Mint az őrültek, úgy nyüzsögnek most bennem. Vagy csak elfelejtették említeni biokémián, hogy a féltékenység is serkentő hatással van a hipofízis tüszőserkentő hormonjára, vagy éppen megtettem az évszázad felfedezését. Ide az Orvosi Nobellel. Mert most úgy nyüzsögnek bennem a hormonok, mint menstruálás és terhesség alatt együttvéve. Ezt a kettőt pedig nem véletlenül választotta el egymástól az evolúció. Akárhogyan is, talán nem kellene így sírnom egyetlen darab póló miatt, amit öt perce kukáztam össze Finley hálószobájának padlójáról. Végtére is, rosszabb dolgokat is találtam már nála, még akkor is, ha ez most itt speciel női. És azt is tudom kié... Hiába, talán nem kéne, hogy jelentőséggel bírjon, de mégis, Fin egészen biztosan nem találja idegen férfiak pólóját a hálószobapadlómon, leginkább azért, mert nem talál egyetlen pólót sem a hálószobapadlómon. (És jó, elismerem, hogy bébi nem feltétlenül tartozik az "idegenek" kategóriába. De... különben miért hívom bébinek? Violet. Szóval Violet, akarom mondani. Gyűlölöm a ragadós beceneveket.) Annyira nem is ezen sírok, nem is sírás ez, csak most folyik ki szemgolyóm üvegteste, amiért négy napja nem alszom, hogy összeszedjem magamat a szigorlatra. Határozottan nem ez a legjobb mód, de már csak két nap szenvedés, és soha többé nem kell látnom ezt a tantárgyat... egy darabig. Mielőtt eszembe ötlene, hogy a földről kapartam fel, megtörlöm a felsőben fáradtságtól bárgyú szemeimet, aztán elborzadok ezen tettemen, és összehajtogatom a pólót, mert akkor már legyen rendben. Nem is tudom miért takarítok. Már megint. Ez valami kényszeres tevékenység, ami rátör az emberre, ha tanulnia kellene. Visszabotorkálok a nappaliba túlméretezett Fin pólómban és a papucsában - eredeti Finley jelmezem -, melyből örökösen kicsúszik a lábam. Rémidegesítő, de az enyémet eltüntette ez az istennyila a káoszában, és fogadok büszke rá. Újfent levágom magamat a kanapéra, az összehajtogatott pólócska mellettem foglal helyet. Körülöttünk könyvek, füzetek, nyomtatványok hegylánca, és két laptop, egy az enyém, egy meg a Fintől kölcsönkért. Mindegyiken valami, amitől megint csak sírni tudnék. Mindegyik egy gyomorszájon rúgás. Csengő. Felpillantok. Első gondolatom, hogy Fin , de rádöbbenek, hogy tíz perce sem indult vissza, és különben meg van kulcsa, és meri is használni. Második gondolatom, hogy pizzát rendelt, csak elfelejtett szólni. Harmadik gondolatom, hogy bérgyilkos, valaki meg akarja öletni, de jó leszek neki én is, és akkor nem kell szigorlatoznom. Már nyitom is! Meglepetten pislogok a folyosón várakozó lányra. Hatalmas, zöld macskaszemek, angyali arcszerkezet, szőke hajkorona. - Bébi - javítom magam - Violet. Szia! - lep meg őszintén váratlan felbukkanásával, mintha csak megidéztem volna pólója taperolásával, és egy darabig csak csöndben állok, nézem, hogy most akkor mi a túró van. Mért jött, meg ilyenek, gondolom mondja, esetleg körülírja, elmutogatja, barkobázunk, mi lesz? Persze elég nyilvánvaló, hogy nem hozzám jött, és nem pizzát hozott. - Fin nincs itthon. Elhagyta a telóját, visszament a Grillbe megnézni, hátha ott maradt. De, hát, figyelj gyere be, és várd meg itt - és sürgetem, hogy jöjjön, mert jön be a huzat, a huzatot azt meg megint csak nem bírom, mint a beceneveket. - Bocsi a káosz miatt, két-három napra idehurcolkodtam, mert a koliban teljes lehetetlenség tanulni.
