Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Az ominózus kérdés, amit mindenki megkapott már. Nem tudom, hogy mindenki úgy is érzi-e magát, mint én, de van egy olyan érzésem, hogy igen. Azt várják tőlem, hogy már rögtön a gimnázium elején kitaláljam, hogy mi az, amit csinálni szeretnék az életem hátralévő részében, ez pedig eléggé stresszel engem. Akkor is, ha ez nincs kőbe vésve, csak tanácsadás … viszont akkor miért veszi mindenki olyan komolyan? A szülőknek és tanároknak ez talán fontosabb is, mint nekünk. Hogy úgy érezzék van kézzel fogható eredménye annak, amit csinálnak. A szülők pedig okkal, vagy ok nélkül, de úgy érezhetik, hogy ambiciózus gyerekeket neveltek.
Megpróbáltam anyát lebeszélni arról, hogy itt legyen, azzal érvelve, hogy úgy is lesz majd még azelőtt is, hogy elvégezném a gimit, de esélyem sem volt. Az, hogy ő itt lesz, valószínűleg a születésem pillanatában eldőlt, úgyhogy beletörődtem és nem ellenkeztem. Fáradt voltam az utolsó órám végére, de akármennyire is korainak és ijesztőnek gondolom ezt hirtelen, azért izgatott is voltam miatta. Szórakoztató eljátszani a gondolattal, hogy mi lehetnék. Jobban belegondolni pedig utána ijesztő. Azt hiszem ezt hívják egyensúlynak.
Mikor kiléptünk az osztályteremből már minden tele volt szülőkkel, nagyszülőkkel és persze diákokkal a standok, szórólapok, ilyen-olyan szakmákat és egyetemeket hirdető plakátok sűrűje közepette. – Menj csak, én megvárom anyát – ráztam meg a fejem, mikor Nicole megpróbált a kijárat felé húzni. Ő pontosan tudta, hogy mi akar lenni, nem érezte, hogy szüksége van erre az egészre. Hogy emiatt irigyelnem kéne, vagy sajnálnom, azt nem tudtam eldönteni. – A jövőmről van szó, igazi anya-lánya program – magyaráztam mosolyogva, mikor a kissé értetlenkedő arcát láttam. Anyának és nekem mostanában nincs sok közös programunk, ezt Nicole is tudta.
Ide-oda lépegetve keringtem, odaköszönve néhány ismerősnek és a szüleiknek is, akik olyan elégedett és magabiztos mosollyal pásztázták a folyosót, hogy megsajnáltam a gyermekeiket. Szóval így néz ki, ha valakinek előre eldől a sorsa?
Már éppen azon gondolkodnék, hogy felhívom anyát, mikor széles mosollyal az arcán egyszer csak előbukkant a tömegből, ami a főkapun áramlott be. Még elcsíptem a mellettem álló anyuka rosszmájú pillantását, mielőtt anya közelebb ért volna és se szó, se beszéd, megölelt, mintha csak a játszótérre jött volna értem évekkel ezelőtt. – Szia – mosolyodtam el, amiből ő sokat így nem láthatott, mert viszonoztam az ölelést, habár nem azzal a hévvel, mint anya. – Kicsit túlöltöztél – jegyeztem meg, mikor elhúzódtam tőle és gyorsan végigpillantottam rajta. Én már hozzászoktam, a bíróságokon meg kell adni a módját, az itteni szülők többsége viszont, akárcsak a mellettünk álló anyuka is, inkább csak furcsállva nézte anyát. Vagy inkább irigykedve?
- Hááááát – nyújtottam el a szót bizonytalanul. Egyszerűbb lett volna simán csak nemet mondani. – Itt a művészeti blokk kezdődik, azt hiszem. Nem annyira az én világom – vontam meg a vállam. Ebben azért majdnem biztos voltam. Szerettem rajzolni, de annyira jól azért nem megy, hogy ebből is kockáztassam meg a megélhetésemet. – Tudod, oda mehetünk venni pár darabot, ha szeretnél – pillantottam anyára, megeresztve egy halovány mosolyt, ahogy megindultam a sütemények felé. Nem mondom, hogy menthetetlenül édesszájú vagyok, de szerencsés genetikát örököltem, hogy ne kelljen aggódnom miatta. Az egyöntetű vélemény az, hogy anya gyönyörű, apa pedig halhatatlan. Genetikai jackpot! – Mesélték, hogy pár éve titokban nem csak a színjátszást hirdették, hanem – na ezt próbáljam meg valahogy szépen megfogalmazni – a felnőtt filmes szakmát is. Kísérleti szaknak szánták, de nagy volt a túljelentkezés – meséltem, útban a sütemények felett, jót mosolyogva még most is a sztorin. Gabe mesélte, hogy szinte az egész iskola ott állt sorba. Még, hogy nem vagyunk elég haladószelleműek!
