Az emberek szerették azt hangoztatni, hogy a részegek tohonya, ostoba, gyenge emberek, akik annyira félnek az eléjük táruló világ kihívásaitól, hogy a napjaikat inkább élik az alkohol bódító köpönyege alatt, mintsem bármihez is kezdjenek magukkal. Azt mondják, gyengék, semmirekellők, mert bárki más lehetne egy közülük, ők azonban nem képesek kitörni ebből a ketrecből.
A valóság az, hogy folyamatosan részegnek lenni igazából meglepően nehéz munka. Sok koncentrációt, határozottságot, áldozatkészséget és önutálatot igényelt, olyan mennyiségben, amelyet a legtöbben nem képesek előrántani a farmerzsebükből. Arról nem beszélve, hogy bár a részegség maga valóban igen kellemes – a kételyek és fájdalmak könnyebben oldódnak bizonyos töménységű alkoholban, mint a cukor –, minden pillanat, amit józanul töltesz, kínszenvedés, amit csak még több ivással és rosszulléttel mulaszthatsz el.
Ahogy a nővérem s férjének kora hajnali (alig múlt nyolc óra) veszekedését hallgattam, mely felért egy félrehangolt hegedűkből s bagzó macskákból felállított orchestra kezdő próbálkozásaival, határozottan úgy éreztem, kemény munka alkoholistának lenni, s még keményebb alkohol nélkül felkelni.
Mikor a nővérem odalépett hozzám, hogy nem túl kedvesen megbökdössön, élek-e még, mondott valamit, de nem hallottam, olyan volt, mint az óceán zúgása, vagy még inkább egy vízágyúé egyenesen a füledbe. Valami megnyugtatót moroghattam neki, mert végül békén hagyott. Annyit még hallottam, hogy Garcia rám szól, hogy ne igyam meg a sörét a hűtőből.
Nem tudom, mennyivel később térek magamhoz, olyan fejfájással, amitől legszívesebben a saját agyamat kaparnám ki, a végtagjaimat pedig betonba öntötték. Érzékelem a kinti világosságot, résnyire nyitott szemhéjaim között látni vélem a nappali ablakából feltároló városképet, a nyolcvanas években tucatszámra épülő bérházak körvonalait.
Az este megismert, s önmagát a legjobb barátomnak kinevező Nikola feltétlenül szükségesnek érezte bemutatni nekem a kedvenc zenekarát, és az sem igazán zavarta, hogy egyetlen árva szót sem beszélek horvátul, készségesen fordított. Az egyik ilyen rész jutott eszembe; u šupku civilizacije. Ahogy a fantáziátlan, szürke, koszos városképet figyeltem az alvás butasága és az ébrenlét fájdalma között ingázva, úgy is éreztem magam, mint akit a civilizáció segglyukából húztak elő.  
És a Balkánig se kellett elmennem érte.
– Egy kicsit halkabban – dünnyögöm, mikor újabb éles hang hasít a tudatomba, apró késekkel szurkálva valamit a szemem mögött. A párnába morgok, nem is lehet hallani, és amilyen mélyen beletekertem magam a takaróba, nem csodálkozom, mikor meglepődik rajtam. Néha magamat is képes voltam meglepni. – Elmegy az a csodás hangod – ...ha tovább kiabálsz, akarom mondani, de túl fáradt vagyok a beszédhez. Igazából úgy is folytathattam volna: ...a fenébe. Ines kellemes társaság volt, mondhatni, az unokahúgaim és öccseim közül az élmezőnyben, de voltak napok, amikor senkit sem bírtam elviselni. Ha jobban belegondolok, a napjaim legtöbbje ilyen, a mai pedig kifejezetten. De az ember mégsem küldheti el a fenébe az unokahúgát a saját házában.
Kivéve, ha az emlegetett unokahúg egyszerűen lerántja róluk a takarót, majdnem lependerítve a kanapéról. A szavak nem jönnek a számra, de azt hiszem, a tekintetem elég árulkodó. – Mi történt a mai fiatalokkal... Semmi együttérzés. – Majdnem kénytelen vagyok visszadőlni a kanapéra, túl hirtelen ülök fel és megszédülök, gyomorsav tolul a nyelőcsövembe, de leküzdöm az émelygést. Az orrnyergem dörzsölgetve pillantok Inesre. – Nem egyetemen kellene lenned? Az egyiken a tizenegy közül? – dörmögöm, s bár ülve maradok, a nyakam hátrahanyatlik a kanapé párnájára. Mindenem porzik, a gyomrom, a torkom, a szemem. Szinte oda sem figyelve nyúlok a sörösüvegért, amit a kanapé mellé löktem, mikor egy órája felkeltem vécére. Csalódottan konstatálom, hogy egy fél korty maradt csupán Garcia söréből. Túl komlós volt az íze, csak a tiltás miatt vettem elő, de így fel kell állnom vízért.
– Tudtad, hogy nyílt egy Balkán bár tíz sarokkal odébb? – nyögöm ki nagy sóhajok között. A nyelvem folyamatosan a szájpadlásomhoz ragad, és kezd kényelmetlenül hideggé válni az izzadtságom, amiben forgolódtam hajnalban. – Stefan, a tulaj, rendes ember. Mármint, szerintem illegális szeszfőzdét üzemeltet az alaksorban, de nem az én kerületem.
