Mindig rácsodálkozom a new york-i őszre, pedig nem az elsőt látom. Lebilincselő. Persze csak akkor ha van kivel megosztani.Benton hajnalban egy különgéppel Frisco-ba repült valami halaszthatatlan üzleti tárgyalásra, és két napig biztosan nem jön haza. Ahogy ő fogalmazott kegyetlenül kemény menet lesz. Néha eltúlozza. Tudom, hogy fantasztikusan fogja csinálni, mint mindig. Lázas izgalommal igazgattam a méregzöld nyakkendőjét, és ezerszer is kértem, vigyázzon magára, hívjon azért fel néha. Nem azért mert ellenőrizni akarom, ez közöttünk soha nem volt szokás, sokkal inkább azért, hogy halljam a hangját. Ő nem tudom, hogy hallani akarja vajon az enyémet.
Éjjel esett. A fákon a hajnali harmat mellett még ott hintáztak a fel nem száradt esőcseppek is. A levegő tiszta volt, már amennyire a brooklyn-i levegőt annak lehet nevezni. Volt egy pici rossz érzés bennem, hogy nem mentem vele, pedig többször is kérte, de nem tehettem. Több hétre előre be voltam táblázva, hiszen sokan most jönnek vissza a nyaralásból, és időzítik be a szokásos éves kontroll vizsgálatot. A karácsony és talán a nyár volt az egyetlen olyan időszak, amikor valamennyire levegőhöz jutottam. Bűnbánóan kérdeztem a férjem, hogy ugye nem haragszik, ő pedig azt felelte, hogy hogyan is haragudhatna, ha egy sikeres és a betegek számára nélkülözhetetlen felesége van. A bókokkal sosem fukarkodott, de azt hiszem ebben ki is merült az, hogy kifejezze felém az érzéseit. Tudom, nem vagyok már kamasz, meg kell tanulnom elfogadni az idő múlását, hogy ennyi idősen ne várjak őrületet, ne várjak valamit ami a világot kiforgatja a négy sarkából, de azt hiszem mondani ezt könnyebb, mint az érzést semmissé tenni.
Reggel egy csokor margaréta várt a kék kristály vázában a konyhapulton, meg egy doboz fehér csokoládés keksz, a kedvenc márkámmal. Mellette egy papírcetli, amely szerint a keksz tartson ki amíg hazaér, és lehetőleg ne növesszek tőle nagyobb hátsót mint ami most van. Nevettem a papíron, mert tudom, hogy Benton pontosan úgy szeret ahogy vagyok. Én is szeretem. Bár azt hiszem ez inkább valamiféle tiszta ragaszkodás. Ámbár ebből sosem csináltam előtte titkot. Neki ez pontosan elég volt így. Hogy nekem mennyire volt az...nem is tudom.Talán nekem is elég volt. Egyelőre.
Hétkor kezdtem dolgozni, ekkor érkezett meg az asszisztensem Tímea. Egy magyar lány, akinek a nagyszülei  még a múlt század ötvenes éveiben vándoroltak Amerikába, és nem őriztek meg szinte semmit abból amijük volt, csak az önbecsülésüket, meg a hagyományaikat. És a főztjüket. A fogakat nem kíméli, ahogyan az ízlelőbimbókat sem, és állítom, hogy életemben nem ettem olyan finomakat, amilyeneket ez a nő főzni tud. Kimondani szinte egyik étel nevét sem tudom,és a nyelvvel is meggyűlik a bajom, de kedvelem. Őt is, meg az egész szellemiséget is amit becsempész a rendelőbe. Néha az anyanyelvén káromkodik.Vicces.
Tímea mindig pontosan vezeti a betegnaplót, és soha nem érkezhetek annyira korán, hogy őt már ne találnám ott az utolsó simításokat végezve az előkészületekkel. A mai napom este kilencig tart, és bár megfogadtam, hogy igyekszem hamarabb befejezni a munkát, megpróbálok vagy kevesebbet vállalni, vagy a betegek között szelektálni, de nem igazán megy. Ebből a szempontból jócskán jutott apa maximalizmusából belém. A szemeim előtt a világ olyan volt, mintha egy színes kaleidoszkópba néztem volna bele, ahol a színes gyöngyök eggyé olvadtak az engem körülvevő világgal. A rendelőm a házunk mellett volt, gyakorlatilag egy kanyargós ösvényen kellett átsétálni, vagy télen ott volt a fedett kis teraszos átjáró, amely az előkert apró tavacskája felett vezetett át. A kényelmet és ezt a fajta nyugalmat a férjemnek köszönhettem, és hálás is voltam érte. Az ár pedig az érzelmeim voltak, és a szabadságom tökéletes feladása. Soha nem hittem, hogy ez lesz majd, hogy én az egyetem legvadabb bulikirálynője, mostanra addig jutok, hogy egy gőzölgő tőzegáfonya teával indul megnézni valami bolond régi filmet a tévében. Amin persze el fogok aludni. Unalmas élet lenne? Igen, az. De én választottam.
