Friss volt még a költözésem. Alig pár hete köszöntem el anyától és ígértem meg, hogy vigyázni fogok magamra, és minden héten legalább kétszer beszélünk majd skype-on. Felnőtt vagyok már, legalábbis az életkorom szerint, de lélekben még nagyon kötődöm Madison városához, az emlékeimhez és mindenhez, ami fontos számomra. Nem szokványos családban nőttem fel, és a siketségem miatt a kapcsolataim sem a szokványos módon alakultak, de mindent összevetve, akik ismertek, ritkán hallottak panaszkodni.
Egy hónapja, hogy berendezkedtem, egy hónapja, hogy megvettem pár cserép virágot az otthonomba, egy hónapja, hogy megismerkedtem néhány kedves szomszéddal az emeletről, és egy hónapja, hogy tudom, a pénzem, amelyet anya hosszú éveken keresztül pakolt nekem félre az életkezdéshez, nem lesz örökre elegendő. Munkát kell találnom, méghozzá ha lehet akkor azon a területen amihez értek. Az gyorsan világossá vált, hogy a kerámiák vagy éppen az agyagszobrok kevésbé lesznek kelendőek, mint a rajzaim. Az is világossá vált, hogy bár semmi esetre sem akarok senkinek a terhére lenni, de fel kellene keresnem azt a néhány rokont, akik ebben az óriási városban élnek.Tőlük inkább lelki támaszt és segítséget vártam volna, semmint anyagi támogatást, de ez is éppen olyan fontos, mint az utóbbi.A felkereséseket azonban még halogattam, és úgy véltem, a tél beköszöntével, ha már sikerül valamiféle munkát találnom, még ha csak átmenetileg is, akkor ráérek ezzel foglalkozni.
Jobb híjján házalni kezdtem egy aprócska portfólióval, amit még otthon állítottam össze a rajzaimból. Egy része szoborterv volt, egy része pedig főleg emberi portré. Volt közöttük torzó, amely bizonyos testrészeket ábrázolt, de volt egész alakos, vagy arcokat bemutató is. Leginkább az ajkakat szerettem rajzolni. Olyanok voltak számomra az emberi ajkak, mint a megelevenedő, és életre születő szavak mélységes óceánjai: beláthatatlanok, de gyönyörűen vonzóak.
Nagyjából hat helyen jártam és mindenhol ugyanazzal az indokkal utasítottak el: jók a rajzok, de élettelenek. Nem tudom, hogy a negatív kritika esett jobban rosszul, vagy az, hogy még esélyt sem kaptam az ellenkezőjének bebizonyítására, de az biztos, hogy nem akartam feladni.Képtelen voltam akár egy pillanatig is elképzelni magam valami más munkában, valami olyanban, amelyhez nemhogy nem értek, de nem is szeretem csinálni. Világ életemben ez akartam lenni, ezzel akartam foglalkozni, az édesanyám pedig szinte mindenét feláldozta az én művészi ambícióim elérése érdekében. Az utolsó helyen, egy kis galériában ahol jártam a tulajdonosnő kissé sajnálkozva tárta szét a karját, hogy nem tud nekem munkát adni jelenleg, és véleménye szerint nem is jó helyeken keresgélek.Az olyan kezdő művészeknek, mint én, sokkal nagyobb ugródeszka lehet egy filmplakát, vagy filmjelenet megrajzolása.Így talán felfigyel majd a munkáimra valaki, és mecénásként a szárnyai alá vesz. Féltem ettől a világtól, ugyanakkor a fenntartásaim ellenére mégis vonzónak találtam. Ha az ember egy filmet a maga csendességében néz meg, sokkal jobban felfigyel a színészek arcjátékára, a mozdulataik hitelességére, a testükből áradó furcsa és mások számára talán jelentéktelen vibrálásokra. A jó színész számomra ott kezdődött, hogy el tudta hitetni velem, hangok támasztéka nélkül is a szerepét. Egy jó színész a megjelenésével rabul tudott ejteni,méghozzá olyan módon, hogy önkéntelenül is bánatot okozott a rajzeszközök hiánya ha ott volt. Egy jó színész elérte, hogy én akarjam őt megrajzolni és ne csupán megbízás alapján készítsek róla bármit. Az igazat megvallva egy kezem elég volt annak megszámlálására mennyi ilyen jó színészt ismertem. Nem mintha olyan nagyon járatos lettem volna a film világában, éppen a fent emlegetett apró, de nem elhanyagolható fogyatékosságom miatt. Amit ugyanakkor sosem hangsúlyoztam ki sehol. Volt aki az első pillanatokban rájött, hogy a szájáról olvasok, és a hangját bizony nem hallom, de olyan is akadt, aki egy fél órás beszélgetés során sem vette észre. Én pedig nem említettem meg. Nem azért mert szégyelltem, hanem mert számomra így volt természetes. Láttam a szavait, nem pedig hallottam.
