Olyan szinten elegem van már az iskolából, hogy az fáj. Minden napom ugyanúgy néz ki: felkelek, elkészülök, benyomok egy gyors -és többnyire egészségtelen- reggelit, majd elindulok az iskolába, ahol a hátralévő napom jó részét töltöm. Sokan mondják, hogy az iskolának márpedig igen is nagy szerepe van az életünkben, mert ezáltal okosodunk. Ezt el is hinném, ha nem az lenne, hogy beülünk az órákra, ahol elmondják az anyagot, majd hazamész és ott megtanulod. Ezért járok be!? Hogy majd otthon megtanuljam? Véleményem szerint az iskolában kellene tanítani és otthon beszélgetni, de biztos velem van a baj most is, mint mindig. Igazából nem is értem miért háborgok. Mintha történne emiatt bármi változás is. Azok az emberek, akik tehetnének az oktatási rendszer ellen süketek az olyanok szavára, mint én. Viszont az fix, hogy nekem marha jól esik kiadni a dühömet vagy így, vagy úgy.

Unottan lépek be az iskola kapuján, ahol a szokásos pom pom lányok tekergetik magukat a fiúk nagy tiszteletére. Gyűlölöm őket. Szem-forgatva lépkedek tovább a szokásosnál is hosszabbnak tűnő folyosón, ahol egy nagy kupacban ülnek a stréberek, akik máris az egyik dogájuk anyagát nézik át -valószínűleg századjára, de lehet keveset mondok. Hova kerültem... Hatalmas sóhajjal vágom be a teremajtót, majd foglalom el dicső helyemet az utolsó sorban. Ez az, ahová én tartozom. Nem törődve a szabályokkal pakolom fel a lábam az asztal tetejére. Az ablakon beszűrődő fény tökéletesen megvilágítja a bakancsomon lévő tegnapi sárdarabokat, amiket már nem volt kedvem lemosni. A napfényben a porszemek úgy táncolnak, mint a balerinák és ma különösen élvezem bámulni őket. Kíváncsi leszek miként alakul a mai nap a tegnapi után, ugyanis kémia órán szándékosan elcsesztem egy kísérletet a tréfa kedvéért, ám ezt az egyik iskolai szekrény bánja, ami hát...öhm, egy kicsit megperzselődött. Fészkelődve figyelem, ahogy a többiek elfoglalják szokásos helyüket. Nem szólok senkihez. Nem igazán bírom az ittlévő embereket. Gondolataimat a tanár megjelenő alakja szakítja félbe és első mondata, ami hozzám szól:
- Ms. Haynes, vegye le a lábát az asztalról, de tüstént! - emeli fel a hangját én meg büszkén mosolyogva, lényegében ledobom őket a földre, amik így hangos koppanás árán érik el talajt. - Akkor kezdjük is az órát - folytatja, majd kezdd bele anyagába, ám én innentől nem figyelek. Elmerülök gondolataimban és azt tervezgetem, hogy mégis hová csináljam a következő tetkómat. Újabb gondolatmenetemet az szakítja félbe, amikor egy diák lép be és közli, hogy az igazgató nagy szeretettel vár az irodájában. Na végre! Legalább történik ma valami izgalmas is az iskolában.

Amint felérek az irodához az asszisztens leültet azzal a vezényszóval, hogy csendben várakozzak. Épp egyik kedvenc zeném ritmusát ütöm a fotel karfáján, amikor egy nálam fiatalabb srác lép be a váróba -mintha kórházban lennénk- ravasz mosollyal az arcán. Ugyanolyan mosollyal nézek vissza rá és rohadtul remélem, hogy végre lesz valaki, aki boldogít az ittlétem alatt.
- Hahó Lázadó! Üdv a klubban. Mi járatban erre? - nézek bele szemeibe, majd megpaskolom a mellettem lévő helyet. Könyörgöm ne légy dögunalmas és nagyon jóban leszünk.