Nagy erőfeszítésbe telik, de felemelem a karomat, hogy letöröljek egy száradó nyálcsíkot az államról. Ha pedig eddig jutottam, akkor már fel is állok, hogy bizonytalan, dülöngélő léptekkel, a halántékomat masszírozva, de elsétáljak a konyhába. Két pohár vizet is eltüntetek, az átfagyott vezetékek végett jéghideg. – Hogy van spanyolul az... hogy a civilizáció segglyuka? – teszem fel a kérdést rá sem nézve. Tanácstalanul túrom végig a fiókokat, valami olyat keresve, ami meg is marad a gyomromban, és személy szerint se leszek rosszul tőle. Végül előhúzok egy zacskó szárított bacondarabkát meg fűszeres kenyérkockát, felvágom a zacskókat és felváltva szórom őket a számba. – Szerintem ott hagytam a kocsimat.

Két fajta ember él a világon: az, akivel szívesen iszol, és az, aki miatt iszol. Ines attól függően, épp mennyire volt parancsoló hangulatában ugrált a kategóriák között. A mai napon nagyon is úgy tűnik, hogy az utóbbiban állapodott meg; az első hibája az volt, hogy felébresztett, ezt követte az, hogy lerántotta rólam a takarót, az pedig, hogy még csak itallal sem kínált meg, hab volt a tortán. Amit egyébiránt szintén el tudtam volna fogadni bocsánatkérő ajándékként, még ha kavargó gyomrom végett aligha maradt volna bent sokáig; ehelyett azonban csak további szemtelenséget kapok.
Ami, egyébként, lenyűgöz. Szeretem az életrevalóságot. A lelket. Azt a fortyogó katlant, ami előre hajtja az embert az új napba, új kihívásokat és elérhető célokat kergetve, ami elégedett álmot bocsájt a szemedre, ha egy hosszú nap után ágyba dőlhetsz. Az én katlanom régen üzemen kívül volt már. – Kár – forgatom meg a szemeim a választ hallva.
Eszerint esély sincs arra, hogy egy beadandó végett lógva hagyjon.
Mindezekkel együtt egyszerűbbnek tűnik megadni magam az elkerülhetetlen sorsnak. – Ó, hidd el, nagyon sok mindent nem akarsz hallani. – A lüktető fájdalom ellenére, ami mintha egyenesen a csontjaimból születne, ragadozóvigyort ejtek meg az unokahúgom felé. Összekócolom a haját, mikor elhalad mellettem. Régen magam is abba az illúzióba kergettem magamat, hogy a rendfenntartó erőknél (vagy akárhol máshol, igazából) rátermett, professzionális emberek dolgoznak, akik értenek is ahhoz, amit csinálnak. Lelkiismeretesek, megbízhatóak, szabálykövetőek. Az embert hamar nagyon sok csalódás éri, mikor kilép a középiskola ajtaján.
– Mert még nem jársz a Balkánba. Vagy akárhová máshová, ha már itt tartunk – vonok vállat, rezignáltan rágódva a kenyérkockákon. Természetesen nem sokat, pontosabban semmit sem tudok Ines szórakozási szokásairól, de egyszerűen nem tudtam elképzelni egy klub vagy kocsma közepén. Ellenben én valószínűleg nagy népszerűségnek fogok majd örvendeni Bronx nagyjából bármely pontján, ha ezt találom kiáltozni. A spanyol szókincsem nagyjából ki is merülne ebben, néhány főnévben, meg abban, hogy ki van ide elásva?. Amit, bár gyanús, mégsem munka közben szedtem fel, hanem egy útikönyvben. – Ronda – vonom meg a vállamat, ami az autómat illeti. Sokan oda vannak érte, mindegy, milyen tragacsot vezetnek, de ők még nem látták az én kicsikémet. – 2002-es Honda Civic. Piros, kivéve a vezetőülés felőli ajtaja, mert az fehér – magyarázom, egyedül egy ingerült (és/vagy nyűgös) morgással reagálva le, hogy kikapta a kezemből újonnan megszerzett reggelimet. Vagy ebédemet. Igazából fogalmam sincs, hány órára járhat, nem volt szokásom ha szabadnapos vagyok. – Ha valakinek pont az én autóm kell, még én kérek bocsánatot. Ugye tudod, hogy veszélyes játékot játszol? – Ritkán vagyok jó társaság, éhesen és másnaposan azonban még az általánosnál is kevésbé. Ilyen állapotomban a rokongyilkosság gondolata sem áll olyan messze tőlem, de szerencsére a felajánlása némileg javít a helyzeten. – Bármelyiket, ha vodkában sütöd – lököm el magam a mosogatótól, aminek addig támaszkodtam, hogy aztán nyögve lerogyjak az egyik bárszékre a pult mellett. – Nem, vodka se kell, csak hagyd abba ezt a kémiai blablát – sóhajtom, mellkasom a pult hideg kövére borul; frissítő érzés, ahogy felforrósodott homlokomhoz ér. Hagyok magamnak néhány pillanatot, mielőtt sóhajtva felemelkednék, hogy félig nyitott szemhéjaim mögül figyeljem Ines ténykedését. Ilyenkor az anyjára emlékeztet, egy kicsit. – Miért van az, hogy az orvosok mindig mindent tudni akarnak? – Az egyik szemöldököm érdektelenül ugrik feljebb a homlokomon. – Mikor mérte a vércukrát, Mr. West? Mikor volt utoljára műtétje, Mr. West? Miért nem rakja le az italt, Mr West? Mintha ők nem innának abból a flaskából a fiókban, na persze…