- Az orvosi blokkot is megnézhetnénk – vetettem fel az ötletet, harapva egyet az egyik süteményből – Mr. Dutsch is arra van. Megadhatnád neki a számod, akkor tuti nem kéne többet biológiai beadandókat írnom. Lacey anyja randizott vele, Lacey pedig azóta alig jár be. Mr. Dutsch téged is nagyon kedvel, nagyon szomorú volt, hogy múltkor a nagyi jött a fogadó órájára …   csóváltam meg a fejem, igyekezve elfojtani a vigyort, de nem jártam túl nagy sikerrel. Az tenne be nekem csak igazán, ha anya elkezdene randizni az egyik tanárommal, mint egy rossz szerelmi vígjátékban. De csak megadni a munkahelyi számát mondjuk, hogy a lánya mentesüljön néhány olyan dolog alól, mint a biológiából írt heti beszámoló, amit senki nem kíván a lányának … ez inkább hősiesnek hangzik, nem?
- Tudod mi a legújabb divat? Légiutaskísérők – mondtam, ellökve magam az asztaltól, megindulva a folyosón. – De akkor már inkább vezetnék repülőt. Ahhoz katonai akadémiára kell mennem? – pillantottam kíváncsian anyára. Inkább csak kicsit húzni szerettem volna, semmint komolyan gondoltam. Nem érzem valami jól magam a magasban, és van egy olyan érzésem, hogy ez nem túl szerencsés egy pilóta esetében. Habár, a repüléstől magától nem félek, csak a zuhanástól. – Oh, várj, ezt nézd! – torpantam meg hirtelen, az egyik falon lógó plakátra bökve. – Nem a Columbiára járt apa is? – döntöttem enyhén oldalra a fejem, anyára pillantva. Apa már megjegyezte párszor, hogy nyomozónak kéne mennem. Anya tuti infarktust kapna. – Nézzük majd meg a Columbiát is – vontam aztán meg a vállam, tovább indulva a tömeggel együtt, bevárva anyát.
- A nagyi azt mondta, hogy ne hagyjam magamra erőltetni, amit te és apa akartok – szólaltam aztán meg nézelődés közepette. A megbízhatatlan tuskó kifejezést használta, de ez bevett becenév, amivel apát szokta illetni. – Mi van akkor, ha … nem akarok egyetemre menni? – pillantottam rá, megállva Szent Péter Egyetem asztalánál, a kezembe véve az egyik prospektusukat az asztalról. – Nem azt mondom, hogy nem akarok – vontam meg a vállam, lapozgatva a kis füzetet. – Csakhogy mi lenne akkor. Erőltetnétek? – kérdeztem kíváncsian. Igazából nem tudom, hogy milyen válasszal lennék elégedett. Talán egyikkel se, talán bármelyikkel. Nem olyan könnyű azért velük. Anya ráadásul pszichiáter is, nem csak ügyvéd. Apa pedig a Columbusra jár előadásokat tartani, szóval néha megfordul a fejemben, hogy én hozzájuk képest ”csak” mi lehetek.

Hümmögve bólogattam. Nem voltam életemben még egyetlen tárgyaláson sem, de azt tudom, hogy mindegyik elszokott húzódni. A honnan kérdésre pedig a válasz egyszerű: anya szinte mindig túlórázott.
Nem ellenkezve, mikor anya húzni kezdett magával. Tudom, hogy anya szép, és a környezetemben ezt szinte folyton meg is erősítik, de ettől még megpróbálhatnának mások leplezni, hogy a magánéletük sivár, mint a sivatag. Legalább csukott szájjal nyáladzanának. Főleg egy iskolában, mikor ott áll az ember mellett a lánya.
