Bonyolult ember vagyok. Nem feltétlen a szó rossz értelmében, bár nyilvánvaló, hogy a bonyolult embereket kevesebben szeretik, mintsem azokat, akik elintézik a dolgokat egy kézlegyintéssel. Nehezen engedek közel magamhoz embereket, a kapcsolataim nagy része baromi felszínes, de csak annyira, mint ma az emberi kapcsolatok többsége. Nem bízom meg egykönnyen bárkiben, nem adom magam oda egykönnyen érzelmileg, mert túl sokszor megjártam már. Minek szeretni, érezni, megnyílni, ha egyszer az ember úgysem azt kapja vissza? A múltam nagy része túl fájdalmas csomagként nehezedik a vállamra, amiben senki sem akar osztozni, de félreértik. Én nem is akarom, hogy ezt tegyék. Csak ne nézzenek rám furcsán, amikor zongoraszó hallatán sietve elpárolgok a teremből, vagy hasonló szépségek. Kusza vagyok és bonyolult. Rengeteg csomóval, amit ha rosszul kezdesz kibogozni, csak még szorosabbra húzod.
Nem igazán láthatsz szomorúnak. Alapjában véve mosolygós személyiség vagyok, olyan, aki roppant jól leplezi az érzelmeit és a gondolatait, de ezzel együtt nincs igazán olyan dolog, ami tabunak számítana. Egész könnyen az arcodba vágom a kegyetlen igazságot, az már persze más kérdés, hogy utána megbánom-e vagy sem?

Puerto Rico. Fehér homok. Pálmafák. A kék minden árnyalata. Ez mind szép és jó, csakhogy engem a hideg kiráz a sziget nevének hallatán. Ha kényszerítenének sem mennék vissza oda még egyszer, persze ennek oka van.
- Rebecca! – harsogta apám az ablakon keresztül, én pedig a hangja hallatán is összerezzentem. Öt éves voltam, mikor valahogy minden megváltozott körülöttem. Anya intett a kapuból, valahová épp indulni készült. Rengetegszer volt úton, ok nélkül ment, mint akinek muszáj volna. Láttam, hogy még ő is megrezzen a nevem hallatán, de nem törődött vele, csak integetett. Mint aki elfut a problémák elől, és ma már tudom, hogy így tett. Szemet hunyt felette és talán ez volt az oka annak, hogy a normálisnál sokkal többször láttam a kezében alkoholt.
Nagyot nyeltem. Kullogni kezdtem a ház felé, azt kívántam soha ne érjek oda.
- A szobámba, de tüstént! – hallottam újra, én pedig egyre lassabban mentem. Számoltam magamban a lépéseket, csakhogy ne kelljen arra gondolnom, hogy mi fog bent várni. Hogy mi fog történni… Rettegtem. A folyosón visszhangzott a zongora dallama, ami egyre csak hangosabb volt, minél közelebb értem. Megállt, majd újrakezdte.
Az ajtó előtt megtorpantam, majd végül bekopogtam. Nem volt más választásom. Benyitottam. Még mindig zongorázott. Nem hagyta abba, csak mikor a dal végére ért, akkor fordult felém. Megpaskolt a térdét és lágy hangon hívott közelebb magához. Tudtam, hogy nem helyes, amit csinál, hogy ez nem normális. Felhúzta a szoknyám és simogatni kezdett, de ez alatt elmondta vagy háromszor, hogy erről senki sem tudhat. Még mindig itt visszhangoznak a fejemben a szavai: „Ez a mi titkunk, Rebecca. Ha bárki megtudja, te és én is börtönbe kerülünk, érted?”
Futottam, ahogy a lábam bírta. A tüdőm már sípolt a gyors tempótól, úgy éreztem, lassan a lábam sem éri a földet. Meg sem álltam a kútig. Akkoriban sokszor néztem a fenekére, néha-néha már beleszédültem a sötétségbe. Ez volt az első alkalom, mikor a korhadt fatetőt visszatettem rá és felmásztam a kút peremére, aztán léptem. Egyet. Kettőt. A közepéig. Zaklatott voltam, nagyon is. Vettem egy mély levegőt és ugrálni kezdtem rajta. Azt vártam, hogy majd beszakad, én pedig lezuhanok és meg sem állok a kút aljáig. Öngyilkos akartam lenni. Öt évesen…