Végül, ha nehezen is de belevetettem magam a filmipar new york-i bázisába. Legnagyobb meglepetésemre szinte egy héten belül két helyről is megkerestek email-ben, ahol üdvözölték a rajzaimat, melyek elnyerték a tetszésüket, és megbízást kapnék a filmjeikhez. A két ajánlat közül azonban csupán az egyiket vállaltam el, mivel az akvarellekhez nem igazán értek, a szénrajzok pedig a kedvenceim közé tartoznak. A szén holt anyag, melyből mégis valami élő, valami varázslatos születik.
Nagyjából öt nap múlva kezdődött a megbízatásom, melynek nyitányaként megismerkedtem a producerekkel, a dramaturggal, az operatőrrel, végül pedig a film rendezőjével. Ez utóbbi köpcös, kopaszodó férfi volt, aki előszeretettel hadonászott a kezeivel, és gyakran felnevetett a mondandója végén, vagy közben, ezt nem tudtam eldönteni. Vaskos ujjai között egy meg nem gyújtott, de rettentően kellemetlen szagú szivart egyensúlyozott.Az igazat megvallva nagyjából fél órás beszélgetésünk végén kifejezetten örömmel fogadtam az érkező fiatal férfit, a film főszereplőjét, akiről az első plakáttervekhez kell készítenem vázlatokat.Miközben magamra hagyott, és az érkező elé sietett, nekem háttal állt, így nem hallhattam a mondanivalóját, már csak a széles mosoly és az elém érkező férfi látványa fogadott. A lábaim előtt hevertek a különféle méretű széndarabok, egy fából faragott dobozkában, a combomnak támasztott óriási vázlatfüzet üres lapjai pedig arra vártak, hogy megtöltsem őket. Miközben a főszereplő, akiről korábban már megtudtam, hogy Raymond-nak hívják ott állt előttem, láthatóan a világ legmegnyerőbb mosolyát mellőzve fáradtan és kissé elgyötörten. Eligazgattam a dobozkát, a vázlattömböt a földre hajtottam és felállva a székről a kezemet nyújtottam felé.
- Üdvözlöm. A nevem Zeena. Én kaptam a megbízást a film plakátjára. Amennyiben nem bánja szívesen tegeződnék...az mégis közvetlenebb a rajzolás szempontjából.- lassan beszéltem, kissé talán sután, vontatottan és némelyik szó végén elbicsaklott a hangom egy alig észrevehet, de nem elhanyagolható dadogás következményeként. Ha kezet fogtunk akkor nem erősen, inkább csak határozottan szorítottam meg a kezét, és az illendőség határain túl nem is tartottam ott a tenyerem, hanem visszahúztam, majd magam előtt a másikba fűztem, leplezendő az esetlennek tűnő zavarodottságomat. A rendező láthatóan nem tett le arról, hogy láb alatt legyen, ez pedig úgy éreztem a későbbi munka szempontjából inkább káros, mint üdvös lehet, lassan felé fordultam, arcomon egy bocsánatkérő, gesztus értékű mosollyal.
