A legkedvesebb mosolyom varázsoltam az arcomra, mielőtt a suli főbejáratához értem volna Kitartóan kopogtam, míg meg nem láttam az üvegek keresztül pillantva egy elmosódó alakot, ami közelített felém. Pillanatok múlva kattant a zár és az ajtó is kitárult. Egy hatvan körüli, kopaszodó férfi állt előttem, akinek a szemei alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy nem sokat aludt az éjjel. Ebben a korban pedig ez leginkább egy dolgot jelent csak. - Mr. Talley! – köszöntem neki vidáman. Abott Talley a suli egyik biztonsági őre úgy … kitudja, talán mióta megszületett, mióta idejárok itt van, és köszönhetően a zene- és rajzszakkörnek egész jóban is lettem vele. Délutáni foglalkozások, amik előfordul, hogy már-már éjszakába nyúlnak, anya pedig hallani sem akar arról, hogy éjszaka egyedül bolyongok a városban, így vagy ő, vagy a nagyi az, aki idejön értem. Néha még apa is, de ez olyan ritka, hogy nem túl releváns adat. Épp statisztikát tanultam, mikor Gabe rám írt. - Bailey? – meglepetten dörzsölte a szemeit. – Ma nincsenek szakkörök. - Oh, igen, tudom! De nagyon fontos lenne, hogy bejussak, bent hagytam a húgom születésnapi ajándékát és nagyon szomorú lesz, ha üres kézzel megyek – magyaráztam a tőlem telhető legnagyobb beleéléssel, de Mr. Talley arca nem arról árulkodott, hogy meggyőztem. – Tudja, most először lesz együtt a család évek óta és jó lenne, ha minden tökéletes lenne, mert nem akarjuk, hogy csalódjon, még csak tíz éves és biztos tudja, hogy milyenek, akár hetekig is eltarthat mire … - Oké, jó, rendben – vágott a szavamba bólogatva Mr. Talley, és egy fáradt sóhajtással állt félre, hogy bemehessek, majd bezárta mögöttem az ajtót. – Segíthetek, csak mondd meg, hogy … - Ne! – szóltam ezúttal én közbe, de egyből meg is bántam. Basszus, miért megy ez ilyen rosszul? – Úgy értem, hogy ne fáradjon, gyors leszek. Maradjon csak és őrizze az ajtót, mert apám mondta, hogy mostanában sok a betörés és … - miközben beszéltem folyamatosan hátráltam a folyosón. A folyosó viszont túl hosszú, én meg iszonyat bénán csinálom ezt. - … hajrá Rangers! – bokszoltam a levegőbe, mielőtt sarkon fordultam volna és amilyen gyorsan csak lehetett, eltűntem a folyosó végén. Egyszer vagy egy órát kellett várnom itt a nagyira, Mr. Talley pedig beengedett az irodába, ahol épp egy Rangers meccs ment, és a szitkozódásából azt szűrtem le, hogy nekik szurkol. Vártam pár másodpercet, és füleltem, ha esetleg utánam jött volna, de úgy tűnik, hogy inkább visszament a helyére meccset nézni. Felsóhajtottam és kicsit megszaporáztam a lépteimet, hogy minél gyorsabban az alagsori szertárakhoz érjek. A kulcs a fal menti szekrényen lesz, fentről a harmadik polc, egy zöld növény alatt. Az utolsóval nem sokat segített, de követtem Gabe utasításait, mikor odaértem és bár nem kellett volna, de mégis meglepve találtam meg a kulcsot a cserép alatt. Már épp azon kezdtem volna gondolkodni, hogy minek itt virágot tartani, mikor rájöttem, hogy ez csak egy műnövény. A szertárba lépve kellett egy-két perc, mire kiismertem magamat, mert életemben nem jártam még itt, általában csak a tanárok jönnek le ide. Végül azonban megtaláltam azt az ablakot, amiről Gabe beszélt, és felállva az egyik asztalra sikerült a kallantyút is elérnem, ami nyitotta. - Tádáá! – mosolyogtam Gabe-re, majd leugortam az asztalról, hogy lemászhasson. – Jössz eggyel, Healy! – dőltem neki az egyik szekrénynek, amitől egyből el is ugrottam, mikor megláttam, hogy koponyák és különféle csontvázak vannak rajta. – Jó ég! – sóhajtottam fel, megkönnyebbülve észlelve, hogy a szívem nem ugrott ki a mellkasomból. Még. – Szóval, miért vagyunk itt? – pillantottam rá kíváncsian. Mikor rám írt, nem kérdezősködtem, de azért jó lenne tudni, hogy miért hazudtam először anyának arról, hogy miért jövök be a suliba, majd Mr. Talley-nek. Még szerencse, hogy ők ketten nem beszélgetnek egymással. – Most már bűnrészes vagyok, úgyhogy tartozol ennyivel – tettem hozzá mosolyogva. Ez lényegében betörés, nem? Igaz, csak akkor, ha elkapnak.
Kissé idegesen álltam a pince helyiségben, miközben Wallace a dohányt számolta, amit hoztam neki. Nem egy zseni, szóval egy ideje már számolgatja. Apám tehet erről is. Az a rohadék lenyúlta a pénzt, amit Wallace-nek kellett volna adjak a múltkor, így most lógok neki az előző adagból pár száz dolcsival, és mivel épp le vagyok gatyásodva, ez kurva rossz hír. -Ez így nem elég, Gabe. Mondtam, nincs több határidő, ez volt az utolsó. -Egy hét még, oké? Tudod, hogy mindig … - kezdek bele a magyarázkodásba, de mikor a mögöttem álló gorilla megragadja a vállam, és érzem, hogy pár centivel felemelkedem a földről, inkább abbahagyom. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. -Kapsz egy estét, mit szólsz? De csak azért, mert az unokaöcsém bír téged, az apád pedig egy fasz – hát ezzel nem nagyon tudtam volna vitatkozni. – Négyig itt vagyok, ha utána érsz ide, kiverem belőled a pénzem, megértetted? - Tiszta sor – bólintottam, majd hátrasandítottam a gorilla felé. – Letennél, haver?
