Délután volt már, közeledett a nap vége, én pedig még mindig manhattani irodámban ültem, de már egyedül, kliens nélkül. Igazából már vége volt az ügyfélfogadásnak, csak a visszamaradt papírmunka miatt voltam benne. Nyomtatás, iratrendezés, feljegyzések intézése. Semmi olyan, amit ne tudnék egy óra alatt befejezni, hogy végre meglátogathassak egy éttermet vacsora ügyben. Telefonon már le is adtam a rendelést, az utolsó húsz percben pedig már a számban éreztem a francia hagymaleves, a borjúragu és a madeleine ízét. Ízeit. A 2016-ban megnyílt Le Coucou Manhattan legjobb Michelin csillagos francia étterme volt. Természetesen a hazai éttermek még mindig jobbak voltak, de Daniel Rose chef pokolian jól tudta hozni a hazai ízeket. Igaz, nem is volt olcsó, de hetente egyszer-kétszer lelkesen eljártam ott enni. Külön szerencse volt, hogy a minőségi francia ételek mellett nem is volt messze, hiszen itt volt a Lafayette Streeten, ami nekem pont útba is esett, mikor hazafelé mentem, tehát minden gond és kerülő nélkül be tudtam jutni. És mint mondtam, már rendeltem, tehát volt foglalt asztalom, már csak annyi volt a dolgom, hogy eljussak odáig. -Je finirai bientôt-mondtam magamnak biztatás gyanánt, mikor már láttam a végét a fennmaradt munkának. Kicsit fáradt voltam, így nagyobb odafigyelést igényelt a munka, nehogy összekeverjek iratokat, vagy rossz helyre pakoljak. Miközben dolgozta a céges mobiltelefonom is akcióba lendült, megcsörrent én pedig szusszanva a kezembe vettem asztalom széléről. Elhúztam a zöld kagyló ikont, fülemhez emeltem és illendő, nyugodt hangon beleszóltam. -Bonne Journée! Dr. Jules Renard vagyok, miben segíthetek? -Szép napot Dr. Renard! Philip Richard a nevem. Szeretnék önnel találkozni, nagyon fontos lenne. Mihamarabb.-Felelte egy számomra kissé betegesnek ható hang. Mintha valami betegsége lenne az illetőnek. -Oh, Monsieur, nekem már egy úgy egy órája lejárt a munkaidőm, ma már nem fog menni, de holnap lehet róla szó. Milyen ügyben? -Erről nem beszélhetek telefonon. -Elhiszem, de valami támpontot szeretnék kérni, hogy tudjam mégis milyen eset áll fenn, én is úgy tudok kalkulálni az időmmel. Biztos megérti. -Igen. Bizonyos jogi keretekre lennék kíváncsi egy üzlet miatt. Továbbá az esetben szociális érintettség is van. Személyes és társadalmi. Fontos döntéseket kéne meghoznom, de ehhez kell egy jó tanácsadó, képviselő. El kell beszélgetnünk. Ez számomra elég furcsán hatott. Nehezen tudtam elképzelni ki lehet ez a Richard és milyen üzlet lehet az, amihez én kellek. Az üzletkötés ritkán von maga után társadalmi és szociális, vélhetően személyes kereteket. Gondoltam, nem egy autókereskedő lehet és nem is WC papírokkal kereskedik. Nem gondoltam volna, hogy emberkereskedő, ahogy azt sem gondoltam volna, hogy prostituáltakat akar eladni külföldieknek. -Rendben, értem. Köszönöm, hogy válaszolt. Holnap délben jöjjön az irodámba és... Nem tudtam befejezni, félbe szakított. -Nem lehet! Nem akarom, hogy lássanak önnél. Jöjjön el a címemre. Itthon akarok beszélgetni. Ezen a ponton még inkább kezdett nekem gyanús lenni az egész. Cseppet sem tetszett, hogy a férfi ennyire titokzatos, sőt, ő akarja megmondani hol találkozzunk. Mégis ki ő, hogy nem mer eljönni az irodámba? Mintha az életét féltené. -Monsieur Richard...-Kezdtem bele, de a féri ismét a szavamba vágott. -Ne akadékoskodjon. Kérem. Nekem ez nagyon fontos. Meg kell értenie engem. Gondterhelten sóhajtottam, végül beadtam a derekam. Talán azért mert olyan elesettnek éreztem a hangját. -Rendben. A cím? -Maspethben lakom, Queensben. Ez egy kertváros. -Oui. Tudom. -Thomas London Street 13. -Rendben, monsieur. Reggel fél tízkor az ajtajában leszek. -Igazán hálás vagyok, Dr. Renard. Ezzel életet ment. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem így lesz.
2023. 05. 31.
Már korán reggel talpon voltam, már csak azért is, mert tegnap este nem volt már elég energiám ahhoz, hogy utána nézzek Philip Richardnak, így még mielőtt átadnám magam a mai találkozónak, szerettem volna egy kis információt gyűjteni róla. Túl voltam a reggeli tusoláson, sőt, már öltönyöm is rajtam volt, bár az ing még csak a vállfán. Egy kávés bögre volt a kezemben, abból kortyolgattam a magam kényelmes ritmusában, szemeim viszont laptopon kijelzőjén pásztáztak. Az internet szerint-hacsak nem hazudik nekem-Richard egy elektronikai eszközöket forgalmazó cég, a Red-Eyed Security igazgatója volt. Nem tulajdonos, csak igazgató. A vállalat biztonságtechnikai berendezéseket gyártott és forgalmazott. Riasztók, kamerák, elektromos zárak. Ez már csak azért is meglepett, mert egy ilyen komoly üzletember normális esetben aligha könyörögne egy számára még csak látásból sem ismerős konzultánsnak, hogy segítsen neki dönteni. Lesarkítva persze. Vajon mi lelte tegnap, amikor telefonált nekem. Néztem a képeket, igyekeztem személyes adatokat találni, de semmi konkrétat nem leltem. Olyan negyven körüli férfi volt, a képen, amit láttam fekete hajú, sportos, de nem izompacsirta. Borostás, de nem szakállas. Ahogy olvasgattam arra lettem figyelmes, hogy már öt éve vezette a céget. Miután úgy éreztem eleget tudok és a kávé is elfogyott a konyhába mentem, elmosogattam. Szárazra töröltem kezeim, a laptopot az őt megillető táskába tettem, végül kimentem, bezártam a házat és a vörös Ford Explorerhez mentem. A laptoptáskát az anyós ülés elé tettem, kiálltam, kikanyarodtam az útra és célba vettem Maspethet, a Thomas London Street 13-at, hogy megnyugvást adjak egy szerencsétlen léleknek.
