2 évvel ezelőtt, Whitfield villa, Hampton- vidék

Annak, aki ilyen családban nő fel, nem újdonság, ha állandóan unalmas társasági eseményeken kell részt vennie. A családom a titkos tevékenység ( magyarán: bűnözés) mellett szereti tettetni, hogy bizony egy tisztességes család vagyunk, akik szívesen segítenek másokon. Éppen ezért hozott létre az én drága édesanyám sok alapítványt. Ma a hajléktalanoknak gyűjtünk, azt hiszem… Ehhez pedig egy hatalmas pompa dukált, mert mi lenne meggyőzőbb az adakozásra a rászorulóknak, mint a felesleges rongyrázás? Ebben nőttem fel, de attól még nem tartottam helyesnek. Mégis részt vettem a család partiján, elvégre voltak kötelességeim, és nem csak az, hogy a bátyám jobb keze és verőembere legyek.
Persze aznap sokáig dolgoztam, és késtem is. Le kellett mosnom a vért magamról, így azonnal a zuhany alá álltam. Persze anyám türelmetlenkedett, és felküldte utánam az egyik szobalányt, akinek már csak egy törölközővel a derekamon, vizesen nyitottam ajtót. Szegény el is pirult rendesen. Ha nem lettem volna késésben így is, biztosan a végére járok, hogy meddig pirult el a drága. De hát vártak, családi esemény, úgyhogy tettem a kötelességem.
Húsz perccel később már lent is virítottam szmokingban a hátsó udvarban, amit édesanyám lampionokkal díszítetett fel, meg fehér virágokkal, jégszoborral, és még ég tudja milyen nagyzolós vackokkal. Amint az énekesnő nekiállt énekelni, a szobám erkélyéről figyeltem őt, a hosszú elegáns koktélruhájában, és olyan hanggal, amit sosem feledek, amíg élek.
Amikor leértem a bátyám félrehívott egy kis üzleti megbeszélésre.
- Elintézted a mai üzletet?– kérdezte, miközben a pezsgőnket kortyoltuk, mintha csak arról beszélnénk, milyen csodálatos ez a buli.  
- Igen, ahogyan kérted. – válaszoltam neki, ő pedig biccentett.
- Helyes. – csak ennyit mondott, majd témát váltott. Az üzlettel eddig foglalkoztunk, legalábbis konkrétan a maival.
- Apa merre van? – kérdezem tőle.
- Dolgozik még, de nem sokára jön. – válaszolta kimérten, majd körbenézett, pontosabban egy csoport felé, akik nem igen illettek belé a köreinkbe. Üzleti partnerek, kissé rosszabb környékről. Hihetetlen, hogy apánk és Logan a bulin akarják nyélbe ütni az újabb üzletet.
- Menjek én is? – kérdezem tőle kimérten, mire elmosolyodik, és a vállamra teszi mindkét kezét.
- Menj, csajozz be helyettem is.Nekem még dolgom van az apával.  – válaszolja, majd arcon paskol, és magamra hagy, elindulva az üzleti partnerek felé.
Szóval rám és édesanyánkra jutott mások seggnyalásának hallgatása. Mindenki jóban akart lenni a Whitfield családdal, legalábbis ha volt egy kis sütnivalója.
- Ki az énekesnő anyám? – fordulok az édesanyám felé, mikor végre akad egy kis szabad percünk.
- Elle Ray. Nagyon közkedvelt manapság. – mosolyodik el édesanyám, miközben együtt figyeljük, hogyan ennek a pártatlan énekesnőnek hang jön a torkából. Szép, és tehetséges. Pont az esetem!
- Hát igazán szép. – nézem a szőkeséget, és anyám horkantása zavar meg abban, hogy tovább nézzem a szépséget.
- Viselkedj fiam, légy úriember, ne pedig olyan, mint az apád. – válaszolja, és közben kapok egy barackost. Nem éppen egy úri hölgyhöz méltó tett ez tőle, de ha anyáskodik, nem is szokott az lenni. Mondjuk ilyen fiúk mellett nem csodálom, nem könnyítettük meg a dolgát az évek során, és most sem.
- Ugyan, én rád hasonlítok, tudod jól. – bókolok az anyámnak, majd arcon csókolom, és látom rajta, hogy ezzel nem egészen ért egyet, de nem szól semmit.
- Na hess, vegyülj, nekem is van még dolgom. – feleli, majd int a pincérnek egy pohár pezsgőért.
Az énekesnő éppen akkor végez, én pedig kapok az alkalmon, bemutatkozom neki.
- Jó estét, Miss. Ray. A nevem Darrell Whitfield, az egyik házigazda. – válaszolom neki mosolyogva, majd megfogom a kezét, és kézfejen csókolom. Általában a barnákat csípem, de ez a szőkeség igazán kivételesen gyönyörű.
- Szép, angyali hangú, és bizonyára okos. Igazán elragadó teremtés. – bókolok neki, remélve, hogy az este folyamán megtudhatom, hogy azokkal a szép ajkaival miféle hangokat képes még kiadni.
Nem szokásom ennyire nyálasan beszélni de a mai nap után kell egy nő, és Elle Ray lett a kiszemeltem. A siker garantált, elvégre hahó, egy Whitfield vagyok, ezzel a külsővel. Ki az a nő, aki képes nekem ellenállni?