Dühösen szitkozódtam, miközben már vagy az ötödik cigire gyújtottam rá, mikor az iskola mellett elhaladva eszembe jutott a megoldás. Múltkor csak egy nagyítóval kasszáltam vagy kétszáz dollárt. Annak már jó ideje, mert utána eléggé megszigorították a biztonsági előírásokat, és inkább nem vittem vásárra a bőrömet, de most úgy is ott van már. Ha pedig választhatok, hogy a zsaruk vigyenek-e el, vagy Wallace, inkább az előbbiekre bízom magam. Előkaptam a telefonomat, kikerestem a B betűnél a névjegyzékből a nekem kellő számot, és már írtam is.
- Szép munka – bólintottam elismerően, mikor feltűnt Bailey és kinyílt az ablak. Kissé nehézkes volt átpréselni magam a nem túl tágas ablakon, de végül sikerült úgy, hogy ne egy atomrobbanás hangja kísérje a megérkezésem. – Bőkezű leszek majd, ne aggódj – pillantottam mosolyogva felé, miközben leporoltam magam és leugrottam az asztalról, amire érkeztem. - Mi? Nem, csak én – ráztam meg a fejemet. Mondanám, hogy azért, mert nem akarom bajba keverni, de nem vagyok ennyire lovagias. Inkább csak nem szeretném neki elárulni azt, hogy egy olyan fickónak tartozom, akinek az elszórt hulláival valószínűleg az apja foglalkozik. Ezeknek a szálaknak rohadtul nem kéne összeérnie. – Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Így nem kell eskü alatt hazudnod – ami egyébként elég könnyű, de ha lebukik az ember, csúnyán rácsesz. – Nem fogsz elmenni, igaz? - sóhajtottam fel Bae-re pillantva és fáradtan végigsimítottam az arcomon. – Jó, oké – egyeztem aztán bele. Kidobni úgysem tudom az ablakon, úgyhogy nem sok választásom van. – El kell vinnem pár cuccot. De majd visszahozom, egyszer, szóval ez nem lopás – szögeztem le előre, mielőtt kimondaná, hogy ez igenis az. Tényleg az, de hívjuk inkább kölcsönnek. A sulinak segítenie kell a diákokat, nem? Hát, most segíthetne engem.
Soha sem jártam tilosban a suliban ezelőtt. Habár, most sem járok, igaz? Hiszen Mr. Talley beengedett. Talán mégis egész jól csinálom. Viszont, ha nem feledkezik bele eléggé a meccsbe, akkor fel fog neki tűnni, hogy még mindig nem jöttem ki, és ez bajt okozhat a későbbiekben. Főleg, ha közben kiderül, hogy Gabe is itt van. Van egy olyan érzésem, hogy ő nincs olyan jóban Mr. Talley-vel, mint én. - Van egy olyan érzésem, hogy nem most először jársz itt – jegyeztem meg, miközben figyeltem, ahogy bemászott. Elég jól tudta, hogy hol találom a kulcsot, az ablakot is pontosan megtudta mondani, szóval van egy sejtésem. Meglepni viszont nem igazán lep meg a dolog. Tekintve, hogy Gabe az irodákból már korábban is megszerzett ezt-azt, sejthető volt, hogy vissza-vissza tér a bűntette helyszínére. – Kezdetnek megteszi, ha nem bukunk le – vontam meg a vállam. Többes számot használok, mert eszem ágában sincs, csak úgy hazamenni. Egyrészt, érdekel, hogy mi keresnivalója van itt, másrészt pedig szeretném addig elnyújtani az itt létemet, hogy anya kellően fáradt legyen már a munkája miatt, mikor hazaérek. Így nem marad ereje, hogy faggasson. - Oh, én hősöm! – kaptam a szívemhez vigyorogva. – Felesleges ilyen lovagiasnak lenned, maradok – zártam rövidre a részemről a dolgot egy amolyan „törődj bele” mosollyal. – Vedd úgy, hogy van, aki vigyáz rád. Nélkülem be se jutottál volna, igaz? – ártatlanul pislogtam felé, abban a boldogító tudatban, hogy igazam van. – Hazudnom? Miért hiszed, hogy hazudnék? – csak húztam persze, de azért jólesett. Nem igazán hazudtam még rendőrnek, bírónak meg pláne nem. A múltkor elhallgattam ezt-azt a rendőrök elől, de az nem úgy hazugság. Legalábbis remélem. - Látod, ismersz engem – vigyorogtam rá, mikor benne is realizálódott az, hogy felesleges szócsatát vívnunk arról, hogy hova megyek, vagy hova nem megyek. - Ami azt illeti, de, ez lopás – tettem helyre a lopásról alkotott fogalmát. – Visszahozni pedig úgyse fogod, úgyhogy pláne lopás. Betöréses lopás ráadásul – bólogattam hümmögve. – De ne aggódj, segítek. A kémia labor kell nekünk, ott van pár értékesebb dolog – ami nem fog hiányozni senkinek sem. Egy elmaradt óra, vagy gyakorlati jegy a kellékek hiányában egy diáknak sem fog életre szóló traumát okozni. – Egyébként, miért kell pénz ilyen sürgősen? Oh, ugyan, tudom, hogy nem vizet szeretnél desztillálni otthon hobbiból. Szóval, mit csináltál? Tartozol valakinek? Vagy arra gyúrsz, hogy kirúgjanak? – zúdítottam rá a kérdéseimet, miközben kiléptünk a szertárból. – Ugye tudod, hogy te leszel az első, akit felhívnak az igazgatóiba holnap? Kéne valami tuti alibi – nem ez Gabe első dobása, és az igazgató különösképp nem kedveli, úgyhogy nem ártana kicsit meghúznia magát. Ez viszont nem épp az, amivel ezt elérhetné.