-Jó ötlet – pillantottam anya felé, majd a pult szélén lévő kis dobozt magamhoz vettem, és mindegyik fajtából tettem el egyet. – Hát öhm … - kezdek bele, de itt el is akadok. Nehéz ezt a megfelelő szavakkal még jobban kifejteni, de úgy tűnik nem is kell, mert anya reakciója nehezen félreérthető. – Még nem jártam ide akkor – mosolyodtam el. Nem, mintha megfordult volna a fejemben, hogy egyébként jelentkeznék. De anya arcát látva megérte megemlíteni. – Pár száz évvel ezelőtt a pápa ugyanezt mondta, mikor fizikát, kémiát akartak tanítani … -  jegyeztem meg vigyorogva. Nem tudom elfojtani, úgyhogy inkább meg se próbálom.
- Mert azt szeretnéd, hogy a lányod biológia beadandókkal szenvedjen? – pislogtam felé ártatlanul. Csak vicceltem, de azért tényleg hálás lennék, ha örökre mentesülnék a gimnazista lét ezen kínja alól.  
Meglepve, de mosolyogva pillantottam anyára, mikor nevetni kezdett. Nem azt mondom, hogy az anyának nincs humorérzéke, de amennyit aggódik (plusz feleslegesen vitatkozik velem) és dolgozik, néha elfelejtem, hogy tényleg jó humora van. – Szegény Mr. Dutsch. Inkább kérnéd meg apát, hogy intézze el, minthogy randizz vele – jegyeztem meg, elég átlátszó kísérletet téve, hogy úgy tűnjön, mintha együtt éreznék a biológia tanárommal. Egyébként, tényleg elég jó esélyünk lenne megúszni egy gyilkosságot. Anya ügyvéd, apa rendőr, ha ilyen családi háttérrel nem tudnánk elsikálni egyet, az már szinte szégyenre adna okot.
- Az aggódás részéhez már most hozzá vagyok szokva – lopva pillantottam felé. Nem tettem hozzá, hogy ezt általában feleslegesen teszi, mert ez is felesleges lenne. Ebben eddig se jutottunk dűlőre. – De igazad van, begyógyszerezve aligha repülhetnék – csóváltam meg a fejem lemondón, de ez csak anyának szólt. Belül inkább megkönnyebbültem, hogy ténylegesen nulla az esély arra, hogy én repülőt, vagy bármi mást vezessek odafent. – Légiutaskísérőként sokat utazgathatnék, bár … -  hirtelen eszembe jutott, hogy itt is akad egy nem éppen könnyen kiküszöbölhető akadály. – szerintem nem ütöm meg a szintet – a kézfejemmel lifteztem a fejem felett, jelezve, hogy mire is gondoltam. Alacsony vagyok.
Még szerencse, hogy van legalább két évem eldönteni, hogy merre tovább. Persze, a nevesebb egyetemeket mindenki ismeri név szerint, és mindenki oda is szeretne menni, csakhogy a legtöbbeknek nem jön össze. Ráadásul sokan más államokba mennek inkább, de nekem még most elég furcsa a gondolat, hogy New Yorktól messze éljek és tanuljak. Itt nőttem fel, ha nem is az egész várost, de Brooklynt elég jól ismerem, néha elég idegennek is érzem magam a város más részeiben.
Nem vagyok felkészülve arra, hogy megint magához szorítson, ma már másodjára, úgyhogy szinte rongybaba módjára csüngök a kezei között. – Oké … mi van veled, anya? – kérdeztem kissé furcsállva, de kíváncsian az ölelésébe zárva még mindig. Már így is sokszorosan túlléptük a havi ölelések számát, úgyhogy valaminek állnia kell a háttérben.
Megköszörültem a torkom, és megigazítottam a blúzom, mikor elengedett. Csak egy gyors pillantást vetettem a körülöttünk állók felé, de mindenki inkább a saját dolgával volt elfoglalva, semmint anya meglepően erős és hirtelen érzelmi kitöréseivel.
- Csak vésztartaléknak gondoltam, ha sztriptíztáncosként nem jönne össze Las Vegas-ban – vontam meg a vállam, mosolyogva pillantva anyjára. A családi támogatásnak valószínűleg ez is a határán kívül esne, igaz?
- Na jó, de … kissé fura, tudod? Pár év gondolkodás után eldönteni, hogy mit akarok egész életemben csinálni, ez olyan … mint az orosz rulett – sóhajtottam fel a prospektust lapozva. Persze, vannak, akik tíz éves koruk óta tudják, hogy mik akarnak lenni, és nyolcévesen én is kitartottam amellett, hogy hercegnő leszek, de az álmok törékenyek. – Apát is szeretted, hiába voltál sokszor ideges rá – pillantottam fel rá a lapok mögül. Vagy a múlt időt felesleges használom? Úgy tűnik az emberek azokat a dolgokat és embereket szeretik a legjobban, amik miatt a leginkább idegeskednek. Ami azért ironikus.
