Minden ilyen nap feltölt, amit fiatal között tölthetek, na ne essünk félre hallásokba, nem arról van szó, hogy beindítanak vagy valami, mert megannyi tévhit kering erről. Aminek sajnos az alapja igazságba torkollik, de minden legenda ered valamiből. Sok kollégám állt már a pedofília vádjának súlyos terhe alatt. Atyánk pedig a lelkekbe lát, pontosan tudja az igazságot, legyen a földi lét mégoly visszás is. Nyomhatnak terhet a vállukra, mi többet viselünk el, mint egy bárki más, mert a mi gyóntatónk maga a magasságos, aki meghallgatja imáinkat, feloldoz bűneink alól vagy éppen még több kínt ró ránk, hogy tanuljunk azokból is. Kissé korszerűbb mára a hit gyakorlása is, mint volt annak idején és tudom, hogy szabadon értelmezhetősége kedvezően hat a 21. század elején. Gyakorlatiasnak kell lenni, tartani a lépést a fiatalokkal, mert ők az eljövendő nemzedék, ők lesznek a mi támaszunk, ők azok, akik megmenthetik a Földet a pusztulásra ítéléstől. Elfelejtettük az özönvizet, Isten kegyeletére bízzuk magunkat, pedig megtesz mindent, hogy igaz úton járjunk és felé haladjunk, de gyarló emberek létére letérünk róla, hogy aztán finom intésekkel mutasson újra irányt a Teremtő, majd erőteljesebben, de sajnos az emberek többsége inkább marad padlón, süpped önsajnálatba, hogy aztán többe meg sem próbáljon felállni. Talán ez a legnagyobb bűn, a nem próbálkozás. A hit fala nagyon erősek, magasak és mint olyan, nagyon sok minden rájuk fér, hogy feljegyezzük rá, tudassuk a világgal mit is gondolunk. Állok a Bridget High School folyosóján, szemben a fehérre meszelt és feliratokkal tarkított fal előtt. Pont, mint a hité. Masszív, kitartó, erőteljes. Az elképzelés tetszik, miszerint itt lehet firkálni, üzenni egymásnak, már csak azzal van bajom, ami felkerül ide. A gyerekek, főleg ebben a korban nagyon rosszindulatúak. Ez maximálisan felmérhető ebből a pár sorból. Persze vannak finom kis bókok, de nem sok. Fekete ing, kolláré és farmer teszi ki az öltözékem, két kezem a hátam mögött összekulcsolva, a pszichológiában ez elzárkózást jelent, nekem pedig a fájó hátam egyenesíti. A férfi, aki valószínűleg karbantartó, vastag fehér csíkokkal tünteti el a 2017/2018-as tanév tetszetős üzeneteit, vélhetőleg a tanév kezdetével újra megnyitják, addig is elmossák a jeleket. - Várna egy percet? – biccent és kikerül, hogy folytassa a másik oldalamon a mázolást, én pedig elmerülök a hosszabb üzenetek megfejtésében. Ujjaim között csomag óvszert forgatok, mintha bűvész lennék és el tudnám tüntetni. Igazság szerint éppen egy csoportos felvilágosító előadásról tartok hazafelé, amolyan nyári iskola keretein belül, azok számára, akik nem zárták sikeresen az évet. Pedig az amerikai iskolákról nagyon jól tudjuk, hogy ellenben a hiedelmekkel, nem könnyebbek, mint bárhol Európában. Sőt a tanulóknak nagyon jól kell teljesíteni, ha vannak feljebbtörő vágyaik, márpedig vannak. A legtöbbjüket látásból ismerem, téves lenne azt állítanom, hogy névről. Többségben vannak a fiúk és ellenben az egyetemmel, a lányok sokkal kihívóbbak, amit nem is értek, de attól még tény, ami valós. Félrebiccentett fejjel olvasom a sorokat, a szíveket vésett neveket, az örökké tartó szerelem, barátság ígéretét. Ábrándok és tévhitek. Tavaly az iskola falain belül öngyilkos lett egy lány, akkor hívtak először, amikor a csoportos terrorizálás elkezdett keretet ölteni, amikor a csontvázak előkerültek a szekrényből, a démon megcsillogtatta ébenfekete szemeit. A szülök kiborultak, a lányhoz közel állók összeomlottak és a miértek hosszú hetekig bujkáltak a fiúk, lányok és tanárok fejében amolyan közös titokként. Felelősöket nem kerestek, mert túl sokan voltak bűnrészesek, de eljöttem, beszélgettem velük, leültünk és kiveséztük. Eleinte egy lány jött el, aztán elhozta a barátnőjét, egy hónap alatt 16 főre duzzadt a csoportos terápiánk. Megkérdeztem miért nem egy hozzáértő foglalkozik velük. De rájöttem Ők engem akarnak, mert a titkaikat sosem osztom meg senkivel, mert csendes vagyok, mert férfi vagyok és nem vagyok veszélyes rájuk nézve. És mert mindig van nálam papír zsebkendő. Talán ez szólhat leginkább mellettem. Egy idő után utánam jöttek a St. Monca’s padsorai