A legutóbb, mikor belógtam ide, kis híján itt is ragadtam. Azóta nem próbálkoztam, viszont most gyorsan kell a pénz. Ennyi idő alatt új vevőket nem találok, lopott autót se fogok tudni eladni, és kipakolhatnám a pincét, ahol épp héderezem, de kétlem, hogy sok értékes dolog lenne ott. A suli kézenfekvő. Nem őrzik annyira jól, de akad néhány értékes cucc, amit áron alul gyorsan eltudok adni. Kicsit kockáztatnom kell ugyan, de belefér. Inkább a zsaruk jöjjenek értem, minthogy Wallace küldje rám a gorilláit. -Persze, hogy nem, egy suliba járunk – feleltem egy halovány mosolyt villantva, megrántva a vállam. Végül aztán komolyabb hangnemre váltottam. – Erre még alig voltam. Az igazgatói irodába egyszerűbb a gazdasági bejáraton át bejutni. Az alagsor bajosabb – adtam aztán végül egy remélhetően kielégítő választ neki. Nem újdonság az, hogy akkor vagyok itt, mikor nem kéne. A laborokat azonban nehezebb megközelíteni, mint az irodákat, ezért rizikósabb is. Ironikus, de valahol érthető. - Igaz – sóhajtok fel, de még mindig nem tetszik ez nekem. Két embert könnyebb kiszúrni, mint egyet. – Oké, jól van – bólogattam, megerősítve újra magamat, de még mindig nem voltam oda az ötletért. – Viszont, ebben én vagyok otthon, úgyhogy én vagyok a főnök – vigyorodtam el. A betörésnek a nehéz részének a felén igazából már túl vagyunk azzal, hogy bejutottunk. Már csak észrevétlennek kéne maradni és kijutni. - Értékelni kell a szándékot is – vontam meg a vállam. Jól látta, meg se fordult a fejemben, hogy az, amit most majd elviszek, vissza is kerül ide. Általam legalábbis biztosan nem. – Oké, de oda kissé problémás eljutni. A biztonsági őrök a mellette lévő társalgóban szoktak néha pókerezni, vagy tévézni, szóval a tanárik felől kéne menni – arra ugyanis alig járnak az őrök. Óránként egyszer, ha elnéznek arra, és ezek még a lelkiismeretesebbek. - Ahhoz képest, hogy írtam ”inkább ne is kérdezd” elég sok mindent kérdezel – pillantottam kissé fáradtam Bailey-re, mikor bezárom magunk mögött a szertár ajtaját, a kulcsot viszont a zsebembe süllyesztem. Az őröknek van saját kulcsuk ide, én miért legyek hátrányban velünk szemben? – Tartozom valakinek, akinek nem kéne tartozni. Ha nem fizetem vissza, mindegy kirúgnak-e, vagy sem – mert előtte tuti kinyírnak. Persze, Wallace előbb gondoskodna arról, hogy a szarral együtt a pénzét is kiverjék valahogy belőlem, és csak utána lőne fejbe és dobna valami csatornába. – Kidumálom magam valahogy, mint mindig – rántottam meg a vállam, miközben a lépcsőn haladtam felfelé óvatosan, intve Bailey-nek, hogy jöhet ő is. - Inkább magad miatt aggódj. Téged láttak bejönni, engem nem. Úgyhogy intézzük el gyorsan – kétlem, hogy egyből előkapnák őt, mint potenciális tolvajt, de lesz néhány kérdése majd az igazgatónak, ha megtudta, hogy egy diák itt járt este. – Várj! – tettem ki a kezem oldalra, megakadályozva, hogy Bailey kilépjen és én is a falnak simultam, hogy ne láthasson a folyosó végén közben felbukkanó férfi. – Engedjük előre, most megy az irodák felé. Utána bemegyünk, és van egy óránk, hogy visszaérjünk – magyaráztam Bailey-nek, majd amint a férfi eltűnt az irodákhoz vezető ajtón, kiléptem én is, és lassú, hangtalan léptekkel elindultam arrafelé.
Magasabbra emelkedett a szemöldököm a válaszát hallva és csak némán suttogtam, hogy mókamester. Bár, nem ártana kiegészíteni ezt a ”még” szócskával. Afféle nyílt titok, hogy Gabe-től valamilyen úton-módon, de meg fog szabadulni az igazgató. Nem a miénk volt a legsznobbab iskola a környéken, de kínosan próbáltak odafigyelni arra, hogy felzárkózzunk. A hivatalos szöveg szerint ez a mi érdekünkben van, de igazából a pénz miatt. Azt hinné az ember, hogy a problémás sulik kapják a zsírosabb csekket, hogy rendbe szedhessék magukat, de valójában ők azok, akik nem kapnak semmit. Az eddigi csekkeken biztos túl kevés volt a nulla, ezért most ez a nagy igyekezet. -Tulajdonképpen hányszor is törtél te már be ide? – pillantottam rá kíváncsian. Eddig nem kapták el, de valakinek csak feltűnik, hogy nem úgy talál valamit az asztalán reggel, ahogy előző nap hagyta, nem? Ráadásul a riasztó rendszert is felújították állítólag, pont azért, mert az egyik tanárnak szemet szúrt, hogy máshol vannak bizonyos dolgai, mint előzőleg hagyta. -Erre azért nem lennék ilyen büszke – jegyeztem meg, viszonozva a mosolyt, ami az arcán játszott. Jól tudom persze, hogy amit Gabe csinál az nem éppen helyes, és engem hasonlóért otthon élve nyúznának meg, de valahogy mégsem tudtam eléggé elítélni