Vásárlás → de tudok spórolni is, nyugi

Nem:
– Max
– Magány → nem viselem jól, ahogy a bezártságot sem, nem szeretek sokáig egyedül a négy fal között lenni
– Pókok és társaik → igaz, hogy állatbarát vagyok, de a csúszómászókat inkább messziről elkerülöm, vagy minimum öt lépés távolságból megvárom, amíg odébb vándorolnak
– Agresszió és viták
– Türelem → bár kerülöm a konfliktusokat, a türelem sajnos nem erényem
– Opera → talán az egyetlen zenei műfaj, amivel nem tudok megbarátkozni
– Zöldbab
– Repülés → a tanulmányaim elvégzése közben sok időt töltöttem a tengerentúlon, és muszáj volt utaznom, de rettegek odafenn a magasban
– Constance → nem szeretem, ha a teljes nevemen szólítanak, szerintem nem is igazán illik hozzám, túl komoly és hivatalos

8 évvel ezelőtt
Amikor elhívtam őt a tavaszi bálra, egyáltalán nem így képzeltem el ezt az estét. Egy egész hétvégén át keresgéltem a megfelelő ruhát, idegesen készülődtem, divatos sminktippeket nézegettem a neten, a legszebb akartam lenni, legalábbis az ő szemében, hisz hónapok óta oda vagyok érte, és ő igent mondott. Akármilyen álomszerűnek is tűnt, el akart kísérni. El is jött értem, vonzón, elegánsan, az arcán azzal a csibészes, vadító mosolyával, amivel bármelyik lányt képes levenni a lábáról, úgy várt rám a kocsija mellett, és akkor még olyan boldog voltam. Én komolyan azt hittem, naivan, hogy még örül is ennek a lehetőségnek, éppen annyira, mint én.
Persze, először butaságnak tűnt az egész, elképzelhetetlennek, hisz gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Talán még járni, beszélni sem tudtunk – én legalábbis biztos nem –, és már együtt játszottunk. A szüleink partnerek, és folyton együtt labdáztunk vagy társasoztunk a nagy céges összejöveteleken, meg grill partikon, és nem egyszer úsztam felfújható, kacsás úszógumival a medencéjükben. De már felnőttünk, már tizenhét éves vagyok, majdnem tizennyolc, ő is szinte már kész férfi, és... nem is tudom. Valószínűleg ma is csak azt a copfos kislányt látja bennem, akit jó poén volt megszívatni. Tényleg nem tudom, mit gondoltam. Mindenesetre azt egy percig sem, hogy a bál végén a női mosdóban elbújva fogok zokogni, és apát kell hívnom, hogy eljöjjön értem, miközben ő egy másik lányt visz haza, és azzal múlatja az idejét. Maxwell Keaton egy szemétláda. Ennyi biztos. Gyűlölöm őt. Olyan messzire akarok kerülni tőle, amennyire csak lehetséges. Ha kell, a világ másik felére szökök, hogy elfelejthessem még a nevét is. Azt hiszem, mégis csak meg kéne fontolnom, hogy a tengerentúlon folytassam a tanulmányaimat. Az a londoni főiskola így már nem is hangzik olyan rosszul...

Másfél évvel ezelőtt
- Andrew Garner! - fékezek le levegő után kapkodva a nővérpult előtt. - Andrew Garner! - ismétlem meg a nevet, de továbbra is szinte fuldoklom, mivel a repülőtérről egyenesen ide jöttem a telepakolt hátizsákommal, és mondhatni futottam a taxitól idáig. - Tegnap... tegnap reggel hozták be. Hol van? Jól van? A lánya vagyok – ujjaim türelmetlenül dobolnak a pulton, és félig behajolok, hátha látok valamit én is a monitoron, míg az ápolónő, akit átjár ez a számomra érthetetlen nyugalom és béke, lassan bepötyögi az adatokat. Legszívesebben bevetődnék mellé, hogy félresodorjam, és magam kutakodjak a kórház adatbázisában, bár minden bizonnyal én sem lehetnék gyorsabb, hisz cseppet sem konyítok a rendszerükhöz. Nagyjából harminc másodperccel később, ami nekem minimum fél órának tűnik, végre megkapom a kért infókat, majd lélekszakadva loholok tovább.