- Mr Cohen. Mrs Rockerd a társproducer minden instrukcióval ellátott a plakáttal kapcsolatosan. Ha megengedi akkor szeretnék hozzákezdeni, és kettesben maradni a modellemmel.- egy másodpercre Rayre tekintettem, majd vissza a rendezőre. Értett a szóból és bár elmaradhatatlan széles nevetése tökéletesen árulkodott modortalanságáról, végül magunkra hagyott bennünket.
- Ha úgy érzed szükséged van pár percre, hogy feloldódj, igazán nem probléma, megvárom. A lényeg, hogy jól érezd magad a bőrödben, miközben rajzollak. És bár a magam részéről nagyon tetszetősnek találom a pólót, attól sajnos…-nyeltem egy nagyot, az arcom versenyt vöröslött a mögöttünk elterülő széles kárpitozott kerevettel, és kezem megemelve félszegen az említett ruhadarab felé mutattam.
-....attól meg kellene szabadulnod. Ne érezd magad emiatt feszélyezve.- mikor kimondtam, már tudtam, hogy ebben a helyzetben nem ő fogja magát kényelmetlenül érezni, hanem én. Korábban ugyanis kizárólag női testeket rajzoltam. Férfiakról csak portrékat.
Közelebb húztam a széket, leültem, a vázlatfüzetet a térdeimre terítettem és egy darab szenet az ujjaim közé csippentve pillantottam vissza Ray-re.
-Szólj ha készen állsz! És ha úgy könnyebb, beszélgethetünk is közben...-újra elvörösödtem és éreztem, hogy ez a beszélgetés-már ha lesz-nekem könnyíti meg a helyzetemet. Mondjuk kicsit nehéz lesz a mondanivalójára is figyelni, ahogyan a szájáról igyekszem leolvasni a szavakat, meg a rajzolásra is, de majd megoldom. Valahogyan.

Minden alkalommal, ha belemerültem egy alkotásba, akkor igyekeztem a zavaró körülményeket a lehető leghamarabb kiiktatni. Legyen szó emberről, egy nem megfelelően elhelyezett tárgyról, a világítás élességéről, vagy akár egy nyitott ablakról, melyen át a szellő megrezzentette a függönyt, és elvonta a figyelmemet. A körülményeket én teremtem meg, amely a rajzoláshoz vagy a szobor alap elkészítéséhez szükséges, a modell pedig ebbe illeszkedve bele megpróbálja lehetőségeihez mérten a saját kényelmes helyzetét megtalálni.
Jelen esetben jutott nekem egy nyugalmasnak nevezett közepes méretű szoba, benne egy lángvörös kárpittal bevont fekvőfelület, egy paravánnal eltakart rész, amely nem tudom milyen célt szolgált, nem néztem még meg, egy kézmosó, mellette nemrég frissen kihelyezett almazöld kéztörlő, és persze egy szék, amelyen helyet foglalhattam. Kényelmes, kobalt színű kárpittal bevont, széles háttámlával, és úgy véltem akár órákon keresztül is alkotni tudnék benne anélkül, hogy percenként érezném a késztetést örökké felpattanni belőle.
A modellem fiatal volt, kicsit talán kedvetlen, vagy kialvatlan, ezt a vonásainak rendezetlenségéből nem tudtam pontosan leszűrni. Ennek dacára barátságos tekintetű és udvarias, bár nekem talán egy picit túlságosan közvetlen, amit mégis valamiképpen ellensúlyozni tudott a mosolya.Ez volt az amivel megnyert magának az első pillanatokban, bár a zavarodottságot, amit az okozott, hogy póló nélkül kell majd rajzolnom őt, valahogyan mégsem volt képes tökéletesen megszüntetni.