Szabadnap. Hosszú és fárasztó hét van mögöttem és tegnap este még hatalmas tervekkel hagytam magam mögött a Grillt, arra gondolva, hogy ma végre lesz egy kis időm magamra. Délig aludni, olvasni, sétálni Dorothy-val – a kutyámmal – kacsákat etetni, hosszan bámulni mindenféle filmet. Ehhez képest, már hajnali hétkor arra ébredtem, hogy anyám az üres piás üvegek között botorkál. Komolyan, alig várom, hogy elköltözhessek innen, magam mögött hagyjam végre ezt a poklot, ha ez meg fog történni soha nem jövök vissza többé. Megvárom amíg valahogy megtalálja a kilincset szobája ajtaján és álomra hajtja a fejét, csak ezek után mászok ki az ágyból és nyomomban Dorothyval megrohamozom a konyhát. Kávé nélkül egyetlen nap sem indulhat jó, így az üres üvegek rengetegén átvágva a kávégéphez megyek, hogy elkészítsem a nap első feketéjét. Két cukorral és kevés tejjel, mint mindig. Kezemben a kedvenc bögrémmel huppanok le a kanapéra és elborzadva nézek végig a nappalin, mintha tornádó söpört volna végig a helyiségen. Üres üvegek a földön, koszos tányérok és bögrék hevernek a pulton, asztalon, a sarokban ruhák tornyosulnak, ránézésre képtelen lennék megmondani, hogy koszos vagy tiszta. Ujjaimmal a mellettem heverő kutya buksiját simizem, már most látom, hogy ez a nap el van cseszve. Nyúzottan fogok neki kitakarítani a lakást, minden kedvem elszállt és már csak arra várok, hogy holnap ismét mehessek dolgozni. Felsóhajtok. Ha ideges vagyok két dolgot szeretek csinálni, hogy lenyugtassam magam. Sütök és maximum hangerőn bömböltem a zenét. Egy kis klasszikus metál és almás pite, tökéletes kombináció. Anyám úgy alszik, hogy ilyenkor egy atomrobbanás sem lenne képes felébreszteni őt. Az idő sokkal gyorsabban telik, ha azt csinálom amit szeretek, és mire észhez térek, már három almás pite hever az asztalon. Ezekkel kezdenem kell valamit. A telefonom után nyúlok és tárcsázom Finley számát. Semmi válasz. Sóhajtva indulok a fürdőszobába, hogy a lehető leggyorsabban lezuhanyozzak. Sehol nem lennék szívesebben ebben a percben, mint Fin-nél. Igyekszem, gyorsan el akarok tűnni otthonról mielőtt anyám felébred, kényelmes farmert és pólót veszek magamra, majd egyik kezemben a sütivel, a másikban a telefonommal kilépek az ajtón. Ismét hívom, de nem válaszol, most már azért a pánik apró hulláma átsöpör rajtam. Megszaporázom a lépteimet a metró irányába és még kétszer próbálom elérni Finit, majd egy rövid üzenetet hagyok neki, hogy tudjon az érkezésemről. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy valami baj történt vele. Már annyiszor megtettem ezt az utat, hogy szerintem álmomban is képesek lennék rá anélkül hogy eltévednék. Ujjam a csengőre tapad és fülig érő mosollyal az arcomon várom, hogy végre megpillantsam őt. Ez a mosoly azonban hamar elillan, amikor megpillantom Inest. Erre nem számítottam. Némán állok vele szemben, kezemben a sütivel és úgy érzem magam, mint akit fejbe csaptak egy kalapáccsal. Kell néhány másodperc amíg végre meg tudok szólalni. - Jééé....szia, Ines. Bocsi, nem tudtam, hogy itt vagy. Hoztam sütit. emelem magasabbra a kezemben tartott tálat. Na bazdmeg. - Ez megmagyarázza, hogy miért nem vette fel a telefont, bocsi, hogy ilyen váratlanul rád törtem. motyogom miközben belépek az ajtón, lábamról lerúgom a csizmát és automatikusan a konyha irányába indulok, hogy a sütit az asztalon hagyjam. Úgy terveztem, hogy majd Finnel közösen fogyasztjuk el, de minden bizonnyal ez a terv most füstbe szállt. Legrosszabb szabadnap. - Vizsga? ácsorgok tanácstalanul a nappali ajtajában. Nem lehetne most csak szépen megfutamodni? Erőt veszek magamon és inkább beljebb sétálok, és lehuppanok a fotelbe. - Minden rendben van? utalok a vörös szemeire, kócos hajára, nekem nagyon úgy tűnik, mintha sírt volna. - Ha zavarok elmehetek, csak mondd meg Finnek, hogy itt jártam. Nem akarlak feltartani.
