Habár minden lehetősége meg volt arra, hogy egyike legyen azok tucatjának, akik életük egy rózsaszín üvegen keresztül látják, az élet hamar leverte a színes szemüveget fejéről. Lehetett volna a filmekben látott tökéletes New York-i élete, annak minden kikent jóságával, miközben a mean girl sztereotípia élő és lélegző megtestesítője - de rajta kívül álló okok miatt muszáj volt változnia.

Talán magának sem meri bevallani, hogy mostani énje mennyivel szabadabb, mint aki egykor volt. Makacssága, szókimondása és bizonyos szokásai ugyan elkísérik életének új fejezetébe is, de már nem az a Roe, aki egykor volt. Ha valami, akkor sokkal elővigyázatosabb lett. Bezárkózott, kevesebbet oszt meg magáról és még kevesebb az olyan, akit bizalmi körébe enged. Szívesen cseveg, pletykál, de a sok csalódás után már nehezen bízik meg úgy emberekben, barátaiban, mint egykor tette; Annyi biztos, hogy míg régen volt akiért úgy hitte mindent áldozna, mára már szinte nem is akad ilyen életében.

Könnyen lehet hatni érzéseire. Szeret úgy tenni, mint akinek rinocéroszbőre van és akinek semmi nem árthat, a mégis szavak nagy hatással tudnak rá lenni - talán jobban is, mint kéne; Így lehetséges az, hogy vidámságát egy apró megjegyzés, egy rosszul megfogalmazott mondat képes hosszan elrontani. Ha pedig szomorú, akkor tesz arról, hogy a környezetében élőknek is legyen oka rosszul érezni magát, mert képtelen érzéseinek kordában tartására.

Könnyed, szabályozatlan nevelése szétszórtságában szembetűnő, ez pedig nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is megjelenik. Szórakozott kissé, aki a másnak káosznak tűnő rendben találja meg az egységet, abban érzi igazán otthonosnak magát. A feje fölött sűrűn csapnak össze a hullámok, de valahogy mindig, minden kilátástalanság ellenére a habokra képes parancsolni.



Kinyomott.

A legjobb barátnőm egyszerűen csak lerakta a telefont, anélkül, hogy a kérésem meghallgatta volna. Az utolsó mondat, amit hallottam tőle az az volt, hogy szó sem lehet róla. Látta híreket, az apja hallotta a rádióban, anyja pedig olvasta az újságban, hogy Randallök milliós vagyonát kobozta el a hatóság… Minden vagyontárgyuk és a legutolsó értékpapírt is, ami nevünkre valamilyen formában visszavezethető volt, az IRS lenyomozta és elvette. A gyémántot nem tépték ki ugyan fülemből, de ha egy nap valaki bekopogtatott volna a motel ajtaján és azt is követelte volna tőlem, már azon sem lepődtem volna igazán meg.
Leülök az ágy szélére, kezembe szorongatom a tíz dolláros nyomógombos telefont. Annie volt az utolsó esélyem arra, hogy valahova menni tudjak, de legjobb barátnőm is elfordult tőlem; Ha azt mondtam magamnak, hogy a lány félt attól, hogy családja is gyanúba kerülhet apa miatt, azt könnyebb volt elfogadnom, mint azt, hogy még a legfontosabbnak gondolt ember is csak egy már nem létező vagyonért volt velem…

Feloldom a telefont és egy másik számot kezdek a tárcsázóba írni; Kellett még lennie valakinek, aki nem csak apáért volt az életem része.

De hiába, a vonal kicsengett.