közé. Megakad a pillantásom egy soron, könnyedén guggolok a fal elé, hogy jobban lássak, ujjaim végig húzom a sorokon, mely, összesen hat szó, apró, alig olvasható: Köszönöm, hogy kiállt értem Atyám. V. Victoria a legjobb barátnője volt Marynak, a lánynak, aki egy kádban felvágta az ereit és mindenkit összezavart. A szüleinek hagyott levelében elmondta, hogy sokan bántották, lelkileg összetiporták, hogy meg is ütötték, letépték a ruháját, megalázták, széttépték az önbecsülését. Megfájdul a szívem, ahogy rá gondol. Nem ismertem őt, de magamhoz ölelném és a fülébe súgnám, hogy minden rendben lesz. Ujjaim alatt lüktet a fal, nem bánom, hogy le lesz festve, talán a lelkükön ejtett sebek gyógyulni kezdenek, talán elhiszik, hogy Mary okai ugyan visszavezethetőek rájuk, de Isten szereti őket és nem fogja hagyni, hogy ennyi bűntudat terhe alatt összeomoljanak. Őszintén bánják, nem mert ösztöndíjak mentek a kukába, hanem, mert életek törtek keresztbe. Mert sajog a lelkük, az a megfoghatatlan gyönyörűség. A Mindenható tudja, hogy megbánták. Pedig az öngyilkosság bűn. Túl nagy. Zsibbad a tenyerem, ahogy a falra fektetem, ezt a kislányt ma nem láttam, Victoriát. A templomba sem jön már el, vagy megkönnyebbült, vagy rossz úton jár, összeugrik felmordulok az őszinte és tiszta féltéstől. A fal egyenetlensége pont olyan, mint az élet maga, lehunyom a szemem, magam elé idézem a lányt, a hangját, illatát, szívének lüktetve ordító fájdalmát. A hatalmas zöld szemeit, azt a múló tisztaságot, amit már rég nem tud a magáénak, hogy meggyónta mennyi rossz gondolata van és talán Mary tette jól… Másnap nem jött el. Iskolába bejárt, nem változott semmi, csak engem írt ki az életéből, talán már nem kellek. Add Atyám, hogy így legyen. Ámen. Öntudatlanul rajzolom fel a keresztet. Feltolom magam, megreccsen a térdem, újra összefogom a kezem, ujjaim között még az óvszer, hátralépek a faltól. - Köszönöm, hogy adott nekem időt. – finom mosolyt villantok a férfira, még az kéne, hogy félre értsen itt engem. A legtöbb csuhásról azt hiszik, hogy meleg és pedofil, nem külön, így egyben. Legjobb tudásom szerint egyik sem vagyok, a legjobb az lenne, ha a nők sem izgatnának. Tovább állok, követem a tekintetemmel az eltűnő sorokat, a semmibe vesző üzenteket, azokat a szerelmeket, melyeket lesatíroztak már, a Robi helyére Mark-ot írtak. Mulandóság. Nem tudom levenni a szemem a falról, nem a nekem szóló üzenetről, hanem az egymásnak írottakról. Az őszinte szeretet jeleiről, a szerelem kifejezéséről, arról, hogy van remény.
Ismét megcsörren a telefonom. Ma már nem is tudom, hanyadjára. A képernyőre pillantva látom, hogy Flynn Cohan, a kiadóm, a Cohan & Hendrix kiadó társtulajdonosa az. Egyszer sem vettem ma még föl neki a telefont. Tudom, hogy mit akar, nekem viszont semmi kedvem nincs vele beszélni. Sürgetni akar. „Neela, a kézirat.” „Neela, a határidő.” „Neela, le kell adnod az anyagot.” „Neela, olyan nincs, hogy nem megy az írás.” De, olyan van, hogy nem megy az írás, csak éppenséggel ezt ő nem érti meg. Ezt nem lehet erőltetni. Ha nem megy, nem megy. De ezt magyarázhatom egy üzletembernek, akit a kifogások – ahogy ő nevezi – nem érdekelek. Őt a pénz foglalkoztatja, semmi más. Dilemmában vagyok, hiszen ha most sem veszem fel, tuti egész nap zaklatni fog. A szemem sarkából az asztalomon lévő órára pillantva látom csak meg, hogy elrepült az idő. Egy középiskolába kell mennem megbeszélésre, mert a vezetőség szeretné, ha rendszeresen látogatnék órákat. Nem egyszer hívtak már meg iskolákba vendégelőadónak irodalmat tanítani. Sokan úgy gondolják, hogy egy fiatal író jobban át tudja adni az irodalom szeretét a fiataloknak, hiszen könnyebben szót értek velük. Tapasztalatom szerint ez igaz is. A hívást elutasítom, telefonomat a táskámba dobom, az előszobaszekrényről felkapom a napszemüvegem, érzékeny búcsút veszek a kutyámtól és bezárom magam mögött a lakás ajtaját. Alig érek le a lépcsőházból, ismét csörögni kezd a mobilom. Flynn az. Figyelmen kívül hagyva, leintek egy taxit. A sofőrnek megadom a címet. A szokásos dugó ellenére egészen hamar odaérünk a gimnéziumhoz. A feltehetőleg indiai származású férfi kezébe nyomom a pénzt és a