A ház ajtajához közeledve láttam meg, hogy égnek a lámpák. Ezek szerint a férfi ébren van és rám vár. Megálltam, bekopogtam, közben fülemet hangos zeneszó csapta meg. Monsieur Richard házából hangos zeneszó szűrődött ki. Ajtót ugyan nem nyitott, minden bizonnyal élvezte a rádió adta hangulatot. Akkor csak nem lehet annyira maga alatt, ha bömböl a zene. Azon voltam, hogy újra kopogjak, de biztosra vettem úgyse hallaná meg a nagy zenebonában, így a csengőt kezdtem keresni, végül benyomtam. Megigazgattam öltönyöm, nyakkendőm, de csak nem történt előre lépés. Kezdett kicsit nyugtalanítani a helyzet. -Monsieur Richard!-Kiáltottam be.-Dr. Jules Renard vagyok! Kérem!-Szólongattam, ám végül a kilincsre fogtam és benyitottam. Az ördögbe! Nyitva volt! Óvatos léptekkel indultam el befelé, nehogy betörőnek higgyen és még a végén fejbe verjen. Szerencsére ez nem történt meg. Így házon beül még rosszabb volt a zenei helyzet, fülbántóan bömbölt a rock zene, a nappali fel volt forgatva, ahogy bepillantottam a konyha is, ahogy pedig előre nyomultam a háló felé sétapálcám védekezően magam elé emeltem, ha esetleg valaki meg akarna támadni. A háló felé egyre erősödött a gyomrom szorongató, torkom fojtó rossz érzés. Talán mégsem volt alaptalanul ideges és keserű a telefonba? -Oh. Mon dieu!-Kiáltottam fel elkeseredetten, mikor megláttam a férfit a földön. Részben a földön. A felforgatott szobában, az ágy mellett, félig az éjjeli szekrénynek borulva, félig a földön elterülve. Kétség sem fért hozzá, hogy halott volt. Legalábbis az a szemre három liter vér, amit vesztett, a sápadt arc és az élettelen tekintet erre utalt. Az inge teljesen át volt ázva a vértől, a teste körül is volt bőven. Szemlátomást a mellkasát érhette valami szúrás. Egy, vagy több, de én csak egy szúrás nyomot láttam biztosra. A fegyvert sehol nem láttam, a gyilkos elvihette. Óvatosan, vigyázva nehogy a vérbe lépjek ellenőriztem a pulzusát, de semmi. -Oh no...-Motyogtam. Kicsit magamat okoltam. Talán ha tegnap komolyabban vettem volna és még aznap késő délután eljövök... A vér és a holttest állapotából ítélve egy ideje már halott lehetett. Kimentem a kocsihoz, de kifelé menet mindent alaposan szemügyre vettem. Az utóban ülve felhívtam a rendőrséget. -Bonjour! Dr. Jules Renard vagyok. Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni. Maspeth, Queens. Thomas London Street 13. Az áldozat Philip Richard.
A rendőrség igen hamar kiért, ennek kifejezetten örültem. Bár nem hallottam, kocsiban voltak, de szájról tudtam olvasni. Az idősebb tiszt fiatalabb kollégájának ennyit mondott: "Csak finoman, ő ott nem akárki". Rám célzott. Leparkolt még egy rendőr kocsi, amiben a helyszínelők utaztak. Hamarosan meg is célzott engem a hatósági társaság. -Dr. Renard?-Kérdezte meg a nyilvánvalót, ám nem várt választ. Folytatta mondanivalóját.-Fred Kasinky. Ő a társam, Ethan Bloom. NYPD.-Mutattak elismervényt.-Fel szeretnénk tenni pár kérdést. -Oui, Messieurs. Ez természetes. -Miért jött ön Mr. Richardhoz? Miért ment be a házba? -Az úgy volt, hogy tegnap délután fél ötkor felhívott engem... ...Elmondtam nekik mi történt. Mivel még nem volt szerződésem, így nem kötött a titoktartás, nyugodt szívvel beszámolhattam nekik mindenről. Hamarosan az is kiderült, a fények és a zene már legalább hajnal három óra óta tartott. Ezt az egyik szomszédtól tudtuk meg, akivel a kihallgatásom során a helyszínen találkoztunk. Akkor ért haza a Presbiteryan kórház sürgősségi osztályáról, ugyanis rosszul lett az éjszaka folyamán. Azt mondta, akkor már javában égett a lámpa. Zenét is hallott, de nem törődött vele. Hozzá nem hallatszódott be, nem zavarta az alvásban.
2023. 06. 02.