Jééé. Valamiért ez a jééé, ez böki a csőrömet, egészen úgy szeretne csengeni, mintha legalábbis én volnék a ritka jelenség ezen négy fal között és nem pedig ő. Az embert kellemetlenül tudja érinteni, ha hirtelen kiderül, vendég a házában. No nem mintha az én házam volna ez a hely, de azért jobban az enyém, mint az övé, vagy legalábbis szeretném ezt képzelni. Azért visszatartom magamat tőle, hogy arcomra is kiüljön nemtetszésem, elvégre kisebb gondom is nagyobb annál, mint vitába szálljak vele vagy neadjisten nehezteljek rá. Az ilyesmi rettenet sok energiát tud megzabálni. Persze azért madarat sem kapkodok megjelenése örömére, csak beengedem, hogy jöjjön-jöjjön, mert nyomban leviszi a fejemet a huzat. - Ugyan. Nem nagy baj - legyintek csupán és figyelem, ahogy rutinosan a konyhába vezeti magát és leteszi az asztalra a kis ajándékot. Azért azt jó tudni, hogy ezek ketten itt megszokásszerűen sütit zabálnak hétköznap esténként, amikor én valahol a koliban rágom az agyamba az anatómiát, de gondolom ez úgy van rendjén, ahogy van, mert valamiért senki sem tűnik döbbentnek, engem leszámítva. Mindenesetre visszatérek könyvhalmaimhoz, mert azokat egyetlen fokkal jobban értem, mint ami történik jelenleg - ez pedig igencsak nagy szó -, és szürkén bólintok. - Aha, belgyógyászat. Nem a legnehezebb, csak sok, két félévet kérnek számon - magyarázom és visszahuppanok kellemesen bemelegített helyemre, fenekem nyoma szerintem már beépült a kanapéba. - De ha letudom, legalább végeztem a vizsgáimmal - csapom össze tenyereimet ünnepélyesen, aztán újfent csöndben maradok miként elhelyezkedik, mert én mondom, nem könnyű bármit is mondani ebben a helyzetben. Sosem voltunk kifejezetten rosszban, de van egy sanda gyanúm, hogy nagyjából annyira tart érdektelennek engem, mint amennyire érdektelennek találom őt, és nagyjából annyira nem érti Fin mit eszik rajtam, mint amennyire éhen halok, ha ránézek. Akárhogyan is, nem vagyunk két tojás, ő szőke, én barna, ő tejszínű, én meg fahéj, és a "dobj össze mindenféle finomat, és biztosan finom sül ki belőle" egyáltalán nem mindig működőképes gasztronómiai technika. Minden rendben? Rápillantok. Gondolom nincs a zsebében egy üveg lelkifröccs, ha meg van, biztosan nem az én ízlésem szerint keverve, úgyhogy csak bólintok. - Ja, minden oké, csak sok ez a szar. Néha rám tör a pánik, ha rádöbbenek, hogy még mennyi év van hátra - csapkodom meg a kis jegyzettömböket, bele is sajdul a kezem, mert erősebbek ezek a látszatnál. Erősebbek egy embernél, nehogy bárki alábecsülje őket. - Nem, tényleg maradj, szerintem nemsokára hazajön - felelem, megint beáll a csönd. - Meg szerintem én is lépek mindjárt, csak összeszedem magam. - Mondjuk ez az ötlet nem tudom honnét jött ily hirtelen, elvégre cuccaim szanaszét, meg az előbb közöltem, hogy ideiglenesen ideköltöztem arra a pár napra, ami még hátra van a belgyógyig, de hirtelen olyan szenzációs ötletnek találom a dolgot, hogy nehéz megállnom, ne veregessem magamat vállon. Elvégre mit zavarok én itt? Jött itt aludni, pólója már úgyis van helyben. Fel is pattanok, elkezdek összeszedelőzködni, cuccom annyi, tízezer fűtetlen házba volna elegendő télire, aztán megakad a kezem az odahajtogatott pólón. - Jaj, Bébi... Violet - szólítom meg, Isten a tanúm, nem direkt hívom így, és felemelem a kanapéról a kis ruhadarabot. Felé nyújtom. - Nem volt időm kimosni. Bocsi - pillantok rá nyersen, arcom döglött érzelmek gránitkőből épített mauzóleuma.