A pulton lévő holmikat kezdem piszkálni. A nővéremnek megvolt az a fura szokása, hogy egyszerre nyafogott folyamatosan a rendért, és halmozott fel harminc különböző tálat és bigyót. – Hajnalban jöttem. Igazából a kocsimat kerestem, de azt hiszem, eltévedtem, úgyhogy anyád értem jött, és burritót csinált belőlem a kanapén. Apád pedig mindig meg akar ölni. Ezt hozom ki az emberekből – A szám széle savanyú mosolyba rándul, és elmélyülten tanulmányozok egy porcelánteknőst.  – Láttam Liliát egy férfival. Lehet, hogy üzleti vacsorán voltak, de nem hiszem. – Nem tudom, miért mondom ezt el neki, elvégre, szó szerint a gyerekem lehetne, az ember pedig ritkán ad arra, amit mondanak; általában. Ha azonban az az ember én vagyok, akkor tulajdonképpen még a tizenöt éves tinédzser lánya is tud vállalhatóbb élettanáccsal szolgálni, mint amit az az ostoba feje sugall. – Úgyhogy ittam. És azt tervezem később is, mivel szabadnapos vagyok. Csak előbb ki kell józanodnom, úgy sokkal hatásosabb. Szóval akár a fejemhez is vághatnál valami gyógyszert, ha gondolod. Valami spanyol varázskütyüt, akár.  Az ítéleteidet pedig tarts meg abban a szép buksidban – dörzsölöm meg a halántékomat. Biztos vagyok benne, hogy megpróbál majd hatni a lelkemre, mert még ott van benne a tenni akarás. Amíg visszaápol a józanságba, gond nélkül elviseltem a megjegyzéseket; az otthontalan ember nem válogat.
– Szerda van, ugye...? – jut eszembe aztán, az előszoba felé pillantva. – Manitonak nem iskolában kéne lennie? Vagy megint felfüggesztették?

– Csak várd ki, míg Bronxban is megjelennek a hipszterek – vigyorodom el, szinte ördögien, ami a környék felfutását illeti. A néhány éve futó trendhez épp úgy álltam hozzá, mint a kétezres évek közepén-végén megjelenő kockásinges, nyakigláb, nyakig világvége-hangulatú, életfájdalmas, kisminkelt nyüzügék vígkórusához: alig várom, hogy eltűnjön végre. Rosszabbak, mint a sáskák; egy megjelenik, az ember kettőt pislant, és máris minden sarkon Whole Foods áll a kedvenc kocsmája helyén, az utca meg bűzlik a szakállápoló ricinusolajtól.
Brooklynnak már úgyis mindegy.
– Két évesen két dolgot nem tudtál magadban tartani, a vizeletet meg a szavakat. Úgy hiszem, húsz év alatt ennek csak egyikét tanultad meg kontrollálni – vonom meg a vállam. Azt mégsem mondhatom, hogy úgy egyébként érdekel (a legtöbb dolog érdekel), de a hangja s minden más, levegőt rezegtető entitás bassza a fülemet. Hallottam már párszor, azokon az AA-gyűléseken, amiken egyszer-egyszer megjelentem; mindig elmondták, mi miből következik, megpróbálták megértetni velünk a testünkben lejátszódó folyamatot, hogy aztán a lelkünket is simogathassák. Lehet, hogy néhányaknál működik ez az egész „csak azért csinálod, mert nem érted” dolog, de nem közéjük tartozom.
Ellenben Ineszel sokkal könnyebb kijönni, ha egyszerűen hagyod, hadd csinálja a dolgát.
– A különbség főleg az, hogy amíg a munkámat nem befolyásolja, addig nem érdekel, mit csinálnak az emberek. És az én melóm sokkal menőbb – vonom meg a vállamat, érdektelenül forgatva ujjaim között valami sószóró-szerűséget, aminek valami poszt-modern, Guggenheimben látott, szobornak nevezett agyagmassza adhatta az ihletét. – Egyébként pedig ha rutinellenőrzésre megyek, akkor mérjék meg a vérnyomásom, végezzenek látástesztet és csók. Ne érdekelje őket a prosztatám állapota. – Az orrom is ráncba szalad az undortól. Negyvennégy éves vagyok, és több sört iszom, mint más vizet. Mit gondolnak, milyen az állapota? Pont olyan tropa, mint az összes többi testrészem, ami ebben a korban, ilyen foglalkozás mellett, aligha lehet meglepő. Ellenben nem hiszem, hogy annak, éjszaka hányszor kelek fel hugyozni, sok köze lenne az alkalmasságomhoz; ha az éjszakai egészséges bioritmus elengedhetetlen volna, már legalább tíz éve nem dolgoznék a szakmában. Nem tudom, mikor aludtam utoljára úgy igazán.
