A 211-es tűzoltóállomás nekem már szinte olyan volt, mint egy második otthon. Vagy harmadik. Elég gyorsan otthonosan éreztem magam azokon a helyeken, ahol sok időt töltöttem. Az én életemben ilyenből több is akadt, és hogy ez jó, vagy sem, azt már nehéz lett volna eldönteni. Szerettem gyökeret verni bizonyos fokig, ugyanakkor mégsem. Ott volt természetesen a saját lakásom, a szülői ház, a rádió, az étterem, és ez is. Pedig még csak önkéntes sem vagyok. Ma reggel, amikor felkeltem, úgy döntöttem ideje meglátogatnom a bátyámat. Amúgy is szerettem volna vele megbeszélni Julie ügyes-bajos dolgait, és a miatta érzett aggodalmamat is jó lett volna kitárgyalni. Mivel azt hittem, hogy szolgálatban van, ezért nyilvánvaló volt, hogy nem otthon zargatom, hanem kitöltöm vele a holtidőt, amikor az állomáson várják a következő riasztást. Régebben többet voltam itt, manapság már jóval ritkább vendég voltam a lánglovagok főhadiszállásán. Azért, hogy ne menjek üres kézzel, és a többieket is lekenyerezzem, megsütöttem a családi receptünk alapján a citromos tortát. Úgy gondoltam, hogy ebben a melegben a savanykás édességet sokkal többre fogják értékelni, mintha valami csokis, émelygős süteménnyel állnék elő. Mire oda jutottam, hogy elkészült, már javában délelőtt volt, de hát ez nekem nem okozott gondot, nem voltam késésben sehonnan. Lehetséges egyébként, hogy könnyebb lett volna a pizzériában megsütni, vagy megsüttetni valakivel, de én magam szerettem volna elkészíteni. Így aztán, mire átléptem az állomás küszöbét, már kellemes hőmérsékletűre hűlt, én meg könnyedén egyensúlyoztam vele végig a hatalmasnak látszó kocsik között. - Helló, Mike! – üdvözöltem az első szembejövőt. – Szia, Kyle! – vigyorogtam a másikra, és közben jelzésértékűen megemeltem kicsit a tortát, hadd érezzék csak az illatát. - Frannie! Már nem tudtuk, hogy mi hiányzott olyan régóta! – jött a harmadik hang valahonnan a hátam mögül, Gerry szájából, mire válaszul felkuncogtam. - Csak nem beragyogom a napotokat? – egyszerre bólogattak, én meg némi szünet után folytattam is befelé az utamat. – Hát még, ha esztek ebből a tortából! Lehet, hogy el sem engedtek, és legalább hárman megkéritek a kezem! – vigyorogtam továbbra is, kikerülve egy földön felejtett szerszámos ládát. Próbáltam nem arra gondolni, amikor Billy megkérte a kezem annak idején. Mind itt voltak… A fájó emlék egy pillanatra beárnyékolta a jókedvem, de szerencsére sem ők, sem én nem akadtunk fent túl sokáig ezen. Közben beértem a pihenőhelyiségig, ahol a konyha is helyet kapott, és meglepetten konstatáltam, hogy a bátyám bizony még sincs itt. - Szia, Ethan! – üdvözöltem a már bent lévőt. – Azt hittem itt van Nico is! Nem tudod, hogy merre van? Riasztás volt? – érdeklődtem, könnyed csevegést kezdeményezve. – Hoztam egy kis citromtortát! – emeltem fel az emlegetett desszertet. A tetején a hab szépen rá volt kicsit égetve, alatta pedig ott volt a krémesen citromos réteg, amit egyelőre a piskótától nem láthatott, de ha felvágom, tökéletes lesz. – Kérsz? – ajánlgattam, az orra alá dugva, hogy érezze a nyári frissességet. Én legalábbis azzal azonosítottam mindig az édeskés, mégis fanyar illatot.