Megnyugtatóan hatott rám, hogy elfogadta a tegeződést, és ez a testtartásomból is érződött. A korábbi feszült, kissé talán túlságosan élrevasalt távolságtartást átvette valami fesztelenebb egyszerű derültség, aminek első jeleként valamivel kevesebbet dadogtam.Talán csak akkor jöttem zavarba amikor eszembe jutott, hogy a modellem ezúttal egy élő, hús és vér férfi lesz, aki a felső ruházatától fog megszabadulni. Noha tökéletesen tisztában voltam ezzel, hiszen a megbízásomban szerepelt is, ettől még nem éreztem magam kevésbé kényelmetlenül. Ellenben az a derültség ami átsuhant az arcán, láthatóan oldani próbálva a bennem tomboló néha talán kényelmetlennek ható feszültséget sikeresnek bizonyult.
- Gondolom a film témája miatt. Vagy mert...nem is tudom, a színészeknek bizonyos dolgok annyira természetesek.- feleltem, miközben hol rá sandítottam, hol átsimítottam nyitott, szabad tenyeremmel a hófehér vázlatlapot, hol a fülem mögé igazgattam valami láthatatlan hajtincset, ami nem is volt ott.Pótcselekvések egész tárházát vonultattam fel röpke öt perc leforgása alatt. Ugyanakkor nem tudtam nem rá nézni, hiszen látnom kellet mit mond nekem, a szájáról olvastam le, és meg kellett állapítanom, hogy szépen, artikulálva ejti a szavakat, mintha külön gondot fordítana rá. Noha az is igaz, hogy nem kell meglepődnöm ezen, mert nagyjából tisztában voltam azzal, hogy milyen színész. Nem vagyok alapvetően filmbarát, már csak annak okán sem, hogy némelyik csapnivalóan mondanivaló szegény, de be kell vallani, hogy nem először hallottam Raymond nevét. Először pár hete találkoztam az arcával, és a nevével egy másik film kapcsán. Az igazat megvallva már akkor feltűnt az ifjonti arc pimasz kifejező készsége, ami megragadta a figyelmem. Az a fajta ember volt, aki egyetlen mosoly mögé képes elrejteni akár éveket is a saját korából. Arcán gyakorta ott tanyázik valamiféle báj, ami a hozzá hasonlatos sztárokból már igencsak kiveszik az évek során. Megkopott csillogásnak mondják, de erre inkább olyanok figyelnek fel, akik elsősorban arcuk játékát, semmint verbális tehetségüket figyelik. Ahogyan én magam is.
- Megpróbálom.- feleltem kitérően, miközben ő maga a pólója szélére futtatta ujjait, hogy így segítse magát kibújni a ruhadarabból. El akartam kapni a tekintetem, de végül úgy maradtam. Nem feltétlenül az izmossága vagy éppen annak hiánya, esetleg a vonzó külleme fogott meg. Sokkal inkább a csupasz bőr közelsége. Volt valami forró, semmihez sem fogható kisugárzása. Zavarodottan nyeltem egy nagyot, ujjaim között a széndarab finoman megremegett, miközben az üres papírlapra vezettem magam előtt. De nem azt néztem, hanem tekintetem még mindig kitartóan csüggött Raymond felsőtestén. Láthatóan ő maga is meg volt elégedve magával.
- Így is...azt hiszem az első pár vázlathoz így is...jó lesz. De ha szeretnél közben bármit csinálni csak nyugodtan- intettem a szenet tartó kézfejemmel körbe a szobának egy részén, majd ajkaim lebiggyesztve hümmentettem.
- Tulajdonképpen nekem az a lényeg, hogy te jól érezd magad ebben a helyzetben. Bár….ahogyan látom, ezzel nem lesz probléma.- nem gúnyosan mondtam, legalábbis nem annak szántam, sokkal inkább tényt közöltem. Bár azért érdekelt volna Ray a magánember. Amikor nem valamiféle szerepbe bújik, hanem láthatom a maszk mögött az embert, aki a hétköznapokon tud lenni. Persze a rajz szempontjából az volt a jó, ha a szerepben marad, így azt hiszem ezen a vonalon kell majd elindulnom a beszélgetés során. Miközben az első, főbb vonalakat karistoltam a lapra oldalra pillantottam a székre, ahova levetette a pólóját. Az anyag esése, ahogyan hetykén, kihívóan ott hevert, akár egy frivol délután kellemes nyitánya egészen magával ragadott. Azt hiszem ezt a széket, a pólóval fel fogom vinni a plakátra. Még nem tudom hogyan és milyen formában, milyen környezetben helyezem majd el, de biztosan ott lesz. Ray ott állt előttem, a felsőtestén megcsillant a mesterséges lámpák tompa fénye, kicsit talán természetellenes színűvé festve a bőrét.