Gyakran tűnődök el azon, hogy hogyan jutottam idáig. Hogy lett egy jó származású családnak olyan gyereke, mint én? Kiskoromban még én voltam maga a megtestesült tökély aztán felnőttem és megismerkedtem a világgal, ami a szüleim számára a problémákat okozta, nekem viszont a szabadságot hozta. Régebben sosem gondoltam volna, hogy én valaha is vad bulik részvevője leszek és, hogy majd gyakran iszom le magam a sárga földig. A szüleim mindig azt mondogatták nekem, hogy majd nagyszerűen elvégzem a középiskolát, illetve az egyetemet és majd teljesül a nagy álmom, ami nem más, hogy átvehetem a családi céget. Nos, ebben csak egy bökkenő volt. Ez nem az én álmom, hanem a szüleimé. Eleinte belém tudták beszélni, hogy tényleg ezt akarom és az egész általános iskola alatt azt hajtottam a tanáraimnak, hogy én leszek majd a cégünk jövendőbeli vezetője. Mindenki mindig büszke mosollyal fogadta, hogy ennyire tevékeny akarok lenni az életemben. Aztán jött egy pont, amikor megtudtam, hogy nem csak az az egy munka van a világon, és amikor rájöttem, hogy engem más szakma ezerszer jobban vonz. Amikor  összeszedtem a bátorságom és elmondtam a szüleimnek az újabb terveket a szemembe röhögtek. Úgy néztek rám, mint egy hülyegyerekre, aki nem tudja mit akar. Azt hitték, hogy majd továbbra is táplálhatják bennem a szikrát, ami egyszer majd csak lángra robban és újra észbe kapok, hogy nekem a családi cég kell. Mondanom sem kell, ez nem így történt.

Nem igazán tudom azt megmagyarázni, hogy mit élvezek annyira abban, hogy törvényt szegek és ellenszegülök mindenféle szabályzatnak, ami csak létezik, de mára már annyira a részemmé vált, hogy semmi pénzért sem hagynám abba. Egy időben az volt a mániám, hogy tiltó táblák előtt végeztem el azokat a feladatokat, amiket nem engedtek. Például „Dohányozni  tilos!” táblák előtt cigiztem (ilyenekből van vagy 500 képem), avagy „Fűre lépni tilos!” tábláknál szaladgáltam a füvön (és virágokon), illetve „Ebbe a boltba fagylalt nem hozható be” tábláknál vettem két gömbös fagyit, majd beléptem, mire kiküldtek én pedig bosszúból a kirakatra nyomtam a fagyimat, majd teljesen szétkentem azt és elfutottam. Életem legboldogabb percei közé tartoznak. Bármenyire is nem szívleltek akkor az emberek nem éreztem irántuk gyűlöletet. Ám utána kezdetét vette az a korszakom, amikor elkezdtem magam tele varratni. Amíg csak szétszórva volt található egy-kettő a testemen nem volt semmi baj, de amikor már a nagyközönségnek is látható volt, akkor már ítélkezni kezdtek felettem. Akkor már semmit sem kellett tennem ahhoz, hogy ítélkező és durva pillantásokat kapjak. Az volt az a pillanat, amikor az emberiségbe vetett hitem, illetve szeretetem megszűnt létezni. Viszont bármennyire is utálom az ítélkezést, ez minden emberben benne van. Sajnos még bennem is, viszont mindenkiben másképp. Amikor megláttam Brennant az volt az első gondolatom, hogy egy ilyen srác mégis mit keres az igazgatói irodába, hacsak nem valamiféle oklevelet jött átvenni? Semmi tetkó, semmi piercing, semmi olyan dolog, amiből az ember arra következtethetne, hogy az illető valami rosszban sántikál. Viszont tapasztalataimból tudom, hogy az embernek nincs szüksége tetkókra, vagy piercingre, ahhoz hogy rosszat csináljon.  Az első pillanatban még nem nagyon tudtam, hogy miként viszonyuljak Brennanhoz, de amikor megjelent az a bizonyos mosoly az arcán, tudtam, hogy rengeteg közös van bennünk és máris megkedveltem a gyereket.
- Ártatlanság – ismétlem el a megszólítását gúnyos mosollyal. Tudtam, hogy csak viccel, mivel látszik rajtam, hogy nem vagyok az a beszari típus, de azért megyek az árral. Közelebb hajolok hozzá, majd a fülébe súgom:
– Az ilyen törékeny kislányok fél perc alatt csavarják ki a nyakadat anélkül, hogy észrevennéd – nevetek fel halkan a végén.  - De természetesen megértem, ha nem akarod elmondani. Tudom, hogy mindenki  nagy dobra veri a rossz tetteket és gondolom nem akarsz beégni előttem a tieddel, ami valójában semmiség – mosolygok rá és szinte előre tudom, hogy hallani fogja majd benne a szarkazmust. Gyűlölöm azokat, akikkel nem lehet viccelődni, mert mindent a szó szoros értelmében vesznek és rögtön mellre szívják az egészet.  - Nos, az én förtelmes tettem egy szándékosan elcseszett kémiai kíséret, amit az egyik szekrény bán – nevetek fel  ismét, immár hangosabban, mire az asszisztens rögtön lepisszeg.  Gyűlölöm azt a nőt. - Egyébként Faith vagyok – nyújtom oda kezemet, és remélem, hogy ez a kézfogás a barátságunk legelső jelképe.