Először még nagyon féltem kilépni az utcára, igazából a függönyt is elhúzni a lakásomban. Azt is tudtam, hogy sokan ismernek, és nem segített sokat, hogy a vörös hajamat szőkére festettem, de már volt valami. Ha nem is túl sok, legalább pár hét szabadság. Majd amikor végre kitudtam menni, még a kapucnit az arcomba húzva mentem mindenfele. Úgy éreztem minden tekintet rám szegeződik és tudják mind, ki is vagyok. Majd lassan ez mind elmúlt, és nyugodt szívvel mehettem bárhova. Apám úgyse New York-i, ezért nem aggódtam nagyon. Mondjuk így is megvolt bennem a félelem. Főleg azok után, hogy végre belekóstoltam az igazi életbe, nem akartam elveszíteni. Továbbra csak ezt az életet akartam élni, a hülye családi dolgok, üzletek nélkül.
Egyetlen baklövésem volt az egész kis szökésemben: nem egy hozzám nem köthető nevet használtam. Amikor a lakás tulajdonosával beszéltem, Erin Turner-ként mutatkoztam be. Amint kimondtam, tudtam, hogy baj lehet, de ragaszkodnom kellett hozzá. Muszáj volt, mert fura lett volna kicsit, hogy: Bocs, de amúgy az nem a nevem, hanem Xy! Tuti nem egyezett volna bele abba, hogy bérelhetem a lakást. Így is kicsit macerás volt, viszont az otthonról hozott pénz segítségével sikerült meggyőznöm azért. Szerencsére havonta csak egyszer jön lecsekkolni a lakást, hogy minden rendben van-e vele, de akkor se marad sokáig, nem hívogat, nem zaklat. Jobbat nem is foghattam volna ki.
Aztán végül odáig is eljutottam, hogy munkát szerezzek. Azért csak egy kis nyugisabb kávézót mertem bevállalni, ahova nem járnak túl sokan. Egy idős házaspár vezeti a helyet, és velük is borzalmasan nagy szerencsém volt. Eleve úgy kezdték a megbeszélést, hogy a fizetés nem feltétlenül lenne legális. Ha jönne valami ellenőr, akkor csak azt mondják jótékonykodom, a fizut meg csak úgy odaadják a kasszából. Nem kérdezgettek sokat, ha pedig érezték, hogy valamiről nem akarok beszélni, arról végképp nem érdeklődtek. Talán kicsit gyanús is lehettem nekik, de a munkáltatóim se rendesen voltak, így senki nem köt bele a másikba. Minden a helyén van így.
A nevemen kívül csak egy dolog miatt aggódom, ami igazából lehet csak az enyhe paranoiám. Mostanában egy férfi mindig jön a kávézóba, majdnem ugyan akkor, és úgy érzem folyton engem néz. Néha el is kapom a pillantását, de egy darabig visszanéz, majd folytatja a dolgát. Nem tudom, hogy csak lényegtelen az egész, esetleg ellenőr, vagy valami, viszont aggaszt. Eddig ugyan még nem volt gond. Ha nem is tudja ki vagyok, csak a kávézóban látom. Nem hinném, hogy a megszállottam lenne, de ha egyszer meglátom a lakásom közelében nem egyszer, akkor sikítva rohanom le egy palacsinta sütővel.
Ezen kívül minden rendben van. Kicsit ideges vagyok természetesen, de nagyon tetszik ez az egész élet. Olyan jó, ahogy senki nem mondja mikor mit tegyek, vagy hogyan viselkedjek. Csak adom magamat, dolgozom, fáradtan hazaesek, és festhetek, fotózhatok nyugalomban. Kinek kell ennél több?