- Megtennéd nekem, hogy leülsz oda a kanapéra? Úgy közép tájra. A lábaid enyhe terpeszben, és az alkaroddal a combjaidra támaszkodsz. Csak lazán, könnyedén, mintha éppen valami érdekes dolgot néznél. Az ujjaid pedig a térdednél összefűzve, amolyan imára kulcsolva.-instrukciókkal láttam el, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy tulajdonképpen fogalma sincs arról mit csináljon vagy hova álljon. Színészként minden bizonnyal rengeteg képet készítettek már róla, de rajzolni nem sűrűn rajzolhatták. Ha így lett volna, akkor nem várna ilyen bizonytalanul arra, hogy mégis mit csináljon.
Ha követte a kérésemet, akkor megvártam amíg kényelmes pozíciót vesz fel, majd folytattam.
- Most kérlek nézz rám! Csak ide valahova vállmagasságba...ne egyenesen az arcomra, hanem valahova mögém.- szabad kezemmel érintettem meg a vállamat, mutatva nagyjából a csúcsát, és a helyet ahova néznie kellene.
- Tökéletesen csinálod.És most kérek szépen nagyjából negyed órát, hogy ezt a beállítást felvázoljam magamnak. Ebből fogok dolgozni, hogy véglegesítsem majd a plakáthoz.-magyaráztam. Különös, hogy a dadogásom tökéletesen elmúlt, amikor az első vonásokat megejtettem a papíron. Mintha a munka, az alkotás olyannyira beszippantott volna, hogy más már nem is lett volna olyan lényeges.Felsandítottam rá egy keresztbe húzott vonallal megállva.
- Közben...nyugodtan...beszélgessünk.- kellett, hogy elterelje a figyelmemet valamivel.
- Érdekes témája van a filmnek. Mi vitt rá, hogy elvállald? Mármint….úgy értem mi volt az oka? Bocsáss meg, nem sértésnek szántam, csak….- szégyenlősen vontam meg a vállaim, majd a rajzom fölé hajolva kezdtem a nyakrésznél a rajzot, először fej nélkül a testet megalkotni.
-...egy idősebb nő és egy fiatal fiú….- nyeltem egy nagyot, és mosolyom mögé bújtattam azt a felismerést, hogy tulajdonképpen nem áll messze az igazságtól ami engem illet. Csak éppen az én esetemben ez ugyanígy néz ki, azzal a különbséggel, hogy nem fiatal fiú vagyok, és nem az idősebb nőkhöz vonzódom. Érdekelt volna a film mélyebb lélektana, már ha volt egyáltalán. Bár annak semmi köze nem volt a rajzhoz. Engem érdekelt, nem a bennem lakozó művészt.

A helyzet szokatlan voltának azt kellett volna hoznia magával, hogy az idő előrehaladtával, valamint a ruhadarab fogyásával egyidejűleg frusztrációm az egekbe szökjön. Ez azonban csak részben történt meg. Az igazat megvallva igyekeztem csupán a száját nézni, vagy éppen a szavait a modellemnek, de önkéntelenül is az egyszerű szemrevételezés helyett nemes egyszerűséggel bámultam. Engem lepett meg legjobban a dolog, ő minden bizonnyal ehhez már hozzászokott. Sosem volt szokásom senki privát, még inkább intim szférájába betolakodni, és én sem kedveltem ugyanezt az irányomba. Szerettem magam meghatározni, hogy én meddig megyek el, és kit meddig engedek. Nyilván ez most egy munka volt, ahol igazán nem megengedhető az, hogy a szemérmességemre hivatkozva próbáljak meg nem tudomást venni arról, hogy Raymond felsőteste noha nem kimondottan kanadai favágókat megszégyenítő izomzat, de mégis mutatós.Abban legalábbis egyet kellett értenem magammal, hogy örömmel akarom majd rajzolni őt, hiszen a külsőségekben mindenképpen a tökéletességre törekedett, ezt pedig művészi formába kell önteni.