borravalót, majd kiszállok az autóból. Megint cseng a telefonom. Dühösen emelem végül a készüléket a fülemhez, de nincs időm beleszólni. A férfi már üvölt. Annyira, hogy recseg a vonal. A telefont eltartva a fülemtől hallgatom a szavait. Vajon vesz egyáltalán levegőt? Képzelem, milyen vörös lehet a feje. Eddig még csak egyszer húztam fel ennyire, amikor nem sikerült időben leadnom neki az oldalakat. Akkor világosan a tudtomra adta, hogy ha legközelebb előfordul ilyen, felbontja a szerződést. Most is ezzel fenyegetőzik. Tudom, hogy egyébként képtelen lenne ezt megtenni, hiszen lényegében belőlem él. - Flynn, holnapra az asztalodon lesz az anyag – szólalok meg végül, egyenesen a szavaiba vágva. Ezután síri csönd következik. Kis idő után csak hangos szuszogást hallok. Egy rendkívül baráti „Ajánlom!” után megszakítja a hívást. Még tíz oldalt össze kéne hoznom valahogyan holnapig. Komolyan gondoltam, hogy nem megy az írás. Túl sok ötlet van a fejemben, de egyiket sem tudom legépelni. Annyi gondolat kavarog bennem, de nem találom a megfelelő szavakat. Az előbbi hívást igyekszem minél gyorsabban elfelejteni, a mobilt pedig a táskám belső zsebébe rejtem. Előveszek egy kis papírt, amire felírtam, kit kell keresnem, ha ideérek. Régimódi vagyok talán, de én az a cetlis típus vagyok. Ha bevásárolok, akkor is listát írok, nem pedig a telefonomba pötyögöm be, mit kell vennem. A kutakodás és olvasás közben észre sem veszem, hogy majdnem nekimegyek egy férfinak. Az utolsó pillanatban torpanok meg. Kezeimet reflexszerűen magam elé emelem. Egy pillanatra eláll a lélegzetem is az ijedtségtől. Mélyet sóhajtva teszek hátra egy lépést. - Elnézést, nem figyeltem – mentegetőzök zavartan, tökéletes amerikai akcentussal, amit az elmúlt hónapok alatt hibátlanra fejlesztettem, így nem hallható a beszédemen orosz származásom. Motyogás ide vagy oda, nem tudom nem észrevenni a férfi kezében ékeskedő apró tárgyat. A napszemüvegemet leveszem és a táskámba süllyesztem a kis papírral együtt. Összevont szemöldökkel emelem tekintetem a kezéről a szintén könnyen észrevehető kolláréra. Oldalra biccentett fejjel fürkészem az arcát. – Érdekes választás... Atyám – nem gondoltam volna, hogy egy papot fogok pont itt találni, óvszerrel a kezében. Biztos megvan rá a magyarázat, úgyhogy egyelőre nem szeretnék ítélkezni, hiába lehet sokszor hallani rossz útra tért papokról. A saját bőrömön tanultam meg nem ítélkezni az emberekről csak a látszat alapján. A szüleim és a családom, az ő üzletük és a jólétünk miatt régen rengetegen feltételeztek az öcsémről és rólam valótlan dolgokat. Apróbb, egészen komolytalan megjegyzésekkel kezdődtek, de egy idő után átestek a ló túloldalára. Szerencsére mindez már a múltté. Otthagytam a családomat, a régi életemet Moszkvában.
Néhanap elfelejtem, hogy mennyire rosszak is tudnak lenni az emberek, aztán eljönnek gyónni, a bűneiket a lelkemre nyomják, nem csak a vállamra, mert míg ők alszanak éjszaka, én nem teszem. Forgolódom, hogy vajon a hangjukban tényleg megbánás csillant vagy csak oda szerettem volna hallani? Igaz, hogy Atyánk tisztán látja, hogy ki érett meg a feloldozásra és ki az, aki még nekem is hazudik, de engem terhel a felelősség, én fogok számot adni. Pislogok szemben a falra, a sorokra, próbálok arcot társítani a szavakhoz, mosolyt, keserűséget, sajgó lelket vagy éppen rózsaszín ködben úszó felhőtlen boldogságot, haragot. Van bőven, kiforrott és még habzó formájában, mely majd testet ölt. Az egyik srác azt mesélte, hogy amikor elolvasta a 19 percet, az írónő tolmácsolásban, neki is eszébe jutott, hogy berontana az épületbe és halomra lőné a társait, mondván, hogy megszabadítaná őket a tömérdek bűntől. Mindezt a gyóntatófülke elválasztó falán keresztül, mintegy igazolást kérve tőlem, hogy meg kell tennie. A döbbenettől elakadt a szavam egyetlen másodpercre és éreztem, ahogy megremeg a kezem. Talán a gyerekeknek még mindig nem kéne annyit olvasni, de akkor majd elviszi őket a tv játék és az abban rejlő erőszak. Vagy csak simán a Tv, és ettől vagyok én mérhetetlenül szomorú. Mert nem jut már idejük egymásra, már nem lent a téren találkoznak, hanem fent a chaten, a zene kiforgatja önmagukból