Bármennyire mondható el rólam, hogy éjjeli bagoly vagyok, azért azokban az esetekben, amikor hajnalban megyek dolgozni, estére már elég fáradt és szórakozott szoktam lenni. Ha délután tudok valamennyit aludni, akkor nincs semmi probléma, de ma az apám megkért, hogy ugorjak már be az egyik felszolgáló srác helyett, mert beteget jelentett, én meg vagyok annyira jó kislány, hogy nem mondtam nemet, bármennyire csábított is a puha ágyam gondolata. Olyan tizenegy körül sikerült végül bezárni az éttermet, és még az a szerencse, hogy tudtam elhozni magamnak némi vacsorát, mert főzni már semmiképpen nem lett volna kedvem. Ugyan a szüleim próbáltak marasztalni, és rávenni, hogy aludjak náluk, de élből elutasítottam. Nekem itt gondoskodnom kellett az állataimról, és különben is, a saját kis vackomban akartam pihenni, nem a régi szobámban, ahol a valamikori rocksztárok portréi szemeztek volna velem. Inkább a repedezett plafon, mint a régi társaim! - Nem is értem, nektek hogy van ennyi energiátok! – ráztam meg a fejemet, közben felnyitottam a dobozt, amit magammal hoztam. A bolognai spagetti illata természetesen egyből bekúszott az orromba, de nem csak az enyémbe, hanem Kingébe is. Máris ott toporgott előttem, hol rálépve a lábamra, hol izgatottan csóválva. – Nem Haver, ez nem a tiéd. Különben is, te már megetted a vacsorádat! – emlékeztettem rá készségesen, hiszen ez volt az első, amikor hazaértem. Megetettem őt is, meg Hópihét is, noha utóbbi elég kényeskedve falatozta be a szardíniát, amit neki mentettem ki este. Ezek már nem kerültek rá a pizzákra. - Na, menj arrébb! – toltam el a lábammal a túlméretezett ebemet, hogy a nappaliba vonulva kapcsoljam be a tévét. Nincs is jobb társ a magányosan elköltött vacsorához, mint egy kis Szex és New York. Tudom, valószínűleg túl csajos, de mit vártok tőlem? Nőből vagyok, vagy mi a fene! – Ezt ti csináltátok, vagy én? – néztem a körém gyűlő kedvenceimre, meg a dohányzóasztalon lévő szemetekre. – Valószínűleg én… - lemondóan sóhajtottam fel, és biztonságos helyre téve a kaját, megfogtam a félig telt szemeteszsákot a konyhában, és elkezdtem belerámolni, amit odavalónak ítéltem. - Ezt most leviszem, ti pedig nem fogtok hozzányúlni a spagettihez. Világos?! – jelentőségteljesen néztem rájuk – főleg Kingre -, mintha értenék, amit mondok. Néha hittem, hogy tényleg értik, de mióta Billy a kórházban lakott, én meg itt maradtam egyedül, azóta ők voltak a társaim. – Mindjárt jövök, Srácok! – azzal már kerestem is a papucsomat, hogy a zár kattanása után kinyissam az ajtót. Nem is lett volna ebben semmi rendkívüli, ha egy miniatűr szélvész nem viharzik be a folyosóról a lábaim között, egyenesen a nappalimba. - Archie! – kiáltottam fel teljes pánikban. Ismerték egymást az én kutyámmal, hiszen szomszédok volnánk, de azért nem számítottam az éjszaka közepén ilyen váratlan vendégre. – Mi a fenét keresel itt? És hol van a gazdád? – reményvesztetten dobtam a földre a zsákot, és kaptam a hónom alá a behatolót, az ajtó meg még mindig résnyire volt. Nagyon reméltem, hogy King nem tervez szökést a lépcsőház irányába, habár a szemei határozottan sunyin csillogtak. Felettébb gyanús...