őt ezért. – De oké, rendben! – emeltem a kezem mosolyogva – Hagylak érvényesülni – csak szórakoztam vele, gőzöm sincs arról, hogyan kell betörni. Egyszerűnek tűnik, ha csak elképzeli a dolgot az ember, de a sűrűjében találva magát … azért nem ugyanaz. Csak bólogatni és hümmögni tudok váltakozó gyorsaságban és hangsúllyal. Tartom magam ahhoz, hogy engedem érvényesülni. Valamiért most úgy izgulok ráadásul, hogy azt is elfelejtettem, merre van a szekrényem, pedig mindennap többször megteszem oda az utat. -Szóval akinek tartozol, valami bűnöző? – kérdeztem egy újabbat, és valószínűleg nyilvánvalót is, de talán nem olyan gáz az én helyzetemben. A legközelebb a bűnöző fogalmához, azok közül, akiket ismerek, az a hajléktalan áll talán, aki a környékünkön szokott szédelegni. – Uzsorás? Oké, abbahagytam – fújtam visszavonulót, mikor már én is éreztem, hogy kezd túl sok lenni a kérdés. Valamiért sose ment túl jól az, hogy lakatot tegyek a számra. Főleg akkor nem, ha ideges voltam. Most pedig, határozottan az voltam. -Ez igaz – ismertem be kissé száj húzva, mikor Gabe rávilágított a nyilvánvalóra. Lényegében kihasznált engem. Még azelőtt, hogy anya figyelmeztetett volna egy tipikus anya-lánya beszélgetés kereten belül, hogy vigyázzak azokkal a fiúkkal, akik csak kihasználni akarnak engem. Egek, de utálom, mikor igaza van. – Seggfej – jegyeztem meg kissé rosszallóan, de nem túl komolyan. Nem haragudtam rá, kettőnk közül még így is neki van több vesztenivalója. Nekem van még pár dobásom, neki viszont már rég elfogytak. Az igazgató a klasszikus három dobásotok van filozófiát vallja. Úgy ugrottam vissza, majd préselődtem a falnak, mintha egy hátamra kötött zsinórt rántottak volna meg. Nem véletlen az, hogy nem vagyok oda a horrorfilmekért sem. Én vagyok az a lány, aki a legolcsóbb és bénább jeleneten is képes sikítozni. Lefejeznek valakit? Oké. Kihányja a főhős a beleit? Végül is, miért ne. Elrántják a függönyt és egyszer csak ott a gyilkos? Kész, szívroham. Semmi értelme, és ettől csak még jobban fáj. -Oké – bólintottam, némán suttogva, a telefonomra pillantva, hogy megjegyezzem az időt és legyen mihez viszonyítani azt az egy órát. – Szerintem már jók vagyunk, menj! – böktem az oldalába, hogy noszogassam, ha még sokáig akart volna itt ácsorogni. Én maradtam hátra, és olyan óvatosan csuktam be az ajtót magunk mögött, ahogy soha életemben nem fogom még egyszer. Ahogy pedig megfordultam, hogy követhessem Gabe-t, csak egy pillanatra láttam fényt az egyik jobbra lévő irodából kiszűrődni, de már kaptam is egyből Gabe keze után, hogy visszahúzzam. – Öhm … nem volt valami könnyű halkan megköszörülni a torkom. Kissé túl erősen sikerült őt visszarántanom. - Fény, ott – böktem az állammal a válla felett lévő iroda felé. Így jobban szemügyre véve tényleg pislákolt onnan némi fény, de nem tudtam eldönteni, hogy van is-e ott bent valaki, vagy csak égve hagytak egy asztali lámpát. – Szóval … óvatosan ¬– zavartan mosolyogtam, és fogalmam sincs, hogy miért, de megpaskoltam a mellkasát, ahogy elléptem mellőle és átoldalaztam az ajtó előtt. Őszintén remélem, hogy ezt hamar elfelejtjük majd. -Kéne a labor kulcsa – jutott aztán hirtelen eszembe megtorpanva a tanári folyosón. – A laboros órákra is mindig várni kell, hogy kinyissák, estére biztos bezárják akkor – esküszöm, hogy ennyire nem vagyok ostoba, de valamiért csak későn ugrik be minden. – Vagy … feltudod törni? – mire elmondtam, már nem is éreztem olyan hülyeségnek így kimondva. Végül is, Gabe-ből kinézem, hogy ért ehhez. Én csak filmekben láttam ilyet eddig. – A tanáriban biztos van kulcs hozzá és a … portán. De ahhoz vissza kéne mennünk, és ott mindig van valaki. Szóval … - vontam meg a vállam egy sokatmondó pillantással megfűszerezve, útban a labor felé, ahová egy lépcső és egy hosszabb folyosó vitt le. Gabe-nek most kéne bizonyítania, hogy segítség nélkül is megy a betörés. Akkora mázlink biztos nincs, hogy véletlen nyitva hagyták. -Hát ezt nem hiszem el – esett le az állam, mikor résnyire nyitva láttam már a folyosó végéről a labor ajtaját. Mosolyogva pillantottam Gabe-re, és megszaporáztam a lépteimet az ajtóig, ott viszont, mint akit egy lengőajtó pofozott vissza, fordultam meg. – Oh, basszus. Ők ott most… - vetettem egy gyors pillantást a résnyire nyitva hagyott ajtón át, de gyorsan visszakaptam a fejem – Szóval Mei-jel ezért kivételeznek ennyit – jegyeztem meg elhúzva a szám, majd miután legyűrtem a kényszert, hogy hangosan felnevessek, Gabe-re pillantottam. – Na és most?