őket, már nem gondolkodnak a gyerekek, sem a felnőttek, más teszi helyettük és bólogatnak, mennek a csordával, pedig nem is Isten a cél. Mindenki a könnyebb utat járná, azt melyen nem fekszenek keresztbe akadályok, melyen csak végig kell szökdelni magasra lendített kézzel és közben dúdolni egy szép dalt. Csakhogy ez nem étezik, minden utazás tele van buktatókkal, különben mit tanítana nekünk a földi lét? Annyi minden villan át rajtam, mint cikázó gondolat. Sok mindent megéltem már ezekkel a fiúkkal lányokkal, annyi titokba avattak be, amit már felrajzolni sem tudnék ide, a nemsokára lemeszelendő falfelületre. Mégis egy élet van itt feljegyezve, egy korszak, annak minden csínja-bínja, véget ért, lezárt szakaszai és virágzó kapcsolatai. Sóhajtva lépek hátra, hogy majdnem karambolt okozzak. A sietős léptek mellettem torpannak meg, sietősen felé pördülök, hogy lássam ki és miért akar leigázni, ám vagy pont én ütöttem el majdnem. - Semmi baj. – hangom lágyan felel az övére, tényleg nem történt semmi. Mosolyom őszinte, jelzi, hogy nem haragszom, nem történt semmi, ha belém ütközik, sem hiszem, hogy megbántott volna. Akaratlanul mustrálom végig, nem vagyok kéjenc, nem egy 50-es kiéhezett vadász tekintete siet végig a nőn, hanem egy érdeklődő emberé. Hova rohan vajon? Ő is a nyári iskola diákjaival foglalkozik? Ismernem kéne? Kitűnő arc memóriám van, a nevekkel már bajban vagyok,d e ha valakit láttam vagy kétszer azt felismerem harmadszor, ez szinte teljesen biztos. Viszonzom kérdő tekintetét, látom, hogy felkelti az érdeklődését az óvszer a kezemben, de lássuk be sokat változott a világ. Ferenc pápa is nagyon nyitottan áll a dolgokhoz és emberileg, mi papok is döntetünk bizonyos dolgokban. Oké, hogy bűn a születésszabályozás, oké, hogy bűn a házasság előtti szex, de és ezen van a hangsúly, DE, mára már a magasabb egyházak is eljutottak odáig, hogy ha hosszan együtt élsz valakivel, tiszta szívből szereted és átadod magad a szexulatás örömeinek, akkor inkább óvd meg a tested a szent csodától, semmint, hogy gyilkosságra vetemedj. Tehát védekezni még mindig tisztább, mint ölni. Igaz az én kezemben nem egy hétköznapi látvány, de csak mert nyakamban kolláré Elnevetem magam és felél mutatom a beszerzett arany csomagocskát. - Valamiből a papoknak is kell lufit fújni, nem igaz? – rákacsintok a nőre. Nem vagyok bűnre csábítható fajta, de a kezembe adták, hát magammal hoztam, nem hiszem, hogy felhasználástól kéne félnem, de jöhet még jól, én is szétosztottam ma párat, mit mondjak? Ami kell, az kell és humánusabb, mint a lányoknak gyógyszerrel tömni a szervezetüket és ennek káros hatásaitól még akár a későbbiekben várva várt magzat is szenvedhet. Hátrébb lépek, tekintetem a nő arcát fürkészi. Próbálok olvasni benne, mire gondolhat, mi járhat fejében? Valószínűleg megszületik az ítélet, egy pap, egy óvszerrel, egy gimnáziumban. Biztosan a következő szeretőmet keresem. Elmosolyodom, mégis kedvet érzek becsatlakozni mellé. - Elkísérhetem? – akármerre tart is, elhagynám ezt a falat, a múló és elmosott emlékeket, a fájdalmat, az összenyomó energiatöbbletet. És kedvet érzek megkeresni Victoriát, hogy lássam, jól van, minden rendben van vele, pár szót váltani vele, megkönnyítené a lelkem. Az emberek távolságtartóak velem, félnek tőlem, mintha már az is szentségtörés lenne, ha szóba elegyedünk, félek, hogy mit gondolok róluk, elítélem őket, csak mert nem a helyes szavakat használják a jelenlétemben, azt felejtik el, hogy én is ember vagyok. Mások pedig direkt provokálnak, elő szeretnék rántani a bennem nyugvó gonoszt, hogy szavakkal essünk egymásnak, hogy megdöntsenek a hitembe, kérdésekkel bombáznak, olyanokkal melyekre a választ csak akkor érthetik meg, ha tiszta a szívük és kész befogadni a mindenséget. Lássuk be, ez elég ritka, hiszen aki készen van erre, az máris Istent szolgálja. Imádom a vérpezsdítő vitákat, de kell hozzá, hogy egem is meghallgassanak, ne pedig nekem essenek, hogy elmondják, mit csinálok rosszul, mitől gonosz az én Uram, és bezárkózva önmagukba csak rázzák a fejüket a válaszaimra. Nem egyszer a mise után állnak elém, hogy elmondják szerintük miben tévedtem, de ez még izgat is engem.