Milyen jó is, hogy ha van egy otthonos, élettel teli kis családi lakás, ahova az ember fia egy fárasztó nap után hazatérhet. Ahol már az épp elkészült vacsora illata csapja meg az orrát, épp hogy csak belép az ajtón, és örömmel sikongva rohamozzák meg a kistesók is az érkezőt, mert milyen jó hogy végre hazaért. Jess esetében ez sajnos talán soha nem is volt így. Az ő esetében minden sokkal nyugodtabb volt. Legalábbis addig, míg nem döntött úgy, hogy elköltözik a családi fészekből egy saját, kisebb lakásba, hogy végre a maga ura lehessen. Egy lakásba, ahol még annál is kevesebb melegség és "otthon" van, mint a szülői fészekben. Mert hát valljuk be, Jess szinte csak aludni jár ide, nem is szokott senkit se felhozni, csupán az öccse látogatja meg néhanapján, mikor olyanja van. Így hát azon a pár bútoron és fotókon kívül, amit még a beköltözésekor hozott magával, nincs is semmi. Talán csak az a szép új kutyaágy, amit pár napja Archie-nak vett. Mert az ő kis pár hónapos szőrgombócának bármit megadna, ha már a jelenlétét gyakran nem is tudja. És ez a kis szőrgombolyag a mai napon is, pontosabban az esti órák egyikén ugyanúgy már az ajtóban ücsörögve várja gazdáját. Csak úgy, mint minden nap, hogy aztán meg se várva, hogy egy kicsit beljebb léphessen, már húzza is a konyha felé. Mert meg kell tömni azt az éhes kis pocakot, az egyedül pedig nem megy a kicsi kutyuspraclikkal. Ő maga pedig csak visszamegy a nappaliba, hogy valami kényelmesebb göncbe öltözzön át. Ez pedig nem más, mint az az igen kényelmes, és annál inkább elnyűtt melegítőgatya, ami már ki tudja hány napja díszíti kanapéját. helyére pedig ő maga dől le, hogy pár perc elteltével, immár a kis szőrgombolyaggal a mellkasán aludjon be. De nem sokáig, talán csak másfél óra telik el, és ébredezik is. Valami nem stimmel... Mintha pár kiló feleslegtől egyszercsak megszabadult volna. és mintha az a puha, meleg érzés is eltűnt volna a hasáról, ami elaltatta... Hát igen, Archie talán nem olyan fáradt, mint a gazdája. Mintha csak áram rázta volna meg, úgy pattan le a fekvőalkalmatosságról, hogy az egész lakást átkutassa. Nos... legalábbis addig, míg észre nem veszi, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Legalább három szívrohamot kap egszerre, szinte a víz is leveri... De csak nem mehetett olyan messze.... Talán a lépcsőn még mindig nem mer lemenni... Az lenne az ő szerencséje, legalább hamar rátalálna... Ezen gondolatmenet mellett szalad is ki, Archie nevét kiabálva, miit sem törődve azzal, hogy tulajdonképpen éjszaka közepe van, és ha így folytatja, akkor a szoszédok még fel is jelenthetik holmi csendháborításért, és hogy nem hagyja szegény idős nénikéket és boldog családokat békésen szunyókálni. De nem is jut messze, talán csak egy lakással arrébb, már hallja is az ismerős kutyapraclik hangját a kövön. Csupán csak a hang nem Archie, hanem egy másik kutya. Ismeri már őt is, hisz Archie-val már egész jó barátok, de azért kicsit meglepi, hogy a sajátja helyett, a szomszéd kedvencére bukkan a folyosókon. - Hát szia pajti, mit keresel idekint..? Nem láttad Archie-t? - simogatja is meg a fejét kuncogva, s King mintha meg is értette volna a kérdését, úgy fordul Frannie lakása felé. Mintha csak mondaná, hogy bizony ám, itt van nálunk a kis szökevény. Jess pedig szinte már-már félénken, és halkan kopog be, még mielőtt kócos fejét bedugná a már amúgy is résnyire nyitott ajtón. - Bocs a zavarásért, de... Archie itt van?