Tudtam, hogy ez a Philip Richard fontos ember volt, hisz az üzleti életben dolgozott, magas beosztásban, ráadásul biztonsági rendszerekkel, ám, hogy ilyen hamar átvegye az esetet az FBI az engem is meglepett. Még szerencse, hogy nem vállaltam túl magam, mikor beállítottak hozzám a kora délutáni órákban éppen nem volt senki az irodámban. Az asztalomon ott pihent a laptop, akták és irodaszerek mellett egy bögre teakülönlegesség is. Sétapálcám ott pihent a sötétbarna asztalnak támasztva én pedig élveztem a kellemes kis szünetet, amit a kliensek hiánya okozott. Már túl voltam néhány emberen, így most volt ideje zakatoló elmémnek megpihenni. Azaz csak lett volna. Kis ideig tudtam is lazítani, várva az új hullámot, ám hamarosan meghallottam az iroda csengőjét. Odamentem az iroda bejáratának elegáns fakeretes üvegajtajához, melyen át öltönyösöket pillantottam meg. Akkor lett gyanús, amikor derekukon pisztolytok rajzolódott ki a szemeim előtt. Ajtót nyitottam, majd bizonytalanul köszöntem nekik. -Bonne journée! Dr. Jules Renard. Miben segíthetek?-Kérdeztem kissé aggodalmasan, ám mikor villantak az igazolványok némiképp megkönnyebbültem, hogy nem az életemre pályáznak. Nem mintha nem tudtam volna megvédeni magam, de nem esett volna jól egy kis balhé a pihenő időmben. Természetesen a legillemtudóbb módon álltam félre az útjukból, hogy be tudjanak jönni, aztán mivel fogalmam sem volt, hogy meddig akarnak itt maradni, meg azt sem tudtam én itt maradok-e a beszélgetésünk után, így kitettem az "átmenetileg zárva" táblát az ajtóra és belülről kulcsra zártam. Jobb, ha senki nem nyit ránk. A tágas iroda középbarna bőr foteljaira mutattam, majd a kanapéra, melyeket egy sötétbarna dohányzó asztal választott el egymástól. -Kérem, ahol kényelmes.-Mondtam előzékenyen. Bár tudtam, hogy ez egy komoly beszélgetés lesz, vélhetően monsieur Richard halála miatt vannak itt, hogy személyesen is felvegyék a vallomásom és kikérdezzen saját szájízük szerint, azt gondoltam az nem lehet ok rá, hogy ne kapjanak kávét, vagy teát. Úgy vettem észre az Adler nevű hölgy lehet a főnök, így hozzá fordultam. -Mademoiselle (ha a gyűrű rajta van Madame) Adler.-Pillantottam rá.-Parancsolnak kávét, vagy teát?-Kérdeztem, majd fejemmel az irodai konyha ajtaja felé fordultam.
- Adler? - nem tudom megmondani, hanyadszorra szólít fel, ezúttal egy oldalba bökéssel adva plusz nyomatékot kapcsolatteremtési szándékának. Megrezzenek a durva érintéstől, ami oldalam egy ponton való zsibbadását eredményezi, de tekintetem rögtön felemelem az aktáról, amit olvasok éppen. Olvastam, helyesen. - Bocsánat. - felelem kurtán, nem ragozva tovább az egyértelműt, a figyelmem teljes hiánya - beszélt éppen bármiről is. Nem töltöm fel a csendet további kérdésekkel, hagyom, hogy saját szavaival mondja el, miért adta ezt az ügyet nekem és mi lesz a dolgom. Gyilkosság, annak elkövetőjét fel kell deríteni, erre magam is rájöttem, de már annyi ügy van a nyakamba sózva, hogy csupán csak fáradtsággal telített sóhajjal üdvözlöm legújabb esetem. - Kényes ügy, finom ízlésre van szükség. - lassan felszegem állam, kérdőn nézve rá, gúnyolódik-e rajtam, avagy épp bókolni kíván. Nehéz kiigazodni rajta, az arca akár egy emberi kaleidoszkóp, ezer érzelem egyszerre, vagy semmi. - A képviselő egy hónapja, és most egy üzletember. - vállat ránt lezserül, majd az asztalom szélére támaszkodik, lapáttenyere szinte elterül a hófehér lapon, amit immáron ketten bogarászunk tovább. - Pontosan mire vagy kíváncsi? Nekem úgy fest, a pasas már elmondott mindent. - Anthony ekkor lép be az irodába, ő a mi zsenink, ami a technológiát illeti. Műszaki. Én taszítom a technikát, így amikor gurolós székével a másik oldalamra gurgulázik és tableten pötyörészni kezd, mindenféle arcokat feldobálva és neveket, csak lefojtok egy mosolyt felé. - De nem nekünk. Kell a vallomása. - kiegyenesedik, majd megdörzsöli a tarkóját. - Meg fognak szorongatni, ha nem sikerül elkapnunk a gyilkost. - csak most tűnik fel, milyen karikásak a szemei. Vajon mióta nem pihente ki magát úgy igazán? Jogos kérdés lenne bármelyikünkre szabva. - Szóval mindenre. - válaszolom meg a kérdésemet, majd leejtem tekintetem róla az aktára ismét. Olyan sok ügy hullott az ölünkbe hirtelen, nem csodálom, hogy fáradt. - Haza kéne menned pihenni egy kicsit. - sosem szoktam érzelgősködni, most sem tervezem előadni az aggodó szerepet, de elég fakó a színe, ami azt illeti. Anthony ujjai mozdulatlanul maradnak a levegőben, érzem, hogy engem figyel másik oldalamon. A Főnök csak egy lusta, alig észrevehető görbét ível ajkaira, majd a lapockámra teszi kezét. Válaszra azonban nem méltatja a kijelentésemet. - Csak udvariasan, Dr. Renardnak neve van! - már háttal van, igazság szerint az iroda másik felén tarol keresztül, mikor még hátra kiabál nekünk. Mindentudó pillantással fordulok a mellettem ülő felé, kérdőn, készen áll-e. - Egyszer te fogod a sírba vinni. - bök állával a Főnök lábnyomai után. Nem veszem komolyan, tudom, hogy van benne igazság. Nem vagyok éppenséggel kezes bárány, sokszor követem a saját fejem, de ettől függetlenül szerintem elég elhivatott vagyok és az ügyek többségét sikerül megoldanom, nem lehet rám panasza. Az más kérdés, hogy a saját életemmel játszom. Ha mellettem van ő, bármelyikük, sosem vagyok olyan spontán, mint magamban. - Oda is követem. - már állva igazítom magamra a kabátom, lapockámra dobva hosszú, barna fürtjeimet. Felvont szemöldökkel mosolygok le a férfira, aki végül nyöszörögve feltápászkodik ültőhelyéből. - Nem szeretem, amikor "Nevekkel" van dolgunk, parás. Jobban szeretem a sima, kis civileket. - motyogja, ahogy útnak szegődünk. - Még mehetsz parkolóőrnek. - ártatlanul mosolygok rá. Ugyan osztozkodom az érzései, sokkal sérülékenyebb, ingerlőbb, ha figyelnünk kell minden szavunkra, tettünkre. De ez a munkánk része. És szerintem még a könnyebb oldalához tartozik.