Az órámra pillantva látom, hogy késésben vagyok. Nemsokára egész, úgyhogy sietnem kell. A Flynn-nel való beszélgetésemet szerencsére hamar rövidre tudom zárni, úgyhogy már semmi nem akadályoz meg benne, hogy akár még időben a megbeszélésre érjek. Az igazgatót, egy bizonyis Mrs. Christina Woodward-ot kell majd keresnem. A telefonban azt mondták, a portás várni fog, csak mondjam, kit keresek és felkísér az irodába. A papírkát olvasva nem veszem észre, hogy előttem áll egy férfi, akinek majdnem neki is megyek. Az utolsó pillanatban torpanok meg. A rémülettől hirtelen felszabaduló adrenalintól a szívem a torkomban tüktet. A majdnem baleset ellenére a férfi meglepően nyugodtnak tűnik. Jobban végigmérve veszem csak észre a kollárét, ami részben magyarázatul szolgál a reakciójára, viszont a kezében díszelgő óvszerre nem igazán. Azt nem tudom hova tenni hirtelen. Pláne nem egy gimnázium területén. Nem akarok egyből a legrosszabbra gondolni... Válasza meglepő, nem tudom megállni nevetés nélkül. Lufit? Komolyan? Elkerekedett szemekkel nézek a férfira. Nem erre a válaszra számítottam. Kislánykoromban, ahova a szüleimmel jártunk templomba, a papok mindig komorak és szigorúak voltak. Még csak mosolyogni sem láttam őket soha, pedig rengeteget jártunk oda. Mindig összevont szemöldökkel mértek fel alaposan, ahogyan az öcsémet is. De az is lehet, hogy csak össze volt nőve a szemöldökük, nem tudom. De az egészen biztos, hogy nem ilyenek voltak. Anyám nagyon szigorúan tartotta a vallást. Ezt pedig elvárta az öcsémtől és tőlem is. Apámtól már nem. Tisztában volt vele, hogy neki megvan a véleménye az egyházról. Egy darabig próbálta ezt megváltoztatni, de feladta. Viszont minket kicsi korunk óta arra nevelt, hogy a vallás igenis fontos dolog, vallás és hit nélkül kevesebbek leszünk és megfosztjuk magunkat egy rendkívül értékes dologtól. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ha ilyen mélyen istenhívő, akkor miért nem legális üzletet visz? Miért a drogkereskedelmben kellett megtalálnia azt, amire vágyott. Egyszer meg is kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy nem az államnak felel, nem abban hisz, hanem Istenben. Az Úr pedig mindenkit szeret és megbocsájt. Sokat járt gyónni. Bűnösnek érezte magát azért, amit csinált. Szerintem valahol érezte, hogy helytelen dolgot tesz. De most mondhatja az ember Kolumbia drogkirálynőjének, hogy szállj ki, nem fog. Sokszor kért feloldozást. Kislányként elhittem neki, amit válaszolt, hogy az Úrban hisz, nem az államban, de ahogy idősebb lettem, nekem más lett a véleményem róla. Hiszen az állam is számonkérhet bármikor. Szerettem anyámat, most is szeretem, de nem értek vele mindenben egyet. Amióta eljöttem otthonról, azóta nem voltam templomban. Azt hiszem, túl sok minden van, amit meg kéne gyónnom. Nem vagyok benne biztos, hogy ennyi minden megbocsájtható lenne egy embernek. Képtelen lennék betenni Isten házába a lábamat lelkiismeretfurdalás nélkül. Hiába gyónnék, nem tudnám elfelejteni mindazt, amit az évek során magammal cipeltem. Isten talán megbocsájtana, de én magamnak és a családomnak nem tudnék. - Kétlem, hogy ez lenne a megfelelő eszköz hozzá – bökök az óvszerre mosolyogva. – Igazság szerint egy megbeszélésre sietek – válaszolom a karórámra pillantva. Ledöbbenve nézem a számlapot. Tényleg nagyon szét vagyok esve. – De egy órával előbb jöttem – folytatom inkább csak magamnak, a fejemet fogva. Nem is én lennék, ha nem lennék ilyen szerencsétlen. Mélyet sóhajtva emelem tekintetemet a férfira. Az utca túloldalán észreveszek egy kávézót. - Esetleg egy kávé? – kérdezem kicsit félve. Már hallottam róla, hogy valaki azért nem iszik kávét, mert muszlim italnak nevezte, de amikor Kolumbiában voltam, ott találkoztam olyan pappal, aki kávézott.