Abban viszont biztos vagyok, hogy Lili mellett voltam. Talán az emberi közelség nyugtat meg, talán az Ő közelsége; olyankor általában nem álmodok, legalábbis már nem. Mikor még házasok voltunk, a mindennapi feladatok észrevétlenül és kizárhatatlanul tekeregtek be a hálószoba ajtaja alatti résen, mint valami fojtogató, fekete gáz, és minden jónak ígérkező álmot megmérgeztek. Főleg a vége felé, több időt töltöttem a plafont figyelve, mint a szemhéjam belsejét.
Most pedig már Lilia sem igen volt mellettem, mert ha véletlenül be is üti a fejét és valamilyen érhetetlen oknál fogva egy ágyban kötünk ki, reggelre ritkán maradunk ott együtt. Én azért mászok el még jóval reggel előtt, nehogy véletlenül is összefussak a lányokkal, és abba az illúzióba kergessem őket, hogy talán megint ott lakhatom velük. Ilyen állapotban biztosan nem. Hogy Ő miért somfordál el általában, az más kérdés, de leginkább a szégyenre tudnék gondolni. – Hát, én nem szoktam fogdosni a másikat egy üzleti vacsorán – vonom meg a vállamat érdektelenül. Mintha nem izgatna a kérdés; mintha nem bugyogott volna fel a mellkasomban valami rusnya és félelmetes, ami egyre csak azt ismételgette, hogy menjek oda hozzájuk, és kapjam fel a nejemet a vállamra, mint valami vadember, s ahhoz méltóan hurcoljam is el a barlangomba. Ez még mindig diplomatikusabb megoldás mondjuk, mint a vágy, hogy megcsókoltassam a fickó orrát az asztallappal. – Többször láttam már őket együtt. Múltkor például a kávézóban. Lili megpróbált elbújni előlem, a’sszem – toldom még meg. Természetesen úgy tettem, mintha nem láttam volna őt; a napszemüvegem végett könnyen csinálhattam is úgy, mint aki nem vett észre semmit. – Már miért kellett volna megkérdeznem? – ugrik magasabbra a szemöldököm, lusta mozdulatokkal nyúlva a villa után. Mindent felszúrok rá, mint egy saslikra. – Elváltunk. Azt csinál, amit akar. Joga van hozzá. Pont úgy, ahogy nekem is jogom van idegen nőkkel dugni. Jó a rántottád. Ha nem jön össze az orvososdi, menj el egy bisztróba. – Bár hallom magamban a nővérem korholó hangját, amiért már megint nem rakok lakatot a számra az Ő asztalánál (pultjánál), nem hiszem, hogy Ines lelki világát különösebben felráznám. Huszonhárom éves egyetemistaként ebben a városban alighanem csak cifrábbakat hall. És csinál. – Ha talál magának valakit, annyival is könnyebben veri ki a fejéből azt a hülyeséget, hogy majd megint minden olyan lesz, mint régen.
Elméllyülten nyammogok a rántottán és ropogtatom készségesen a pirítóst a válaszát hallgatva. Bár a teás kérdésére csak bólintok egyet, nem is annyira beleegyezés, mintsem elfogadásom jelzéseként, de az öcsével kapcsolatos szavai végett ránc ül a homlokomra. Ami régen az olasz maffia hatalmas játékterme volt az a nyolcvanas-kilencvenes évek hathatós nyomozói munkájának hála mára megszabadult a Familiáktól, a helyükre pedig több ezer gang került, melyeknek több nagyváros mellett itt is vannak „kirendeltségei”. Bronx mindennek persze melegágya. Ha utcán randalírozó kölyköket látok, nem tudok másra gondolni – és ha az unokaöcsém nagy sebbel-lobbal szerda délelőtt bandázni indul, nem tudok másra gondolni, minthogy randalírozik.
Persze, nem az én kerületem.
– Rákérdezhetek fű alatt, ha gondolod. Az igazgatója volt osztálytársam – vonom meg a vállam. Bár megtehetném, és sokan meg is teszik, a saját családom tagjait nem szoktam lefuttatni a rendszerben; kimondatlan szabály, hogy ha egy letartóztatott egyik rokona zsaru, értesítjük. Bronxban hasonló szabály él az utcán, amely szerint ha az egyik rokonod zsaru, agyonverünk a sikátorban. Többek között ezért is igyekeztem mihamarabb kiköltözni innét. – Mikor beestem hozzátok tegnap, láttam egy motort a ház előtt. Gondolom, nem apád éli ki az életközépi válságát… De azt sem hiszem, hogy anyád megengedné, hogy motorozzon. Vagy hogy venne neki egy motort… – A kérdésem kimondatlan marad, de feltételezem, hogy megérti a célzást. Honnan a fenéből szerezte? – Sosem értettem, apád miért ragaszkodik ahhoz, hogy ebben a házban maradjatok. Aligha kötik szép, szipogós emlékek a környékhez. Nem két utcával odébb vágta bele a machetét a férjébe valami nő, mert megcsalta a húgával?