A kanapén kényelmesen elheveredtem egy ősrégi, babarózsaszín puha gyapjú köntösben, a lábaimat a karfán átvetve, lábfejem hintáztattam. Egyre hosszabbakat pislogtam, az álom szépen lassan a közelembe férkőzött. Odakint megint eleredt az eső, és a kopogása kellemes, altató ritmust vert a zsalugátereken. Csak egy narancs szín tiffany lámpa világított mellettem a kis asztalkán, meg az előszobában a helyzetjelző kék fénye futotta körbe a házat. A zajok tökéletesen egybeolvadtak a háttérben a tévében a filmzene hegedűje a dobhártyámat csiklandozta.A szemeim lecsukódtak, a kezemből az üres bögre egy tompa puffanással hullott a szőnyegre.
Nem tudom mennyit aludhattam, amikor a rendelőmbe szerelt csengő hangja, amely a házban is szól fel nem riasztott. Először annyira távolinak véltem, hogy azt hittem csak álmodom. Még egyszer megszólalt, ám ezúttal ki is nyitottam a szemeimet. Ám így kis kellett legalább fél perc, hogy magamhoz térjek. A tévében valami zenés műsor futott, a film régen véget érhetett, én pedig megráztam a fejem és úgy ahogyan voltam köntösben indultam a fedett átjáró felé, hogy megnézzem ki lehet az ilyen késő éjjel. Az előszobában a bejárati ajtó mellett álló ingaóra szerint hajnal fél kettő volt. Újabb csengetés, ezúttal a harmadik és egy kétségbeesett női, visszafogott zokogás hangja is eljutott hozzám, amint a rendelő kerek előterébe értem. A kis ablakocska sziruettjében, a mozgásérzékelő lámpa halovány sárga fényében egy női alakot pillantottam meg.
Bizalmatlanul lassan nyitottam ki az ajtót, még ügyelve arra, hogy a biztonsági zár a helyén maradjon. Ám amikor megpillantottam ki ácsorog odakint az esőben majdhogynem nyakig vizesen, azonnal kioldottam a láncot, és az ajtó kitárult. Akkor még nem láttam, hogy az ázáson kívül valami egészen más baj is van.
- Elle! Az ég szerelmére! Gyere be!- az ajtóban az egyik legrégebbi, talán leghíresebb betegem és egyben jó barátom ácsorgott: Elle Ray, a mai Amerika és a világ talán egyik legünnepeltebb pop csillaga, számos Grammy nyertese. Gyönyörű hangja volt, és mellé csodaszép mosolya. Ez utóbbiban nekem is részem volt. Ugyanakkor kevesen tudtak arról micsoda árat fizet a sikerért, és a csillogásért, ami körbeveszi. A hangja elhalkult, olyan összetört és anyátlan volt, mint egy fészekből kizuhant kis fióka. Ahogy belépett a nyakamba borult, és talán kellett egy perc is vagy kettő, mire el tudtam vonni magamtól, hogy megnézzem mi történt. Elképedve láttam, hogy az arca felpuffadt, nem csupán a sírástól, a bal oldalon a szája felrepedt. Valószínű a koronái is sérülhettek. Ez volt az egyik ok amiért hozzám jött. Meg talán az, hogy engem az éjszaka közepén is zavarhat. Ő mindenképpen. Neki akkor is dolgozom, ha amúgy éppen meghalni készülök.
- Ki tette ezt veled?- hülye kérdés volt, magamtól is tudtam, hogy erre egyetlen ember...ember? Nem is lehet annak nevezni...létforma, emberre hasonlító képződmény, Charlie tette.
-Ne mondj semmit! A nevét se halljam. Rohadék! Istenem, miért hagyod ezt neki, Elle?- vontam közben befelé, és inkább én beszéltem még, addig is amíg valamennyire megnyugszik. Ilyen sérülésekkel amúgy sem egyszerű a beszéd.
- Gyere teszünk rá jeget és megnézem mit művelt veled ez a kurvapecér!- a rendelő felé indultam vele, miközben átöleltem a vállát és óvatosan leemeltem róla a vizes kabátot.
- Taxival jöttél eddig? Nagyon megáztál.- felkattintottam a villanyt,és a hideg ezüstkék fény mindent beterített. Egy székhez vezettem, segítettem neki leülni, majd egy nagy törölközőt halásztam elő a privát szekrényemből, meg jeget a fagyasztóból.Átnyújtottam neki mindkettőt, én pedig nekiálltam, hogy előkészítsek pár holmit a vizsgálathoz. A fényben még inkább úgy tűnt, hogy a baj sokkal nagyobb mint ami elsőre látszik.
   