*
- Haragszik rád. - az arcán szomorkás mosoly, de a szemei szigorúak. Kissé aggasztó egyveleg, ha engem kérdez. Főleg, hogy négy lépés és Dr. Renard ajtaja előtt állunk. - Csak mondom, kiverte a biztosítékot a legutóbbi húzásod. - feleli kivételes nyíltsággal, mire rosszallóan nézek rá. Ez kicsit meg is ijeszti, vagy legalábbis összébb húzza magán az ingét. - Tudom, de lehetne, hogy ezt ne most beszéljük meg? - tulajdonképpen az autóban lett volna lehetőségünk rá, hogy diskuráljunk a munkahelyi kapcsolatokról, ehelyett tessék, itt vagyunk. Nem csak szóban, de nonverbálisan is jelzem szándékom, amikor megnyomom a csengőt. - Csak mondtam. - prüszköli az orra alá, ám ahelyett, hogy további figyelmet szentelnék neki, a fekete ajtót fürkészem magunk előtt és várom, hogy a Dr. ajtót nyisson. Egy örökkévalóságnak tűnik a várakozási idő - amit biztos a feszültség miatt érzékelek ily módon -, végül nyílik a szárny és feltűnik a férfi. Anthony toporog mellettem, én jelvényt ragadva kezdem a bemutatkozása viszonzását. - Üdvözlöm Dr. Renard, az FBI-tól vagyunk. A nevem Jennifer Adler, ő pedig a kollégám Anthony. Szeretnénk feltenni néhány kérdést magának. - megvárom, hogy elfogadja a helyzetet, s csak azután görbítem mosolyra a szám, hogy udvariasan beinvitál bennünket. Anthony is köszönti, a maga módján. - Köszönjük szépen! - szavalom, ahogy elhaladok mellette, befelé, ámbár csak pár lépést teszek. Nem kellett részleteznem, miért jöttünk, biztosan tudja. Mindig nehezemre esik a szemtanukat vallatni, egy hétköznapi ember számára egy holttest látványa igen csak felkavaró és traumatikus lehet, de jelen esetben tudom, hogy egy erős férfi áll előttünk, aki már sokat látott, s sokat tudó is egyaránt. Beljebb tessékel bennünket, mi pedig szófogadóan megkeressük a helyünket a szobában. Anthony foglal elsőként helyet, kényelembe dobva magát, előkészítve a kütyüket, hogy rögzíthesse a vallomást. Bevallom, nekem nem szokásom, így hát rá is hagyom ezt a részét. A munka oroszlán része úgy sejtem engem illet. De jogos, mert a terep inkább az én asztalom, mint az övé. Fürkészőn figyelem a férfit - ismerkedem jelenlétével, vonásaival, mindennel, ami ő -, miközben kedvesen itallal kínál bennünket. - Ó, nagyon kedves! - mosolygok rá derűsen, azonban rögtön a fejem csóválom. Nem szoktam elfogadni az italokat sehol, nem terhelek senkit fogyasztással - hiszen nem is vendégként érkezem. Ellenben Anthony lelkesül az ötletért. - Egy tea nagyon jól esne! - virul ki, mintha nem gyilkossái ügyről lenne szó. Épp csak a szemem sarkába pillantok rosszallón, de nem tetőzöm kettőnk - átmeneti - enyhe feszültségét, hagyom, hogy elfogadja az italt. - Én köszönöm, nem kérek. - továbbra is élénk görbével nézem a férfit, egy kissé el is kalandozik figyelmem az akcentusa, nyelvhasználata miatt. Igazán kellemesnek gondolom. Jóvágásű, erős ember. - Dr. Renard biztosan tudja, hogy miért vagyunk itt. Philip Richard meggyilkolása ügyében nyomozunk. Tudom, hogy kihallgatta már a rendőrség, de az ügyet átvettük tőlük. Sajnos fennáll a gyanúja részünkről, hogy az elkövető megegyezik azzal a gyilkossal, aki a körözésünk alatt áll. - próbálom összefoglalni az ittlétünk valódi okát. Hagyok időt, hogy elkészítse a teát a kollégámnak, s csak ha már teljes figyelmét nekem tudja szentelni, akkor folytatom. - Tudott valaki az ismerettségükről? - teszem fel az első kérdésemet. - Utalt rá esetleg, hogy veszélyben van? - folytatom, majd töretlen türelemmel és kedvességgel hallgatom. - Azt meg tudja nekem mondani, hogy amikor beszéltek, milyen hangja volt a férfinak? Nem volt ijedt? Vagy esetleg boldog? - talán nem tűnnek fontos információknak, valójában nagyon is azok. Sok esetben, ha nyereség áll a házhoz - akkor történik haláleset. Át kell néznünk a férfi iratait, a kollégák már bizonyára intézik. Szükségünk minden apró részletmorzsára, ami segíthet rájönni, hol kezdhetnénk a nyomozást. - Nem látott, vagy tapasztalt valami kirívót a helyszínen? A holttesten kívül természetesen. Bármilyen jelentéktelennek tűnő dolog fontos lehet. - hacsak fel lett dúlva a lakás, vagy csak egy része. Bármi. Anthony a teáját szürcsölgeti oldalamon, de ő is érdeklődőn issza a férfi szavait, csak úgy mint én. Nyilvánvalóan tovább kell majd mennünk, én személy szerint preferálom, hogy a a férfi kihallgatása után, tartsak terepszemlét is. Sok minden kiderülhet ott. Ebben bíznom kell.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Miután választ kaptam, nekiálltam egy csésze Assam(vagy Asszámi) teának. Nem azért készítettem neki csészében, ellenben az enyémmel, ami bögrében volt, mert sajnáltam tőle, hanem mert az Assam-az indiai Assam városról kapva nevét- egy olyan erős indiai fekete tea, ami felér egy erős kávéval. Hogy tompítsam az erős Assam jegyeket, egy kevés tejszínt löttyintettem bele. Így még tradicionális is. Kellemes malátás, erős, kesernyés Észak-Indiai tea, ami szerintem illeni is fog hozzá, lévén, hogy a nyomozók amúgyis nagy kávé kedvelők. -Egészségére. Eredeti Assam tea Észak-Indiából. Értékelni fogja, sokkal hatékonyabban nyújt... energiát, mint egy kávé. Leültem társaságukba és magamhoz vettem saját teámat, ami nem éppen egy Assam tea. A hölgy nyomozó felé fordultam, helyeslően bólintottam, hiszen pontosan tudtam miért jöttek. Nem volt ellenemre beszélni velük, lévén, hogy én is el szerettem volna fogni a gyilkost. Meg úgy vettem észre, hogy mademoiselle Adler is partnerként kezel, tehát bizonyára megéri velük beszélgetni. Igaz, ha