---

Anya az arcát törölgette, próbálta a lesírt szempillaspirál fekete patakjait eltakarítani arcáról, mielőtt az utcára léptünk volna. Újságírók, riporterek, nézelődök és ki tudja kik mások gyülekeztek a bíróság előtt, csak arra várva, hogy belőlünk kiszedhessék a mai nap, talán még a hét legnagyobb hírét is. Mindenki fene mód kíváncsi volt arra, hogy mit gondolnak az ítéletről Jonathan Randall rokonia; Mégis mit gondoltunk volna? Mégis mit érez az ember, mikor az apját legalább huszonöt évre elveszik tőle? Mikor nem csak egy családtól, hanem magától az élettől fosztják meg azzal, hogy börtönbe zárják? Örül? Gyászol?
Lehajtott fejjel és a nekünk szegezett kérdéseket figyelmen kívül hagyva ülünk be a ránk váró taxiba. Anya sírása csak az ajtó csukódása utáni csendben lett igazán fülsiketítőit, így, hogy már nem volt hova menekülnöm előle kénytelen voltam megbarátkozni hangjával.
- Láttam őket. A két nyomozót, vagy bánom is én mit, akik ott voltak mikor apát elvitték – mondom, szemeimet az anyósülés fejtámaszának szegezve. Könnyebb volt a koszos, fekete huzatra nézni, mint tulajdon anyámra; Így talán képes is voltam a torkomban ülő csomót lenyelni és a könnyeket visszafojtani.
Anya nem válaszol, csak hüppög. Nem is várok választ, a szavakat csak magamnak mondom; Ha kimondtam őket megszűntek lázálomnak lenni, abból pedig muszáj volt felébrednem, bármennyire is volt a valóság is épp olyan őrjítő.

---

Az utolsó zacskós ráment bontom fel és vágom be egy tál vízzel együtt a mikróba. Miközben készül, körmömet rágom olyan lelkesedéssel, mintha csak az lenne az előétel, szemeimmel pedig a penészes falat figyelem. Harmadik napja voltam itt, de nem tudtam, hogy a maradék száz dollárommal még meddig lennék képes maradni. Anya már itt hagyott, talált valami férfit, aki hajlandó volt eltartani. Én még nem süllyedtem olyan mélyre, hogy a becsületem így félretoljam - Inkább éltem motelekben és fizetésről fizetésre.
Az elkészült lakomával leültem az egyszemélyes asztalhoz, ami az apró szobában az ágy lábánál kapott helyet. Felkapcsoltam a tányérral szemben lévő mini-karácsonyfa égőit és egy mély sóhajjal süllyesztettem a villát a forró lébe. – Hát Roe… Boldog Karácsonyt.

---

Talán nem kellett volna ilyen furcsának lennie, de mégis az volt. Mozdulatlanul feküdtem a kanapén, tekintetemmel az apró termetű kutyával szemezve. Kicsi ágyából a corgi épp olyan kétségbeeséssel nézett vissza rám, mint amennyire belül én annak éreztem magam. Mit kellett volna csinálnom? Megvárnom míg felkel vagy egyszerűen csak… kiszolgálni magam?
Mit csinál az ember akkor, ha az apját börtönbe juttató férfi ételt és átmeneti szállást ad neki?
Sajnos egyetlen társaságom, az apró eb sem tudhatta erre a kérdésre a választ, bármennyire is vártam tőle, hogy valahogy megsúgja nekem a megoldást.

---

Határozott léptékkel haladtam a nagy semmibe. A háztömb körül bolyongtam, nem mentem messze, de szükségem volt a friss levegőre. Cole zsúfolt lakásában nem tudtam gondolkozni, főleg nem ilyenkor; Minden veszekedésünk után azt kívántam, hogy bárcsak az utolsó hely, ahol egy levegőt szívtunk volna, az apa tárgyalása lett volna. Ha anélkül el tudtam volna felejtkezni róla, hogy utána fájt volna a szívem, akkor gondolkodás nélkül töröltem volna ki az emlékét is fejemből; Tudtam, hogy ezt gondolni menyasszonyként nem volt normális, de Colton Sykes a makacsságával és érzelmi nullaságával lassan már csak ezt az érzést volt képes kiváltani belőlem.

Ha most elfutottam volna, megtalált volna akárhova is megyek; S nem tudtam, hogy örültem e ennek, vagy sem.