- Anya? Istenem! Ugye jól van? Ugye rendbe fog jönni? - borulok a megnevezett nyakába, amint megpillantom őt kilépni a folyosóra a megadott kórteremből.
- Tansy? Te hogy kerülsz ide? Mikor jöttél vissza Londonból? Nem órán, vagy vizsgán kellene lenned? - Ölel vissza, de a hangja, a tekintete, minden mozdulata csupa értetlenség és csodálkozás. Az egy pillanattal ezelőtt még szomorú, elveszett tekintete most picit felderül, hogy láthat, ugyanakkor zavarodottság tükröződik rajta.
- Hogy tudnék most bármit is tanulni vagy vizsgázni, amikor apa nincs jól, és fogalmam sincs, mi történt vele? - Elcsuklik a hangom, de némi szipogás után folytatom. - Annyira féltem, hogy... hogy esetleg nem látom többé. És amikor tegnap órákig nem válaszoltál a hívásaimra, sem az üzenetekre, eldöntöttem, hogy hazajövök. Nekem is mellette a helyem! - Makacsolom meg magam, ahogy általában szoktam. - Bemehetünk hozzá? Hogy van? Mit mondtak az orvosok, mi a baja? Semmit nem tudok azóta, hogy rosszul lett – záporoznak anyára a kérdéseim, ő azonban a szája elég kapja a kezét, és sírni kezd. Hogy így látom őt, még inkább megijeszt, mert őt ritkán látni összetörve, elgyengülve, és ez arra enged következtetni, hogy valóban nagy a baj.
- Stroke. - Hagyja el végül ajkait ez az egyetlen, kegyetlen szócska, majd megfogja a kezem, és befelé irányít apa kórházi szobájába. - Az előbb aludt el. Épp ki akartam surranni kávéért – közli halkan, és abból, ahogy levegőt vesz, érződik, hogy erőt gyűjt a folytatáshoz. - Elég súlyos a helyzet. Az egész jobb fele lebénult. A karja, a lába, az arca is. Beszélni sem tud.  Jelenleg az evés sem megy neki egyedül. Csak... csak fekszik és... - a fejét ingatja fájdalmában és tehetetlenségében. - Az orvosok szerint nagyon kicsi az esély a teljes felépülésre. Szinte semmi. De azért még jobban lehet. Idővel. Létezik egy új és nagyon ígéretes kezelés és rehabilitáció is, ami valamennyit biztos segíthet... csak elég költséges... - Jelen pillanatban egyáltalán nem tűnik fel a dolog, hogy anyám a pénz miatt aggodalmaskodik. Amióta az eszemet tudom, sosem számított, hogy mi kerül sokba, és mi nem, mindig több,  mint jól álltunk anyagilag. De most a gondolataim teljesen másra irányulnak. Fáj őket így látnom. Más-más értelemben, de mindkettőt tehetetlennek, sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak és szenvedve. Tudom, hét éves korom óta tudom, hogy nem ők az igazi szüleim, hogy örökbe fogadtak engem, de számomra ők a legjobb szülők, akiket csak kaphattam az élettől, és annyira szeretnék segíteni, de fogalmam sincs, hogyan.
- Majd én hozok kávét – mondom csendesen, és igyekszem erősnek és bizakodónak mutatkozni, miközben kicsit megszorítom anyám vállát, majd rövid időre elhagyom a kórtermet. Össze kell szednem magam.

4 hónappal ezelőtt
- Ti most csak tréfáltok velem, igaz? - Nevetek fel hátravetett fejjel. Ez csak egy vicc lehet. Hol a kandi kamera? Benne leszek a tévében? Az én szüleim néha tényleg egész mókásak és játékosak tudnak lenni. De hogy bevonták ebbe Mr. Keatont is, az azért meglep. Bár ahogy tovább szuggerálom az arcukat, azt várva, hogy feladják, és velem együtt nevetnek, ehelyett azonban csak komolyságot és elszántságot láthatok rajtuk, úgy konyul le az én általában ragadós mosolyom is. - Na ne! Ezt nem gondolhatjátok komolyan! - Most már elképedésemben és kicsit kínomban röhögök. Ekkora őrültséget! Ezek tuti szívtak valamit.