Azt hittem, kitüntetés megkapni az itteni állomás vezetői posztját, de ha Bob nem rohant volna el a nyugdíjazása reggelén harangszóra, minél messzebb tőlünk, már rég visszatuszkoltam volna a kezébe a papírokat. A húgomék halála óta az életem irányítása is lehetetlennek tűnt, nem hogy még egy marék nagyra nőtt óvodásról is én gondoskodjak - mert bármennyire is szeretem és tisztelem a csapatomat, a fiúk egytől egyig problémásak. Velem az élen, nyilván, hiszen attól, hogy külön irodám lett és kétszer annyi papírmunkám, ugyanúgy közéjük tartozom még. Ezen és az életem egyéb szerencsétlen fordulatain rágom magam épp a konyhában. A kávéfőző nem akar működni, hiába kérem szépen, sürgetem finom nyomogatással vagy csapok rá durván. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre hajlandó lecsöpögtetni nekem a szükséges adagot. Épp csak belekortyolok, mikor ismerős hangot hallok a hátam mögül, ami arra késztet, hogy egyből felé forduljak. - Fran! - hívhatja tőlem az egész világ Frannie-nak, számomra örökké Fran marad, miután megismerkedésünk hajnalán olyan durván leszavazta a Francit. Nőből van, így sosem mertem megkérdezni, egész pontosan miért. A bátyja említésére lefagy az arcomról a viszontlátás öröme keltette mosoly és elkomorodom kissé, ám mielőtt felelnék, folytatom a megkezdett mozdulatot és leteszem a bögrémet a pultra. Lefeküdt pihenni a hátsó szobákban. Jól van, ne aggódj. - igyekszem megnyugtatni a mosolyommal, de talán átüt rajta a fojtott idegességem. Nico annyira szét volt esve reggel, mikor bejött, hogy nem mertem kocsiba ültetni őt, kisebb vita után abban maradtunk, hogy alszik pár órát és délután meglátjuk, hajlandó vagyok-e elfelejteni a dolgot, vagy beszélnünk kell erről még. Billy óta valahogy... De nem akartam ezzel Frannie-t terhelni, főleg nem most, így inkább odalépek hozzá és a tortára ügyelve, fél karral megölelem. Mielőtt elhúzódnék, még egy puszit is nyomok az arcára. - Mhh, merném visszautasítani? - Pimasz mosollyal heccelem, és bár elvenni nem merem tőle a tortát, előszedek neki a szekrényből egy nagy tányért, amire ráteheti, ha akarja, plusz kést is hozzá a fiókból. - Csodásan néz ki! Mivel érdemeltük ki ezt a bánásmódot? - Már nyúlok is, hogy míg sürgölődik, megkíséreljem belemártani a mutatóujjam a habba, lopva magamnak egy apró, nyalintásnyi kóstolót.
Nagyon örültem neki, hogy pont Ethanbe botlottam bele a konyhában, ugyanis már a megismerkedésünk pillanatától kezdve őszintén kedveltem őt. Mostanában valahogy mindig úgy sikerült befutnom, hogy pont elkerültük egymást, így most túláradó öröm ült az arcomon, amiért elkaphattam néhány szóra. Különben is, mindenkit nagyon szerettem az itteniek közül, és ha Billy miatt már nem is tartoztam bele ebbe a családba, Nico azért még mindig a tagja volt. Ám alighogy szóba hoztam a fivéremet, már láttam is az arcán végbemenő változást. Ha akarta volna, akkor se tudta volna letagadni előttem, éles sasszemeim ugyanis mindent kiszúrtak, főleg akkor, ha a családomról volt szó. A kintieken nem láttam semmit, de rajta igen. Talán nem is próbálta leplezni. - Ilyen arckifejezés után ne mondd nekem, hogy ne aggódjak! – közöltem szigorúan, ezúttal már esetemben is elkomorodó vonásokkal. – Hiába is próbálsz mosolyogni, már nem tudod letagadni, Ethan! Mi a baj? Ennyire túlhajtotta magát? – kérdeztem gyanakodva, még