Nagyot mosolygok, lepillantok ujjaim között az óvszerre, majd megvonom a vállam. - Még simám lehet, hogy ki sem tudom bontani. – rákacsintok a nőre és hagyom, hogy higgyen, amit csak szeretne, az engem nem befolyásol. Még eszembe villan, hogy megkérem tanítson meg a használatára, de lehet kiborítanám a bilit vele, mellé csak egy poén lenne, nem mindenki vevő a sajátos humoromra. Attól, hogy csuhás vagyok még nagyon sok dologgal tisztában vagyok és nem mert én felsőbbrendű lennék, csak egyszerűen utána jártam, mert felkértek, hogy tartsak a témában egy 25-30 perces kis szösszenetet. Váltig hittem, hogy fogok belőle egy tacskót hajtogatni. - lemondóan sóhajtok, közben a farmerom farzsebébe csúsztatom a zacskót, jobb helye lesz ott, kezdem azt érezni, hogy bélyeget nyom a homlokom közepére, skarlátot. Nekem nem tetszőt, de úgy vagyok vele, hogy mindenki azt gondol, amit akar, én tudom az igazságot és az is, aki az egyetlen, aki számon kérhet rajtam bármit is. - Akkor nem szeretném feltartani. – arrébb is lépek, hogy roboghasson tovább. Még véletlen sem akarok neki nehézség lenni, főleg, hogy nem is ismerem, azt sem tudom ki ő, mi ő, mit csinál, merre tart. Csak akadály lennék, azt pedig nem szeretnék. Én is az órájára nézek, nekem is lenne dolgom, kéne készülnöm a keresztelőre. - Jobb előbb, mint elkésni. – így jut idő egy kis beszélgetésre. Imádom az embereket megismerni, kitalálni a történetüket, arról már ne is beszéljünk, hogy egyetlen beszélgetést mennyit tud lendíteni egyes emberek életén. - Még jó is, hogy összefutottunk, így nem kell egyedül lennie abban az egy órában. – a mosoly az arcomon marad, előre engedem a nőt, miközben rábiccentek a kávéra. Nem szeretném, hogy tolakodónak érezzen, egyszerűen csak nekem is van egy kis időm és remélem, hogy tudom kérdezni Victoriáról. Egy pillanatra szembe fordulok a nővel, hogy jelezzem bemutatkozási szándékom. Kezet nem nyújtok, nem mert undok vagyok. Szépen érthetően elmondom a nevem, meghallgatom az övét. De persze az Atya megszólítás is teljesen megfelel, már irányomban. Kedélyes csendben vonulunk át a hangulatos kávézóba, zsebemben kitapogatom a rózsafüzérem, nem szeretném elhagyni, nagyon régi emlék, két éves lehetettem, amikor megkaptam, azóta őrzőm, bár valószínűleg egy kis ideig a szüleim vigyáztak rá nekem. Megnyugtat, hogy kitapinthatóak a kis szemek, az aprócska kereszt. Tudom, hogy nem szabad földi javakhoz ragaszkodni, mert nem visszük majd magunkkal, de érzések kötnek hozzá, kellemes szeretet, meg kell őrizni, hogy amikor eljön az ideje tovább adhassam. Persze nem a fiamnak, az nem lesz. Mivel a kávézóba belátni kintről is, előre engedem a hölgyet, láthatóan nincs bent verekedés, senki nem fogja helyettem nyakon vágni, extrém férfiatlan lenne. Márpedig a világból kihalóban van az udvariasság, a nők tisztelete. Pedig most lenne rá a legnagyobb szükség, amikor az emancipáció, lassan nem tesz különbséget, a nők nem szülnek, a férfiak nem dolgoznak. Az egyik asztalhoz kísérem, kihúzom a széket melyre le fog ülni és alá tolom, egyszer… jaj atyám… egyszer egy nő mellé ült nekem, egy karácsonyi vacsorán. Meghívott vendég voltam egy nagyon kedves családnál, túl udvarias akartam lenni és a ház úrnőjének az édesanyja alól kihúztam a plüss borítású pink széket, ő pedig lelkesen leült a hűlt helyére. Nem voltam elég gyors visszatolni, meg féltem is tőle, hogy megütöm a hátát. Fellendülő lábával megkoccantotta az asztalt, amiről leröppent a kukorica saláta, bele az ölébe. Nem mondom, hogy nem égtem, mert nem lenne igaz, azt sem tudtam, hogy segítsem fel, kérjem a bocsánatát, míg az asztalnál ülő fiatalok próbálták visszatartani a nevetést, amikor a hölgy felkecmergett és kijelentette, hogy semmijét nem ütötte meg, én pedig a salátát szedegettem a szoknyájáról, égővörös arccal. A fiatalokból kitört a nevetés, szégyen, de még én is alig bírtam visszatartani a feltörekvő jókedvet. Pedig annyira kellemetlen volt a helyzet. A bélyegét persze rányomta az estére, nem kellemetlen értelembe. A család tagjai néha önkéntelnül felnevette, főleg, amikor a balesetet elszenvedő, belekuncogott a levesébe. Persze átöltözött, még el is mondta, hogy ez a ruha jobban tetszik neki. Később mellém ült, a kezem fogva elmesélté, hogy ő ennyire sokat nagyon rég nem nevetett. Persze én mondtam az imát vacsora előtt és után is, közben ezerszer kértem magamban elnézést a kellemetlen esetért. A fekete reverendán vittem haza némi kukoricasalátát, de az este nagyon vidáman telt, azóta mondjuk nem hívtak meg. Mi lehet az oka? Remélem, hogy újdonsült ismerősöm ismeri az illem eme ezeréves megnyilvánulását és nem ül nekem félre a kávézó közepén, akkor is, ha az ablak mellett ültetem le. Szembe vele én is helyet foglalok, mellénk lép a fiatal felszolgálófiú. Finoman viselkednek az emberek a társaságomban és velem is, ez van. Tudom, ismerem és értem is. Tejeskávét kérek, közvetlen azután, hogy a vendégem rendel magának. - Járt már a St. Monica-ban? – próbálom elindítani a beszélgetést, míg a kávéra várunk. Mellé tényleg érdekel, hogy a nő hogyan áll a vallással és ez most ki fog derülni. Nem leplezetten szemlélem, hiszen a nő gyönyörű, nem is értem, hogyan kaphatok ekkora kísértéseket, amikor amúgy is gyenge a falam ezen a téren. Hozzá szeretnék érni, hogy érezzem milyen a bőre, biztosan bársonypuha…. Jól van, jól. Lesz ebből pár imával töltött óra…