Húsz voltam, amikor azt mondtam: elég. Akkor volt egy lehetőségem, amire igent mondtam. Az egyik barátnőm elköltözött a nagynénjéhez Párizsba. Azt mondta, van egy lehetőség. Modellkedés, webkamerás „beszélgetések”, esetleg arc-nélküli vetkőzés. Kockázatmentes. Ő is ezt csinálja már fél éve, egészen jól megszedte magát, külön lakást bérel Párizs egyik legjobb negyedében. Azt mondtam, miért ne? Ennél minden csak jobb lehet. Na, de miből? Meg hogyan? A nyakamba venni egyik napról a másikra Európát azért mégsem egyszerű. Kiskorúként.
Itt jött el az a pont, amikor beszélnem kellett a dologról. Kénytelen voltam, így érhettem csak el, hogy Lisa nagynénje segítsen, máshogy úgysem sikerült volna.

Modellkedtem. Beszélgettem férfiakkal kamerán keresztül, akik azt kérték, hogy vegyem le a felsőm. Megtettem, a dollárjelek csak úgy villogtak a szemem előtt. Három évig csináltam ezt, mikor Lisa azt mondta, van egy jobb meló, többet fizet, neki is bejött. Paris Modelling a cég neve. Találó. Igazából prostituáltakat közvetít, de ezt mégsem teheti ki a kirakatba.
- Nem nagy cucc Becca. Kívülről sokkal borzasztóbbnak tűnik, pedig nem is az. Mellesleg egy kis érzéstelenítéssel még jobban megy az egész – mondta Lisa, és én erre is bólintottam. Tényleg jobb volt, mint otthon. Jól éltem. Jól élek. A heroin a mindennapjaink részévé vált, de egy idő után már árnyéka sem voltam önmagamnak. Le akartam állni, de ez nem olyan egyszerű dolog. Nem olyan, mint a cigi, amit egyik napról a másikra le tudsz tenni, pedig ugye az sem tűnik túl egyszerűnek…

Két éve valahogy ilyentájt felmentem Lisához a lakására, de nem nyitott ajtót. Tíz percig vártam, hívtam, kopogtam, minden lehetséges platformon kerestem, de nem reagált. Valami oknál fogva rányitottam a kilincsre és a legnagyobb meglepetésemre az ajtó nyitva volt. Lisa pedig ott lógott a lakás közepén a ventillátoron. Felakasztotta magát. Eddig bírta. Volt ott valami búcsúlevél, de képtelen voltam elolvasni. Kíváncsi voltam rá, miért tette, de volt elég dolog már a „hátizsákomban” amit cipelni kellett, nem akartam még egyet.

Két és fél hónapja úgy döntöttem, nem bírom tovább én sem, ha Párizsban maradok, megfulladok. Az emberektől is eltávolodtam, újra vágytam, pezsgésre. Az utóbbi időben már azt hiszem, be is fásultam kicsit. Kellett a változás, így jött az ötlet: New York. Mindig is vágytam oda. Hátha bejön az amerikai álom... Hah!

Egy hónapja minden egyes rohadt héten kerékcsikorgással állsz meg a bár előtt, ahol meg lehet találni. Már ismerem az autód hangját, száz közül is felismerném. Én minden alkalommal szó nélkül beülök a kocsiba és remegve reagálok az érintéseidre. Nem beszélgetünk nagyon, nem akarok egy pillanatig sem kötődni. Csak felszínes kapcsolat a miénk, tudod, mint az emberi kapcsolatok többsége. Én megteszem amit kérsz, te kifizetsz, mégis van olyan alkalom, amikor a kelleténél nehezebben kecmergek ki az ágyból. Te visszahúzol, csókolsz, nem akarsz elengedni. De mennem kell. Nem maradhatok, mert az már nem lenne felszínes…