mindig kitartóan szorongatva a kezemben a tortát. El sem akartam engedni, mert szívem szerint máris rohantam volna hátra, hogy megnézzem, mi van velem. Mégis uralkodtam inkább a feltörni kívánó természetesen reakciómon, és csak egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. Az volt a szerencséje, hogy a további szavaimat belém fojtotta a szívből jövő öleléssel. Hogy csak megnyugtatni akart-e vele, vagy amúgy is idejött volna üdvözölni, azt nem tudtam megmondani. Mindenesetre hatott, mert egy kicsit enyhült bennem a feszültség, és miután fél kezemmel elengedtem a tálcát, én is átöleltem őt, és pár pillanatig magamba szívtam az illatát. - Nem ajánlom! – pillantottam fel rá, ezúttal már egy kezdődő mosollyal a szám szegletében. – Ugyanis én sütöttem, úgyhogy kénytelen leszel megkóstolni, és ha szörnyű, akkor is mosolyogva azt mondani, hogy mennyire finom. – figyelmeztettem csak úgy mellékesen, természetesen viccnek szánva az egész mondandómat. – Ó, ez remek lesz, köszönöm! – értve a célzást, már le is helyeztem a süteményt a pultra, azért vetve rá még egy pillantást, hogy sehol nem kenődött-e el a hab. - Túl sok időm volt, meg akciós volt a citrom a rádió melletti sarki zöldségesnél. – vigyorogtam szélesen, bevallva az igazságot. Jó, valószínűleg amúgy is hoztam volna magammal valamit, mert szerettem meglepni másokat, meg kedveskedni azoknak, akiket kedveltem. – Az ilyen hősöknek amúgy is kijár egy kis édesség, nem? – tényleg annak tekintettem őket. Igazából mindenkit, aki életeket mentett. Néha gondoltam rá, hogy pályát tévesztettem, de önkéntes tűzoltó még mindig lehetek, nem? - Hé! – csaptam rá a kezére, mikor visszafordultam a pult felé, ugyanis időközben még több tányér után néztem. – Arról nem volt szó, hogy máris beledugod az orrod! Érd be azzal, hogy tiéd lehet az első szelet, cserébe pedig elmesélheted nekem, hogy miért nézel ki ilyen nyúzottnak te is! – egy pillanatra összeszűkültek a szemeim, ahogy jobban megnéztem őt magamnak. Aztán természetesen szándékomban állt rátérni Nico ügyére is, de egyelőre nem akartam újra felhozni. Adtam még néhány percet neki.
Persze hogy nem lehet megtéveszteni egy családtagot. Valahogy mindig megérzik a bajt, a változást, a legkisebb furcsaságot is, és ez így természetes. Nem terveztem hazudni Frannek, őszintén szólva biztos voltam benne, hogy többet tud nálam arról, mi zajlik le a testvérében éppen. Csak hát fivéreimként szerettem az itteni srácokat és nem akartam átcsapni árulkodó kisiskolásba sem. Bármennyire is tartozott Frannie is a családhoz Billy és Nico révén egyaránt, mégis csak kívülről kapcsolódott hozzánk. Ha iskolás csoport lennénk, ő lenne az anyuka, vagy a lány a másik osztályból, vagy... Agyamra ment a gyereknevelés. - Ne izgulj, mondtam. Nemsokára felkel és fülön csípheted te magad - Aljas trükkökhöz folyamodtam és megöleltem őt, egyrészt mert rég láttam és hiányzott már a társasága - az utóbbi időben folyton elkerültük egymást -, másrészt pedig ezzel elterelhettem kicsit a figyelmét a testvéréről. - Kizárt, hogy szörnyű legyen. Tele van szeretettel, az ütősebb, mint a cukor. - Biztos voltam benne, hogy a sütemény illatára előbb-utóbb a többiek is begyűlnek kintről a konyhába, úgyhogy elővettem néhány kistányért és villát pluszban. A kávémról el is feledkeztem néhány pillanatra. - Kérsz valamit