to Vicki

- Hogy hol vagyok? Ne, nem sietek, és már ő sem siet. Meghalt – magyaráztam nyugodtan a telefonba, átlépve a holtest felett. – A legutóbb kissé más volt a hangja, mintha megfázott volna. Jobban van? – a hangjában őszinte aggodalom volt tetten érhető. A vonal másik végén azonban bár nem látta a nő arcát, akivel beszélt, érezte, hogy feszeng a másik. – Sajnálom, tudom, hogy ez megrázó lehet önnek. A halál olyan végleges, de megérdemelte, higgye el. Ha kérdezik a rendőrök, mondja meg nekik is. Vigyázzon magára! – köszönt el, kinyomva a hívást, majd azt az élettelen test mellé dobta. Annyi baleset történik ebben a városban, ahol szükség van segítségre. Ez a férfi már halott, felesleges sietni és más elől elvenni a segítség lehetőségét miatta. Könnyen bemérik majd a telefont, ő pedig addigra már otthon lesz és mosollyal az arcán hajthatja álomra a fejét

Meghagyták, hogy személyesen adjam át – bizonygatta Edgar a biztonsági őrnek, akinek a tekintetéből könnyen kiolvasható volt, hogy nem szívesen engedte volna be. – Fontos csomag, ha nem sikerül kézbesítenem, akkor érte kell majd jönnie, az pedig nagyon fáradságos, sokat kell sorba állni, biztosan tudja Ön is, hogy … Áh, remek, köszönöm! – igyekezett egy hálás mosolyt villantani, de inkább ijesztőre sikeredett. Mielőtt azonban meggondolhatta volna magát a férfi, Edgar gyorsan az aulában lévő lift felé igyekezett. Legutóbb egy hete volt itt, akkor nem találta azt, akit kereset. Azt a hölgyet, akinek olyan kedves hangja volt a telefonban.
Eleinte megijedt, mikor meglátta a hatalmas helységet, ahol szinte egy-két méterre ültek egymástól az emberek, számítógép előtt, fejhallgatókba beszélve egész nap. Ilyen-olyan indokokkal ment oda hozzájuk, kérdezett ezt és azt. Egy-két szavuk elég volt, hogy megtudja állapítani, hogy kit keres. Eddig azonban nem járt sikerrel. Nem volt benne ugyan biztos, hogy itt kell keresnie a nőt, de ez a központ volt a legközelebb a legutóbbi hívásához, így ez volt a logikus. Sokan gondolják őt butának, de ő nem buta, csak figyelmes. Ezt az élete végére megtanulta az a férfi is, akinek a múlt alkalommal mosolyt vésett az arcára. Olyan komoly a halál, ő egy kicsit boldogabbá tette.
- Elnézést, Ms. Walters – olvasta le a nevét az előtte lévő kis névtábláról. – Nem szeretném zavarni, csak jött önnek egy küldemény, amit megbíztak, hogy mindenképp személyesen adjam át – igyekezett értelmesen, tagoltan beszélni, miközben a nőt figyelte. Olykor nehezére esett nőkkel beszélni, főleg, ha azok a nők szépek voltak. Egyszerűbb volt csak a közelükben lenni, mert észre se vették őt. Ha beszélt, akkor viszont figyeltek rá. – Nagyon … érdekes a munkája. Annak tűnik. Biztos nagyon nehéz és fárasztó, hogy kedvesnek kell tűnnie. Úgy értem, biztos nagyon kedves, csak … -  megakadt, hogy átgondolhassa mit is akar mondani, miközben a táskájában kutatott a nem létező küldemény után, ami miatt beengedték. - Sok a rossz ember, velük nehéz kedves lenni – ez sem a legjobb megfogalmazás, amire ő is rájött, mikor ezeket kimondta, de már nem fogalmazta át újra, mert tudta, hogy csak rosszabb lenne. Az emberek néha nem értik, félreértik, amit mond, vagy meg sem akarják érteni. Ritkán figyeltek oda rá és értették meg.