A kérdésére torokhangú, rövid nevetést hallatok. – Most sértődjek meg? – küldök felé egy lapos pillantást, azt pedig nyugodtan eldöntheti, mi sért meg jobban, ha azt hiszi, olyan gyakorta öltök magamra öltönyt (frakkot például továbbra is csak a tévében szeretnék látni, sőt, ott se), vagy hogy olyan proletár gyökér vagyok, aki még azt sem tudja, mi az a desszertvilla. Valójában tényleg nem tudom, mert nem érdekel, de nem ez a lényeg; sajnos jóval több lehetőségem volt már üzleti vacsorákra járni, mint illendő volna, habár azokat általában adománygyűjtő esteknek nevezték, hacsak nem a média egy alkalmazottjával kellett egy ügy végett találkoznom. No meg az informátorok; bár nem hiszem, még az én proletár barom fejemmel sem, hogy egy olajszagú kajáldában csiliskrumplit éve drogszállítmányokról társalogni egy egyértelműen függő és elvonási tüneteket produkáló prostival egyenértékű lenne azzal az üzleti vacsorával, amire ő gondol.
És igazából nem is kell. Én tudom, mit láttam, legalábbis, azt biztosan, hogy mit szeretnék, mit jelentsen mindez. Örülnék Lilia boldogságának, mert megérdemli, de azt nem mondhatnám, hogy ezzel a saját halálos ítéletemet nem írnám alá. Régen nevettem volna az olyan barmokon, akik képesek mindent egyetlen nőre feltenni, de akkoriban még nem igazán értettem, mit jelent családban élni, mit jelent pontosan egy feleség és a közös gyerekek; persze, meglehet, hogy még most sem értem igazán. Mindenesetre, fel teljesen biztosan nem nőttem még a feladathoz.
– Rendben – vonom meg a vállam. – Akkor majd ha legközelebb sírni támad kedvem, akkor feltétlenül felhívlak. De figyelmeztetlek, sok zsepit hozz, meg egy kis csokit is. És egy váltás pólót. Szeretek ölelkezni sírás közben – szúrom oda, egyértelmű kifigurázásként. Hogy ne játsszam el, hogy nem fáj? Fogalmam sincs, azt hogy kell, és ez is bizonyítja, mindegy, Ines mennyire tökös (mint a legtöbb nő az őrsön), nem fogja igazán megérteni a világunkat, mármint, a hímneműek világát. Nem, vagy csak ritkán teszünk fel olyan kérdéseket egy üggyel kapcsolatban, hogy miért és hogyan történt; az első gondolatok rögtön a probléma megoldása körül forognak. És ha az nem megy, akkor a szőnyeg alá söpörjük az egészet, de teljesen biztos, hogy nem kérünk segítséget. Azzal elveszted a helyedet a táplálékláncban, és ennyi volt.
Azért gondolom, a segíteni vágyását valahogy honorálnom kellene, úgyhogy bár látszólag nagyon jót szórakozom a saját poénomon, előre hajolok, hogy meglapogathassam a vállát. – Azért kösz, kölyök. Próbálkozásnak szép.
Hogy is mondják? Vannak csaták, amiket egyedül kell megvívni? Hát, azt hiszem, nekem minden csatám ilyen.
Egy kicsit Manitot is rögtön ide veszem a végtelen listára, mintha ugyan az én felelőségem lenne és nem az apjáé; Antonio helyében nagyon is kiakadnék, ha valaki át akarná venni a problémamegoldás keresztjét a lányok fölül, de ugye Antonio nincs itt, a söre is az enyém, no meg kettőnk közül mégiscsak én állok a törvény ha nem is jó, de legitimizált oldalán. – Mit súg a női lelked? Inkább akadjon ki, amiért szaglászunk utána, vagy inkább csak akkor kapj észbe, ha már komoly gond van? – vonom fel a szemöldököm. Tudom, hogy ezt nem Ineszel kellene megbeszélnem, hanem talán inkább a nővéremmel, de félő, hogy ő rögvest szívrohamot kapna, ha megtudja, hogy az egyetlen pici fia talán rossz alakokkal mászkál. Mert ez legtöbbször tényleg így kezdődik; a fiúk automatikusan felnéznek azokra, akiket valamiért menőnek látnak, ez általában a hatalmi figurák megtagadásánál kezdődik, folytatódik az antiszociális viselkedéssel, dohányzás, fiatalkori alkoholfogyasztás, motorok és autók bömböltetése. A tinédzserek a legegyszerűbb célpontok, minél korábban megfertőzni őket és bevonzani, általában azzal az ígérettel, hogy itt majd egy igazi családhoz tartoznak, és ők is lehetnek menők. Ez különösen igaz a színesbőrű lakosságra, a szegényekre, akiket könnyű azzal csábítani: itt barátokra találsz, lesz pénz, lesz habzsi-dőzsi, aztán megvédenek, ha bajba kerülsz, de általában pont az efféle szegény szerencsétlenek, akiket elsőnek löknek az oroszlánok és viperák közé.