nem éreznék benne... bennük partnert, akkor is beszélnem kéne, viszont így jobb szájízzel teszem és nem csak a teám az oka. Legalább én is kaptam egy fontos információt. Ezek szerint nemrég megöltek valakit, aki szintén kapott egy ismeretlen szúró fegyvert a mellkasába. Ismeretlen, hiszen nem találták meg. Tán a módszer miatt kötik össze a két esetet, vagy a seb típusa egyezik meg, ugyanaz a fegyver végezhetett a másik fickóval is, vagy esetleg más kapcsolatot találtak köztük. Akár ezek mellett is. Megvártam, hogy feltegye az első néhány kérdését, így én végig tudtam gondolni összeszedettebb választ tudtam neki adni, mintha kérdés-válasz, kérdés-válasz köröket futottuk volna le. -Oui, mademoiselle, tudom. És igyekszem a válaszaimmal segíteni a munkájukat. Tudja én sem szívesen hagyom annyiba, ha olyasvalakit ölnek meg, aki előtte hozzám fordul segítségért. Nade akkor kezdem az elején. A teámba kortyoltam, majd a bögrét félre tettem az asztalon. -Harmincadikán, kedden délután hívott fel telefonon. Igen, a hangja ideges volt. Úgy éreztem nagyon ideges, valamitől tart. Paranoiásnak ítéltem meg a férfit, de most már látom, hogy nem ok nélkül. Akkor még azt hittem a fickó kicsit... fou-mondtam franciául a szót, majd azért angolul is hozzá tettem.-Őrült. De nem is tudom...-gondolkodtam el.-Kezdetben nem akartam elvállalni a munkát. A telefonba homályosan beszélt, nagyon nagy vonalakban, hiányosan. Nem telefon téma volt. Szerinte. Pedig ha több dolgot elmond, lehet nem így történt volna az eset. Ragaszkodott hozzá, hogy a házában találkozzak vele, nem akarja, hogy itt lássák. Azt gondoltam bogaras, aki valami nagy disznóságban töri a fejét. Talán így is volt, bár az igazságot az ő szájából már nem fogjuk hallani. A telefonban azt mondta egy üzlet előtt áll. Nyélbe akar ütni egy üzletet, de érdeklik a jogi keretek. És azt is mondta szociális érintettség is van benne. Személyes és társadalmi is. Ezt nem értettem. Tudják, nem vagyok üzletember, de annyit én is tudok, hogy az üzletek pénz és vagyontárgyak, meg egyéb tárgyak és szolgáltatások képviselnek. Egy üzletet nem szokás szociális és társadalmi érintettség kapcsán emlegetni. Vagy úgy érti a megkötendő üzlet hatással lett volna a társadalomra? Nem hiszem, hogy ha olyan nagy hatású ember lett volna, akkor pont hozzám fordul, de ki tudja? Magáról az üzletről nem beszélt, sem arról, mikor lett volna ideje a megkötésnek. Ezért arról nem tudok beszélni. Nekem a telefonban úgy tűnt hatalmas nyomás nehezedik rá, valami nyugtalanítja, annyira, hogy még hozzám eljönni is félt. El nem tudom képzelni mi lehet ekkora teher oka.-Mondtam kissé nyugtalanul és el is gondolkodtam, próbáltam elképzelni mi zajlott vajon akkor a fejében, az életében. -Sajnos személyesen már csak a holttestével tudtam megismerkedni. Én azt gondolom kevés esély van rá, hogy bárkinek is beszélt volna róla, hogy találkozni fog velem, de nem kizárt, hogy kihallgatták. Nekem úgy tűnt nagyon titoktartó, zárkózott egy ember. Volt, amíg élet... Én úgy gondolom biztosan volt valaki, aki minden áron el akarta hallgattatni. Megakadályozni azt, hogy bármit bárkinek is mondjon, illetve azt, hogy megköthesse az üzletet. Aznap, amikor a holttestet megtaláltam több dolog is szemet szúrt. Az első az volt, hogy bömbölt a zene és fényárban úszott a ház. Az egyik szomszédja, monsieur Hugo Bernard azt állította, már hajnal három óta. És ugye a gyilkosságra valamikor hajnaltájt került sor. Nos... ez több dolgot is jelenthet. Akár azt is jelenthetné, hogy az volt a tettes szándéka, hogy a hangos zene elnyomja a gyilkosság, vagy a dulakodás zaját, de egy ilyen gyilkosság nem jár fenyegető hangokkal. Nem kell félni a hangzavartól, ráadásul Richard testén nem láttam verekedésre, dulakodásra utaló jeleket. Ráadásul benne volt a pakliban az is, hogy a hangos zene majd odavonzza a szomszédokat és lebukik miatta. Egy ilyen... taktikán átlát egy gyakorlott bűnügyi gondolkodó. Nem. A tettes egyszerűen meglepte a szobában és szíven szúrta. Én arra gyanítok, a zene azért volt, hogy a holttestet még hajnalban felfedezzék, ne tartson el reggelig. A tettes arra gondolhatott... valaki majd csak rendőrt hív a hangos zene miatt, a rendőrök pedig felfedezik majd a testet. Csakhogy monsieur Hugótól tudom, hogy a környékbeli házak nagyon jó hangszigetelést kaptak, így nem zavarta az esti nyugalmat a zene. A hűs idő miatt pedig az ablakok sem voltak nyitva. De ez technika nem feleltélen tudom miért lett volna jó az elkövető szemében. Bizonyára, hogy a hogy a halál idejét minél pontosabban meg tudják mondani, mert felépített magának egy ál alibit, aminek az idő fontos tényezője. De valószínűbb inkább az, hogy a rendőrség minél hamarabb kiérjen és gyilkossági helyszín miatt lezárja a házat és így senki illetéktelen ne jusson be kutakodni. Mondjuk, mint én. Így van esély arra is, hogy a gyilkos tudhatott a találkozóról és attól félt, ha bejövök a házba rábukkanok valamire, amire nem kéne. Vagy valaki más, aki esetleg a tettes szerint tudhatta mit kell keresni. Mert a tettes tudta mit kell keresni. A ház irtózatosan fel volt forgatva, még a konyha is, a fazekak. A ruhák kiforgatva. A tettes nagyon keresett valamit, de feltételezem nem találta meg. A seb... úgy láttam pont a szíve közepét érte, bár a ruhától nem láttam teljesen tisztán a pontos helyet. Az tűnt fel, hogy a fegyver eltűnt, így egyből gyanakodni kezdtem. Talán a háztartásból vette a fegyvert, mondjuk egy konyhakést, amivel