Nem is értem miért lep meg ennyire, hogy Ines nyitott ajtót, hiszen ha reálisan végig gondolom a dolgokat több joga vagy oka van itt lenni, mint nekem. Mégis hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy Ő itt van, Finley viszont nincs. Amióta Ines Fin életének része soha nem voltunk még kettesben, maximum annyi időre amíg a srácok együtt duhajkodtak valahol. Őszintén, mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel? Nincs semmi közös bennünk, talán azt leszámítva, hogy ugyanazt az embert szeretjük, de erről neki ugye nincs tudomása, legalábbis remélem, hogy nincs. Bambán vigyorgok miközben belépek a lakásba és azt kívánom, hogy bárcsak láthatatlan lehetnék most. Mondjuk, ha Fini említette volna, hogy a barátnője ideiglenesen ide költözött megspórolta volna nekem ezt a kellemetlen helyzetet. Zavarban vagyok és csak remélni tudom, hogy ez különösebben nem látszik rajtam, megpróbálok olyan rezzenéstelen arccal mutatni bárminemű érdeklődést irányába amennyire csak képes vagyok. Ahogy végignézek a nappalin, a könyvein, jegyzetein hirtelen olyan érzésem támad, hogy hozzá képest én teljesen hülye vagyok és ez a gondolat feszélyeztet. Kényelmetlenül mocorgok az amúgy tök kényelmes fotelben és próbálok a lány szavaira koncentrálni. Ölembe veszem a lábamhoz dörgölőző cicát, ujjaim gyengéden túrnak bele selymes szőrébe, dorombolása pedig valamennyire megnyugtat. - Hát...elég durvának tűnik, legalábbis a hatalmas könyvhalomból meg jegyzetekből ítélve, amiket látok. Sok sikert, de biztosan nem lesz gond. próbálok rá mosolyogni, de úgy érzem magam, mintha csak vicsorogni sikerült volna. Egyáltalán nincs is közös témánk, miről beszélgethetnénk? Engem nem érdekel az orvos tudomány, a belgyógyászat még annyira sem, és tulajdonképpen a vizsgája sem izgat. Őt nem érdekli a művészet, a Grill vagy a konyhában hagyott almás pite, de fogadom még az sem, hogy itt vagyok. Ez mindkettőnknek elég kényelmetlen helyzet, én azon töprengek, hogy vajon Finley miért nem szólt, hogy itt lesz a nője, ő meg minden bizonnyal arra gondol, hogy vajon mit keresek én itt egy almás pitével. Értetlenül rázom meg a fejem. - Miért mennél? Az előbb mondtad, hogy a következő napokban itt fogsz lakni, ugyan már, nem kell elmenned. Túlságosan sok pitét sütöttem és gondoltam, hogy egyet áthozok Fininek, legalább eszik valami normálisat is. Tudod, ha ideges vagyok mindig sütök, a mai napom pedig nem indult túlságosan jól. ha ideges vagyok, akkor sokat is beszélek. Magyarázkodom Inesnek, miközben figyelem ahogy a cuccait pakolássza. Idegennek és betolakodónak érzem magam. Már éppen szeretnék felemelkedni ültömből, amikor a felém nyújtott ruhadarabot megpillantom. Másodpercekig csak bámulom a saját pólóm és szinte érzem ahogy fal fehérré változik az arcomon. Amikor azt hittem, hogy ez a nap már rosszabb nem lehet, tévedtem. Nyelek egy hatalmasat és elveszem a felém nyújtott ruhát. - Öhm... szeretnék valami értelmeset mondani, de az agyam mintha leblokkolt volna, fogalmam sincs, hogy most mit kellene mondanom vagy tennem, csak arra bírok gondolni, hogy ennek az egésznek Finley fogja meginni a levét, pedig Ő csak segíteni akart nekem. Bassza meg, - Figyelj, ez nem az aminek látszik. kezdek bele a magyarázkodásba, mert végül is mi mást tehetnék? Ami vicces, mert minden csaló akit rajtakapnak ugyanígy kezd magyarázkodni. - Néhány nappal ezelőtt menedéket kértem Finitől, mert...mert nem volt kedvem hazamenni a piás anyámhoz. Biztosan zuhanyzás után ejtettem el valahol a pólóm. még Floki is inkább lemászik az ölemből és besurran a hálóba, talán ő is érzi, hogy világháború készül kitörni. - Finley csak segített nekem. Ennyi. Ne láss bele semmi mást. könnyű nekem itt ülni és jártatni a pofámat, de ha én lennék az ő helyében valószínűleg a legrosszabbra gondolnék. Annyira ostoba és idióta vagyok. - Sajnálom. még soha nem szerettem volna ennyire elsüllyedni a föld alá.
