Még az utóbbi évek rohanása ellenére is igyekeztem időt tölteni Ines-zel. Ha nem is sokat, de szerettem volna, ha az minőségi, így beértem akár másfél órával is, ha éppen úgy alakult a napja. Ugyan még mindig nehezemre esett elfogadni, hogy az én kicsikém, az én elsőszülöttem bizony felnőtt nő lett, és megvolt a saját élete, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne lógjak irritálóan sokat a nyakán.
Ez persze nem volt könnyű feladat, mivel az alapvetően is anyáskodó természetem még inkább előtérbe került, amikor már nem volt rám olyan nagy szüksége, mint gyerekként. Elhittem én, hogy idegesítő vagyok olykor-olykor, el is tudtam képzelni, hogy engem is az őrületbe kergetne a helyében, de képtelen voltam leszokni erről és kibújni a bőrömből. Ha egyszer ilyen vagyok, akkor kénytelen volt így elfogadni.
Ma végre sikerült egyeztetnünk egy mind a kettőnk számára megfelelő időpontot. Szomorú, hogy lassan már be kell hozzá jelentkeznem, hogy beírjon a napirendjébe, de ezt a békát is igyekeztem lenyelni. Miért repülnek ki olyan hamar? Hiszen még most volt minden második szava az, hogy „anya”. Mindenért engem hívott, minden miatt hozzám fordult, és ez most egyik pillanatról a másikra megszűnt. Jó, nem teljesen így történt a folyamat, de én akkor is így éltem ezt meg. Mintha már nem lett volna rám szüksége többé, de aztán gyorsan emlékeztettem magam, hogy az anyjára akkor is szüksége lesz, amikor ő nem is tud róla. Én pedig ott leszek.
- És mesélj, milyen együtt élni a többiekkel? – kérdeztem vidáman, belé karolva. – Emlékszem, amikor megismerkedtem apáddal, egy terepgyakorlaton vettünk részt. Eleinte nagyon izgalmas volt a barátnőimmel élni a bérelt házban, abban a néhány hétben, de ahogy telt az idő, úgy jöttek elő mindenkinek az idegesítő szokásai. A végén már az őrületbe kergettük egymást, de azért időnként szívesen visszamennék oda. Izgalmas volt… - magyaráztam, bő lére eresztve a mondandómat. Jól éreztem magam, és a fiam miatti aggodalmat most próbáltam félretenni. Ez most csajos nap volt, csajos program, és nem volt helye rosszkedvnek.
- Nincs szükséged valamire, drágám? – nézelődtem közben a boltok irányába, ahogy átvágtunk az áruház félig zsúfolt folyosóján. Szívesen költöttem volna rá egy kis pénzt, mert egy szülőnek öröm, ha legalább ennyivel is segítheti a felnőtt gyerekét. Ha már mást nem is adhattam, de egy-két ruhadarab jól esett volna. Ha ránéz, legalább akkor eszébe jutok, és talán még a telefont is megemeli magától, nem érzi zaklatásnak, hogy állandóan hívogatom. Bár erről is igyekeztem leszokni, főként Tony unszolására, mert nem akartam szegény Ines agyára menni végérvényesen.
- Egy csinos ruha? Vagy egy új farmer? – soroltam a lehetőségeket, amik eszembe jutottak. – Úgy örülök, hogy végre találkoztunk, mostanában ritkán jártál nálunk. Apád úgy tesz, mintha nem zavarná annyira, de szerintem ő is szeretne látni. – jegyeztem meg elgondolkozva. – Tudom, hogy nem a világvégére költöztél tőlünk, de mégis olyan fura az egész… - húztam el a számat alig láthatóan, halkan sóhajtva egyet.