Mosolyogva csóválom meg a fejem. - Tacskót ebből biztos nem fog hajtogatni – nevetem el magam a pap arcát fürkészve. Figyelem, ahogy az óvszert végül a zsebébe csúsztatja. Akármennyire is kellemes kis csevely alakult ki a majdnem balesetből, muszáj sietnem, ha nem akarok elkésni az igazgatóval előre megbeszélt találkozóról. Még sosem késtem el sehonnan, nem most szeretném elkezdeni. A pontosság számomra mindig is fontos volt, legyen az egy találkozó, vagy valamilyen határidő. Mondjuk, jelen esetben a könyvemmel nem állok jól. Kicsit olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint egyetemen, amikor mindig mindent utolsó pillanatra halasztottam. Mindig kész lettem a dolgaimmal határidőre, de szerettem halogatni az elkészítésüket. Ha nem ment éppen, nem erőltettem. A beadandók pedig általában nem mentek egyik pillanatról a másikra. Mindig kellett időt szakítanom az ihletgyűjtésre, hogy végiggondoljam, mit akarok írni, néha még vázlatot is csináltam, ha túl sok dolog jutott éppen eszembe, nehogy elfelejtsek valamit. Gyakran megesett, hogy nem tudtam szavakba önteni a gondolataimat, ezért halogattam. Vagy éppen nem tudtam választani a sok ötlet közül. Aztán pedig elfelejtődött a dolog. Valószínűleg most is fent leszek egész éjszaka, egy liter kávét fogok szürcsölgetni, közben pedig valami olyan zenét fogok hallgatni, ami mellett képtelenség aludni. A kutyám feltehetőleg hülyének fog nézni, de szerintem már megszokta, hogy a gazdája időnkét megkergül. Az órámra pillantva realizálom csak, hogy egy órával korábban jöttem a megbeszélt találkozóra. Nem könnyebbülök meg, inkább csak hülyén érzem magam. Nem is én lennék, ha nem történt volna ez velem. De legalább nem késtem el! Hiába próbálom a dolog jó oldalát nézni, így marad egy fölös órám, amit akár írással, vagy legalább ötleteléssel tölthetnék, de az elmúlt pár nap álmatlan éjszakái után úgy érzem, talán jobb is, hogy van egy szabad órám, amit nem kell munkával töltenem. Az emeleten, ahol lakom, van egy kislány, aki szintén író szeretne lenni. Mindig azt mondja, hogy írónak lenni olyan egyszerű, hiszen azt csinálja az ember, amit szeret, ami jól megy neki, nem kell napi nyolc órát güriznie egy irodában, és ha jól csinálja, akkor még jól is kereshet vele. Mindez szép és jó, csak minden egyes alkalommal emlékeztetnem kell rá, hogy ez nem egészen így van. Rengeteg kutatómunkával jár, be kell tartani a határidőket, ha pedig hozod az elvárt számokat, akkor elvárják, hogy úgy gyártsd a könyveket, mint a nyúl a kölykeit: folyamatosan. Ha nincs ötleted, nem érdekli a kiadót, oldd meg! Ha nincs ihleted, nem érdekli a kiadót, oldd meg! Ha nincs időd, nem érdekli a kiadót, oldd meg! A kiadókat a történet olyan szempontból érdekli csak, hogy eladható-e, amit írsz. Az, hogy hogyan és miként, milyen körülmények között születik meg a munka, nem. Ők üzletemberek. A bemutatkozás után az utca túloldalán lévő kávézó felé vesszük az irányt. Még sosem jártam ott, pedig már egy párszor voltam az iskolában előadni, ennek ellenére nem szúrta ki a szememet a hely. Talán túl elfoglalt voltam, hogy körbenézzek rendesen. A bejáratnál én megyek előre. Egyből megérzem a legalább tíz fokkal hűvösebb levegőt. Egy pillanatra kiráz a hideg, de ahogy beljebb lépek, kezd nagyon jól esni a kellemes hűvös. A hűsítő klímán kívül az tűnik még fel, hogy egész sokan vannak a kávézóban. Fiatalok és idősebbek egyaránt. Vannak, akik csak iszogatnak, vannak, akik sütiznek is. Az üzlet túloldalán egy hatalmas, hosszú pult vonul végig faltól falig. Az üveggel borított hűtőpultban mindenféle szendvics, sütemény, torta és egyéb rágcsálnivalók széles választéka található. Mögötte a falon óriási fekete táblákra van kézzel felírva a választék. Rengeteg kávé, tea, többféle ízesítésű forrócsoki, de üdítők és energiaitalok közül is lehet választani. Teszek néhány lépést, hogy a férfi is be tudjon jönni. Egy üres asztalhoz sétálunk, ahol a férfi kihúzza az egyik székes. Meglepetten nézem végig, hiszen ma már nem igazán divat az ilyenfajta udvariasság. Kicsit zavarban vagy, de végül leülök. Egy fiatal felszolgáló szinte azonnal mellénk lép, amint a pap is helyet foglal. Ebben a hőségben egy jegeskávé nagyon jól esne, úgyhogy ezt is rendelek. A fiú felskicceli a rendeléseket és hátat fordítva nekünk elsétál a pult mögé. Kérdésére nem válaszolok azonnal. Az asztalra siklik a tekintetem, ahol ki van rakva egy kis fehér alátétméretű tányérra néhány szalvéta, fogpiszkáló és cukor. Egy mély levegőt veszek. Tekintetem az ablakra siklik. Egy-két helyen feltűnően koszos, nyilván összefogdosták nemrég, hiszen máshol makulátlanul tiszta. - Nem – válaszolok végül. – Még nem – csóválom meg a fejem. Másnak talán könnyebb lett volna erre válaszolnia, de nekem lelkiismeretfurdalásom van emiatt, hiszen amíg nem jöttem el otthonról, rendszeresen jártam templomba. Általában anyámmal és az öcsémmel együtt mentünk mindig, ünnepek alkalmával pedig még apánk is velünk jött. – Igazság szerin már nagyon rég voltam templomban – vallom be végül a férfi szemeibe nézve.