- Ja, kösz - bólintok kettőt, hogy ilyen komolyan aggódik jövőbeni sikereimért, és egy halovány mosolyt is odaképzelek az arcomra, csak hogy legyen köztünk valami a nonverbális kommunikáció palettájáról is. Bedobom a közösbe, ha úgy tetszik. Most illene megkérdeznem, hogy ő hogy áll a vizsgáival, de nem jut eszembe, hogy hova jár, vagy jár-e valahová, és sosem voltam az az udvariaskodó típus, aki csak azért rákérdez, hogy visszaadja a kölcsönt. Pláne akkor nem, ha egy kicsit még hidegen is hagy a dolog. De azt hiszem mi kölcsönösen hidegen hagyjuk egymást, és a kölcsönös érzésekben nincs semmi szomorú. Az emberek bár kölcsönösen éreznének egymás iránt minden, vagy legalább a legtöbb tekintetben. Megspórolnának maguknak néhány kör felesleget. Már majdnem kedvelem érte, hogy nem erőlködik megkedvelni. Én sem erőlködöm, és ez az egyetlen, ellenben prémium közös vonásunk. - ¡Vaya! Nem miattad megyek el, nyugi. Majd eszek a sütidből is, de ezen ne idegeskedj feleslegesen, ha annyira zavarnál, megmondanám, jó? - csillapítom a kedélyeket, mielőtt elsírja magát. Szerencsétlen még csak nem is tehet róla, hogy éppen most találtam ki, mennyivel csodásabb lenne otthon tengetni ezt a pár napomat. - Azért megyek, mert rájöttem, hogy nincs kedvem itt dekkolni tök feleslegesen. - Otthon is tudok tanulni, ha pedig Finley annyira nagyon hiányolna, gondolom majd ír, hív, vagy rám töri az ajtót odahaza. Szóval tényleg nulla utálattal, már-már számomra is meglepő közönnyel nyújtom irányába a felsőjét, mintha valóban semmi nem volna abban, hogy itt felejtette. Mert hát végül is nincs is, nem igaz? Vagy ha van is, ha kellene is hogy legyen, ha kellene is, hogy begyújtsam a máglyát a nappali közepén, és hisztérikus sírások közepette feláldozzam őt a csalfák istenének, hát valahogy nincsen kedvem az egészhez. Ez pedig azt hiszem elég sok mindent bizonyít. Ott motoszkál bennem a féltékenység kellemetlen érzése, mintha csípőset ettem volna, és nem múlna el a nyelőcsövem tüzes lángolása, de közben rémesen fárasztónak találom, hogy komoly veszekedést kerekítsek az egészből, vagy valami beteg barátnő módjára megpróbáljam kikínozni belőle az igazságot, hogy végsősoron akkor most szexeltek-e, vagy nem. Figyelj, ez nem az aminek látszik és társaira még annyira sem vagyok kíváncsi, mint a szőkeségre, aki éppen előadja, de azért hallgatom, hadd mossa magát tisztára. Azt hiszem nem is annyira nekem mondja, mint magának. A saját lelkiismeretén könnyít, szó sincs arról, hogy én, mint Finley hivatalos barátnője, mit hiszek meg gondolok. - Figyelj Bébi...Violet, nem tartozol nekem magyarázattal, úgyhogy ne magyarázkodj! De tényleg. Ha lefeküdtetek, vagy történt köztetek valami, akkor igen, elvárom azt a minimum tiszteletet, hogy közöljétek velem a dolgot, és akkor eldöntöm hogyan reagálok. De kíméljük meg egymást a semmin való háborgástól, és a semmiért való bocsánatkérésektől, mert csak egymás idejét és energiáját vesztegetjük teljesen feleslegesen - fonom össze két karomat magam előtt, kimerült sóhaj hagyja el mellkasomat. Elfordulok, lassan elkezdem összepakolni a tornyokba polcolt könyvkötegeket, és közben, csak mint egy mellékesen megkérdezem: - Egyébként Charlieval jól megvagytok? Tudod, Ő a barátod.