Válasz helyett csak megrántottam a vállam. Ilyenkor egyszerűbb volt, az őröknek melege van, ezért kinyitnak pár ablakot, így könnyű bejutni. Legalábbis, az volt. Az utóbbi időben az igazgatóság elég paranoiás lett, kamerákat akarnak felszerelni, felvettek pár új biztonsági embert is, zárakat cseréltek. Nem vagyok rossz, de ha szorít az idő, inkább az egyszerűbb megoldást keresem, az pedig most Bailey volt. - Nyugi, ez csak egy gimi, nem a Capitol One-ba törtem be – oda majd talán valamikor máskor, ha jobban ráérek. Könnyen meglehet, hogy sok szabadidőm lesz, ha most lebukunk és kirúgnak. Nem véletlen akar az igazgatóság régóta kipaterolni innen, semmi keresnivalóm nincs itt. A nevelő szüleim azt hitték, hogy majd jó hatással lesz rám, ha kivesznek a bronx-i bűnözőképzőből, ahova jártam, és megmozgattak pár követ, hogy egy jobb állami suliba kerüljek. Nem sokkal rá visszakerültem az anyámhoz, de hülye lettem volna eldobni a lehetőséget, így amit kellett, megtettem, hogy itt maradjak. Ha a szüleimet keresik, visszaírok a nevükben, ha behívják őket, szólok egy-két ismerősnek, hogy játssza el őket. Ha egy kicsit jobban a körmömre néznének, kiderülne, de nem a hozzám hasonlókra szokták pazarolni az idejüket, én pedig emiatt csak hálás vagyok nekik. - Ő jobban szereti azt a szót, hogy vállalkozó – Wallace nem hülye, ellenben sok más feketével, egy rendőrt látva nem az az első gondolata, hogy péppé lövi a fejét, hanem egyszerűen megkenni őket. Hagyjanak ki járőrözésnél egy-két utcát, ugorjanak be egy félórával előbb a fánkjukért, mint szoktak … kinek ne kéne ennyiért egy kis plusz pénz? Wallace pedig ennyi idő alatt elintézi, amit akar. – Elég! – szóltam hátra fordulva hozzá és a mutatóujjam a szám elé emelve intettem nyugalomra. Vártam pár másodpercet, míg megbizonyosodtam, hogy csak rosszul hallottam azokat a lépteket, mielőtt újra megszólaltam volna. – Nem kell tudnod a nevét, oké? – a válaszát inkább meg se vártam, tovább indultam, remélve, hogy érti mit akarok ezzel. Jobban jár, ha nem tud Wallace-ról. Nem sok köze van Brooklyn ezen részéhez, de jobb biztosra menni. A ”bókot” egy színpadias meghajlással fogadom, mielőtt kilépnék a folyosóra, de még időben hallom meg a folyosó végéről felhangzó lépteket és visszatudom tartani Bailey-t is. Lehet, hogy csak képzelődöm, de régen sokkal hangosabbak voltak a lépteik, most olyan, mintha direkt hangtompítót szereltek volna a csukájukra. – Jól van már, nyugi! – suttogtam, a könyökével hadakozva, de végül feladtam és tovább haladtam a tanárin át. Azaz, haladtam volna, mert Bailey olyan hirtelen rántott vissza, hogy kis híján a karomat is letépte, ha pedig nem fékezek le időben, még sikeresen össze is fejeltünk volna. Elfordítottam a fejem, hogy lássam miről beszél, de a mozaikszerű üvegen át csak elmosódva lehetett látni, ha volt is odabent valaki, esélytelen volt kiszúrni. Valamiféle fény viszont tényleg égett odabent. – Szép volt – bólintottam visszafordulva felé, értetlenül ráncolva a szemöldököm, ahogy ellépett mellettem, de aztán némi fáziskéséssel követtem őt, de előtte megtorpantam a kulcslyuknál, hogy belessek az irodába. – Csak egy lámpa – pillantottam Bailey felé megkönnyebbülten. Nem hiányzott volna, hogy valamelyik tanár épp most tartson túlórát. - Gondoltam majd feltöröm – vontam meg a vállam. Jelenleg nem igazán érdekel, hogy milyen nyomot hagyok magam után, csak jussak ki anélkül, hogy észrevennének. Vagyis, jussunk ki innen. – Nem lehet olyan nehéz – tettem hozzá séta közben, de már messziről látszott, hogy az ajtó, mintha résnyire nyitva lenne. – Kezdők szerencséje – pillantottam rá vigyorogva, ami az arcomra is fagyott, miután én is benéztem az ajtón. – Dugnak. Ja – bólintottam az ajtó másik oldalához tapadva és komolyan kellett küzdenem, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. Előkaptam a telefonom és óvatosan benyújtva a terembe fotóztam néhányat. – Még jól jöhet – magyaráztam suttogva Baileynek, megnézve a képeket, mielőtt eltettem volna a telefont. Még jobb alapanyag lenne zsaroláshoz, ha egy diákját korrepetálná épp, de így se rossz. -Mindjárt elmegy – grimaszoltam, visszahúzva a fejem. – A kísérleti pult, menjünk be mögé, mielőtt még … a hirtelen felerősödő nyögéseket hallva megragadtam Bailey karját és magammal húztam őt befelé, majd már a pult mögül gubbasztva kockáztattam meg egy pillantást, de egyből vissza is húztam a fejem, mert már öltözködni kezdtek, úgy tűnik, hogy véget ért a rögtönzött szülői. – Oké – lélegeztem fel, mikor kimentek és a zár hangosan kattant. – Keressünk valami értékeset – mondtam, előbújva a fedezékünkből, és módszeresen kezdtem átkutatni az asztalokat, leszámítva, amelyiket nem olyan régen használták. Azt inkább nagy ívből elkerültem. - Ezekhez mit szólsz? – kérdeztem Bae-t, a palackok felé bökve. Néhányból csövek kígyóztak, de akadt néhány, amelyik csak ott pihent a falnak támasztva. Gondolom tartaléknak lettem bekészítve. – Meg itt vannak ezek az … izék is – közelebb hajoltam a kémcsövekben lévő színes folyadékokhoz, hátha úgy könnyebben beazonosítom őket, de a színükön kívül semmit nem ismertem fel bennük. A kémia nem az én terepem. – Gondolom ezek se túl erősek – böktem a mikroszkópok felé, kipróbálva párat, mintha ezzel közelebb kerülhetnék a megoldáshoz. Mivel akad belőle jó pár, kétlem, hogy nagyobb tételt tennének ki. – Rohadt életbe, azt hittem ez egyszerűbb lesz – sóhajtottam fel. Nem azt vártam, hogy mindenre lesz valami árcédula ragasztva majd, de azt hittem ránézésre azért megtudom állapítani, hogy mennyit érnek ezek a cuccok. Egyelőre viszont a nevükkel is bajban vagyok.
