Jennie & Henci

Van egy bizonyos szint, ameddig tök jogosan mondhatja rám bárki, hogy 'jó srác ez a Henry Marsh, csak ne fogna bele mindig mindenbe, hogy utána félbe hagyja a dolgokat'. Ez igaz arra a harmadikos kötelező olvasmányra, amiből összesen tizenhat oldalt sikerült elolvasnom - pontosabban annyit voltam hajlandó -, hiába ígértem meg Linusnak, hogy jó leszek és az enyém lesz a legjobb olvasónapló az egész évfolyamon. Meg arra az esetre is, amikor kitaláltam, hogy rendszerezni fogom a könyvespolcomat, amit úgy két sor után untam meg és végül úgy nyomkodtam be oda a köteteket, mintha valami betörő a családi vagyont kereste volna, amit nem párnában tartunk otthon, hanem a könyvek között. Meg arra is, amikor középsuli elején elkezdtem matek szakkörre járni és úgy a másfeledik alkalom után ott is hagytam. Arra nem, amikor kosarazni kezdtem, mert a sport túlságosan jól segített levezetni az energiáimat, ráadásul tele volt az iskolai csapat a barátaimmal. Ki hagyta volna ki az edzéseket ennek tudatában? Asztronauta sem lett belőlem és varrni sem tanultam meg, inkább felveszem a zoknikat lyukasan minden télen, mint hogy megpróbáljam átfűzni a cérnát egy aprócska tű fokán.
Ha most tök komolyan körbe kellene járnunk ezt a témát, akkor simán arra fognám ezt az egészet, hogy nem én akarok ilyen lenni, pusztán örököltem a dolgot apától. Nem azt mondom, hogy ő egész felnőtt életében soha nem fejezett volna be még száz százalékosra valamit, mert a munkáját eléggé szereti és valószínűleg a következő életében is vízvezetékszerelő akar majd lenni. Azt egyébként nem tudom van-e döntési lehetőségünk vagy sem két élet között, mert sosem tapasztaltam még, de ha igen, akkor én macska akarok lenni. Vagy világsztár. De ha valaki apára ütött a családban, akkor az én vagyok. Megint nem arra gondolok, hogy a tehetségeket illetően, mert az összes ész és vízvezetékszerelési-képesség a nővéremé, én inkább apa rossz tulajdonságait gyűjtögettem össze. Ugyanolyan lomosak vagyunk, ugyanúgy képtelenek vagyunk két dologra figyelni egyszerre és ha megy a meccs, gyakorlatilag a házat is kipakolhatnák mellőlünk. Lehetne ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy engem tuti nem cseréltek el a kórházban baba koromban? Nem hiszem!
És mi az, amit mindezen rossz tulajdonságok ellenére is jól csinálok és amit sosem hagytam még félbe? Hát a párkapcsolataim. Ezt Linus is alá tudja írni, habár nem tudom tanúskodhat-e valaki mellett a saját ügyvédje, mert ha bajba keverednék, tuti hogy a nővéremet kérném meg, hogy segítsem rajtan - mint ahogy egyébként teszem azt nap mint nap. Erről jut eszembe, bővíthetnénk a 'dolgok, amiket befejeztem és/vagy tervezek befejezni' listát azzal, hogy muszáj leszek megszerezni azt a diplomát, amiért lényegében Linus fizet. Én meg azzal fizetek neki, hogy büszkévé teszem és jó jegyeket viszek haza - már ha megtalálom a megfelelő olvasmányokat bizonyos órára ugyebár.
Ami azt illeti, a jelenlegi párkapcsolatom (?) és a barátnőm (??) helyett sokkal többet gondoltam mostanában arra, hogy mi van az egyetemmel. Míg Jennie válaszra sem méltatott, addig a kötelező olvasmányok és egyetemi gyakorlati órák nem akartam megszűnni létezni, hiába bizonygattam volna bárkinek is, hogy belőlem egyszer majd világhírű modell lesz, köszönhetően a mentoromnak, Sorennek, aki mester volt ebben a szakmában. Ennek fényében képzelje el mindenki a meglepetést az arcomon, amikor a lány, aki egyébként a létezésemet sem vette tudomásul - és amiért egyébként én véglegesen és örökre megharagudtam rá (oké, ez így túlzás, de egyszer éreztem így) -, egyszerűen ott állt előttem. Nagyon buta arcot vághattam, mert a mellettünk elsétáló hallgatók mosolyogva súgtak össze. Ez a buta pillantás pedig még akkor is Jenniet követte, amikor mellém lépett és belém karolt.