Elle & Genevieve

'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

+17
Fáradtan, mégis tele mosollyal sétáltam le a színpadról, hátam mögött hagyva a tömeg sikolyait, s vastapsát. Még mindig a koncert hatása alatt voltam, libabőröztem attól, hogy ilyen sokan szeretik a dalaimat, s az ilyen elismerések után soha nem tudtam visszatérni a földre. Euforikus hangulatban, örömmel szaladtam a backstage-be, ahol munkatársaim - a táncosok, zenészek, vokálok- már éppen jelmezeikből bújtak kifelé, hogy szusszanhassanak egy nagyot a kimerítő, másfél órás előadás után.
- Nagyon köszönöm nektek! Nélkületek ez nem sikerült volna ilyen jól, megcsináltátok! - nevetve léptem közéjük, hogy a szokásokhoz híven, körbe öleljük egymást.
- Te csináltad meg, nagy voltál! - hangzott a válaszuk, s bár jól esett az elismerésük, én azért tudtam azt, hogy egy ilyen színpadi produkció nélkülük nem jöhetett volna létre. Nem volt elég egy hang, egy jó dal ahhoz, hogy egyedül elvigyem a hátamon ezt az egészet. S bár a közönség szeretett, a jegyeiket nem csak értem váltották meg. Azért jöttek el, hogy szórakozzanak, hogy kikapcsolódjanak egy este, és ne kelljen a hétköznapi gondjaikkal foglalkozniuk. Ez a showműsor pedig éppen ezt a szórakozást szolgálta, a táncosaim, és a csodálatos zenészek, akikkel nap, mint nap együtt dolgoztunk...velük volt ez a produkció igazán kerek egész.
- Olyan jók voltatok, hogy ezután nem is kérhetek ennél többet! Ezt meg kell ünnepelnünk! - még mindig jókedvűen öleltem őket magamhoz, amikor a háttérből észrevettem Charlie komor képét. Már-már azt is mondhatom, hogy dühödten pásztázott minket a tekintetével. Ettől azonnal görcsbe rándult a gyomrom, mert már jól ismertem őt, és tudtam azt, hogy vagy többet ivott a kelleténél, vagy valami már megint nem tetszett neki, mint legutóbb. Vagy a legrosszabb, ezen kettő kombinációja.
- De te fizetsz Elle! - nevetve szólt vissza Gareth, az egyik táncosom, s még játékosan a hajamat is meglebbentette. Talán ez lehetett olaj arra a bizonyos tűzre, ami később lobbant lángra Charlieban...

- Kurvára elbasztátok! - hangosan káromkodott, miután átléptük a bérelt házunk ajtaját, amit Charlie olyan erővel vágott be, hogy azt hittem, kiszakad a tokjából. Össze is rezzentem, s egyre nehezebben tudtam elviselni ezeket a dührohamait, melyek csak úgy, hirtelen törtek rá. S bár a koncert után egy árva szót sem szólt végül hozzám, s hazafelé is csak némán ült az autóban, otthon már nem tudta magában tartani a gondolatait.
- Ezt most miért mondod? Nagyon jó koncert volt, imádta a közönség...
- Nagyon jó? Neked ez a nagyon jó, bazdmeg? Kurvára elrontottátok azt a koreográfiát, nem volt egyben! Ki kell baszni a csapatból Eddie-t és Gareth-et. Nem várták ki a megfelelő időt, te meg rosszkor fordultál be. A Riddle-nél meg mi a faszért ismételted el harmadszor is a végén a refrént? Megbeszéltük, hogy kétszer lesz és pont. - hirtelen esett nekem az előszobában, szemei dühösen villantak, ahogy haragosan követelte a válaszokat.
- Charlie, ne akarj már mindent forgatókönyv szerint az istenért! Azért ismételtem el harmadszor is, mert Teddyék újra kezdték játszani, nem vették észre, amikor intettem, hogy vége. Ha nem énekelek, akkor lett volna szar, de így pont jó volt - állva a tekintetét, nem akartam meghunyászkodni előtte, főleg nem olyan dolgokban, amelyekhez talán jobban értettem. S ugyan Charlie maga is tehetséges volt, évek óta menedzselt engem, de az elmúlt években mindig túlzásba esett. Neki soha nem volt semmi jó, mindig mindent megkritizált, s keményen bánt velem. Túlságosan keményen...
- Hogy mit mondtál? - az ellenkezésem nem vezetett jóra, elém lépve hirtelen ragadta meg az államat, s erővel lökött a falhoz, miközben nem eresztett.
- Szerintem meg szar volt, érted? Szar voltál, és ribanckodtál. Miért hiszed, hogy nem tudom, hogy Garethel dugatod magad? - feje eltorzult a dühtől, én meg csak értetlenül, döbbenten, s aggódva vettem észre, hogy Charlie már megint ivott, s teljesen kifordult magából.
- Miről beszélsz? Nincs köztünk semmi! És az a koreo erről szól, hogy közel kerülök a táncoshoz, mert az egy olyan szám! Az istenért Charlie, állj már le!