Bizalmatlanul méregetem az elém tett löttyöt, felvont szemöldökkel turkálom meg egy kicsit a kanállal, amit kaptam, aztán visszarakom a helyére. Még egyébként is meleg. Talán mire kihűl, elfelejti, hogy meg kellene innom. – Ezt ne mondd el neki, de egy kicsit igaza van – vonom meg a vállam. Nem utálom én a sógoromat, csak szeretem a lehető legmesszebb tudni magamról, meg a képzeletbeli szarral teli zacskót gyújtogatni a háza előtt. – Néha nekem is kedvem támad visszajönni ide. Minden olyan ismerős, Brooklyn meg… – Egy igen kifejező fintorral fejezem ki az undorom. – Már minden környék tele van feltörni vágyó fiatalokkal, csillagszemű báránykákkal, különleges kis hópelyhekkel, meg persze a szuperanyukkal, akiknek hét mérföldes körzetén belül nem ehetsz műanyag tálból, mert a kis Zelda Harangfű majd autista lesz, már érted, ha az oltástól nem. – Jó, talán ennyire nem rossz a helyzet (kivéve, ami Harangfüvet illeti), de tény, hogy egyre nehezebb megtalálnom a megfelelő közeget a magam számára. A legjobb talán az lenne, ha elköltöznék Alaszkába egy kunyhóba, de attól tartok, Lilia oda nem engedné el a lányokat, és inkább puszta kézzel harcolna egy jegesmedvével. Amúgy is kihalófélben van, félő, hogy általa tényleg kimúl az összes. – Szinte hálás vagyok, amiért a Bloods egyik Piruja négy utcával lejjebb bandázik a lakásomtól.
Nem, ez nem igaz, mert néha féltem Bailey-t. Igaz, hogy én is túléltem a Bronxt, de az egészen más, és igen, ezért meg lehet kövezni, kedves feminazik, de abszolút nem mindegy, hogy valaki nő vagy férfi, ha támadásról esik szó. Túl sok nemierőszak-ügyet kellett legalább részben fedeznem abban az egy évben, amíg járőrként Bronxból áthelyeztek Brooklynba.
– Most rád hoztam a frászt? – pillantok Inesre félig meglepve, félig kutakodva, de azért egy bólintással jelzem, hogy majd beszélek az igazgatóval. Azt nem mondom mondjuk, hogy jóban is voltunk, igazából hetente egyszer bezártam az öltözőbeli szekrényébe, de azóta már biztos túllépett rajta, ugye? Na meg zsaru lettem, úgyhogy mindent szabad; legfeljebb kicsit megfenyegetem. – Én nem mondtam semmi konkrétat, úgyhogy ne kezdj hiperventillálni. De az esély mindig megvan rá, te is tudod. Csoda, hogy te mindent elkerülted. Olyan vagy, mint Neo. Tudod, a Mátrix?... Pedig a Lating Kingsnek tudtommal van egy női változata is. Latin Queens, ha minden igaz. És meglepődnél, de sokkal véresebb lepedőn fetrengenek, ha érted. – Nem mondom, hogy a nők kegyetlenebbek lennének, mert a tesztoszteron és a neveltetésünk végett bennünk, férfiakban sokkal mélyebben gyökeredzik az erőszak, de ha kegyetlenek akarnak lenni, akkor a nők minden bizonnyal sokszorosan túltesznek bármely férfin, főleg azért, mert tudják, hol fáj a legjobban. Mondjuk, Manito biztosan nem egy női banda ügyeibe keveredett bele. – A Latin Kings mellett rengeteg a dominikai banda újabban. Trinitarios, főleg, meg a kisebb testvérei, már amikor nem egymást ölik; ott volt a DDP, például, de azt hiszem, újabban nincsenek túl jól egymással. Vannak kifejezetten mexikói bandák is a környéken, például a Sureños, bár ők viszonylag mérsékeltek, de ezek a gangek általában így kezdik. Azt mondják, csak a saját és a fajtájuk biztonságát akarják, meg az egyenlőséget, ilyesmi, aztán elég egyetlen erősebb hang, és az egész radikalizálódik, észre sem veszed, gyors, mint a pestis. – Megrázom a fejem. Az IU maga is hatalmas kihívás, de semmi a Gang Squadhez képest, akik Bronxban például nincsenek is kéttucatnyian, ha jól emlékszem, szóval minden emberre két körzet jut; lássuk be, ez édeskevés az aktivitás tekintetében, és akkor még nem is beszéltünk arról, mennyivel kevesebb támogatást kapnak, mint mi…
Mancsomba veszem a teát és iszok belőle két-három nagy kortyot, az sem zavar, hogy éget, mert már amúgy is rég nincs igazán érzés se a számban, se a torkomban, ez legalább felmelegít egy kicsit. Mikor visszarakom a pultra, még nyammogok rajta kicsit, majd elismerősen elhúzom a számat. – Hát, ez aztán húgyízű. – Csak semmi nyomás, Ines. Minden húgyízű, ami nem sör. Sőt, még az is. A közbeiktatás ellenére megint felveszem a fonalat és egy kicsit amolyan megnyugtatóbbnak szánt hangon folytatom. – Néhány hete volt egy tárgyalás, amire meghívtak, csak mint… Néző. Egy tizenhat éves kölyök, aki még tizenkettőnek is alig tűnt, egy másik hasonló korúval együtt megtámadott egy idősebb férfit az Upper East Side-on délután négykor, fényes nappal, az utcán. Többször fejbevágták, aztán meg is szúrkálták. A tárgyaláson