- Szia... - nyögtem ki végül, mert ha valaminek neveltek, az biztosan nem egy büdös paraszt volt. - Hát ami azt illeti... - Nyilván olyankor nem jut eszembe semmilyen hazugság - mármint füllentés, csak füllenteni szoktam! -, amikor leginkább szükségem lenne rá. A szabad kezemet a tarkómhoz emeltem és megborzoltam valamelyest a hajamat, amíg gondolkodtam. A múló másodpercekkel azonban elúszott a lehetőség, hogy előálljak valamilyen kifogással, milyen programom is lenne.
- Hogyhogy itt vagy? - Bukott ki belőlem a leginkább engem foglalkoztató kérdés. Önmagában persze örülnöm kellett volna neki, hogy látom őt, mi több nem esett baja, mert ugyebár az, hogy egyáltalán nem lépett velem kapcsolatba még azt is jelenthette volna, hogy valami végzetes baja esett. De túlságosan nagy volt a meglepetés ahhoz, hogy bármi értelmeset tudjak reagálni. Valószínűleg még mindig úgy pislogtam rá, mint aki szellemet lát. Ami azt illeti, kedvem lett volna megcsípni az arcát, hogy tudjam tényleg itt van-e...
- Nekem csináltad? - Tényleg úgy ismételtem vissza a szavait, mintha egy értetlen kölyök lennék, a kezében tartott finomságokra pedig még az eddiginél is értetlenebbül néztem. Az alsó ajkamat duzzogva toltam előre, mert küzdött bennem az éhség - és tudtam, hogy Jennie nem mérget ad nekem, sem a bátyjainak -, és a neheztelés, amit akaratlanul is, de iránta éreztem. Gyűlöltem, ha valaki figyelmen kívül hagy engem. Pontosabban rettegtem attól, hogy az emberek elhagynak engem, ami azt is jelenti, hogy Jennie az én szememben az egyik legmegbocsáthatatlanabb bűnt követte el. De most mégis itt volt.
- Beszéltünk volna, ha hajlandó lettél volna válaszolni nekem - szúrtam oda sértődötten, ami lehet, hogy úgy nézett ki mások szemében, mint amikor egy hat éves duzzog, de én teljesen jogosnak éreztem az érzéseimet. - Nem ér, hogy eltűnsz, aztán fogod és megjelensz, mintha semmi nem történt volna! - Úgy gesztikuláltam a szabad kezemmel, mintha épp egy vita kellős közepén lettünk volna, holott épp az volt a kérdés, hogy egyáltalán ráérünk-e vitázni. Vagyis nem vitázni, megbeszélni a dolgot. Mély levegőt vettem, hogy lehűtsem a forró fejemet és a szemem sarkából vetettem egy pillantást az aprócska lányra.
- Végül is már eljöttél eddig és megcsináltad a szendvicseket... - Összeszedtem a bátorságom és tényleg az arcához emeltem a kezemet, hogy megcsípjem azt, miközben gondosan hátrébb léptem néhányat, hogy ne érjen el, ha cserébe bokán akarna rúgni. - Szóval tényleg itt vagy. - Nyugtáztam a kísérletem eredményét, pár másodpercig még rajta tartva a pillantásomat és egyben a teljes figyelmemet is. - Te ettél már? - Csak a válaszát követően fordítottam el a fejemet és intettem a park irányába az állammal. - A parkban le tudunk ülni enni. - Néhány másodperc szünetet tartottam csak, majd hozzátettem: - És beszélni. - Egyelőre nem tudtam mi mást mondhatnék még, vagy mit lenne szabad egyáltalán. Baromira nem gondoltam át, hogy mi lesz, ha megint találkozunk, mert már abban sem voltam biztos, hogy valaha lesz ilyen.
- Hogy találtál meg? - Erre azért kíváncsi voltam. Tudom, hogy minden nő felér egy FBI ügynökkel és Jennie harci tudása alapján már amúgy is megadtam volna neki ezt a tiszteletbeli címet, de azért sosem mutatta még be milyenek a nyomozási képességei. Durva. Ennyire menő az én barátnőm. Már ha a barátnőm még.

⋈ | ki izgul itt, hm??? | 1095 | gúnya