Igazán szeretnék még érdeklődni a tanulmányairól, arról, hogy hogy van, milyen a kolis élet, de igazából nem érdekel és nem fogok úgy tenni, mint akit izgat a hogyléte vagy a vizsgái eredménye. Éppen ezért csak némán bólintok, mosolyt erőltetek az arcomra és próbálom leplezni, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam és, hogyha nem szégyellném már régen haza rohantam volna. Azt hiszem azt viszont egy életre megtanultam, hogy nem dugom ide az orrom addig amíg Fini azt nem mondja, hogy itthon van és lehetőleg egyedül. - Jó. rántom fel a vállamat, igazából még örülök is neki, hogy elmegy, de ezt az örömöt inkább megtartom magamnak, Fini nem biztos, hogy boldog lesz amikor hazaér és a barátnője nem lesz itthon. Ez a gondolat elszomorít, pedig teljesen a tudatában vagyok annak, hogy Ők együtt vannak, hogy nekem ott van Charlie, hogy én meg Fincsi csak barátok vagyunk, és igazából nincs is olyan, hogy én meg Fini, és ez a gondolat egészen elkedvtelenít. - Nem tudom miért mondod, hogy tök feleslegesen, Fin biztosan örül, hogy itt vagy. nem tudom miért érzek késztetést arra, hogy valahogy maradásra bírjam Inest, de nem akarom, hogy Finley csalódott legyen amikor hazaér, nem szeretném hibásnak érezni magam a történtek miatt. Talán önző vagyok egy icipicit. A pólóm hirtelen felbukkanása hideg zuhanyként ér, azt hittem, hogy ez a nap már ennél rosszabb nem lehet, hát baromira tévedtem. Idegesen, remegő ujjakkal veszem át a felém nyújtott ruhadarabot és a táskám mélyére rejtem. Amikor ideges vagyok a szavak csak úgy dőlnek ki belőlem, sokszor összefüggéstelenül halandzsázok. Most is próbálom tisztázni a helyzetet, védeni Finit és magamat, de minden kiejtett szó után úgy érzem, hogy csak rontok a helyzeten. - Teljesen igazad van, én csak úgy gondoltam, hogy el kell magyaráznom a helyzetet mielőtt féltékenységi rohamot kapsz. Nem vagy féltékeny ugye? elvégre, nincs sok oka arra, hogy a féltékenység zöld szörnyetege eluralkodjon rajta, nem történt semmi. Felsóhajtok. Még magamat is szeretném becsapni, pedig tudom, hogy mit érzek Finley iránt, és azt is tudom, hogy nem lenne szabad így éreznem, de az ember a szívének nem tud parancsolni. Azon gondolkodom, hogy hogyan tudnék lelépni észrevétlenül, amikor meghallom Ines kérdését. A szívem egy pillanatra megszűnik dobogni, elsápadok és percekig csak pislogni tudok a lányra. Ha Charlie megtudja, hogy itt töltöttem az éjszakát biztos, hogy eltöri a karomat és Finley orrát is, és nem akarom, hogy minderről tudomást szerezzen. Senki nem mentene meg a haragja elől. Veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam, remélem Ines nem veszi észre rajtam a változást, ha meg igen, nem tekinti nagy dolognak. - Igen, persze, miért ne lennénk jól meg? próbálok egy kérdéssel kitérni a válaszadás alól és leplezni az igazat- - Figyelj, tudom, hogy ez nagy kérés, de értékelném, ha Charlie nem szerezne tudomást arról, hogy itt töltöttem az éjszakát. Tudod, ő nem olyan higgadt mint te, és nem hinné el, hogy valójában semmi nem történt. Nem szeretném, ha emiatt konfliktusunk lenne, nagyon féltékeny. és agresszív és birtokló és pszichopata. Egészítem ki magamban a pasim jellemzését. - Megtennéd, hogy ezt a dolgot nem említed neki? Maradhatna hármunk között? Nem akarom, hogy véletlenül Finin vezesse le a haragját. Tudod milyen heves vérmérsékletű. Kérlek. már szinte könyörgök a lánynak, nem érdemelném meg az együttérzését, főleg úgy, hogy igazából fogalma sincs miért rettegek a saját pasimtól, de azért reménykedem abban, hogy nem csinál nagy dolgot ebből az egészből.