Nem igazán számítottam éjszakai látogatóra, főleg, hogy már elég fáradt voltam ahhoz, hogy még evés közben is képes legyek elaludni. Pedig azt a részt, ami éppen következett, különösen szerettem a sorozatból, de olybá tűnt, hogy a széthagyott szemét nem hagy kellőképpen nyugodni. Miután elindultam a begyűjtő körútra, be is futott a váratlan vendég, jelen esetben szó szerint. Kis híján fenékre is ültem, de azért sikerült elkapnom a behatolót, és a hónom alá emelni. - Nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje az éjszakai szomszédolásnak, hm? – megdörzsöltem a kis fejét, aztán a fülét vakargatva indultam vissza a szemeteszsákért, amit idő közben a földre hajítottam. Hasznost a hasznossal szerettem volna ötvözni, és miközben leadom a szomszédban a kis ebet, legalább ténylegesen levihetném a szemetet is. Éppen, amikor már indultam meg a bejárati ajtó irányába ismét, már csak a saját kutyám hűlt helyét találtam. - Ezt nem hiszem el! – fújtattam nagyot, mert a kis ölebnem nem nevezhető kedvencem bizony nagyon jó volt a szökésben. Más nevet kellett volna választanom neki, annyi szent. – King, mégis mi a fészkes fenét csinálsz?! Gyere be, de rögtön, különben… - nem fejeztem be a mondatot, mert ahogy a szomszéd srác bedugta a fejét a nyíláson, én éppen akkor téptem fel az ajtót a magam szélvész stílusában. Már nem is voltam annyira fáradt. - Ó, helló! – megrökönyödve hátráltam egy lépést, mivel kis híján szegény arcába vágtam a fa bejárati ajtómat. – Ne haragudj, teljesen rám hoztad a frászt! – vallottam be, még mindig fél kezemmel a kutyát szorítva magamhoz, a másikkal meg a szívemet tapogatva, mintha attól jobb lenne a helyzet. Nem javított sokat, még mindig úgy zakatolt, mint ami éppen készül kiugrani a helyéről. – És igen, itt van a kis gazfickó! – nyújtottam felé, mintha csak valami plüss állatka lenne. - King, húzzál be, de rögtön! – kiáltottam rá a kint tébláboló négylábúra, egyáltalán nem zavartatva maga ma kései időpont miatt. – Éppen a szemetet akartam levinni, de az ajtónyitással nem csak a kinti hűvös jött be, hanem ő is beszáguldott a lábam között. – böktem fejemmel a kiskutya felé, arcomon azonban megjelent egy elnéző mosoly, ami teljes mértékben eloszlatta a gyanúját annak, hogy mérges lennék. Egyáltalán nem voltam dühös, inkább csak a kimerültség ült ki az arcomra valószínűleg. - Ezek a kutyák ma nagyon szökős hangulatban vannak… - ingattam a fejemet, miközben a sajátom is visszatért, mint aki jól végezte dolgát. Na, még mit nem! Ettől függetlenül automatikusan kezdtem vakargatni a fülét, amikor a lábamra ült, és bambán bámult fel rám azokkal a hatalmas csokoládébarna szemekkel. – Ha már itt vagy, kérsz valamit? – elég barátságos nőszemély vagyok én ahhoz, hogy még az éjszaka közepén is képes legyek meginvitálni egy hozzám betévedő szomszédot. – Kávét? Bár kicsit hülye időpont… szóval inkább akkor teát? – ajánlgattam tovább, miután leszidtam magam egy kicsit. - Vacsorát? – soroltam tovább. Habár nem volt olyan sok, de szívesen megosztottam vele, mert nekem úgyis sok egy teljes adag.
Kezdőlap
Milyen jó is, hogy ha van egy otthonos, élettel teli kis családi lakás, ahova az ember fia egy fárasztó nap után hazatérhet. Ahol már az épp elkészült vacsora illata csapja meg az orrát, épp hogy csak belép az ajtón, és örömmel sikongva rohamozzák meg a kistesók is az érkezőt, mert milyen jó hogy végre hazaért. 