Csak egy lemondó sóhajra futotta, felesleges lett volna tovább erősködnöm. Gabe nem mintatanuló, ez eddig is elég világos volt, de eddig csak hallottam róla, sejtettem, nem pedig első sorból néztem végig. Így azért határozottan más volt. Épp ezért nem is tudtam annyira lelkesedni érte, bár meglehet, hogy csak feszült voltam, holnap pedig már jót nevetek ezen az egészen. A bűnbeesés pillanata finoman szólva sem olyan volt, ahogy elképzeltem magamban. -Bájos – jegyeztem meg száj húzva. Szóval bűnöző. Oké, ez azért új. Ráadásul nem túl megnyugtató. Nem is magam miatt, a nevének ismerete még csak nem jelent egyet a biztos halállal, de az eléggé nyugtalanító volt, hogy Gabe számára mintha teljesen természetes lenne, hogy sötétebbnél sötétebb alakokat ismer. – Oké – sóhajtottam a szemeim forgatva, mielőtt behoztam volna a lemaradásom. Nem a dolgaiba akarok én beleszólni, csak … nem is tudom, talán mégis. Azt pedig tényleg nem kéne. Pont ugyanezért veszekszem folyton anyával, nem? Csak egy lámpa. A hüvelykujjam felmutatva jeleztem, hogy jók vagyunk. Fő az elővigyázatosság, igaz? Azt hiszem az igazgatóhelyettes szobája volt az. Biztos megint sokáig maradt bent, elég gyakran előfordul nála. A szakköreim olykor estébe nyúlnak, olyankor pedig szinte velünk egy időben lép ki az iskola kapuján. Az elődje épp ennek az ellenkezője volt, sokkal jobban is kedvelte mindenki. -Ha te mondod – emeltem fel a kezem, megvonva a vállam. A dolognak ezt a részét inkább ráhagyom, kettőnk közül akkor ő is a jobb ebben, ha egyébként a világ legrosszabb tolvaja. Ami nem igaz, hiszen eddig se bukott le, igaz? -Ezt nem akartam látni – suttogtam magam elé, a falnak döntve a fejem, miközben odabent …privát fogadóórát tartottak. – Elment az eszed, mit csinálsz? – ha nem lett volna túl veszélyes, ahogy átnyúlok hozzá, kiütöttem volna a telefont a kezéből, így viszont be kellett érnem azzal, hogy mérgesen és értetlenül nézek. – Ez … - zseniális? – undorító – csóváltam meg a fejem Gabe válaszát hallva. Persze, értem. Kettőnk közül pont ezért leszek én az, akinek továbbra is teljesítenie kell kémiából, míg Gabe-nek csak a telefonját kell előhúzni, hogy átmenjen. -Ne már, épp elég hallgatni, ne közvetíts! – pillantottam rá, szinte már könyörögve. Valahol vicces volt a helyzet, de mellette pont ennyire volt kellemetlen is az egész. – Mi? Beakarsz menni miközben … - a kérdést már nem tudtam befejezni, mert Gabe magával rántott, és mivel visszaugrani már nem volt időm, így kénytelen voltam a pult mögött fedezéket találni, mérgesen pillantva Gabe-re. Ha most lebukunk, akkor ezt érdekes lesz kimagyarázni. A szívem a torkomban dobogott, ahogy elmentek mellettünk, de szerencsére egyikük se akart nézelődni, csak minél gyorsabban eltűnni. Hangosan fellélegeztem, kinyúlva a földön. Pár pillanatig a hideg padlón is maradtam, míg kifújtam magam, majd feltápászkodva követtem őt. -Nitrogén, azt hiszem. Sok mindent nem tudnál vele kezdeni, hacsak nem bombát akarsz csinálni. Legalábbis azt hiszem – tettem azért hozzá, megrántva a vállam. A kémia nem épp a kedvencem, de rémlik, hogy talán a két héttel ezelőtti órán, mintha valami ilyesmiről lett volna szó. – Ráadásul egy ilyen vagy öt-tíz kiló között lehet – ami azt jelenti, hogy elég nehezen tudnánk vele kijutni az épületből. -A múlt óráról vannak, amin nem voltál. Csak az indikátor miatt ilyenek – magyaráztam, hogy ne töltsön el olyan sok időt azokkal a kémcsövekkel. – Ez iskolai felszerelés. Az egyetemi kutatólaborokban egy mikroszkóp drágább, mint itt az összes – akár azt is mondhatnám, hogy oda kellett volna betörni, de ezt inkább magamba folytom. – Mennyi pénz kéne? Csakhogy … úgy keressek – egészítettem ki a szavaim, mielőtt esetleg megint úgy érezné, hogy feleslegesen kíváncsiskodom. -Nyugi! – pillantottam Gabe felé, és bár szívesen megjegyeztem volna, hogy kicsit átgondolatlan volt a terve, éreztem, hogy nem helyénvaló a dolog. – Ammónia … eladhatnád egy mosodának – rántottam meg a vállam, a szertárban pihenő palack felé bökve. De az sem éppen könnyű, szóval … viszont jobban átkutatni sem lesz elég időnk a helyett. Hamarosan erre fog jönni valamelyik őr, és még azelőtt el kéne jutnunk a palackkal innét. – Máskor több minden van itt, szóval … sietünk kéne Gabe – emlékeztettem őt, ahogy megálltam előtte, és vártam, hogy mi következzen. Neki van innen szüksége valamire, szóval … vigyünk innét valamit akkor, és tűnjünk el. - Várj, van egy ötletem! Valamelyiket kapd fel, addig megnézem az igazgatóhelyettes irodáját! - a hirtelen támadt ötlettől olyan izgatott lettem, hogy észre se vettem a hadarásom. Ha Gabe akart is bármit még kérdezni, elejét vettem, mert egyből hátat fordítottam és a tanárik felé siettem. -Oké, akkor ... - fékeztem tanácstalanul az ajtó előtt, megpróbálva benyitni, de a zár akadályozott. Egy próbát megért. Vetettem egy gyors pillantást a telefonomra az idő miatt, de kicsit sem nyugtatott meg, amit láttam. Sietnünk kell, és sajnos otthon hagytam a profi zárfeltörő készletem. -Gondolkodj, gondolkodj - mantráztam magamnak, ahogy fel-alá sétáltam és forgolódtam, míg a tekintetem meg nem állapodott a megoldáson. Próbáltam olyan halkan lesújtani, amennyire csak tudtam, de az eredmény számomra így is olyan volt, mintha egy atombombát dobtak volna mellém le. De az ajtó nyitva volt, én pedig letéve a poroltót léptem be az irodába és siettem az asztal mögé. Pár napja az osztályfőnökök pénzt szedtek be a szülőktől a diákokon keresztül. Tudom, mert tőlem is, és finoman szólva sem tetszett, hogy velünk akarják kifizettetni azokat a dolgokat, amit az állammal nem sikerült. Gimisek vagyunk, nem hülyék. Az igazgatóhelyettesnek adták, aki pedig, ha szerencsénk van, még nem vitte el sehova sem, szóval valahol itt kell lennie. Nagyon remélem, hogy nincs itt egy széf, mert azt nem lenne olyan egyszerű kinyitni azzal a poroltóval.