inni? - A hűtő felé böktem, és ha mondott valamit, szívesen kiszolgáltam, míg a tortát intézte. A pultnak dőltem mellette és kíváncsian figyeltem hol őt, hol a süteményt, míg mesélt. - Aha, szóval csak praktikussági okokból kedveskedsz nekünk. Kísérleti egerek vagyunk. - Túljátszott drámaisággal sóhajtottam fel, sajnálkozón csóválva közben a fejem. Természetesen csak ugrattam, jól esett, hogy valakivel gondtalanul tudtam viccelődni. Azért ahogy hősnek nevezett minket, ellágyult a mosolyom és a hálás pillantást vetettem rá a torta felett. - Túlbecsülsz minket. A mi munkánk is épp olyan, mint másoké. - Veszélyesebb és idegőrlőbb talán, de semmivel sem különb attól, mint amit Fran csinál. Kár lenne értékesebbnek nevezni. Aprót szisszentem, ahogy rácsapott a kezemre, de csak elmosolyogtam a dolgot és békén hagytam a tortát, ahogy kérte. Legalábbis egy darabig. - Kétszer annyi a papírmunkám, mióta Bob elment. Nehezebb elvezetni egy állomás adminisztrációját, mint hittem. - Lustán megvontam a vállam és az egyik tányérért nyúltam, hogy Fran tudja hova rakni azt a bizonyos, beígért első szeletet. Fogalmam sem volt, Fran hallott-e Ivyékről a bátyjától, vagy a hírekből, vagy bárki mástól. Feltételeztem, hogy igen, de egyelőre nem hoztam volna fel a témát. Még nem igazán tudtam, hogyan beszéljek róla csak úgy. - A bátyád mostanában elég... - kerestem a megfelelő szavakat, igyekeztem óvatosan fogalmazni. - Dekoncentrált. Állandóan kimerülten, kialvatlanul jelenik meg. Mintha folyton túlhajtaná magát, de nem pihenne rendesen. - Pedig a munkánkban a szellemi frissesség kritikus fontosságú, hiszen elég egy apró figyelmetlenség és máris beüthet a baj. Érdeklődve fürkésztem Frant, hátha ő is megfigyelt Nicón hasonlót, vagy csak hozzá tudott tenni valami okosabb észrevételt, mitől lehet mindez.
Én örültem volna a legjobban, ha Ethan sejtései helyesek, és többet tudok Nico jelenlegi állapotáról, meg úgy a problémáiról, de nem így volt. Régebben azt hittem, hogy elég közel állunk ahhoz, hogy támogassuk egymást minden helyzetben, de most, mintha mind a két testvérem ki akart volna zárni az életéből, bezárkózva a saját problémáiba. Én meg annyira ostoba vagyok, hogy túlságosan törődni akartam velük, és mellettük állva, közösen megoldani mindent. Még akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzá, vagy nem az én tisztem volt ezt elrendezni. A tyúkanyó ösztönök, ugyebár… - Úgy lesz, mert tegnap sem értem el telefonon, elmenni hozzá meg nem akartam. Még a végén megharagudna, hogy miért töröm rá az ajtót paranoiából. – szusszantam egyet, mert az ilyet én sem szerettem. A Mama egyszer eljátszotta ezt velem, nem voltam túl lelkes tőle. Pedig én ilyen szempontból azért toleránsabb vagyok, mint a bátyám, ennyi bizonyos. Úgyhogy nem akartam magamra venni a zaklató húg szerepét, éppen elég volt nekem most Julie utálata, amiért beleszólok a dolgaiba. Ezt azonban egyelőre inkább megtartottam magamnak. - Csak arra vigyázz, hogy ki ne üssön! Nem venném a lelkemre, ha miattam kellene távol maradnod a teendőidtől. – vigyorodtam el én is, de abban legalább igaza volt, hogy szeretettel készült. Én csak úgy csináltam mindent, ha egyáltalán belefogtam valamibe. Azt vallottam, hogy másképp nem is lehet, csak szívvel-lélekkel, és lelkesedéssel. Nálam ezekből általában nem volt hiány, bár nekem is