- Azt elhiszem, Drágám! – mosolyogtam rá őszinte szeretettel. – Bár akkor sem értettem, hogy miért akartál a koliba költözni, mikor itt lakunk a városban. Olyan jó dolgod lett volna otthon… - természetesen én még mindig így láttam, és ragaszkodtam volna ahhoz, hogy otthon legyen. Hiába tudta az agyam, hogy már nem kislány, és ideje a saját lábára állnia végre – ezért pedig nagyon büszkének kellene lennem rá -, valahogy a szívem mégis azért üvöltött, hogy csak egy kicsit legyen még az én kis hercegnőm. Nos, ilyen sanyarú sors jut az anyáknak, ez tudvalevő. Ki könnyen elengedi a gyerekei kezét, ki nehezebben. Én határozottan az utóbbi kategóriába soroltam magam.
- Igen, ő szimpatikus volt nekem. – ismertem be, és valahol örültem, hogy azért nem lecsúszott diákok közé keveredett. Ő legalábbis nem volt az, a többiekről meg egyelőre még nem tudtam képet alkotni. – Nagyon szívesen felmennék, akár már ma is, ha úgy adódik! – csaptam le villámgyorsan a lehetőségre, attól tartva, hogy esetleg meggondolatlan invitálás volt a részéről, és amint felfogja, vissza is szívja azon nyomban. Szerintem teljesen természetes, hogy kíváncsi voltam rá, hol él, és kikkel a lányom. Még mindig felelős voltam érte, a fenébe is, és az is leszek az utolsó leheletemig.
- Nem sok! De szívesen adnék, ha tudnék. Túl sokat vállalsz, attól tartok. – adtam hangot az aggodalmamnak. Tudtam, hogy nem szereti, ha ezt csinálom, de mégsem bújhattam ki teljesen a bőrömből. Maximum időnként egy kicsit vissza tudtam fogni magam, de előbb-utóbb úgyis kibukott belőlem, mert egyszerűen ilyen vagyok. Túlaggódó, gondoskodó. – Ó, hát én nagyon szívesen segítek válogatni bármikor! Eladományozhatjuk, ha nincs rájuk szükséged! – vetettem fel az ötletet, mert jónak tűnt egy újabb közös anya-lánya programhoz.
- Rendben, veszünk egy adagot! – nevettem fel jókedvűen, mert én is imádtam azokat a kis hosszú fánkocskákat. Mennyei íze tudott lenni, főleg, ha hozzáértő készítette. – Tudom, sajnálom! – emeltem fel mind a két kezemet megadóan. – Egyszerűen csak úgy érzem, hogy muszáj elmondanom, amíg újra el nem tűnsz a szemem elől egy hétre. – többet ritkán engedtem, azt is nagyon nehéz volt kibírnom, és magamra kellett erőszakolni, hogy ne hívjam fel Skype-on, vagy telefonon minden este. Kellett találnom egy hobbit, méghozzá sürgősen.
- Micsoda?! – kérdeztem vissza, mintha én nem ugyanezt tettem volna annak idején, amikor lehetőségem volt rá. A terepre is gondolkodás nélkül utaztam el, mert ezt akartam csinálni. Kalandvágyó voltam, és nyughatatlan. – Jó, tudom, hogy ez jó lehetőség lenne, csak… - megvontam a vállaimat. – Legalább a városban néznél lehetőségek után, vagy valahol máshol? – puhatolóztam finoman, hogy mire is számítsak a nyárra. Azért nem árt tudnom, mert nekem lélekben bizony fel kellett készítenem magam.
- Apád kissé gondterhelt, ahogy látom. Nem tudom, hogy mi baja van újabban, de nem nagyon akar beszélni róla. Az öcséd pedig… - megráztam a fejemet. Mindig szerettem az őszinteséget, és úgy gondoltam, hogy Ines és az én kapcsolatom van annyira közeli, hogy ne legyen szükség szépítésre. Eléggé felnőtt volt már hozzá, még ha a szüleiről van is szó. – Aggódom miatta, na! – böktem ki végül nehézkesen, közben pedig átvettem a sráctól a frissen kisült churrost. – Olyan furcsán viselkedik mostanában, és szerintem rossz társaságba is keveredett. Nem túl jó ómen. – ingattam a fejemet rosszallóan, miközben előhalásztam a tárcámat, hogy rendezzem a számlát.
- És mi a helyzet azzal a fiúval? – somolyogtam, mielőtt bekaptam volna óvatosan egy gőzölgő falatot az édességből.