Nem tudom, hogy mikor ért véget, azt sem tudom, hogy mennyi ideig heverhettem eszméletlenül a folyosón. Charlie ilyenkor jellemzően magamra hagyott, s vagy vedelt tovább, vagy füvezett, vagy kidőlt valahol a lakásban. De míg máskor megúsztam néhány pofonnal, vagy egy erőszakos együttléttel, addig most sokkal durvább dolog történt.

Mindenem fájt, szédültem, s a vér fémes ízét éreztem a számban. Tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel, de valószínűleg a sokktól nem igazán gondolkodtam. Sírni volt kedvem, s elmenekülni otthonról. Mennem kellett, segítséget kérnem valakitől, akire támaszkodhatom, akiben megbízhatok. De mégis ki a fenét hívhattam volna fel?

A tükör előtt megtámaszkodva, erőt vettem magamon, s remegő kézzel nyúltam a telefon után, hogy Gareth-et tárcsázzam, de meglátva az arcomat, bepánikoltam.

Ijesztően festettem, magamra sem ismertem, Charlie olyan durván elbánt velem. Tudtam, hogy nem maradhatok odahaza így, s hogy sürgősen orvoshoz kell fordulnom, de mentőt nem hívhattam. Azzal ártottam volna mindenkinek, aki valamilyen formában közel állt hozzám. Nem akartam, hogy másnap én legyek a címlapon, nem akartam, hogy az emberek megtudják, milyen szörnyű és pocsék az életem. Túl hiú voltam ahhoz, hogy így lássanak. Más megoldást kellett találnom, s ekkor jutott eszembe Genevieve. Ő biztos otthon van, ő segíthet rajtam.



Az időérzékem még mindig nem állt helyre, s arra sem emlékszem, hogyan jutottam el Gen rendelőéig. Talán taxiba szállhattam, de az is lehet, hogy magam vezettem?

Ha megkérdezték volna, se tudtam volna a választ, még mindig remegett a testem, s szinte minden porcikám fájt. Az eső hűvös érintése sem csitította fájdalmamat, s a kínokat. Már csak Genevievben bízhattam, s abban, hogy ha odahaza van, akkor talán segít rajtam.

Idegesen nyomtam a kapucsengőt, miközben az ajtónak támaszkodtam. Az eső eközben egyre jobban zuhogott, eláztatott rajtam minden ruhadarabot. Fájt minden, rosszul voltam, és szívem szerint ordítottam volna, ha jött volna még hang a torkomon.

- Gen...- meglátva a barátnőmet, alig tudtam a nevét kipréselni az ajkaimon, s a feszültség hirtelen tört ki belőlem. Megöleltem, amint megláttam, hisz ő volt az egyetlen ember, akire támaszkodhattam, akiben megbízhattam. Genevieve sosem bántott volna.
- Nem tudom..- nyögtem halkan, s ha segített, akkor az ő erejére támaszkodva tettem meg a további lépteket.

A kezelőbe érve elvakítottak a fények, hunyorognom kellett, de attól csak még inkább fájt az arcom. Lüktetett a fájdalomtól a jobb arcféltekém, s el sem tudtam képzelni azt, hogyan fogom túlélni ezt az éjszakát.
- Nem tudom, hogy jöttem ide...nem tudom Gen, nagyon fáj, rosszul vagyok - nyögtem, még akkor is, amikor lesegítette rólam a kabátot. Arcom nem csak a fájdalomtól tűnt torznak, a sérülések mentén is feldagadtak vonásaim. Charlie csúnyán elintézett. Ha Gen jobban szemügyre vett, láthatta, hogy jobb oldalt nem csak a szám sérült meg, de három fogam is megbánta a találkozást a férfi öklével.
- Köszönöm - hálásan pillantottam Genre, miközben arcomhoz szorítottam a jeget, s figyeltem, hogyan készülődik a rendelőjében. Szegény nyakára is éppen én hiányoztam ilyen késő éjszakán.
- Ennyire durva még nem volt eddig...nem tetszett neki semmi a mai koncertből. Kritizált engem, és a csapatot. És kitalálta, hogy megcsalom az egyik táncossal, de ez nem igaz, te is tudod hogy nem igaz...annyira fáj - zokogva törtek fel belőlem a szavak, de Gen tudhatta, hogy ezúttal nem a fizikai érzésekre célzok. A lelkem sokkal jobban sajgott, mert mindezek ellenére még mindig szerettem Charliet, azt hiszem.
- Ne haragudj, hogy idejöttem Gen...késő van, biztos fáradt vagy, de nem tudtam, hová menjek. Nem akartam így kórházba menni, nem haragszol? - nem akartam kihasználni a barátságunkat, hisz Genevievenek is megvolt a maga élete, s nem kifejezetten a hajnali műszakokra specializálódott. Ennek ellenére reméltem, hogy talán annyira nem haragszik rám.