akadtak kevésbé jó napjaim. Emberből vagyok, vagy mi a fene, nem lehet folyton jó kedvem. - Hú, igen. Valami hideg jól esne első körben, aztán lehet benevezek egy kávéra is. De hagyd csak, megcsinálom én magamnak, ha nincs lefőzve! – már pakoltam is le szépen a kezeimből, hogy szabaddá tegyem magam, jobban mondva inkább újra lekössem a felszabaduló kacsóimat. Valamivel muszáj volt lekötni magam, hogy ne robbanjak be a pihenését élvező bátyámhoz. Azt hiszem, hogy nem értékelte volna túlzottan, és még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy páros lábbal rúgna ki, mindenféle szégyenérzet nélkül. Szörnyű. - Igen. Gondoltam, nem árt gyakorolni, és ti majd úgyis mindent eltüntettek! – bólogattam, komolyságot erőltetve magamra. Szó sem volt ilyesmiről, mivel egyrészt nem volt szükségem gyakorlásra – természetesen -, másrészt meg tényleg szívesen készítettem nekik bármit, mert hálás közönség voltak, és öröm volt látni az arcukon a mosolyt. Kell ennél több, vagy jobb visszaigazolás? Nem hiszem. - Ugyan már, dehogy becsüllek túl! Én csak ülök egy székben, és pontosan azt csinálom, amit mindig; beszélek. Ti meg…? – be sem fejeztem a mondatot, csak megingattam a fejem, és felsandítva rá, küldtem felé egy mosolyt. – Egyébként, ha önkéntes tűzoltó akarnék lenni, mit kellene hozzá tennem? – jutott eszembe hirtelen a kérdés, ha már így megfogalmazódott bennem korábban a lehetséges szakmaváltás. Jó, nem váltanék, inkább csak pluszként jönne hozzá. - Kellene neked valami titkárnő. Senki nem tud besegíteni? – közben szépen odaillesztettem a kést a torta közepére, aztán elkezdtem könnyedén felszeletelni. Az elsőt Ethan kapta, mosolyogva nyújtottam is felé. – Ha éppen ráérek, és tudok segíteni, csak szólj! – ajánlottam fel magam, mint beugrós személyi asszisztens. Talán túl sokat vállalok magamra, ez az én nagy hibám, de nem tudom nem megtenni, ha szükség van rám. - Igen, észrevettem, habár engem mostanában határozottan kerül. Hiába próbál úgy tenni, mintha nem így volna, én akkor is érzem. Túl jól ismerem, és ez megijeszt. Nem tudom, hogy mi van vele, de nagyon aggódom miatta. Kizárt teljesen, pedig régen nem így működtek közöttünk a dolgok. Ezek szerint neked sem mondott semmit, vagy csak most próbálod kipuhatolni, hogy mennyit tudok. – szemeim összeszűkültek egy pillanatra, ahogy Ethan arcát fürkésztem, de nem neki szólt. Inkább csak elmerengtem az elmúlt néhány hét eseményein, de semmi nem jutott eszembe. – Gondoltam lehet, hogy itt történt valami… - vetettem fel, közben magamnak is vágtam egy szeletet, és már mártottam is bele a villám.
A főnöklét elég sok aspektusa távol állt tőlem, kezdve a rengeteg papírmunkával és a megnyúlt munkaidővel. Szeretek másokat irányítani, vezetni, ez igaz, a felelősség terheinek cipelése sem áll távol tőlem, az viszont, hogy egyszerre kell főnöknek, munkatársnak, barátnak és apának is lennem a fiúk felett, eléggé nehezemre esett. A kollégájukként eddig is bármiben számíthattak rám és eddig is megvolt a véleményem az életükről és az életvitelükről, most azonban főnökként olyan dolgokba kell beleszólnom, melyeket nem éreztem illendőnek. Bármi is ütött Nicóba mostanság, ez főként Franre és a családjukra tartozik. Rosszul esik, hogy mégis bele kell másznom könyékig és megpróbálni valami életképes megoldást kipofozni a dologból. - Ez nem