pedig úgy nézelődött, mintha az egész untatná, és legszívesebben csak a stukkókat lopná le a sarokból – vonom össze a szemöldököm az emlék hatására. Még mindig szürreális. – Manito nem ilyen. Mindegy, milyen keményen akar játszani, ő nem ilyen. A gond csak az, hogy az ilyen antiszociális és pszichopata kölykök, mint ez, akiknek egy csepp bűntudatuk sincs, hiszen a börtönben is a haverok várják, nagyon ügyesen elhitetik az emberrel, hogy a barátaik, mígnem egyszer csak szereznek ellene valamit, amivel kényszeríteni tudják, hogy az ő akaratuk szerint cselekedjen. Sőt, még az sem kell. Ha az ilyen gangeknek a főnökeit lecsukják, akik rendszerint kicsit idősebb, huszon-harmincon éves tagok, a sok tizenéves hormonfűtött hülyegyerek egymást vágja szét üdítőspalackokkal, ha kell, hogy elfoglalhassa a képzeletbeli trónt. Ilyenkor pedig bárki meghalhat, aki a tűzkeresztbe került. Hallottál gondolom Junior ügyéről, ugye? – nézek fel rá kérdőn, bár inkább csak udvariasságból. Aki nem egy kő alatt élt, az tavaly nyár óta mást se hall a tévéből legalább heti egyszer, minthogy hogyan tévesztettek össze egy tizenöt éves és egyébként nyomozónak készülő fiút egy rivális banda tagjával és szabdaltak halálra késekkel meg machetékkel öten. – Nem megijeszteni akarlak, de jobb, ha mindenre felkészül az ember. És ha erről anyádnak nem szólsz, mert szívrohamot kap. Tudod esetleg a barátai nevét vagy ilyesmi…? Rá tudnék talán kérdezni a városházán, van ott ismerősöm, bár jobban őrzik a bandakapcsolatokkal teli adatbázist, mint kutya a reggelijét. Vagy apád a sörét.

Szeretném azt mondani Inesnek, hogy de, ez ilyen egyszerű; hogy a szerető család eszménye, egy háttér, az, ha barátai vannak, mindent megold, és nem kell a kerület mocskával foglalkoznia, mert bármikor ki lehet rántani onnan. Ragad egy kicsit, koszos is, de a kátrányból is meg lehet menekíteni bárkit, csak alapos csutakolás kell utána. Nem, Bronx inkább olyan, mint valami futóhomok; bizonytalan minden lépés, nem látod a veszélyt, csak mikor már ráléptél, akkor pedig lényegében mindegy, legfeljebb másokat tudsz magaddal rántani.
Szeretném elhinni, hogy így működik, ám képtelen vagyok rá. Vagy így születtem, túl nagyra nyitott szemmel, amiből még a tarkómra is jutott, vagy az évek formáltak, de képtelen vagyok magamnak hazudni, mindegy, mennyivel kényelmesebb lenne egy álomképbe süppedni. – Nálad ez a rész eléggé kimaradt, de a tinédzserek, tudod, általában lázadnak… Minden és bármi ellen. Ennek a fő célpontjai azok, akikről úgy érzik, hogy béklyót raknak rájuk; az iskola, a szülők… Úgyhogy ki máshoz fordulna, mint a barátaihoz? – megvonom a vállam. – Ez a legjobb tippem. Hogy valaki belevonzotta… Már ha történt bármi. Bizonyíték nélkül következtetés levonni veszélyes. – És különösen az, ha érzékeny a téma, ha közel áll a szívedhez és azokéhoz, akik fontosak neked. Épp ezért hajlamos az ember elsiklani a saját családja s legközelebbi ismerősei vétkei felett; még ha ki is szúrja a szemét a bizonyíték, akkor is túl régen ismeri őket ahhoz, hogy el merje hinni: talán több lapul a felszín alatt, mint amit ismer.
– Az is lehet, hogy lány van a dologban – vetem még fel, mert mi, férfiak, olyan életveszélyes példányok vagyunk, akik a párosodás ősi, ösztönös aktusának ígéretéért loholva észre sem vesszük, ha valamiben megbotlunk az úton, pláne, ha csapdába esünk; elég egy pár szép kerek… szem, és máris fülig érő vigyorral lépünk aknára. Nem az emberek az egyetlenek, persze; nem jut eszembe a neve, de van valami éjszakai rágcsáló, amelynek a hímje párzási időszakban annyira arra koncentrál, hogy minél több nőstényt meg tudjon látogatni, hogy elfelejt enni is, és végül végkimerülésben kimúl. Néha szívrohamot kapnak – bár lássuk be, így az ember is szívesen eltávozna, nem?
Mindenesetre, nem tudom, Manito oka mi lehet az egészre, hogy van-e barátnője vagy sem, de mindenképp eldöntöm, hogy még inkább hallgatni fogom a körzetből érkező susmust, hátha fennakad valami az információs hálón.
Egy kicsit rosszul érzem magam, amiért ráhoztam a frászt Inesre; márpedig itt nem apró ijedelemről van szó, ha nyíltan is beismeri. Még mikor kiskorukban én vigyáztam rájuk és rávettek, hogy olyan csatornákat nézzünk, amiket Willie nem engedett meg nekik, és amelyeken este hat után rendszerint 18-as karikás trancsír-horrorok mentek, akkor sem volt hajlandó felvállalni, hogy megijeszti a dolog, épp csak alig észrevehetően húzódott közelebb minden percben, míg végül egészen elbújt a karom mögé.