- Max és én? - Uh, ez így egy mondatba foglalva is képtelenség. - Ez sosem fog működni. Nem is értem, mit képzeltek! Nem létezik, hogy nincs más megoldás – ingatom a fejemet, és valóban kezdek kétségbeesni. Anyám közelebb jön, megfogja a kezemet, megértéssel a tekintetében néz rám.
- Nem gond, ha beszélek vele pár szót négyszemközt? - fordul Keaton felé, aki bólint, majd kisétál az erkélyre, és komótosan rágyújt egy szivarra.
- Tudom, hogy ennek most úgy tűnhet, semmi értelme, de tényleg nincs más megoldás. Van valami, amit nem mondtam el neked. Már tavaly óta tudom. Apád aznap reggel árulta el, amikor rosszul lett. Vitatkoztunk. Mert elmondta, hogy évek óta szerencsejáték-függő, és hatalmas összegeket veszített.  Aztán a cég terhére vett fel kölcsönöket, hogy ki tudja fizetni az adósságait. Egy éve próbálom rendbe hozni a hibáit, de mindhiába, egyedül nem megy. Apád... ő... az állapota sokat javult, te is tudod, de a kezelések nélkül sosem fog rendbe jönni, és már nem tudom fizetni. A jövőhónapban elárverezik a házunkat is, az utcára kerülünk, és nincs tovább. Csak ez az egy megoldás van. - Azt hiszem, most egy kicsit túloz bizonyos részletekben, vagy csak reménykedem, hogy túloz, de kezdem valóban megérteni, hogy a sorsunk az én kezemben van. Apa még mindig csak nehezen artikulált fél szavakra képes, meg az ujjai mozgatására, amelyekkel fogni még nem tud rendesen, és ugyan van remény a gyógyulásra, de ha csődbe megyünk, a céget bezárják, és mi fedél nélkül maradunk, az inkább romláshoz vezetne. Persze engem is dühít és sokkol az eltitkolt függősége, de ez nem jelenti azt, hogy cserben akarnám hagyni.
- És Keatonék nem tudnák csak simán megvásárolni a részvényeinket? - Anya egyből a fejét ingatja válaszul.
- Apád felhalmozott adósságai miatt a cég már így is bizonytalan lábakon áll. Ha kivásárolnak bennünket, csak tovább romlik a K&G hírneve, és akár le is húzhatnák a rolót. Azzal nem csak mi mennénk tönkre, hanem ők is, az alkalmazottak pedig munka nélkül maradnak. - Aucs. Ez övön aluli ütés volt, hogy a munkások jövőjének terhét is a vállamra helyezte. – A házasság az egyetlen megoldás, azáltal erősebbekké válhatunk. - Pontosabban Maxwell Keaton válik erősebbé, hisz a részvények nagy többsége ezzel a kezébe kerülne. Persze tudom, hogy anya a vállalat imázsára értette, és ezzel mi is jól járnánk, nem beszélve arról, hogy kifizetnék a tartozásainkat, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ez történik. Max és én összeházasodunk. Valaha ez egy meseszerű álomnak tűnt volna, egy naiv kislány fantáziálása, de most sokkal inkább mondanám rémálomnak. Igaz, csak nem rég költöztem végleg vissza New Yorkba, és ez idő alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztunk, de nekem még mindig egy öntelt féregnek tűnik. Semmit sem változott.
- Ki nem állhatom azt a beképzelt majmot – biggyesztem le végül a számat egy sóhajjal, akár egy nyafogós kiskölyök.
- Valaha szeretted őt. Majd újra megszereted – gúnyos, ideges nevetéssel temetem az arcomat a tenyerembe. Legszívesebben elbújnék valahová, és nem is jönnék elő, amíg ez a dolog magától meg nem oldódik. De sajnos tudom, hogy ez nem az a fajta rémálom, amiből felébredhetek. Meg kell tennem. Apám miatt.