Ezerszer is elnézést fog kérni amiért idejött, és akkor is elnézést fog kérni, ha megkérem, hogy ne tegye. Nincs miért. Mert ő ilyen. Pontosan ezt használja ki az a rohadék. Meg azt az istenadta tehetséget, amivel megáldották az égiek, és mellé az alázatot, ami az ő szakmájából sokakból hiányzik. Könnyed a színpadon, szinte légies mégis fegyelmezett és van benne erő, tartás. Hogy hova tűnik mégis az ereje, amikor kihúnynak a fények, csak találgatni tudom. Túl sokat ad magából másoknak. Neki. Annak aki a legkevésbé érdemli meg. A magasba emelte, hogy ott fönn a fényben alázza porrá. Mocsokláda.
Slusszkulcs után kutatok, amikor leteszem a vizes kabátot valahol félúton, de nem csörren benne semmi. Csak az iratai hullnak le. Majd később felszedem, most nem foglalkozom vele. Taxival jöhetett, nincs nála autókulcs. A fájdalmát, legalábbis ami a testét illeti enyhíteni tudom, de ami a lelkét érte, azok a pofonok, ütések súlyos találatok mélyebbek. Azokra nincs orvosságom. Arra senkinek nincs, csak neki magának.
Erős a fény, tudom, de szükségem van rá, hogy jobban lássam mi történt vele. Hallom ahogyan megköszöni a jeget, hallom ahogy felszisszen amikor hozzáér az arcához. Nem nézek hátra, a műszereket pakolgatom egy rozsdamentes tálcára. Három foga is elmozdult, az egyik korona illesztését újra kell építenem. Ez minimum két óra, amíg az anyagot előkészítem, hiszen nincs itt Tímea, aki bekeverné a ragasztóanyagot, amíg én megtisztítom a koronát, és az ínyt, meg lefertőtlenítem. Azt is látnom kell mennyire duzzadt meg, mert ha gyulladás lehetősége áll fenn akkor antibiotikummal kell először kezelnem, lehúznom a gyulladást és csak utána építeni vissza a korona tetejét. Bassza meg! Dühös voltam. Csörrentek a kezem alatt a műszerek, miközben Elle bocsánatot kér. Megint. Pedig Charlie-ra vagyok pokoli dühös. Mit gondol ez a barom, hogy egy ilyet helyrehozni varázsütésre megy? Hogy holnap már színpadra is állhat az üdvöskéje? Így? Még ha a fogait rendbe is szedem, az arcával a sminkeseknek több órás munkájuk lesz, hogy valami vakolattal színpadképessé tegyék.
Megfordultam a kezemben a tálcával és az orvosi szék melletti asztalkára raktam, ami egy gurulós szerkezet volt. Odaléptem Elle-hez és leguggoltam elé. Óvatosan nyúltam a jéghez, hogy leemeljem róla, és megnézzem mennyi kár keletkezett a fogaiban, mennyi anyagot kell kevernem.Finoman fogtam a kezét és húztam el.
- Egy picit ki kell nyitnod a szád, szívem. Meg kell néznem, hogy mennyi kötőanyagot kell összekevernem, hogy visszarakjam a sérült korona felső részét. Ha szerencsém van akkor megmarad, ha nem, és ledobja, akkor újra kell építeni az egészet.- magyaráztam és ha sikerül legalább egy picit kinyitni a száját, bepillantottam az említett részekre. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az arca kissé eltorzult, a fájdalom belehasított az állkapcsába is.
Igaza volt. Ennyire durván még tényleg nem bánt vele. Volt már olyan alkalom, hogy alaposan helybenhagyta, amikor a nappaliban a kanapén aludt nálam, nem is egyszer. Amikor egy-két napra nálam húzta meg magát, mert tudta, hogy Brooklynban valószínű a kutya nem keresné, és neki a legfontosabb a jóhíre volt. Így is annyit volt a címlapon mindenféle pletykával kapcsolatban, amik aztán Charlie számára elegendő okok voltak, hogy helyben hagyja. Pokolian féltékeny volt, pedig igazán nem volt miért. Elle hűségében azt hiszem nem kellett volna kételkednie. Ő szerette Charliet. Az ég a megmondhatója mégis miért, főleg azok után ahogyan bánt vele de szerette. Igaz, talán van abban valami, hogy minél inkább rossz valami annál görcsösebben ragaszkodunk hozzá, talán titokban reméljük, hogy még helyrehozható. Nem tudom.
- Idefigyelj! Igen, késő van, igen, fáradt vagyok, és igen haragszom. De nem rád. Rád akkor haragudnék ha nem idejöttél volna, hanem valami másik henteshez, aki szétbarmolja az én mesterművemet amit a szádba építettem.Gyere, be kell ülnöd a székbe! Ott erősebb lesz a fény, amiért előre is elnézést, de valahogy meg kell csinálnom.- segítek neki felállni és az orvosi székhez vezetni, ahol még mindig tartom a karom, hogy beleüljön és a szerkezetet sziszegve a magasba emeljem egy pedál segítségével. Kesztyűt húzok, és egy maszkot helyezek az arcomra a szám elé. Kissé tompább lesz tőle a hangom, de mivel  közel vagyok hozzá, érthető. Elle nyakába egy világoskék kendő kerül és oldalt a pohárban az automatika vizet enged.
