Nem jellemezném magam különösebben érzelmes embernek. Jobban mondva, inkább csak képtelen vagyok kimutatni őket. Persze vannak kivételes esetek, de általában nem szeretek teret engedni, csak akkor, ha magam vagyok. Az eseteim sok esetben annyira brutálisak tudnak lenni, hogy nincs olyan élőlény ezen a földön, akire ne lenne semmiféle hatással, de leginkább csak otthon, csendes magányomban szoktam engedni, hogy maguk alá gyűrjenek a rossz érzések, a szánalom és a sajnálat elegye.
Szokásom túlgondolni mindent, akkor is a munkán agyalni, amikor valami mással vagyok elfoglalva. Nyughatatlan típus vagyok, aki addig megy egy ügy után, amíg ki nem deríti az igazságot. Szeretem felfedni a rejtélyeket, megfejteni minden egyes kis részletet, hogy aztán a diadalittasság érzése megszálljon, amikor rács mögé juttatnak a hathatós közreműködésemnek hála egy szemetet. Néha talán túlzásba viszem egy kicsit, és olyan dolgokba is beleártom magam, amikbe már nem kellene, de általában későn jövök rá, és akkor sem ismerem be, hogy hibáztam. Az ugyanis teljesen elfogadhatatlan számomra. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, inkább csak maximalista.
Magánemberként sem vagyok egyébként lelkizős típus, ha valaki tőlem várna vigasztalást, akkor hiú ábrándokat kerget. Általában csak hümmögök, viszont hallgatóságnak kiváló vagyok. Amikor már hangot adok a véleményemnek, azt annyira nem szokták szeretni azok sem, akik közel állnak hozzám. Pedig csak nekik szeretnék jót, rossz szándék úgy általánosságban véve senki iránt sincs bennem. Csak elég könnyű felbosszantani, aztán füstölgök magamban, vagy hangosan káromkodok.
Bizonyos tekintetben a rabja vagyok a szokásoknak, ugyanakkor mégis mindent össze-vissza csinálok. Segítséget szinte sohasem szeretek kérni senkitől, pontosan azért, amiért nyilvánosan sem engedélyezem magamnak, hogy összetörjek; a gyengeség jele lenne. Én pedig egy erős, független nőnek tartom magam, aki igyekszik egyedül is megállni a lábán. Az azonban legalább a pozitív oldalra sorolható velem kapcsolatban, hogy van önirónia bennem, méghozzá nem is kevés. Magamat éppen úgy tudom kritizálni, mint bárki mást, ráadásul hajlamos is vagyok vonzani a rázósabb eseteket. Ha mégsem, akkor is megtalálom őket valahogy, csak hogy ne legyen unalmas az élet.

- Én tényleg jól vagyok. – jelentettem ki kategorikusan újra, már nem is tudom, hogy hányadik alkalommal.
- Dr. King, még csak nemrég tért magához a kómából. Nem szégyen, ha időre van szüksége.- erősködött tovább, mintha csak belém akarná beszélni a saját igazát. Tudom én, hogy jót akart nekem, és az ő felelőssége voltam, de válaszul csupán egy újabb szemforgatásra futotta tőlem, nem többre.
- Az lehet, de tényleg jól érzem magam! Egy kicsit sajog még a fejem, de semmi komoly! – kötöttem én is az ebet a karóhoz, hiszen szokásom nekem is ragaszkodni a saját igazamhoz. – És saját felelősségre szeretném elhagyni a kórházat. Ne aggódjon, ha valami bajom lesz, akkor sem fogok magának esni, és perrel fenyegetni. Valószínűleg a családom sem, mivel ismernek már eléggé ahhoz, hogy tudják, hogy úgyis én ragaszkodtam ehhez… - próbáltam tovább érvelni, bár az már más lapra tartozik, hogy igazából nagy eséllyel ebben az esetben is perelnének, mert az orvosnak van joga dönteni, és nem nekem.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem tarthatom itt, bármivel próbálom is meggyőzni. – mondta végül néhány percnyi szuggeráló méregetést követően. – Azért a zárójelentést még várja meg, ha kérhetem! – azzal megfordult, és már magamra is hagyott. Mintha csak a kilincset adta volna át, szinte pár másodperccel később meg is jelent a - partnernek ugyan nem nevezhető, de mondjuk inkább afféle barátnak – rend buzgó őre.
- Mi a helyzet, Csontlady? – úgy rezzentem össze a hang hallatán, mint akit rajta kaptak valamin. Ha úgy nézzük, talán tényleg lebuktam, mert éppen az ajtónak hátat fordítva próbáltam kifeszegetni a kézfejemből az infúziót.
- Meg vagy őrülve?! – azt túlzás lenne állítani, hogy megpördültem, de egészen csigákat megszégyenítő gyorsasággal sikerült az érkező felé fordulnom. Kóválygott egy kicsit a fejem, ebben legalább nem hazudtam. – A frászt hoztad rám! Mit keresel itt? – beletúrtam a hajamba a szabad kezemmel, vagy legalábbis azt imitáltam, mert igazából csak a fájó pontokat akartam megnyomkodni.