paranoia. Arra való a telefon, hogy használja. - Én is utálom, ha valakit a családból nem sikerül elsőre elérnem, főként a baleset óta. Azt figyeltem meg, hogy leginkább Newt tud kiborítani, pedig neki aztán tényleg szoros a napirendje, nem várhattam el tőle, hogy folyton ugrásra kész legyen, ha hívom, holott nagyon sokszor kaptam magam azon, hogy gyomorgörcsöm támad, ha épp nem vette fel a telefont. - Maradt egy kis jeges tea - kommentálom a látottakat, félig belebújva a hűtőbe. Hideg is és friss is, úgyhogy ha az megfelel az ízlésének, azt veszem elő, és miközben leveszek egy poharat, ellenőrzöm a kávét is. Maradt lefőzve egy kevés, de azt majd Frannie eldönti, elég-e neki vagy harcba bocsátkozik a kávéfőzővel egy újabb adagért inkább. Odanyújtom neki a teával töltött poharat, ha épp látom, hogy szabad valamelyik keze. - Ó, jól gondoltad - somolygok, mielőtt még belekortyolnék a kávémba. Az ötlete az önkéntes tűzoltóskodásról meglep, el kell gondolkodnom egy pillanatra, mielőtt felelni tudnék. - El kell végezned egy tanfolyamot, és úgy tudom, elsősegélynyújtási alapismeretekből is le kell vizsgáznod mellé. Érdekel a dolog? - Egyáltalán nincs kifogásom ellene, hogy felcsapjon önkénteskedni, csak meglep az ötlete. - Ha komolyan érdekel, utánanézek neked. Az FDNY-nél biztos rendszeresen indulnak képzések. Talán még el is tudom intézni, hogy bekerülj. - Habár nem tudom, hogy mennyit kéne fizetnie a felkészítésért, viszont ha tudok, segítek neki. Már csak a citromos tortája is jó indok rá, hogy támogassam, ha tényleg erre az útra szeretne lépni. - Titkárnő... - Ábrándozva sóhajtok fel. - Annyira jól azért nem keresek. Bár anyám szerintem örömmel ugrana a posztra. - Ha épp nem töltené az élete 70%-át a bolygó teljesen ellentétes féltekéjén. Habár tényleg nem jönne rosszul egy kis segítség, most még úgy érzem, boldogulok. Frannie felajánlása ettől még jól esik. - Köszönöm. Tényleg! Sokat jelent. És ne hidd, hogy udvariasságból nem foglak a szavadon - kacsintok rá, miközben elveszem az első szeletet és lelkesen le is szelek belőle egy falatot. Elnyammogok rajta, szinte egyből a kőre olvadva, ahogy a savanykás és édes ízek egyvelege szétolvad a nyelvemen. Csak azért nem kezdem el isteníteni, mert épp komolyra fordul a téma és nem akarok közbevágni. - Nem. Vagyis, nyilván Billy óta... - elhalkulok a végén, villámmal beletúrok a puha piskótába. - De hát mindenkit megviselt az eset és úgy láttam, mintha kezdené összekapni magát utána. Mostanság viszont megint teljesen szétszórt. - megcsóválom a fejem, majd újabb falatot merek a számba. - Őszintén nem tudom, mi lehet a baj. - A homlokom ráncolva sandítok a nőre. Nem akarom megijeszteni, azt sem szeretném, ha bogarat ültetnék a fülébe és tényleg paranoiássá válna a testvérét illetően, de hát főnök és barát is próbálok egyszemélyben lenni. Most épp barátként fejezem ki az aggodalmam; mint az állomás vezetője, nem tudom, meddig lehetek ennyire elnéző. - Hé, ne aggódj annyira! - Egy kezembe fogom a tányért, így Fran mellé lépve átkarolhatom a vállát, ha nem húzódik el tőlem. Finoman magamhoz húzom, megdögönyözve a felkarját a túloldalt. - Biztosan csak átmeneti és hamar helyrepofozza magát. Ha ő nem, majd a fiúkkal segítünk. - igyekszem elviccelni a dolgot, hátha azzal mosolyt csalhatok az arcára. Addig szorongatom, míg ez nem sikerül.