Nagyjából öt perc amíg leszedem a sérült koronákat, ami fájdalommentes, tekintve, hogy az idegeket már régesrég kiszedtem alóla, gyakorlatilag csak a csiszolt csonkok tartották fenn az ínyre helyezett porcelánfogakat.Beszélek, amúgy megszokásból, mint minden páciensemhez, és azt is megszoktam, hogy inkább csak gondolatokat közlök, reakciót nem nagyon várok, mert úgysem tudnának felelni. Ahogyan most ő sem tud.
- Én nem értelek, de komolyan! Híres vagy, emberek milliói imádnak. Téged. Téged imádnak és nem Charliet. Ha ő nincs akkor jött volna más aki segített volna a világ számára híressé válnod. Akiben ennyi tehetség van, az előbb vagy utóbb el jut oda ahol lennie kell. Nincs szükséged rá, mikor fogd már megérteni? Vagy ha nem verne állandóan hülyére akkor hiányozna? Ez kell neked? És ne...nehogy azzal gyere nekem, hogy vannak jó pillanatai. Mansonnak is biztosan voltak jó pillanatai, valószínű még gyerekszobája és hintalova is volt.Attól még egy gyilkos. És Charlie is az lesz, ha nem teszel valamit.Öblíts!- fejezem be végül a nagymonológót, és húzódom hátra, hogy a koronát egy aprócska kis rozsdamentes tálkába helyezzem, amit majd beteszek a fertőtlenítőbe. A nyakamra tolom a maszkot, a kesztyűt pedig a megfelelő kukába dobom.
Elindulok, hogy a fertőtlenítőt beindítsam, valamint a keverőanyagot is előkészítsem és azt a gépet is beállítsam. Úgy húsz percig most készülni fog.
- Ha szeretnél visszaülhetsz. Most egy fél órát várunk, amíg elkészül az anyag.- intek a fejemmel a szék felé, és ha kéri, akkor segítek neki visszaülni.
Az apró hűtőhöz lépve egy régi, egykor szájvizet tartalmazó flakont veszek ki belőle. Nem, nem az van benne aminek látszik. Tímea hozta. Valami magyar ital, pálinkának hívják.Szerintem inkább idegméreg, mert amikor megissza az ember másodpercekre még a levegőt sem tudja venni, úgy lebénul. Állítólag szilva, otthonról a hazájából. Elle felé nyújtom.
- Húzd meg! De vigyázz, pokoli erős! Ha eddig azt hitted a tequilára, hogy agyoncsap, akkor ez garantáltan ki fog nyírni. Tímea azt mondja az apja állítólag úgy issza mint a vizet. Pálinka vagy mi a szösz.Viszont fertőtlenítőnek is tökéletes, amennyi alkohol van benne. Szóval mielőtt lenyeled, kicsit öblögesd át az ínyed!
Magyarázok. Még talán kicsit viccelődök is, hogy eltereljem a figyelmét a fájdalomról. Nem a testiről továbbra sem, arra valamennyire gyógyír lesz a magyar méreg.A lelkében nagyobb a káosz. Nem irigylem. Ahogyan magamat sem. Talán két külön világ vagyunk, de azt hiszem a barátságunk azért lehet töretlen, mert a sorsunk időnként úgy keringőzik egymás mellett mintha kifejezetten tetszene a koreográfia. A másiknak.Követjük egymást, néha megállva a másik életébe bepillantva, kezet nyújtva ha megbillenne. Tudom így lenne velem is ha úgy adódna. Mostanság elég sokszor gondolok arra, hogy a házasságom vajon meddig fog kitartani? Mikor vesszük észre, hogy az alapoknál elcsesztük? Elcsesztem.
Most azonban nem én vagyok a fontos. Majd később beszélgetünk. Majd. Most Elle a lényeg, hogy megnyugtassam, hogy segítsek rajta, ahogyan mindig segítenék.
- Amúgy egyedül vagyok. Benton elutazott valami üzleti konferenciára Friscoba.- vonom meg a vállam, és ha visszakerül hozzám az üveg, úgy én is húzok belőle, majd megrázkódom és a pultra teszem. Ez tényleg gyilkos.Méghogy szilva!
Aztán az jut eszembe, hogy nem hívott fel még.Pedig már biztosan odaért. Talán a margarétával akart kárpótolni, meg a csokival. Persze azok tárgyak, azzal a hangot, a tudatot nem lehet visszaadni ha hiányzik a másik. Félek mire megérti, hogy a hiánya úgy húz át rajtam, mint a parti homokon a visszahúzódó óceán utolsó hulláma, már késő lesz.
Zümmögnek a gépek, én pedig egy nagy sóhajt követően nézek Elle-re.Kérdezném, hogy jobb már? De tudom, hogy nem jobb. A fájdalom lassan fog tompulni, és lehet ez most nem is fog teljesen.
- Amúgy miért gondolta, hogy megcsalod azzal a táncossal?- kérdezem végül, hogy beszéltessem. Talán ha mesélhet róla kicsit könnyebb lesz. Ha elhallgatunk valamit, az nem megoldás. Ki kell adni. Minél előbb.