A papírlapon lassan sokasodtak a vonalak, némelyiken többször egymás után átfutott a széndarab, és már akkor megtettem az első vonásokat, amikor még csak az instrukciókat adtam neki. Ha rajzeszköz került a kezembe, valahogyan nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy használjam is azt. Miközben elhelyezkedett azon gondolkodtam, amit korábban mondott a filmes világ és a testiség viszonyáról. Ajkaimat becsippentették apró fogaim, és várakozón kocogtattam a széndarabot a fehér papír sarkához. A fekete por kavarogva hullott a lábam mellé, és így, ebben az arany fényben különös és varázslatos csillogást kapott, amint a cipőm körül gyűlni kezdett. Hullott, mint a fekete hó...csillogott mint az ékkő. A szénrajznak megvolt a maga bája, a maga egyszerű imádata, a maga egyszerű vonzalma, a maga egyszerű misztériuma. A festékek, tusok, akvarellek és egyéb más technikák egyszerűen nem fogtak meg. Talán mert ez egyszerű volt, letisztult és tökéletesen vissza lehetett adni vele a vonásokat.
Az szinte az első pillanatokban feltűnt, hogy nem törnek meg a mondatai. Mintha külön figyelmet fordítana arra, hogy akkor beszéljen amikor figyelem, és amíg rajzolok addig ő is a csendnek adózzon velem együtt. Ezt nem volt nehéz leszűrni. Azok, akik hozzá hasonlóan sokat beszélnek, azok nem tartanak szünetet, éppen ezért amikor nem látom a szájukat és kimarad pár szó, akkor megtörik az egész mondanivaló, és a hézagok közé nekem kell odagondolnom mit is akartak mondani nekem. Ray esetében azonban nem így volt. Talán észrevette? Talán van annyira kifinomult a figyelme, hogy feltűnt neki: nem feltétlenül valamiféle perverz vonzódás miatt bámulom annyira az ajkait, hanem azért, hogy halljam őt. Egy jó színész igyekszik figyelni a környezetére, hiszen amikor a vásznon van, akkor is partnerrel együtt játszik. Mint egy furcsa tánc,valamiféle vizuális tangó, amiben oda kell figyelni a másikra. Mindez pedig idővel a részévé válik, és a magánéletében is visszaköszön.Nem tettem szóvá, hogy észrevettem, ahogyan ő is diszkrét egyszerűséggel vette tudomásul, hogy a szájáról olvasok. Értékeltem. Ahogyan minden apró, figyelmes gesztust, amit kaptam tőle, hogy oldja némiképp számomra ezt a helyzetet.
- Irigyellek. Én mindig is szégyellős voltam már gyereknek is.Persze ennek más okai is vannak azon kívül, hogy lánynak születtem.- jegyeztem meg, kissé még visszakanyarodva a korábbi mondanivalójára. Lehajoltam a lábaim elé helyezett dobozhoz, és egy nagyobb, vaskosabb darabra cseréltem a szenet. Ezzel könnyebb volt a vállait megrajzolni, le egészen a csípő vonaláig. Itt megakadtam kicsit.Felpillantottam rá és egész két percig  figyeltem őt. Szótlanul. A vállain futott végig a tekintetem, majd haladtam le egészen a lengőbordák irányába. Oldalra biccentettem picit a fejem, és egy egészen más szemszögből is megnéztem. Újra megkaptam tőle azt a furcsa, megnyerően kamaszos mosolyt, amelyet már korábban is, és amelyre nem lehetett nem mosollyal felelni. Raymond közvetlensége üdítőleg hatott rám, ugyanakkor valamiféle óvatosságra is intett.
