Sosem szerettem magamról beszélni, hiszen nem számít, hogy milyennek gondolom magam, úgyis mindenkinek megvan a saját véleménye. És ez így normális. Mégis, ha beszélnem kéne magamról, akkor az valahogy így nézne ki: 16 éves korom ellenére talán kicsit érettebb vagyok, mint a kortársaim, ez annak köszönhető, hogy már kislányként meg kellett tanulnom, hogy az élet nem tündérmese. Nincsenek jó tündérek, sem üvegcipellők, vagy sellők, nem vesz körbe minket a rózsaszín köd, sőt, talán még a szőke herceg sem létezik a fehér lován. az élet valami másról szól. Folyamatos harcokról saját magad és a külvilág ellen. Arról, hogy hogyan esel el újra meg újra, és állsz fel valahányszor térdre kényszerülsz. Mert ez van. És mégis azt hiszem, hogy sikerült megtartanom az emberségemet, bár már sokszor csúszott ki a talaj a lábam alól. Szeretek segíteni másokon, ha szükségük van rá, azonban én csak ritkán beszélek a saját problémáimról. Makacs vagyok, néha túlságosan is, és ha egyszer megharagít valaki, csak nehezen bocsájtok meg neki. A legrosszabb tulajdonságom pedig azt hiszem, hogy a naivságom, túl könnyen elhiszek bármit, csak egy kis szeretet kapjak. Dióhéjban ennyi. Ha azt hinnéd, hogy ennyitől megismersz, akkor jobb ha tudod, hogy tudok még meglepetéseket okozni.

Csak bámulom az előttem ülő nőt. Igaz lehet? Ő lenne az anyám? Van némi emlékem vele kapcsolatban, bár igaz, hogy halványan, hiszen annyira kicsi voltam... mégsem ilyennek emlékszem rá. Az a kócos haj, ráncos arc - habár szerintem még túl fiatal ahhoz -, rongyos öltözet... semmi sem olyan, mint ahogyan elképzeltem. Mindössze csak a szeplős arca az, ami megmaradt belőle. Sajnálom őt, mégis megvetem mindazért, hogy elvette tőlem a gyerekkoromat. A legrosszabb pedig az, hogy már egy fél órája ülünk egymással szemben, és még mindig nem érzek iránta semmit. Még gyűlöletet sem. Látom rajta, hogy mondana valamit, de csakúgy mint én, némán bámul. Azt szokták mondani, hogy mindenki megkapja az élettől ami neki jár, és az előttem lévő nő, aki 16 évvel ezelőtt életet adott nekem, szenved. Megérdemli. 10 év börtön után, most itt van ebben a lepukkadt elmegyógyintézetben és nem azért mert annyira bolond lenne, hanem azért, mert a volt pasija, aki miatt tönkrement a lánya élete, úgy vélte, hogy jobb helye van itt. Mi ez ha nem szánalomra méltó?
- Tudod... heteket voltam kórházba miután titeket bezártak. Alig maradtam életben a felelőtlenségetek miatt. 4 évesen drogtúladagolást kaptam. Tudtad? - kérdem rezzenéstelen arccal, aztán ismét végig nézek rajta. Ezúttal nem engem néz, hanem a hátamban lévő fehér falat. Elmosolyodom. - Honnan is tudhatnád? - sóhajtok egyet, majd folytatom. - Az árvaházban nagyon féltem eleinte. Téged kerestelek. Vártalak, hogy elvigyél, de aztán sosem jöttél. Akkor még semmit sem értettem. Nem gyűlöltelek. - egy pillanatra ismét elhallgatok, várom, hogy mondjon valamit, de még mindig hallgat. Mintha azt várná, hogy folytassam, de mégsem. - Aztán az évek csak teltek. Nem felejtettelek el, csak megtanultam alkalmazkodni a helyzethez. Nehéz volt, de sikerült. Tudod miért? Mert a bennem lévő démonok szép, lassan eltűntek. Barátokat szereztem. Lett két testvérem. Egy nővérem és egy bátyám. Szintén árvák, akárcsak én...
- Te nem vagy árva. Én itt vagyok. - most először szólal meg, a szeme könnyes, én meg ismét elmosolyodom. - Hazugság! Te meghaltál amikor 4 éves voltam. - a hangom még mindig nyugodt, veszek egy mély levegőt és elő kotorászok egy fényképet a pénztárcámból, amit mindig magammal hordok. - ő itt Stella. Ő pedig Lou. Középen pedig én állok. 8 éves voltam. A szülinapomat ünnepeltük. Látod, hogy milyen piros a szemem? Éppen össze kaptunk Louval azért, hogy ki játsszon Stellával. Sírni kezdtem, majd végül hárman játszottunk. Rájöttünk, hogy úgy is nagyon mókás. Persze én, mint a legkisebb, mindig mindenhol ott akartam lenni, ez pedig néha bosszantó volt. Ők a családom, nem te. - ismét mondani akarna valamit, de felemelem a kezemet, hogy belé fojtsam a szót. - Még ne. Én beszélek. Az évek teltek. Én pedig lázadni kezdtem. Az egész világ ellen. 14 évesen pedig elszöktem egy fiúval az árvaházból, aki akkor lett nagykorú, és el kellett onnan mennie. Magára hagytam a testvéreimet, csakúgy mint te engem. Talán ez az egyetlen, amiben rád hasonlítok. De én helyre tudom hozni a hibámat. Te sosem. - Sóhajtok, majd felállok, mire az anyám a karom után kap. Vissza pillantok rá, kérlelő tekintetéből azt gondolom, hogy bocsánatot akar kérni a sok évért, amit elvett tőlem. Tévedtem.
- Vigyél ki innen! - szólal meg, én pedig felnevetek, és magára hagyom. Talán hiba volt eljönnöm hozzá.