- Rosszul vagy? – pillantottam kissé aggódva anyjára, majd megráztam a kezemben lévő dobozt, ami tömve volt süteménnyel. - Akkor ezt inkább tegyük vissza? – én csak pár harapást ettem, nem éreztem semmi furcsát utána, de ha anya igen, inkább hagyjuk itt, nem szeretném, ha Charlie ezek miatt lenne később rosszul.
- Ez semmi, rangadókon legalább kétszer ennyien vannak – jegyeztem meg, anya csuklója köré fonva az ujjaim, hogy vezessem őt a hátrébb sorolt egyetemek standjai felé, ahol kevesebb volt az ember. – Mindenki a Yalere, Princetonra, Harvardra, Columbiára, Stanfordra akar bejutni – sorolhattam volna még a nevesebb egyetemeket, de felesleges lett volna. – De nem fognak – láttam egy felmérést nem olyan rég a tavalyi statisztikákról és a jelentkezőnek csak a töredék része tudott bejutni ezek közül valamelyikre. Nem elég jónak lenni már, az kevés.
- Tényleg? Óvodában, vagy inkább iskolában? – kíváncsiskodtam, ahogy forogtam a tengelyem körül, nézelődve a plakátok és standok sűrűjében. Annyi alternatív jövő sorakozott fel hirtelen előttem, hogy kezdtem bepánikolni. Nyugi, Bae, végül is, csak az életed hátralévő részéről kell majd döntened…
- Ez is jól hangzik, nézd – mutattam az egyik stand melletti asztalra kihelyezett papírok felé. – Oknyomozó újságíró. Kicsit veszélyesnek hangzik – tettem aztán hozzá, ahogy tovább olvastam. Van egy olyan érzésem, hogy az átlagéletkor sem túl magas köztük, de ezt persze érthető okokból nem reklámozzák. – Mit szólsz az ápolóhoz? Tényleg olyan lehet, mint a sorozatokban? – kérdeztem mosolyogva. Van egy olyan érzésem, hogy a válasz erre a kérdésre is az, hogy nem. Pedig annyi Grace Klinikát néztem, hogy az egyetem egy részét is kihagyhatnám.
- Te honnan tudtad? Miért pont ügyvéd lett belőled? – pillantottam anyára, visszaejtve a szórólapot az asztalra. Végül is, anya szereti azt, amit csinál, és jó is benne. Infót gyűjteni pedig arról, hogy mi alapján érdemes dönteni, nem ártana. Van még időm, tudom, de lehet jobb lenne, ha tudatosan készülnék és nem az utolsó pillanatban jutnék döntésre, ugye? Nem, mintha mindent előre ki kéne találni, de most talán … jobb lenne előbb, mint később. Mégis mikor a legalkalmasabb az embernek a jövőjéről dönteni? Létezik egyáltalán jó időpont?

A magánélet szentsége. Valami, amit anya biztos sokszor hall a bíróságon, otthon viszont lényegében semmi veszi azt. Kis túlzással nem léphetem át senkivel se anélkül a küszöböt, hogy ne kéne hosszasan kérdésekre válaszolnom, miután az illető elment. Nicole pont ezért nem is jön már át, mert belefáradtam abba, hogy anya első kérdése, miután kiengedtem őt, az, hogy: mire akart már megint rávenni?
- Ez már nem a középkor anya, nem kell nyakig begombolkozva feszengeni egy drága étteremben, ahol még csak jól sem laksz – magyaráztam neki mosolyogva. Valahogy így képzeltem el az idősebb korosztály randijait. Kicsit ironikus, hogy a randit idegennek érzi, de apával simán összejár a hátunk mögött, mintha csak kamasz lenne, aki titkolja a fiúját a szülei előtt. – A zsánered? – pillantottam rá meglepve, majd elmosolyodtam. -  Na és hol marad a belsőértékek fontossága? – csak húztam őt, tudtam, vagyis legalábbis sejtettem, hogy mire céloz. Csúnya ilyet mondani, de egy anyához hasonló nő megengedhette magának azt, hogy több elvárása legyen egy pasi felé, mint egy kevésbé vonzó, vagy kiszolgáltatottabb helyzetben lévőnek. Ez persze nem jelent semmit, mert anya elvált, és a zsánere a volt férje, úgyhogy … lényegében hiába engedhetné meg, hogy több elvárása legyen, nem igazán van. Már azt leszámítva, hogy apa kapja össze magát, de őszintén szólva, néha én se tudom eldönteni, hogy apa épp mennyire törekszik erre.