 

Elle & Genevieve

'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Genevievet még néhány évvel ezelőtt ismertem meg, amikor Benton beajánlotta nekem a feleségét, mint fogorvost. Igazán rendes nőnek tűnt, már az első találkozás alkalmával is szimpatikus volt, s ami a leginkább tetszett benne, az talán a közvetlensége volt.
Ő nem döbbent le a közelemben, nem viselkedett velem úgy, mint általában azok az emberek, akik szemben találják magukat egy hírességgel. S ami a legfontosabb, a női irigység sem tört elő belőle - nem, mintha oka lett volna rá, hisz tökéletesnek tűnt, s látszólag neki is tökéletes élete volt.
Talán éppen emiatt vált számomra oly szimpatikussá, hogy nem csak orvosként fogadtam őt el, hanem úgy is, mint az egyik legjobb barátomat. A barátomat, aki titkaim tudója volt, s aki számtalan esetben segített a bajban. Sajnos, néha úgy éreztem, hogy én nem viszonzom felé ezt a szívességet, de neki látszólag tényleg jobb élete volt. A férje, Benton számomra egy talpig úriember férfinek tűnt, aki pontosan tudta, hogyan csaljon mosolyt Gen arcára. Persze, az is lehet, hogy mindez csak a látszat volt. Valamiért Genevieve soha nem avatott be úgy igazán a lelki gondjaiba, pedig valószínűleg neki is voltak nehezebb estéi. Én mégis mindig nála kötöttem ki, s így visszagondolva, kezdett bennem felerősödni a lelkiismeret furdalás.
Már nem is csak amiatt éreztem pocsékul magam, ami az este történt, hanem Gen végett is, akit önző módon képes voltam felrángatni éjnek idején. Biztosan a terhére lehettem már, ő ennek ellenére még most is türelmes volt hozzám.
Gondolataimból csengő hangjára figyeltem fel, majd egy pillantást követően kinyitottam a számat, s elviselve a fájdalmakat, hagytam, hogy megvizsgáljon. Miután kiderült, hogy nem egy szimpla arcpuffadásról van szó, s néhány fogam is megsínylette Charlie támadását, kénytelen voltam átülni a fogorvosi székbe. Pedig sosem szerettem. Még annak ellenére sem,hogy Genevieve rendkívül jó szakember volt, valamiért ódzkodtam ettől az egésztől, s hacsak nem rutinvizsgálatról volt szó, úgy nem szívesen foglaltam helyet lakásának ezen szegletén. Most viszont nem tehettem mást, így segítségével átültem, s bár zavart az erős fény, némi hunyorgást követően inkább lecsuktam a szemeimet, csak hogy ne is lássam, mi történik.
Genevieve közben beszélt, s szóval tartott, én azonban meg sem mukkantam, csak csöndben tűrtem a beavatkozást, s közben próbáltam nem arra gondolni, hogy már megint mit művelt velem a férjem.
A barátnőmnek teljesen igaza volt, mindenben. Mégis, nehéz lett volna elmagyaráznom neki azt a köteléket, ami a férjemhez kötött. Talán nem is mertem volna beszélni az érzéseimről, vagy arról, amiben éltem. Ő azonban átlátott rajtam, s szavakba sem kellett öntenem a gondolataimat ahhoz, hogy tudja, nincs minden rendben. Míg mások csak a csillogást látták, a tévéinterjúkat, amiken mosolygok, a díjakat, amiket kapok, vagy a címlapokat, amik a sikereimről szóltak, addig a háttérben én magam szép lassan sorvadni kezdtem. A férjem szó szerint tönkre tette az életemet.
Nem feleltem Geneiveve kérdéseire, pedig bizonyos gondolatokkal magam is egyetértettem. Kérésére ismételtem a szükséges műveletet, öblítettem, majd a nyakamba akasztott kendővel igyekeztem eltörölni államról a hátra maradt vízcseppeket.