Ez csak üzlet. Kétlem, hogy én lennék az első, aki ezt teszi, de ha valamiért előttem mégis ennyi töketlen béna lett volna … valakinek mindig az elsőnek kell lennie. Ha ez felment attól, hogy órákat csesszek el az életemből arra, aminek úgyse veszem majd később semmi hasznát, akkor ez kész haszon. Ezért nem büntetni kéne engem, hanem inkább elismerni. Felismertem a lehetőséget és éltem vele, ugyanezért degeszre keresik magukat azok a Wall streeti seggfejek, nem? Legalább már a végjátékra érkeztünk meg, és nem kellett még egy ideig hallgatni az elég csak kiéhezettnek tűnő párt. A tűzijátékot viszont nem tudjuk megúszni, így csak magamban vigyorogtam, de Bae-nek ez láthatóan nem dobta fel úgy az estéjét, mint nekem. -Bombát? Az jó, ismerek egy tagot, aki érdekelhet – bólintottam kicsit megkönnyebbülten, hogy mégiscsak akad itt valami használható. – Nem terrorista vagy ilyen, csak olyan hobbi robbantó – pillantottam Bailey-re magyarázatképp. Nem vagyok hazaáruló, csak meglopom az országom, nem felrobbantom. Kisebb balhékhoz kell nekik, csak meg gondolom egy-két fenyegetéshez és ilyesmi. Ha ebbe kerül, hogy megtartsam az összes ujjam, hát legyen. -Azokat jobban is őrzik – és nem ismerek egyetlen egyetemet sem olyan jól, mint a giminket. Vagy, csak a volt gimimet, kitudja, lehet pár nap múlva tényleg kicsapnak. A mázlim az, hogy a kamerák, amikért annyira küzdöttek, hogy felszerelhessék még nincsenek telepítve, mert a szülői közösségnek nem tetszik, hogy a gyerekeik lényegében meglennének figyelve folyamatosan. -Úgy háromszáz – feleltem, miközben a termet jártam végig. Kezdem rossz ötletnek érezni, hogy végül a suli mellett döntöttem. A mosodás ötletét inkább elengedtem a fülem mellett, és felsóhajtottam, miután hiába kutakodtam a gondolataim között valami használható után, semmit nem találtam. Rohadt életbe! Pont akkor van kifosztva ez a hely, mikor kéne valami. -Mi? Várj már! – de nem várt, gyorsan eltűnt az ajtón kiérve, úgyhogy csak nagyot sóhajtva kaptam fel a palackot, ami tényleg nem volt valami könnyű, de a vállamra felküzdve már egyszerűbb volt vele kijutni. Futni viszont nem, de kénytelen voltam, miután a tanárik felől olyan hang jött, mintha egy falat törtek volna be. Majdnem, egy ajtót, ezt gyorsan megállapítottam, mikor odaértem, de kicsit sem nyugtatott meg a tény, hogy Bailey ott ült az irodában és épp áttúrt mindent az asztalon. -Mi a szar? – értetlenkedve néztem rá, és idegesen pillantottam a folyosó vége felé. – Siessünk már, ez rohadtul hangos volt! – szóltam rá, próbálva őt minél inkább sürgetni, mert már hallottam valami mozgolódást. – A kurva életbe! – sóhajtottam fel, ahogy én is beléptem az irodába, majd az ablakhoz léptem, ahonnan épp át lehetett látni az épület azon részéhez, ahol az őrök tanyáztak éjszakánként. – Mi volt ez? Így soha nem jutunk már vissza! – mérgelődtem tovább, idegesen pillantva ki az ablakon, és még idegesebb lettem, mikor a folyosókon megláttam a táncoló fényfoltokat. – Túl magas – állapítottam meg, majd nem igazán törődve azzal, hogy Bae meglelte-e, amit keresett, vagy sem, megragadtam a kezét és ha kellett magammal vonszoltam - Eggyel lejjebb kell mennünk, onnan kitudunk ugrani! – nem magyaráztam tovább, hanem intettem neki, hogy kövessen, miközben én próbáltam tartani a vállamon a palackot, hogy ne dobjam el futás közben, mert visszamenni érte már esélyem se lenne. – Oké, azt hiszem itt jók leszünk. Segíts kinyitni az ablakot! – kértem, ahogy megigazítottam a palackot, majd kinéztem az ablakon, miután kinyitotta. Magas, de nem vészes. Először a palackot dobtam ki, és valószínűleg túl sok akciófilmet nézhettem, mert rohadtul megkönnyebbültem, hogy nem robbant fel. A földet érésnek volt hangja, de mivel az udvar felett voltunk, így nem volt vészes, nem betonra esett. – Megyek először – néztem Bae-re, majd gondolkodás nélkül felléptem a párkányra és ugrottam. Sikerült valamennyit tompítanom, de így is odavertem a térdem, szóval anyázva tápászkodtam fel a földről és pillantottam Bailey felé, integetve a kezemmel. – Gyerünk, nem olyan magas! – közben elnéztem arra, ahol még a fényeket láttam az előbb. Semmi. Mindjárt odafognak érni, ahol most Bailey van. Ha nem ugrik, akkor ott marad. Visszamenni érte pedig nem fogok tudni.