- És szerencsét hoz, ha madár tojik rád, tudom. De csak azért mondják, hogy ne érezd magad olyan rosszul miatta – sóhajtottam fel. A jóból keveset adnak is ilyesmi. Főleg annak fényében, hogy egész magas, és az átlagot nézve anya is, míg én elég alul méretezettre sikerültem. Persze, a suli orvos is mindig megjegyzi, mikor a magasságom méri, hogy ne aggódjak, fiatal vagyok és még van időm, de annyit hazudta már ezt, hogy könnyű átlátni a mosolyán, mert belefáradt már ennek a hamis bizonygatásába.
- Alig pár perce, anya – jegyeztem meg, továbbra is furcsállva a dolgot, de … talán ez a felkészítés a végzős évemre. Valószínűleg ki se fogok látni anya karjai közül, annyit fog ölelgetni majd. – Szóval ő támogatná? – cukkoltam tovább anyát vigyorogva, de aztán valamivel komolyabb képet vágtam, jelezve, hogy egyébként értettem a célzást.
- Több százan vagyunk anya. A jövőnk nem ugyanannyira érdekli a pályaválasztási tanácsadót – vontam meg a vállam beletörődve. Talán mérgesnek kellett volna lennem emiatt, de nem igazán ment. Elvégre, engem se egyformán érdekel mindaz, amit tanulunk. – Az igények is változnak. Dorothy Andrews például havonta változtatja a terveit, míg Oliver Brown azóta állatorvos szeretne lenni, hogy megszületett. Nem olyan könnyű a munkája, mint elsőre tűnik – ezt mondjuk egy szülő biztos nehezebben látja be, elvégre, az ő gyerekének jövőjéről van szó. – Sokan pedig úgyse mennek majd egyetemre – tettem még hozzá, aláhúzva a mondandóm. A tanárok többsége persze megjegyzi hébe-hóba, hogy megéri egyetemre járnunk, de ők is odajártak, és mire mentek vele, igaz? A fizetésük nem túl jó, cserébe az őrületbe kergetik őket minden nap és finoman szólva is kevés a tisztelet az irányukba. Kétlem, hogy egyetemre mennének, ha visszarepülhetnének az időben.
- Naná, a foci meg úgy a sport amúgy is több embert érdekel, mint a tanulás – nálunk szinte biztosan, de van egy olyan érzésem, hogy ez később sem változik. A folyosókon sétálva egész gyakran kapok el olyan beszélgetésfoszlányokat, ahol a tanárok valamilyen meccsnek az eredményéről beszélnek, vagy valamelyik játékost ajánlanák be a pokolba a rossz teljesítménye miatt.
- A szüleik nem tudják fizetni, vagy nem kapnak ösztöndíjat. Ha mindenkit felvennének, mindenki egyetemre járna, nem? – már csak a hatalmas bulik miatt is. Tippelek, sose voltam egyetemi bulin, de Nicole elbeszélése alapján elég durvának tűnnek.  Az elit egyetemek azért elit egyetemek, mert kevés ember kerül be oda – és még van pár tényező, de a leegyszerűsített verzióm így szól. Elég sokan jelentkeznek minden évben és meglepne, ha az elit egyetemekre bejutottak százalékos aránya kiugró lenne.
- Igazad van – vallottam be vigyorogva. – Könnyebb velük, mikor még a gondolataik tőmondatokból állnak – olyankor aranyosak, könnyű kitalálni, hogy mit szeretnének. Mikor azonban már tudnak összetetten gondolkodni és van saját akaratuk, akkor borzasztóan idegtépők tudnak lenni, és ez Charlie-ra is igaz, ahogy gondolom rám is az volt.
- Na és a hadi tudósító? – teszek rá még egy lapáttal. Persze, tudom, ha anyán múlna, akkor a világ legbiztonságosabb szobájában üldögélnék és semmi olyat nem csinálnék, amivel egy kis esélye is van annak, hogy veszélybe sodorhatnám magam.