Helyben vagyunk. Azért ahhoz képest, hogy soha minimális érdeklődést sem színleltünk a másik irányába, valahogy az az érzésem, hogy mégiscsak egészen kiismertük egymást. Éppen annyira, hogy tudjuk, teljesen érdektelen számunkra a másik. És ezen szerény ismertségünk keretei közé tartozik, hogy tudhatja, ha annyira nagyon zavarna felbukkanása, nem rejtegetném véka alá, csak hogy meg ne sértsem őkelmét. Bámulok rá, mintha legalábbis másik nyelven mekegne nekem valamit. Pislogok is neki négyet-ötöt, hátha annyi idő alatt maga is rájön, ezt még azért ő sem hiszi el. Akármi is rejtőzzön azok mögött a naiv, kerekded bociszemek mögött, ezt azért még ő sem. - Mert itt nem tudok tanulni. Ezért nincs értelme - bököm oda végül határozottan, s tovább szedegetem a kezembe a laikus szemmel talán káosznak tűnő, de számomra tökéletes rendszerezés szerint szétdobált tanulmányaimat. - Finley miatt meg nem aggódom, gondolom beledögleni nem fog a hiányomba, és különben is pár nap múlva vége a vizsgaidőszaknak - tompítok egy keveset előző megjegyzésem élén, mintegy előre lehűtve a kedélyeket a következő percben felbukkanó pólómizériára. Nem mintha hisztirohamra készülnék, feleannyi energia sincs bennem, hogy minimális kárt tudjak vagy akarjak tenni itt bárkiben testileg-lelkileg, de azért a szőkeség szemében felcsillanó zavar mégiscsak táplálékként szolgál egy kicsit az önbecsülésemnek. Nem mintha arra verném magam, hogy félnek tőlem, de legalább nem az orrom előtt hancúroznak, hanem megpróbálják a hátam mögött tudni a dolgot. Félig nevetve fújok az orromon. Furcsa kettőssége ennek a lánynak, hogy azt mondanád a légynek sem árt, aztán kerek perec van arca megkérdezni, féltékeny vagy-e, miután a pólóját ott találod a barátja hálószobapadlóján. Mintha legalábbis belém rúgna, csak hogy megkérdezze fáj-e. - A féltékenység inkább az önértékelési zavar jele, mint a szerelemé. Ha az lennék, kevesebbre becsülném magamat nálad. - Ezt persze mindenféle offenzíva nélkül közlöm, leginkább tanító jelleggel, mint sem sértésből. Eszem ágában sincs arról kiselőadást tartani, hogy melyikünk miben jobb és kevésbé jobb, mert egyrészt nem tudom, másrészt továbbra sem érdekel. Az egy dolog, hogy egyébként valóban meg sem fordulna bennem a gondolat, hogy feljebb helyezzem őt egy képzeletbeli ranglistán, de gondolom ez normális, tekintettel arra, hogy magamat ismerem, őt meg nem is akarom. - Nem tudom, csak kérdeztem - tartom fel a kezemet, mint akire fegyvert tartanak. Gőzöm nincs hányadán állnak a barátjával. Annyit tudok, hogy jobban örülnék neki, ha néha eszébe jutna, hogy történetesen éppen nem Finley a barátja, hanem Charlie, szóval tömhetné őt almáspitével, már csak a rend kedvéért is. Meg az enyémért. Füzetet füzetre csapok, tovább szedelőzködöm, mire újfent megszólal. Ezúttal ráadásul szívesség reményében. - Bébi... Violet, tudod én mindig azt mondom, hogy jobb megelőzni a bajt - pillantok rá szomorkás mosollyal és a fejemet csóválom. - Quien siembra vientos, recoge tempestades. Gondolom nem öt perce tudtad meg, hogy Charlie nem örülne neki, ha itt aludnál. Gondolom az almáspitéről is nagyjából annyit tud, mint arról a pólóról - bökök a még mindig keze között szorongatott ruhadarabra. Sóhajtok. - Nézd, én nem akarom itt a rossz zsarut játszani, nem akarom a pálcát törögetni fölöttetek, és nem foglak beköpni neki. Csak azt mondom, hogy attól még, hogy "amiről nem tud, az nem fáj neki", attól még amit művelsz a legkevésbé sem tisztességes. Ha tudod, hogy a barátodat kifejezetten zavarná, ha itt alszol, akkor mi az istenért alszol itt?