- Pedig biztosan van több is benned, mint csupán ezek a szerepek...a külsőségek csupán arra jók, hogy az ember leplezze azt ami legbelül van. Néha a szépség vagy a tökéletesség mögött valami egészen más rejtőzik.- azt már csak magamban tettem hozzá, hogy az évek hosszú során megtanultam egészen más dolgok alapján ítélni. Több mindenből összerakni valakit. Hangok híjján pedig abba a végtelenül kopott, magányos csendben, amiben én éltem elég komoly feladat volt. Ezért volt bennem óvatos távolságtartás, és a veszélyérzet felfokozása minden helyzetben. Noha időnként azért engedtem belőle.
- A színészet lényege a megújulás. A kihívás a megújulásra. Biztosan van olyan szerep, amely vonzónak tűnik a számodra. Amiben el tudod képzelni magad.- jegyeztem meg, szemeim egészen résnyire szűkültek úgy figyeltem őt. Benedvesítettem az ajkaimat, majd újra a vázlat fölé hajoltam és az ágyék résszel folytattam, ahol az előbb olyan hirtelen és vöröslő arccsont kíséretében megakadtam.
Egy ideig nem feleltem a korábban elhangzott kérdésére. Nem tudtam megfogalmazni azt amit szerettem volna kimondani úgy, hogy ne hangozzék túlságosan bizalmasan.
- Részben ismerős.- feleltem végül kurtán, és legalább egy perc is eltelt mire újra fel mertem pillantani a kezemben éppen álló, és sehova nem siető széndarab mögül. Az arca, ahogyan rám néz ezután valamiféle módon beszédes lesz. Az első reakciókat figyeltem, bár abban biztos voltam, hogy Raymond jó színészként remekül fogja leplezni a meglepettségét. Már ha valóban meglepem.
- Milyen érzés…-elakadtam és elhallgattam. Megráztam a fejem, és a szenes kezemmel eligazgattam a hajam, egy apró szénfoltot maszatolva az államra amikor visszahúztam. Ott maradt a kis fekete paca, amit nem vettem észre, így kissé biztosan bután kontrasztosra sikeredett a mondanivalóm.
- Úgy értem milyen érzés egy ilyen szerepet eljátszani? Mire gondolsz közben, mi az ami segít átélni a helyzetet?- kérdésekkel árasztottam el, mintha tán azt gondolnám, hogy a felelete kicsit magyarázatul szolgál a saját kis lelkületemre. Hogy miért vagyok képtelen normális kapcsolatot kialakítani, hogy miért menekülök minden helyzetből olyan férfiak felé vonzódva, akiknek életkora mostanság harminccassal kezdődik? Minimum. Madisonban magam mögött hagytam jó pár ilyen értelmetlen vonzalmat, amely jobbára az én fejemben létezett. Itt új és tiszta lappal akartam indulni...persze az élet nem csupán erről szól. Illetve mióta berendezkedtem, ez jutott a legutolsó helyre.
Megdörzsöltem az arcomat, újabb szénfoltokat pacázva rá, ezúttal a szemem alatt, mint valami indián harci arcfestés, és elmélyülten hajoltam a rajz fölé, hogy befejezzem a jelenlegi beállítást és egy másikat találjak ki Ray számára.Illetve….hirtelen más elképzelésem támadt.
- Mielőtt válaszolnál!- emeltem meg egy kissé a mutatóujjam a magasba, jelezve, hogy várjon kicsit, tettem egy körző mozdulatot, majd úgy vaktába a helyiségen, kissé teátrálisan mutattam körbe.
- Válassz előtte egy tetszőleges részt, tetszőleges pózt, amiben szeretnéd ha felskiccelnélek! Amit szeretnél….te magad...hogy rajta legyen a plakát terveimen.- biztatóan biccentettem felé a fejemmel, és valószínű ha most tükörben láttam volna magam a maszatosan mosolygó ábrázatommal még jobban nevettem volna.