- Egy bomba? – hatalmasra nyílt szemekkel néztem felé a sötétben. – Talán jobb lenne, ha semmit nem vinnénk el innen. Biztos találhatunk máshol valamit, amivel nem akarnak felrobbantani dolgokat – már késő bánat, igaz? Jó ég, a végén még kiderül, hogy nemcsak egy betörésben, de egy robbantásban is bűnsegéd leszek, és az már egy kicsit komolyabb dolog, mint egy éjszakai túra az iskolánkban. Kezdem úgy érezni, hogy talán kicsit idealizáltam Gabe dolgait. Nicole úgy mutatta be nekem, mint az, aki megszerzi, amire szükségem van. A megoldókulcsok még egy dolog, na de egy bomba… Hülyeség volt? Igen, szinte biztos, hogy hatalmas hülyeséget csináltam, de … kockázat nélkül nincs győzelem, igaz? Neki pénz kell, én pedig sejtem, hogy találhatunk pénzt. Ha már úgy is lopunk, akkor végül teljesen mindegy, hogy még mit viszünk el mellette. Egész biztos, hogy fel fog tűnni a pénz hiánya, mikor majd újra számolják, de az is elég biztos, hogy kínos lenne újra pénzt szedni a szülőktől. Ha pedig beismernék azt, hogy egy diák lopta el a pénzt, az eljutna azokhoz is, akik a támogatásokról döntenek, és mivel a zsírósabb csekkeket mindig a makulátlan sulik kapják… lényegében a bürokráciában bízok, hogy majd megment a súlyosabb büntetéstől. Így már biztos, hogy ez hatalmas hülyeség, de sajnos előbb cselekedtem, minthogy ez eszembe juthatna. - Sietek, ahogy tudok! – kissé ingerülten szóltam vissza, de ez inkább nekem szólt, mint neki. Jól tudom én is, hogy lebuktattam ezzel magunkat, de nem volt elég időm, hogy kinyissam az ajtót máshogy. Nem vagyok profi betörő, hiányoztam arról az óráról, mikor a zárfeltörést tanultuk. – Hé, még nem … - reflexből markoltam rá a borítékban lévő pénzre, ahogy magával rántott, és miközben követtem őt kezdtem lázasan számolgatni, hogy mennyit is sikerült elszednem. – Így most biztos látják majd, hogy ott jártunk! – mérgelődtem hátra pillantva, az iroda felé, amit már rég magunk mögött hagytunk. Tudom, a betört ajtó is elég árulkodó, de ha legalább a fiókokat visszazárhattam volna, tovább tartana megtalálniuk, hogy valójában mi is tűnt el. - Kiugrani? – választ nem kaptam, úgyhogy csak követtem Gabe-t, majd feladva a pénz számolását csak a zsebébe tömtem közben a pénzt. Hiába vártam volna valami érdemi magyarázatra a tervével kapcsolatban, szóval csak tettem, amit mondott és szélesre tártam az ablakokat, amin egyből ki is repült a palack. – Elment az eszed? – kimondva már én is éreztem, hogy felesleges kérdés ez, mert Gabe szinte gondolkodás nélkül ugrott. Egyből az ablakhoz ugrottam, hogy lássam mi lett vele, és bár az éjszaka sötétje nem sokat segített, de láttam felegyenesedni az alakját. Szóval … nem olyan magas. Dehogynem, állapítottam meg magamban, egy gyors pillantást vetve a mélybe. Nem igazán szeretek lenézni a magas helyekről. Még a létrára is csak úgy mászok fel, hogy nem nézek le. Sikerült elszánnom magam, az ablakkeretben megkapaszkodva álltam fel a párkányra. Egy pillanatig hezitáltam mindössze, összegyűjtve a bátorságom. Felsikoltottam, de nem a zuhanástól. Vagyis, de, csak épp nem előre, hanem hátra estem. Hirtelen ragadtak meg a vállamnál és húztak hátra, én pedig csak akkor némultam el, mikor realizálódott bennem, hogy talaj van a lábam alatt. A következő, ami realizálódott bennem az kevésbé volt ilyen megnyugtató. A három férfi közül az egyik még mindig a vállamnál fogva tartott maga előtt, míg egy másik az ablakhoz sietett, és egy pillanatra azt hittem leugrik, de végül csak morogva csapott a tenyerével a falra. Ezért nem fizetnek eleget, morogta. - Bailey, mi a fenét képzeltél? – Mr. Talley szavai mögülem érkeztek, és ekkor már elengedett, viszont menekülni hármójuk társaságában esélyem sem volt. - Én megtudom magyarázni – siettem a válasszal, mire egy emberként fonták össze a karjaikat, ingerülten várva a választ. – Én … öhm – kezdtem bele, lázasan gondolkodva. – Láttam, hogy valaki betört és … üldöztem, de kiugrott az ablakon – nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy improvizálnom kellett. Ők viszont nagyon nem úgy néztek rám, mint akiket sikerült meggyőzni. - Hívd az igazgatót – pillantott a társára Mr. Talley, egy másodpercet sem pazarolva a kifogásomra. – Ő majd eldönti, hogy mit akar. Ami pedig téged illett – esett rám a pillantása, mire egy hatalmasat nyeltem, várva az ítéletre. – Hazaviszlek. Nem épp erre számítottam, de nem érzem helyét a reklamációnak, így végül csak szótlanul követtem Mr. Talleyt az iskolán át egészen a parkolóig, ahol az autója várt minket. Anya ilyenkor már biztosan alszik, és valószínűleg az igazgató fogja őt értesíteni, nem Mr. Talley. Tőle a fuvar csak … nem is tudom. Egy utolsó szívesség? Mondanom kéne valamit. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy kéne. Az autóban szóra nyílt ugyan a szám, de végül nem mondtam inkább semmit. Csak a sorozatokból és filmekből ezerszer mantrázott szöveget hallottam a fejemben. Ügyvéd nélkül egy szót se.
Kezdőlap
• 624