Ez elől viszont nem bújhat mögém, egyikőjük sem, mert nem biztos, hogy mindig ott leszek. Inesben van egyféle a jég hátán is megélne virtus, egy túlélő ösztön jó adag makacssággal vegyítve;de Manito… Ő egy kicsit szendébb volt, egy kicsit visszahúzódóbb, olyan, aki előbb gondolkodik, mint beszélne, míg Ines a legtöbb hasonló gondolatfolyamot hangosan narrál végig. – Van benne némi gyakorlatom – ismerem el egy cápavigyor kíséretében, ami szinte azonnal vissza is olvad egy megerősítő mosollyá. Nem tudok többet tenni, legalábbis jelenleg. – Nem tudhatsz mindig mindent, Ines. Ha így lenne, meglehetősen haszontalanná tennéd mindenki más létét – próbálkozom, de valószínűleg eredménytelenül.
Néha talán nem baj, ha ráijesztenek az emberre. Ez egy olyan nevelési-kondícionálási stratégia, amire valószínűleg manapság már a fejüket rázná ez a helikopterszülős társadalom, és valószínűleg besorolná a „régi iskola” által elkövetett hibák közé, de én inkább azt mondanám, hogy a tapasztalaton alapszik. A testünk és az agyunk nem hülye, nem véletlenül vagyunk képesek félni; egészséges folyamat, a túlélés fontos alapköve.
Nos, addig, amíg át nem megy paranoiába.
– Cserkészbecsszó – vigyorgok rá a végén hunyorogva. Amikor kicsi volt, erre mindig azt felelte: de hát nem is vagy cserkész! És tényleg; soha nem voltam, pedig lehet, hogy még idejében helyrebillentettek volna. Egyébként sem szándékoztam szólni erről Williéknek, addig semmiképp, amíg nem biztos semmi. – Bíznod kell abban, hogy manito jó kölyök. Azt nem vehetik csak úgy el tőle. Okos; talán egy kicsit heves a kora miatt, de nem hiszem, hogy könnyen nagy ostobaságokra adná a fejét.
Mondanám tovább, hogy mi legyen a stratégia, szinte haditerv, ahogy jó összeesküvőktől illik, ám ekkor megcsörren a mobilom a zsebemben. Megugrok a helyemben és majdnem fellököm a bögrémet is, mert elfelejtettem, hogy nálam van; arra meg abszolút nem emlékszem, mikor állítottam be a Chop Suey-t csengőhangnak.
Pláne, ha – ahogy a kijelző alapján kiderül – a kapitányságról hívnak. Ha szabadnapon hívnak délelőtt, az általában egyet jelent, semmi jót, de legalább egy új ügyet. Nem veszem fel, kinyomom, és küldök egy üzenetet Borellinek; ETA 45. Még meg kéne találnom a kocsimat, bár ahogy elnézem magam a sütő tükröződésében, lehet, hogy az első adandó alkalommal félreállíttatna egy túlbuzgó rendőr. Marad a taxi; ide egy normális Uberes sem teszi be a lábát. Addig meg majd azt is megérdeklődöm, ezúttal hova szólít a kötelesség.
– Mindenképp próbáld meg kipuhatolni, ki az, akivel mostanság lóg; ha nem tőle, akkor a régi barátaitól, és küldd át a listát, lehetőleg pontos nevekkel. Vagy akár valami netes profillal… Félelmetes, ezek a kölykök mennyi üzletet bonyolítanak Twitteren meg Facebookon… – Az üzenet pötyögése közben állok vel, és megpróbálok valami felvállalható arcot varázsolni magamra, ami szó szerint ezt követelné, varázslást, úgyhogy jobb híján csak a szanaszét álló és izzadtságtól még némileg nyirkos hajamat próbálom tűrhetőre lapítani.
Felkapom a kabátomat, amit valamikor Willie teríthetett az egyik szék támlájára az étkezőben, mert nem én voltam, az biztos. Ami azt illeti, halovány emlékem van arról, hogy levetettem, mert hirtelen eszméletlenül melegem lett, aztán majdnem hasra is estem benne. – Nekem most mennem kell, de ha bármi van, akkor szólj, rendben? Nem lenne rossz megszerezni a motor rendszámát sem, amit a ház előtt láttam parkolni… – Mert biztos lopott vagy seftelt. Erre célzok, természetesen, bár a Bronxban egy rendszámtáblának legalább olyan könnyen nyoma vész a rendszerben, mint a tulajaiknak. Azért mielőtt még elhaladnék mellette, hogy kikísérjem magam a lakásból (némileg kóvályogva, de mégis vidámabban, mert talán van célja a mai napnak), szánok még egy pillanatot arra, hogy megint összeborzoljam a haját. – Kösz a húgyizű teát. Hasta luego! – integetek már jóformán az ajtóból.
A kinti világosság szinte elvakít, pedig ilyen mélyen a városban, a sokemeletes sorházak között, ez nem a hó. Mégis, valami egészen biztosan elvakít; és még mindig nem tudom, hol az autóm.