- Csak nem szökni készülsz? – kerülte ki a válaszadást könnyedén.
- Nem szököm én sehová, csak hazamegyek, és a kanapémon fekve fogom kikúrálni magam. – szegtem fel dacosan az államat. – Nincs kedvem tovább itt üdülni, így is túl sok idő volt… - ingattam a fejemet rosszallóan.
- Csupán pár nap, amiből nem is emlékszel semmire. Ráadásul, ez nem egy egyszerű megfázás, amiből kikúrálhatod magad egyedül is. – emlékeztetett finoman, de csak egy dühös pillantás volt a jutalma érte.
- Miért jöttél? Van valami hír? – váltottam gyorsan témát, mielőtt megint összeszólalkoznánk és felhúznám magam. Azt hiszem, az határozottan nem tenne jót nekem most.
- Nem, még semmit nem találtunk. A vallomásod is túl ködös, és bizonyíték nélkül csak úgy nem rendelhetünk el belső vizsgálatot. – sóhajtott gondterhelten, aztán fél fenékkel neki támaszkodott az ágy végében a matracnak.
- De volt bizonyíték, csak… - nem emlékeztem, és a szavak belém is forrtak azon nyomban. Tényleg homályosak voltak az emlékeim arról a napról, amikor valaki jó ötletnek tartotta, hogy nagy ütést mérjen a fejemre hátulról, valamiféle vascsőre hajazó tárggyal.
- Csak nem emlékszel. Igen, tudom. Erről beszélek! – mutatott rá a nyilvánvaló hiányosságokra, mire reményvesztett sóhaj kíséretében roskadtam bele a látogatók számára fenntartott székbe.
- Persze, hogy nem emlékszem, kényszerpihenőre küldtek pár napra! A rohadék biztos nagyon elégedett magával, amiért parkolópályán vagyok, még ki tudja, hogy meddig. De istenemre mondom, hogy nem fogom hagyni magam! Engem nem lehet csak így félreállítani az útból! – közben hevesen gesztikuláltam, magammal rángatva az infúziót tartó állványt is. Még mindig nem sikerült megszabadulnom tőle.
- Én amondó vagyok, hogy jobb lenne tényleg pihenned még egy kicsit, amíg lezárjuk az ügyet. – dörgölte meg fáradtan az arcát. Úgy nézett ki, mint aki nem aludt rendesen már jó pár napja.
- Először is, nem vagyok rá képes, és ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én. Eleget pihentem, és vissza akarok térni a munkámhoz. Másodszor pedig, úgysem fogtok találni semmit, és lezáratlan marad az egész. Pedig valaki megtámadott, és meg akart ölni azért, mert túl közel jutottam hozzá. Belsősnek kellett lennie, ezt szinte biztosra veszem! – és ha a rendőrségen belül kell keresni az illetőt, az máris bonyolítja a dolgokat. Nem örültem neki egyáltalán, de a folyamatban lévő nyomozás nem hagyott nyugodni. Így jutottam el valahová, ahová nem szabadott volna talán, és ezért kaptam azt a jó kis maflást is. Tanulnom kellene talán belőle, de az nem én lennék. Lételemem a veszély, nem mondtam még?
- Igen, tudom. Pontosan ezért aggódom miattad. Mi rá a garancia, hogy a legközelebbi próbálkozása nem lesz sikeres? – helyezett kilátásba egy újabb gyilkossági kísérletet. Nekem is megfordult már a fejemben, de mástól hallva határozottan nem nyerte el a tetszésemet az ötlet.
- Semmi, de akkor sem ülhetek tovább tétlenül! – szorult ökölbe a kezem, majd újra a csövet kezdtem húzgálni.
- Pedig pontosan ezt kellene még tenned egy darabig. Meghúzni magad, és hagyni, hogy elcsituljon a vihar. – ha azt gondolta, hogy ilyesfajta ésszerű érvekkel meggyőzhet, akkor nem ismert még meg eléggé a sok közös munka ellenére sem. – Jézusom, rossz nézni, amit csinálsz! – forgatta a szemeit a hátam mögött. – Azt legalább megengeded, hogy hazavigyelek? – kérdezte, néhány percnyi hallgatást követően.
- Igen, azt megköszönném. Ha megkaptam a zárójelentést, már mehetünk is Isten hírével! – tekintetemmel a ruháimat kerestem, amiket utólag hoztak be nekem. A korábbiakat bezacskózták és bizonyítékként elvitte a rendőrség.
- Kint megvárlak! – azzal ismét magamra maradtam. Le kellett ülnöm, mert szédülni kezdtem, de túl büszke voltam ahhoz, hogy ezt bevalljam. Nem lesz semmi baj, otthon majd beveszek egy-két fájdalomcsillapítót, és a világ máris egy szebb hely lesz. Csak addig kellett kibírnom valahogy.