- Köszönöm Gen, hálás vagyok neked - miután újra szólhattam, ki akartam fejezni hálámat a barátnőm felé, aki szabadidejét felhasználva is szívesen segített rajtam. Ezt nem tette meg volna bárki más, éppen ezért neki nagyon sokkal tartoztam.
- Hát ez? - pillantásommal nyomon követtem mozdulatait, s meglepetten figyeltem fel a felém nyújtott kis flaskára, melyben szavai szerint egy különleges, európai ital volt.

Elég volt csak az orromhoz emelnem, hogy megérezzem erőteljes illatát, ami már sejtette az alkohol intenzív aromáját. Nem kellett kétszer kérnie, nekem erre volt most szükségem, így meg is húztam az üveg pálinkát, mely méregként szántott végig a torkomon.
- Ez tényleg méreg - jegyeztem meg eltorzult arccal, figyelmeztetése s kérése ellenére sajnos nem öblögettem, így az alkohol azonnal utat talált magának a szervezetemben. Másodjára azonban már igyekeztem orvosi utasítását követni, s a fájdalom ellenére öblögettem, mielőtt lenyeltem volna a kortyot.
- Tessék - visszanyújtottam felé az üveget, s közben próbáltam kényelembe helyezni magamat a székben. Az apró mozzanatok közben nem kerülte el figyelmemet Gen hanglejtése, amint a férje került szóba. S bár nem igazán mesélt arról, hogy gondjai lennének a házasságával, voltam olyan jó megfigyelő, hogy észrevegyem, mennyire megviselik őt Benton utazgatásai.
- Te is tudod, hogy erre a turnéra igyekeztem felépíteni egy tökéletes koreográfiát, hogy igazán látványos show legyen. Több hónapon át próbáltunk, és van egy-két dalom, ami egy kicsit túlfűtöttebb és ott jól néz ki egy erotikus tánc. Ebben volt partnerem az egyik táncos, Charlie meg ebből azonnal következtéseket vont le. Pedig esküszöm Gen, hogy semmi nem volt köztem és Manuel között...ő, egyébként is a saját neméhez vonzódik. Nem is értem Charliet...- sóhajtottam, s igazából már kezdtem belefásulni ebbe a kapcsolatba. Pedig annak idején szép volt. Amikor tinédzserként megismertem őt anyám bárjában, ahol azonnal felfigyelt rám. Rengeteget segített, ő motivált és biztatott, úgy éreztem hogy igazán szeret. Genevieve nem ismerhette ezt a férfit, ugyanis akit ő megismert, az már nem ez a Charlie volt.

- Tudom, hogy mi a véleményed róla, és már én is egyre inkább úgy érzem, hogy szakítanom kellene vele, de nagyon nehéz. Mégis csak neki köszönhetem azt, hogy az lettem, aki...ha ő nem lett volna velem olyan szigorú, és kemény, akkor talán sosem értem volna el ezeket a sikereket. Ő a menedzserem is...nem is tudom, hogyan léphetnék ki ebből az egészből anélkül, hogy tönkre tenném a karrieremet? - halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, mintha csak költői kérdést tettem volna fel, s igazán nem is vártam azt, hogy újra kifejtse véleményét Charlieról. Tudtam jól, hogy utálja őt. Neki szerencséje volt Bentonnal, az a férfi annyira más volt.

- Az előbb, mikor Benton szóba jött, nagyon lehangoltnak tűntél...veletek minden rendben van? Mostanában nagyon sokat van távol, nem? - nem akartam kutakodni a magánéletében, de engem is érdekelt az ő sorsa, s tudni akartam, hogy mi van vele.
- Összevesztetek?- miközben kérdeztem, hirtelen dörömbölés hallatszott a rendelő ajtaján,s egy férfi kiabálta Gen nevét, amitől szinte azonnal összerezzentem.
- Ki ne nyisd...-
- Gen, te b.... k...., azonnal engedj be, tudom hogy bent van Elle!