Az autóút elég hosszúnak tűnt, már legalább egy órája szántottuk az aszfaltot az éjsötét Maybach limuzinnal, miközben temérdek hektáron át csak zöldellő mezőket és sűrű erdőket lehetett látni. Egyfelől ez akár egy kikapcsolódással is felért, nyugtatóan hatott rám a békés táj, erre azonban szükségem is volt a válásomat követően.

Charlieval nem éppen a legjobb viszonyban váltunk el egymástól, tulajdonképp el sem jött a saját válóperes tárgyalásunkra, így kénytelenek voltunk nélküle kihirdetni a szabadságomat. Azóta néhányszor megpróbált felkeresni személyesen, és telefonon is hívogatott, de Miguel és az emberei mindent megtettek annak érdekében, hogy számomra nyugalmat biztosítsanak. Pechemre azonban ennek az alaknak még így is voltak trükkjei arra, hogy alkalomadtán felidegesítsen valamivel. A minap például egy hivatalos levél érkezett az ügyvédétől, miszerint a Staten Islandi ingatlanomra is igényt tart az autógyűjteményem mellett.

Ezen gondolkodva ráncoltam a homlokomat, amikor Martin a menedzserem abba hagyta a telefonálást és kizökkentett a bámészkodásomból.

- Elle, mindjárt ott leszünk. Whitfieldék asszisztensével beszéltem, a kapunál biztonsági őr van, de nem kell sokáig rostokolnunk, be fognak engedni. Ő és Mrs. Whitfield fogadnak majd. Tudni kell a családról, hogy övék az egyik legértékesebb szállítmányozási cég, évente több millió dolláros haszonnal. Mrs. Whitfield pedig élharcos az adománygyűjtésekben, ezt a partit is ő szervezte, nagyon sok befolyásos ember lesz jelen.

- És a sajtó? - némi aggodalommal pillantottam Martinra, nem akartam paparazzikkal összefutni, és egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy a friss válásomról kelljen mesélnem a faggatózó firkászoknak.

- Sajtó az lesz, de komoly laptól, és a család hívta őket. Paparazzik és a bulvár nem hivatalos. Videófelvétel készül az eseményről, de megkértem az asszisztensüket, hogy készítsünk ezzel kapcsolatosan egy szerződést. Mivel fellépsz, a videót nem hozhatják forgalomba, és amennyiben valahol lejátszák, fel kell tüntetniük a végén a neved, mint előadót.

- Nem nagyon örülök annak, hogy videófelvétel is készül, erről nem volt szó. - bosszúsan ráncoltam a szemöldököm, Martin ennek ellenére próbált nyugtatni. - Elle, ez egy jótékonysági rendezvény, fogd fel úgy, mint egy szülinapi zsúr. A család szeretné bizonyos részeit megörökíteni, nincs ebben semmi rossz! Hajléktalanoknak gyűjtenek, és ki tudja, lehet hogy a későbbiekben akár még reklámfilmnek is használható, viszont majd arról is tárgyalunk. A te dalaidért nekünk jár a pénz, akárcsak a megjelenésedért. - ő csak mondta, és mondta, de engem a pénz már nem is igazán érdekelt. Bőven elég volt már belőle a számláimon, ezt a fellépést is teljesen ingyen vállaltam, kizárólag a hajléktalanokért, hogy egy jó célt szolgáljak.

- Megérkeztünk - torkát köszörülve szakította félbe a beszélgetésünket Miguel, aki kiszállva az autóból váltott pár szót a kapuőrrel, majd amint engedélyt kaptunk, begurultunk a birtokra, és egy árnyékosabb helyen parkoltunk le az autóval.

Odabent már hatalmas forgatag volt, rengeteg luxusautó parkolt, s az udvarra rálátva jól látható volt az összegyűlt díszes társaság. Szó szerint puccban öltözve lézengett mindenki, de nem csoda, hisz mégis csak egy fogadásról volt szó. Ennek megfelelően magam is egy hosszú ruhát vettem fel, melyben a vörös és fekete színek domináltak, s kellően kiemelték az idomaimat ott, ahol kell.

Miguel kiszállást követően ellenőrizte a környezetünket, majd ajtót nyitott, s mindvégig mellettem állt, még akkor is, amikor a fogadóbizottság érkezett. Elsőként Martin, a menedzserem lépett oda Mrs. Whitfieldhez, kezet csókolt neki, az asszisztensükkel pedig kezet fogott. Ezután oldalra lépett, hogy bemutasson a vendéglátóinknak.

- Mrs. Whitfield, bemutatom Ms. Elle Rayt. Elle, ő itt a házigazda, Mrs. Whitfield - az idősebb hölgy igazán kedvesnek tűnt, barátságosan nyújtotta felém a kezét, amit azonnal el is fogadtam, s visszamosolyogva ráztam kezet vele.