Figyelmesen hallgatom anyát, miközben beszél. Nem igazán szokott az apjáról beszélni, ahogy a nagyi sem. Azt persze tudtam, hogy nem ők voltak a boldog házassági családmodell reklámarcai, ahogy apáék sem. – Ezért váltál el apától is? Miattunk? – kérdeztem egyet hirtelen, felé pillantva. Vajon, ha Charlie és én nem lennénk, akkor anya még mindig gyűrűt hordana az ujján és próbálná rávenni apát arra, hogy legyen jobb?
- Örülj neki, hogy nem egy gorilla vajúdik. Biológia órán végig néztük, ahogy egy ló szül – ha az volt Mr. Dutch terve, hogy már most megutáltatja velünk a szülés gondolatát, akkor sikerült neki. – Olyan volt, mint egy ördögűzés. Szülészeten biztosan nem fogok dolgozni – ezt teljesen egyértelműen kitudtam jelenteni, ahogy vetettem egy pillantást a tévé felé én is. Ha sok mindenben nem is, ebben egészen biztos vagyok. - Az ő PR részlegük nem épp a legjobb - mosolyodtam el, levonva a következtetést abból, hogy az emberek többsége anyával osztozott a reakciójában.
- Ha olyan helyre mennék, amit te nem akarnál, attól még ... tudod, támogatnál? Nem úgy értem, hogy pénzzel, hanem minden másban. Na jó talán anyagilag is - anélkül elég nehéz lenne, ösztöndíj ide, vagy oda. - Azt szeretném, ha ... tudod, nyomot hagyhatnék. Mint ti apával. Valami fontosat csinálni, amivel segíthetek másoknak és jobbá tehetem a dolgokat - szóval igen, szuperhős szeretnék lenni. Tudom, hogy ez milyen hülyén hangzik és azt is tudom, hogy mindenki valami ilyen munkáról álmodozik. Tudom. - Mit érzel, mikor megnyersz egy ügyet és lezárod vele mások életének a fájó részeit? Valami olyat akarok én is - anélkül, hogy tudnám milyen is az. Csak annyit tudok, hogy szeretnék nem a szürke hétköznapokban dolgozni. Igen, azt hiszem ezt akarom. Nem beleragadni az általános dolgokba, hanem épp ellenkezőleg.

- Igen, a zsánered. Tudod, mondjuk kissé vöröses haj, durva, szúrós borosta, magas, de szálkás alkat, na meg egy enyhe ön-és közutálat, ami az arcán játszik mindig … - vonogattam a vállamat, adva apáról egy rövid, de tömör jellemzést. Merthogy ez anya zsánere. Olyanok ők ketten, mint egy pingvin pár, akiket messze sodort egymástól egy vihar. Képtelenek valaki máshoz elköteleződni. Pont úgy, ahogy egymáshoz se tudnak újra. A válásuk óta évek teltek el, ha tovább akarnának lépni, akkor nem járnának össze, mikor azt hiszik, hogy nem vagyunk otthon. Ők a tökéletes példája annak, hogy az ember nem az eszét használja, ha érzelmekről van szó.
- Szóval, csak a külseje miatt randiztál apával? – apa mostani állapotát elnézve azért ez elég lehetetlennek tűnik, mert jobb napjain is olyan, mint akiből egy láthatatlan erő szívja ki az életerőt. Azonban láttam róla képeket még azelőttről, hogy megszülettem volna, és valamennyire emlékszem azokra az időkre is, mikor még nem a közeli bárok egyikében indította és zárta a napjait. Jóképű fickó volt, és ha kitesz magáért, ebből valami még mindig meglátszik. Egyedül viszont anya látja ezt anélkül, hogy kitenne magáért.
- Pedig állítólag jól lehet finanszírozni vele az egyetemet – jegyeztem meg mosolyogva. Nem, mintha valaha is jártam volna sztriptízklubban, de ha minden második sorozatban és filmben ez a cél, ami szentesíti az eszközt, akkor kell legyen benne valami igazság.
- Nincs, az olyan ”fontos” órákat pedig, mint a kémia és matemk, nem áldozzák be miatta. Lehet, hogy munkanélküliek leszünk, de legalább megtudunk oldani majd exponenciális egyenleteket – a szavaimból könnyen kivehető volt az, hogy mit gondolok az exponenciális egyenletekről. Csak mert standokat állítanak fel és meghívják az egyetemeket, még nem oldják meg azt, ami a gimi után fog jönni. Egy évben egy ilyen nap pedig nem valami sok, hogy évekre szóló döntést hozzunk. A „gimnázium felkészít az életre” mantra, amit a tanárok szajkóznak így elég üresnek tűnik.