Kávét kérek, tejjel és barna cukorral, pedig a az a fajta cukor semmivel sem jobb, mint a rendes fehér, csak elhisszük, elhitetik velünk, mert ebben is van pénz. De már nem zavarom magam össze ilyen dolgokkal, lévén, hogy lényegtelen, annyi sokkal fontosabb dolog van a világon, mint az, hogy milyen cukorral iszom a kávémat. Cukor nélkül kéne, de akkor meg kimarja a gyomrom, én is emberből vagyok, még akkor is, ha a Mindenhatót szolgálom idelent, ha ő a minden és a mindenség, ha kell meg fog védeni, még akár attól is, hogy a cukor bajt hozzon rám, bár lehet az alól inkább a reggeli futás oldoz fel. Tekintetem a nőre ugrik, próbálom kitalálni milyen ember lehet, honnan jött és hova tart? Pedig nem sok közöm van hozzá, de engem csak az alap kíváncsiság hajt, az, ami jellemzi azokat az egyéneket, akik még hisznek az emberekben. Én pedig teszem töretlenül és lendületlenül. Tudom, hogy a lelkük mélyén mind jók, legalábbis próbálnak azzá lenni. Sokan jönnek el hozzám, hogy összekalapálják a buja emberi akarásukat. Társra lelnek ebben nálam, hiszen nekem ez a dolgom. Hátradőlök a széken, míg várakozunk, nem szerettem volna feltépni semmilyen seben a nőben, de szemmel láthatóan ezt tettem, pedig a kérdés nagyon egyszerű volt. S lám, a világ mily cseles azonnal kiderül, hogy mindenki takargat a lelkében valamit. Elsiet a múltba, hogy emlékképek között ugrándozzon, akár egy fürge kolibri és nem hazudok, ha azt mondom, engem érdekel, hogy milyen képek villannak fel a fejében. Rákérdezni mégsem fogok. Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy a lelkébe vájkáljak, amúgy is csak akkor van értelme, ha szeretne megnyílni. Tekinteténél lassú folyásában megfürdök, ha nagyon bele szeretnék nézni, akkor feltűnhetne, hogy tényleg ráléptem valami édes kis aknára, ami talán majd most felrobbant benne valamit. - Sose bánja, mindent be lehet pótolni. – mosolyom igyekszik megnyugtatni, hogy tudja, nem számonkérek, egyszerűen csak beszélgetek. Akaratlan nyúlok a méhkasba. De ezt a jelenségem, az ember, aki vagyok, a ruha, aki azzá tesz a szemükben, ami vagyok. A közelemben halkak lesznek, tisztelettudók, átengedők. Ha lehetne, a kezembe tennék a bűneiket, hogy cipeljem el a hátamon, de Jézus már megtette értünk, őt azért küldték közénk, hogy elmossa a bűnt. Hellyel-közzel sikerrel járt, és biztos vagyok benne, hogy az ember eredendően jó. Nem lehet más, mert Isten jó, és mi az ő képére lettünk formázva. Látom a nőt magam előtt, a küzdelmét, arcának mimikáját, elmosolyodom a belőle áradó végtelen lelki játékon. - Nem hiszem, hogy le lenne csúszva bármiről. Bár a Monica’s nagyon szép, szerintem megéri meglátogatni. – mert azt látom jót tenne neki, ez az oka annak, hogy nem lapozok a könyvben és vetek fel új témát. - Én tartok miséket minden kedden este 6 kor és szombat vasárnap felváltva a testvéremmel. – nem szó szerint testvérem, de azt hiszem, ezt ki sem kell fejtenem. Ha érdekli ,akkor majd esetleg részletesebben is elmondom mikor érdemes jönni. Igazából mindig. A templom akkor is csodálatos, ha éppen senki nem morajlik. Meg persze, nem kötelező egyik sem, minden csak lehetőség, de ahogy látom, neki szüksége van rá. Szóval nagyon rég nem volt, akkor most jelenleg vagy nem hisz, valami olyan történt az életébe, ami miatt megbicsaklott, vagy nincs ideje rá. Sok módja van a lélek feloldásának, lehet másikat űz éppen. A pincér visszaröppen az italunkkal, kedvesen köszönöm meg, ahogy az asztalra csúsztatja elénk. - Mivel foglalkozik? – tényleg érdekel, talán nem hiszi, hogy ártani akarok neki, csak beszélgetni, semmi egyebet. Belekortyolok a feketébe, ittam már jobbat, de legyünk hálásak azért, ami adatik.
Kezdőlap
• X • 