- Lehet csak lenémította… - vetettem fel, inkább a saját magam megnyugtatására. Az igazság az, hogy a bátyámnak ez egyáltalán nem volt szokása, viszont az még mindig érthetetlen volt számomra, hogy miért kerülne. Hiszen nem vesztünk össze, nem történt semmi eget rengető a szokásos szóváltásokon kívül. Sőt, mostanában alig láttam, úgyhogy ezek száma is megfogyatkozott. Amúgy sem az a sértődékeny fajta, aki kiakadna ilyen miatt. - Az tökéletes lesz, ha jég is van hozzá. – azzal már léptem is a fagyasztóhoz, hogy ott kotorászva megkeressem az emlegetett tartóját. – Köszönöm! – mosolyogtam szélesen, megpróbálva félretenni a zsigeri aggodalmam, ami még mindig úgy kínzott a bátyám miatt. – Citrom van abban a hűtőben? – közben a jégkockákat igyekeztem kiszabadítani, hogy kettő csilingelően koccanjon az üveghez, amikor beledobtam. – Úgy az igazi! – kacsintottam is mellé, bár jobban belegondolva, mára halmoztam a savanyú ízeket. A pite, és most még ez is… - Úgy látom az elég lesz nekem. – kukkantottam el Ethan mellett, megszemlélve a maradék fekete mennyiségét. Ma már ittam, és nem akartam egyelőre túlzásba vinni. Amúgy sem feltétlenül a koffein hiányzott, inkább csak a fanyar íz, amit mindig lágyítottam némi tejjel, és egy kevéske cukorral. A hosszú kávét szerettem, na! Kinek mi, ugye? - Az alapismereteket már a jogsinál is le kell tenni, nem? – ráncoltam a homlokomat elgondolkozva. – Vagy annál kicsit jobban kell érteni hozzá, ugye? – sóhajtottam egyet, aztán bólogatással adtam választ a kérdésére. – Igen, lehet érdekelne. Nem mondom, hogy mindig tudnám ezt csinálni, de ha úgy adódna, akkor nagyon szívesen kipróbálnám magam ezen a területen is. Mindig csodáltalak titeket, csak még abban nem vagyok biztos, hogy bírnám-e ezt én is. – vallottam be őszintén a hezitálásom okát. Erre ugyanis születni kell, legalábbis szerintem. Ahogyan a mentősöknek is, ha már itt tartunk. - Azt megköszönném. Még gondolkozom rajta, de egyedül szeretnék bekerülni. – szegtem fel az államat büszkén. – De azért nagyon édes vagy, hogy ilyen lelkesen egyengetnéd az utam! – hálából még egy cuppanós puszit is nyomtam az arcára, miután odaléptem hozzá. – Ha alkalmas vagyok rá, akkor menni fog, ha nem, akkor pedig jelnek tekintem, hogy elbuktam. – szerettem ugyanis egyedül elérni a céljaimat, és csak akkor ráutalva lenni másokra, ha nem volt más választásom. Ebben az ügyben azért még volt. - Legalább úgy érezné, hogy segít neked és hasznos. Az anyák már csak ilyenek, az enyém is ezt csinálná, ha nem lenne egy étterme, és nem ő ugráltatna engem… - persze nem szemrehányásnak szántam, hiszen imádtam a szüleimet, és mindig zokszó nélkül segítettem, ha megkértek. Akkor is, ha éppen hulla fáradt voltam, mert nálunk már csak a család az első. – Ha ráérek, akkor szólj csak, és én jövök! – ígértem meg még egyszer, mert tényleg jöttem volna, ha megkér rá. Úgyis olyan sokat voltam már itt, hogy sokszor egynek éreztem magam a tűzoltók közül, így akár tehettem is valami hasznosat körülöttük. - Remélem ehető! – mosolyogtam halványan, közbe szúrva a mondandómba, amikor eltűntek az első falatok a süteményből. Mindig örömmel néztem, ha valaki a főztöm jóízűen fogyasztotta el. – Semmi baj! – biccentettem, mert már képes voltam Billyről és a vele történtekről beszélni. Sok idő telt már el, ennyi elég volt ahhoz, hogy nagyjából túllépjek. Már ha lehet egyáltalán valaha is. – Igen, én is így látom, csak az okát nem tudom. Nincs tudomásom róla, hogy történt volna valami, bár ezek után azon sem lepődnék meg, ha szimplán csak nem avatna be. – sóhajtottam gondterhelten, és inkább magamnak is vágtam egy szeletet a pitéből, hátha attól jobb kedvre derülök. - Az jó lenne, mert ha én megyek neki, annak nem lesz jó vége. Ha mindent belead, mint annak idején, most simán lenyomna… - jól esett a vigasztaló közelség, így automatikusan a vállára ejtettem a fejemet, miközben újabb és újabb falatokat tömtem a számba. – Lehet jól meg kellene vernem, és kiszedni belőle az igazságot. Tudom, hogy titkol valamit, és ez nagyon nem tetszik. – ingattam rosszallóan a fejemet, amennyire a jelenlegi pozícióm engedte. – Inkább mesélj te valami jót! – sandítottam fel Ethanre.
Kezdőlap