- Igazán örvendek Ms. Ray! Nagyon kedvelem a munkásságát, igazán tehetséges - talán csak formalitás, de akár még igaz is lehetett, hogy szereti a zenémet, mosolyogva fogadtam is pozitív szavait, s hozzá hasonlóan reagáltam. - Részemről a szerencse Mrs. Whitfield, öröm olyan emberekkel megismerkedni, akik ennyit tesznek a szegény sorsú emberekért. Jó érzés tudni azt, hogy még mindig vannak adakozó emberek. Ez a birtok pedig gyönyörű, nagyon tetszik - tettem még hozzá, s ahogy befelé vezettek, még egy komolyabb összeget is felajánlottam az adománygyűjtésbe a fellépésem mellett.

Ezt követően már tényleg csak a fellépés várt rám, amit némi izgalom övezett. Én is izgultam kicsit, hisz ez nem egy megszervezett, jól begyakorolt koncert volt, hanem egy egyéni fellépés, saját hangtechnikus nélkül. Az ilyen esetek mindig fenyegettek némi veszéllyel, hisz mi van akkor, ha nem használják jól a technikát, vagy ha netán bedöglenek a műszerek. Emiatt volt bennem némi félsz, Martin viszont megnyugtatott, hogy semmi gond sem lehet. Végül én is lazítottam, kifújtam a fáradt gőzt, s magam mögött hagyva a problémáimat, úgy léptem a színpadra, mintha csak oda születtem volna.

Minden erőmet, tehetségemet beleadva, teljes átérzéssel adtam elő néhány dalomat a jól szituált közönségnek, akik legnagyobb örömömre szerették azt, amit csinálok, sőt, sokan még ismerték is a dalok refrénjét, s olykor velem együtt énekelték. Az első dalt követően fergeteges hangulat alakult ki, mintha valóban egy mini koncertet adnék, s láthatóan remekül érezték magukat a vendégek. A mosolyuk az én arcomra is mosolyt fakasztott, s mielőtt elhagytam volna a színpadot, úgy éreztem, néhány szót kell szólnom hozzájuk.

- Köszönöm, fantasztikusan helyettesítették a vokalistáimat- jegyeztem meg nevetve, mire újabb tapsot kaptam. - Öröm, hogy ennyien összegyűltek itt, hála Mrs. Whitfield munkásságának. Neki köszönhető ez a csodás parti, ő az, aki számtalanszor tett azért, hogy segítsünk másokon. Jó érzés látni, hogy ilyen sokan segítenének, éppen ezért kérem Önöket én is, hogy adakozzanak a hajléktalanokért, azért hogy sikerüljön felzárkóztatnunk őket egy jobb élet reményében. Hálásan köszönöm! - szavaim után nagy taps érkezett, még egyszer meghajoltam, s csak ezután sétáltam le tűsarkúimban a színpadról.

A fellépés után pillantásommal azonnal Martint kerestem, mert szándékomban állt kitölteni az ígért csekket, hogy azután távozhassunk, mielőtt esetleg a sajtó ráébredne arra, hogy ez remek alkalom a válásomról faggatni. Pechemre azonban Martin nem várt engem a színpad mellett, ehelyett azonban egy rendkívül jóképű, s igazán vonzó férfi szólított meg.

- Oh, örvendek Mr. Whitfield, most már értem, miért volt ilyen ismerős, rendkívül hasonlít az édesanyjára - kedves mosollyal nyújtottam a kezemet, s hagytam, hogy gavallér módjára köszöntsön. A férfi bókjára ismét elmosolyodtam, s bevallom, jó érzéssel töltött el az, hogy így beszélt velem. Charlietól mást sem kaptam, csak a keménységet, a szidalmakat, s a fizikai erőszakot. Ez a fiatal férfi azonban megnyerő modorú volt, s ennyi idő után tényleg jól esett az, hogy valaki nőként kezelt.

- Ön pedig igazán jól nevelt, és rendkívül sármos Mr. Whitfield. Ez a rendezvény pedig fantasztikus, már maga a hely is gyönyörű, de a díszek és a hangulat, remekül összehozták. - muszáj voltam újra megdicsérni a család munkásságát, hisz nem sokan mondhatták el magukról, hogy ennyit tettek a sanyarú sorsú emberekért. - Kérem, inkább tegeződjünk, szerintem nagyjából egykorúak lehetünk, hívj csak Ellenek. - kezemet visszahúzva mosolyogtam rá, miközben fülem mögé söpörtem néhány tincset, s érdeklődve fürkésztem kékjeit.

- Úgy tudom, hogy hatalmas szállítmányozási cégetek van, hogyan lehetséges mindezt irányítani? Gondolom nem lehet könnyű annyi országban jelen lenni, és sok munkával járhat. - A kérdés részben érdekelt, hisz magam is próbálkoztam apróbb üzletek nyitásával, de szakmai hozzáértés nélkül nem igazán térültek meg a befektetéseim. Ilyen komoly üzletemberektől pedig valószínűleg csak tanulni lehetett.