leszúrta aztán elmosta és visszatette a többi közé? Erre kicsi az esély. Szerintem az ilyen típusú gyilkosok nem szórakoznak ilyenekkel. Inkább arra gyanakszom a fegyver egy olyan fegyver lehet, ami kellően egyedi, így eltette gyilkosság után, nehogy a fegyver alapján be tudják őt azonosítani, vagy közelebb kerülni hozzá, vagy egy olyan fegyver, amit mindig magánál tud tartani és senkinek nem tűnik fel. Egy összecsukható taktikai kés, amit zsebre tud tenni és ha nem motozzák meg nem is tudják majd, hogy nála van. Mondjuk egy dzseki belső zsebébe, vagy egy kistákában. Szerintem, ha sima házon belüli fegyver lett volna... egy konyhakést benne hagyna. Hacsak nincsenek rajta ujjlenyomatok. De... gondolom a másik halottnál sem találtak fegyvert és a seb is egyezik, azért tudták, hogy a két eset egyezhet. Úgy éreztem eléggé jól össze tudtam foglalni a dolgokat, azon gondolkodtam mit hagyhattam ki, ezért feltartott mutató ujjammal jeleztem, hogy ne szóljanak még közbe, majd a teámba kortyoltam. -Monsieur Richardról most hallottam először és mivel elég... szűkszavú volt, ezért utána néztem a találkozó előtti órákban a nevének. Akkor tudtam meg mivel is foglalkozik a cég, aminek a főnöki székében ül. Csak egy kósza tipp, de talán... lehet visszaélt, vagy valaki visszaél a biztonsági rendszerekkel, amiket forgalmaznak? Nem gondolnám egyedi esetnek, lehet van jó pár ilyen, ha úgy adna el egy zárt, hogy másoknak elmondja, hogy lehet kijátszani, vagy egy-egy kamera felvétele nem csak a vevő laptopjának közvetítene. Így már érthető lenne számomra, mit is értett azon, hogy szociális, elvégre ez a személyiségi jogok megsértésen lenne, amellett, hogy bűnpártolás. Főleg, ha a cég elad mondjuk egy riasztót... teszem azt önnek, mademoiselle Adler, utána pedig megmondja az úrnak-mutattam Anthonyra-, hogyan kell kikapcsolni és zavartalanul betörni. De... nem vagyok otthonos az ilyen... műszaki, vagy milyen világban. Lehet ez már csak az én fantáziám terméke és nincs is ilyen. De valamiért még is csak meg kellett halnia és valamit rejtegetett, a telefonban pedig nekem üzleti dolgokat emlegett. Az az igazság, mademoiselle, hogy mivel nem vagyok tisztában ki a másik halott, nem tudok komplex következtetéseket levonni. Egyelőre csak ennyit tudok hozzá tenni ahhoz, amiket most kérdezett.
Odabenn folytatjuk a beszélgetést. Azaz, folytatnánk, ha Anthony szemei fel nem csillannának a szomjúsága révén. Szemlátomást nehezen gyűri vissza gyerekes vigyorát egy szalonképesebb, hálás mosoly mögé - miután kezébe kerül a bögre, minek illata bevallom engem is megbűvöl. - Hú, azta! Köszönöm szépen! - a lelkesedése valóban gyermeki szentimentalizmusra emlékeztet, ennek hangot nem adok. Némán figyelem, milyen boldoggá teszi a bögrében hullámzó nedű. Egy kissé azt az érzést kelti bennem, hogy gyakornok, pedig régebb óta dolgozik a csapatban, mint én. Legalábbis ebben a csapatban. Terepre ritkán jár. Talán emiatt? Nem mintha a jókedv és az előzékenység probléma lenne. Nincs szükség fapofára, ha a szituáció sem érzékeny. Tekintetem lassan emelem át róla a Doktorra, időt és türelmet felkínálva, nem bombázom rögtön kérdésekkel. Hagyom, hogy megértse, elfogadja, hogy itt vagyunk és némi magyarázattal is igyekszem meghálálni az udvariasságát. Nem egy kihallgatás szagú, vádló és kierőszakoló beszélgetést tervezek az úrral, erre semmi szükség. Helyette egy kedves - bár annak titulálni a téma miatt, kissé morbid - társalgásra hajazunk. Kellemetlenül érzem magam, amiért több kérdéssel is terhelem, Anthony szúrós pillantása egyértelmű jele ennek. Ennek ellenére úgy vélem, Dr. Renard tökéletesen képes döntést hozni, mikor kell, vagy óhajt megálljt parancsolni nekem. Azt az érzést kelti bennem, hogy partnerek vagyunk ebben a szituációban, mind a beszélgetés, mind az eset kapcsán. Így nem foglalkozom kollégám megróvó tekintetével, mely egyébiránt hamar beleolvad a teába, amit jóízűen kortyolgat. Olyannyira, hogy a férfi hiába is fog bele a válaszadásba, a felvétel nem indul el. Bár érzékelem, szóvá nem teszem. - Köszönöm, hallgatjuk. - beleerőszakolom hálámat abba a rövid szünetbe, amit mondandója között tart, miután elmondja, hogy tudja, miért vagyunk itt. Ó, hogyne tudná?! Úgy sejtem nem sok alkalommal bukkan rá holttestekre, s fedez fel bennük olyan embereket, akik éppen érte nyújtózkodtak, bármiféle ügyükkel kapcsolatosan. Töretlen kíváncsisággal és figyelemmel követem végig, mi mindenről tájékoztat bennünket. Nem kerüli el a figyelmem, a csipetnyi önmarcangolás, amiről beszámol. Ezt igyekszem mentális jegyzeteim egy előkelő helyére rögzíteni - elvégre a halál ilyen esetekben kiváltképpen váratlanul köszön, efelett nincs hatalmunk. Valóban szörnyen rossz érzés kerít hatalmába engem is, akármikor bukkanok is elhullt lelkekre. A tudat, hogy ha hamarabb érkezünk, miféle csendes gyilkosa a nyugalomnak és a lelkiismertnek. Iszonyú, maró kín. Ennek ellenére igyekszem teljes odaadással inkább arra fókuszálni, ami az ügyünket elősegíti. - Én otthonos vagyok a műszaki világban és nagyon is van alapja annak, amit mond Uram. - Anthony töri meg a csendet, magára vonva a tekintetem. - A legegyszerűbb talán az lenne, ha belekukkantanánk az utóbbi adás-vételekbe. Könnyebb lenne kizárni az elgondolást, ezt a feltételezést. Persze lehet, hogy vakon tapógatózunk, de egyébként is azt csináljuk most. - utóbbit már felém fordulva mondja. - Ez a tea valami mennyei! Soha nem ittam még ilyen jót. Sajnálhatod Jen. - gunyoros mosollyal bök