Felsóhajtok. Bánom már azt a percet is, amikor eldöntöttem, hogy hülye almás pitét fogok sütni. Helyette elmehettem volna piknikezni valahova, vagy antikváriumba, vagy csak sétálni, tulajdonképpen bármit szívesebben csinálnék, mint Ines érdektelen arckifejezését bámulni. Szavak helyett végül csak bólintok. Igaza van, Fin valószínűleg nem pusztul bele Ines hiányába, talán kelleni fog néhány óra amíg egyáltalán tudatosul benne, hogy egyedül maradt a lakásban. Ezen a gondolatot halványan elmosolyodom. Nem vagyok gonosz, attól függetlenül, hogy mit érzek igazából Fin iránt soha nem akartam, hogy Ines elhanyagolva legyen, vagy megbántva. Nyilván, barátnők talán soha nem leszünk, de azért nem szeretném, hogy miattam kellemetlenül érezze magát. Mint talán ahogyan most is. Lesütöm tekintetem, eléggé sértő amit a féltékenységről a fejemhez vág, de inkább lenyelem ezt a békát, kettőnk közül neki van több oka haragudni, kiakadni és még sértegetni is. Tisztában vagyok azzal, hogy hozzá képest és kábé sehol nem vagyok, hiszen ő amellett, hogy nagyon szép, még okos is. A francba is, hiszen minden bizonnyal néhány évtized múlva ő lesz Amerika első elnöknője, és ha mindez nem lenne elég, még Fin is mellette van. Ehhez képest mi vagyok én? Huszonkét évesen felszolgálóként dolgozom, két állásom is van, mert az anyám élni is képtelen egyedül. Nekem kell fizetni a számlákat, a kaját, a lakbért, mindezek mellett sem pénzem sem erőm nem marad arra, hogy esetleg egyetemre menjek. Pedig szívesen tanultam volna. Angol és Orosz irodalmat, de hát minden álmunk nem teljesülhet. Finley helyett pedig ott van nekem Charlie, aki nem szeret, viszont minden alkalommal elver, csak azért, mert létezem, aki nagyon bortokló, és aki, ha megtudná mit érzek a legjobb barátja iránt mindkettőnket elásna a föld alá. Lesütöm a tekintetem és Ines helyett inkább a szőnyeg mintáit bámulom. Kényelmetlenül fészkelődöm a fotelben, most már tényleg semmit nem akarok, csak véget vetni ennek a beszélgetésnek, és elrohanni. Alapvetően békés természetem van, de van, amikor már én magam sem tudok parancsolni a temperamentumomnak, legtöbbször olyankor, amikor Charlie szóba kerül. Tudom, tudom, el kellene mondanom valakinek végre, hogy milyen mérgező kapcsolatban vagyok vele, de rettegek attól, hogy a bosszúja megtalál, és minden bizonnyal nem Ines szeretne az az ember lenni, aki először értesül a dolgokról. - Finley a barátom. Aznap este nekem egy barátra volt szükségem, nem pedig egy pasira. Egy olyan emberre aki meghallgat ha kell, vagy velem együtt ücsörög csendesen, ha arra van szükségem. Finley pontosan ilyen, ő a legjobb barátom, a lelki társam és abban, hogy vele töltsem az időmet sem te, sem pedig Charlie nem akadályozhat meg. Azért kértelek, hogy ne mondd el, mert nem akarom, hogy emiatt Fin húzza a rövidebbet, hidd el, nem kérnék tőled szívességet, ha nem lenne muszáj. De azt csinálsz amit akarsz, ha ennyire zavar, menj és hívd fel Charliet. idegesen tuszkolom bele táskám mélyére a pólómat. Határozottan kár volt ma reggel kimásznom az ágyból. - Ha legalább fele annyi időt töltenél a pasiddal, mint a könyveiddel, akkor talán, de csak TALÁN, nem velem töltené az idejét. Nem velem sütizgetne, nem az én társaságom keresné. Ha valakit okolni akarsz, az nem Ő. Azt hiszem most jött el annak a pillanata, hogy befogjam a szám. Végül is ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak, vagy pálcát törjek bárki fölött? Semmi közöm Ineshez és a kapcsolatukhoz sem. - Jobban értékelhetnéd őt. valószínűleg már sikerült lelepleznem magam, a vehemens természet nem jellemző rám, csak olyankor amikor mániákusan próbálok védeni valakit, akit szeretek. Ez esetben az ő barátját.
Kezdőlap