- Nekem se kiemelkedő. És pomponlány sem vagyok – vallottam be, párhuzamot húzva közöttünk, de ezt egyébként is tudta már. Már rég nem úgy értem haza, hogy elújságoltam miből milyen jegyet kaptam, de köszönhetően a technikának, anya bármikor rá tudott nézni, hogyan is állok. A bizalom nem egészen bizalom, ha azután kérdezünk, hogy tudjuk a helyes választ.
Pomponlány azonban lehettem volna, de épp Nicole-lal voltam, mikor a jelentkezőket nézték a csapatba, mi pedig lekéstük a meghallgatást. Ők pedig olyan komolyan veszik ezt az egészet, hogy nem osztogatnak második esélyt. Tulajdonképpen, ezért most már hálás vagyok. Nehezen tudom elképzelni magamat, ahogy a meccsek félidejében fel-alá szaltózom az egész suli előtt.
- És tévedtél? – pillantottam rá kíváncsian. A szavaiból úgy érződik, hogy igen. És tulajdonképpen … tényleg tévedett. Elvégre, apával nincsenek együtt. Összejárnak, kitudja hányszor, mert képtelenek végleg elszakadni egymástól és újrakezdeni. Ez viszont nem ugyanaz. Inkább, mint a függőség. Képtelen vagy elengedni valamit, amiről tudod, hogy nem jó neked.
Kicsit meglepve pillantottam fel anyára, mikor beszélni kezdett, és elnyomtam a késztetést, hogy kijavítsam őt. Néha. Végül is, csak attól függ, épp hány alkalmat veszünk semminek. – Őszintén – ismételtem meg anya utolsó szavát. – Nehéz úgy őszintének lenni, ha tudom, hogy … haragudni fogsz – vagy megbüntetni, vagy mindkettő. Általában ezért nem mondok semmit arról, hogy hova megyünk Nicole-lal, mikor anya annyit tud, hogy apánál vagyok. Mi értelme az őszinteségnek, ha csak a baj származik belőle?
- Anya, minden … minden rendben? – kérdeztem egyszerre aggódva és furcsállva lesve őt, miközben igyekeztem a lehető legkedvesebben megkérni a körülöttünk állókat, hogy biztosítsanak néhány szabad centimétert nekünk. – Hát … menjünk inkább. Ez úgy is lesz jövőre és … azután is – vontam meg a vállamat. Ráadásul, anyát láthatólag már most megviseli az, hogy a jövőmről beszélgetünk. Annak pedig semmi értelme, hogy könnyezve járja végig az összes egyetem standját.
– Tudod, mehetnénk … vásárolni – fordultam anya felé, a kijárat irányába törve utat magunknak. Őszinteség, ő mondta. Egy próbát megér. – Lesz egy … buli, majd másfél hét múlva és … szeretnék elmenni – talán ez az első alkalom, hogy elkéredzkedem tőle. Általában előre tudom, hogy anya mit fog mondani, és emiatt veszem elő a „szeretnék egy kis időt tölteni apával” kártyát. Ő pedig falaz nekem. Tulajdonképpen, ebből a szempontból olyan, mintha még mindig egy család lennénk. Egy normális család.
- Nem lesz olyan nagy a buli, csak … néhányan a suliból és talán még néhányan a körzeti gimikből – tettem hozzá, mert érzem, hogyha nem is kapok egyből elutasítást, akkor biztosan érdekelni fogja, hogy kinél, miféle buli és hányan lesznek. És majd utána mond nemet. – És utána … Nicole-nál aludnék. Ő a közelben lakik, szóval nem kéne éjszaka utaznom a városban, hanem majd reggel hazajövök – dobtam fel egy újabb logikus érvet, fellélegezve kissé, hogy az iskola kapuján kilépve anélkül kaptam levegőt, hogy bárki izzadt hónalját kéne szagoljam. A törpéket idéző termetem átka. - Hazajönnék - javítom ki magam, mert, ha valamit megtanultam az anyával való folytonos vitatkozásból az az, hogy jobb helyzetből indulok, ha minden egyes szavam feltételes módban hangzik el.