felém, enyhén irányba emelve bögréjét, mintha tósztot mondott volna. Lefojtok egy somolygást magam is, végül a férfi felé fordulok. Hálás vagyok irányába, hogy ennyire részletesen beavatott bennünket, talán viszonzohatnám azzal, hogy a korábbi esetről mesélek - jut eszembe, miután utolsó szavaival felhívta rá a figyelmünket, nem tud erről. - Nagyra értékelem a részletes beszámolót Dr. Renard. - kezdem egy kedves mosollyal felé. - Talán kezd is el... - pillantok Anthonyra az oldalamon, nem túl messze tőlem, aki egy rövid fintor után (mely annak szól, hogy az utolsó kortyokat sürgetőn kell kiinnia) végül előkapja készülékét és beleássa magát. Nekem ezek mind számok és betűk kaotikus halmazai, amik olvasásához nem értek, így nem is zavarom meg, ismét Jules felé fordulok. - Nem szokásom civileket, - a szó legkedvesebb értelmében - beavatni a nyomozás részleteibe, de... - mintha Anthony megköszörülné a torkát, de különösebb figyelmet egy tétlen szünetnél, nem adózom felé. - Egy hónappal ezelőtt ugyanígy végeztek Callaghan képviselő úrral. Bizonyára olvasta az újságokban, vagy hallotta a hírekből, a részleteket nem közölték, mert titkosítottunk mindent ennek kapcsán. A férfit pontosan ugyanígy találták meg. Hangos zene, fény és a fegyver, ami nem került elő. Köztudott tény, vagy tévhit, hogy az öngyilkos kísérletek esetén fordul elő ez a fajta rivalkodás, tehát bárki is a tettes, fel akarja hívni magára a figyelmet, legalábbis eddig azt gyanítottuk. - megdörzsölöm a halántékom, szívok be egy újabb adag levegőt, hogy folytathassam. - Mivel a fegyver hiányzik, egyértelmű, hogy nem a saját kezük által vetettek véget az életüknek. Az egyetlen nyom, amit a korábbi helyen találtunk és egyértelműen a tettes hagyta hátra, egy szál fekete tulipán volt. Művészien a holttest oldalára volt leejtve. Ezért kérdeztem, hogy talált e bármit a helyszínen, amit furcsált. Nyilván Önnek, vagy a helyszínelőknek nem feltétlenül tűnt volna fel, így még le kell kérdeznünk ezt az információt. Ha megbélyegezte őket, akkor sorozatgyilkossal is lehet dolgunk. Ez is csak találgatás természetesen, lehet bárki, aki keveri az ügyeket a személyeskedéssel és így próbálja megoldani a konfliktusait. A nyom jó, most hogy már ketten vannak, kereshetünk összefüggéseket az áldozatok között, az ilyen gócpontok általában nyomravezetők. - utóbbit már talán csak saját magam részére osztom meg. Anthony eközben már lelkesen belemerült a vibráló kijelzőbe. - Úgy tudom, felkutatták a környéket, de se egy autónyom, se egy elhagyott tárgy nem került elő, ami baj, mert megnehezíti az életünket. De ha nem így lenne, nem lenne munkánk. - mosolyogva próbálok egy kis derűt csempészni a beszélgetésünkbe, amely úgy érzem a végéhez érkezett, hiszen elmondhatott mindent, amit tudott, mi pedig szintén megosztottunk vele, amennyit lehetséges, ami igazán fontos volt. - Azt hiszem találtam valamit! Ó jaj! - vonzza a tekintetem, mint éjjeli bogarat a lámpa fénye. Kissé előrébb is dőlök ültőhelyzetemben, nonverbálisan kérve, mondja csak. - Pontosan egy hónappal ezelőtt kötött szerződést Callaghanal. - felpillant előbb rám, majd a dokira, végül lezuhan a tekintete és tovább olvas. - Meg is kötötték, alá is írták. Callaghannak az otthonába kellett a biztonsági rendszer, gondolom ott őrizte a vagyonát. - vállat ránt, mintha semmis lenne. Pedig igen csak fontos részlet. - Ha a vagyonára pályáztak, miért ölték meg? - teszem fel a kérdést, ami visszhangozni kezd koponyám falaiban. - Nem jól sikerült rablás?! - úgy érzem ő sem biztos a kérdés helyességében. - Ha van egy aranytojó tyúkod, megkopasztod? - utalok rá, hogy még ha Callaghannal végzett is, mert dulakodtak, miért ölte meg Richardot is? Ennek semmi értelme nem lenne - hiszen jó eséllyel az ő segítségével juthatott be a képviselőhöz. - Hacsak nem akart kiszállni... - mutat felém mutatóujjával, ami egyébként szörnyen idegesítő mozdulat. - Kiderül, ha utána nézel, melyik a legfrisebb szerződése. - végül vontatottan Dr. Renard felé fordítom a tekintetem. - Hálásak vagyunk az idejéért. Esetleg eszébe jutott még bármi? - kérdezem, fürkészőn figyelve a segítségünkre lévő férfit.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Az eddig csendesen teázgató Anthony felé fordultam, aki mostanra fel ébredt álmából. Egy percig sem gondoltam azt, hogy nem figyelne, inkább csak a számára megfelelő pillanatra várt, ami el is érkezett, mikor szóba kerültek a technikai kérdések. Ezek szerint Tony számára az informatika és a technikai világ állt kézre, abban szeretett jobban megnyilvánulni. Elégedetten mosolyogtam, mikor megjegyzést tett a teára. Én magam is így gondoltam. Engem viszont jobban érdekelt az, amiről előtte beszélt. Az adásvételi. Igen, azon már el lehet indulni. Tekintetem hol Tonyra, hol Jenniferre vezettem, de végül a hölgyön állapodott meg, aki úgy döntött elszánja magát arra, hogy egy rövidke időre szembe menjen a szabályokkal. Ezt én is nagyra értékeltem, ezek szerint valóban partnerek voltunk. Hát igen, valóban civil voltam, de azért nem az a fajta civil, aki hamburgereket árult, vagy cipőket fényezett, mivel nekem nem kis tapasztalatom volt már a bűnüldözés területén. Ahogy szülőhazámban is, itt is segítettem már elkapni az NYPD-nek pár gyilkost; és míg ügyvéd voltam, nem egy bűnöző ellen nyertem már tárgyalást. szóval nem lehetett azt mondani, hogy átlagos civil voltam. Ezt én is tudtam és minden bizonnyal ők is tudták, ezt is mert nekem beszélni és partnerként kezelni.
Most, hogy már több mindent tudtam, hiszen már tisztában voltam vele, hogy a másik gyilkosság milyen körülmények közt zajlott le, már egész más szemmel néztem a jelekre. -Nohát! Így már egészen más képet kapunk. Nos, ha jól sejtem, akkor ön arra gondol, hogy azért világította ki a házat a gyilkos és kapcsolt hangos zenét, hogy azt a látszatot keltse, hogy fel akarta magára hívni az áldozat a figyelmet, hogy... valaki állítsa meg az öngyilkosságban, ám mivel ez nem történt meg, végül bekövetkezett a tragikus vég? Ez a gyilkostól is furcsa lépés, mivel ha nincs fegyver, öngyilkosság sincs. Érdekes elgondolás lehet. Hangos zene, fények, mintha csak ünnepelni akarna a gyilkos, hogy végzett az áldozattal. A tulipánon kezdtem gondolkodni. Nem is kell feltétlen tulipán ahhoz, hogy tudjuk, ugyanaz a tettes. Hogy sorozatgyilkos volt. A módszer ugyanaz volt, ahogy a körülmények is. Lehet a gyilkos mást hagyott az áldozat mellett, ami nekem nem tűnt fel. Mivel tulipánra nem emlékeztem.
Anthony felé fordultam, fokozott figyelemmel kísértem mit szeretne mondani, ahogy a fokozott figyelem kiterjedt a beszélgetésükre is. Nekem egészen más elképzeléseim lettek az eset kapcsán. -Monsieur Anthony. Azt hiszem ön rosszul közelíti meg a kérdést. Nem feltétlenül kell köze lenni Richardhoz a gyilkosságnak. Úgy értem... Richard csak közvetetten lehet felelős monsieur Callaghan halálához. Valószínűleg Callaghan gyilkosa felkereste őt, Richard pedig kiszolgáltatta a tudást, amivel hatástalanná tudta tenni a biztonsági rendszert. Gondolom nem ingyen tette. Ez pedig már segítség nekünk, jobban mondva önöknek. Hiszen akkor a gyilkos Callaghan és Richard "közös ismerőse", de minden bizonnyal közel áll Callaghanhez. Nem hiszem, hogy a pénzről szólna a dolog, sokkal inkább személyes. Főleg, mivel úgy tudom nem történt pénzrablás, ahogy monsieur Richard esetében sem tűnt el pénz, vagy érték. Ha valaki pénzre és értékekre pályázik, akkor könnyebb terepre megy és nem... nem megy bele ilyesmikbe. Hiszen itt van valaki, aki tud jelenteni. Gondoljanak bele. A gyilkos fizet Richardnak, hogy segítsen neki bejutni Callaghanhez. Mi volt a garancia, hogy Richard nem szól a rendőrségnek már akkor, amikor elhagyja az irodáját a tettes? A pénz is megvan és feldobott egy bűnözőt is, ezzel megvédve egy ügyfelét. Mert megtehette volna. Ha nem is névvel, adatokkal, de mint névtelen telefonáló. A rendőrség biztos oda küldött volna egy járőrt. Ha valaki ekkorát kockáztat, az nem a pénzre hajt. Nade akkor mire? Talán Richard tudta ki Callaghan gyilkosa és lépni akart valamit, azért akart velem beszélni, de a gyilkos gyorsabb volt. Ha ez így is van, miért várt egy hónapig? Talán egy hónapjába telt terhelő bizonyítékokat összeszedni? Megmagyarázná miért forgatta fel a tettes a házat. Kereste a terhelő anyagot. Lehet meg is találta. A fényben úszó ingatlan és a hangos zene lehet a gyilkos névjegye. Szerintem... ez így helytálló lehet. Elég nagy esélyt látok rá, hogy Richard és Callaghan gyilkosa egy és ugyanaz a személy. Nos, ez így még stimmel is. De akkor Richard miért üzletről beszélt nekem a telefonba? Bizonyára valaki megkérte, hogy adjon ki újra adatokat. Valaki pénzt ajánlott neki azért, hogy segítsen kiiktatni a biztonsági rendszert, riasztót, kamerát, de Richard tudta, hogy akkor valaki megint meg fog halni és azt is érezte szorul a hurok a nyaka körül, hogy veszélyben van az ő élete is. A rendőrséget nem merte hívni, félt, de tudta, valamit tennie kell. Szerette volna, ha segítek neki, de azt is a legnagyobb titokban, mielőtt még megtörténne a baj. A kérdés az... vajon a gyilkos megszerezte-e azt, amit meg akart? Ha igen, és minden így történt, ahogy most elmondtam, akkor lesz még egy halott... De vajon ki a gyilkos?
Lehunytam szemeim és próbáltam visszaemlékezni a tetthelyre. Gondolatban, emlékeimben vissza tértem, újra bejártam. Kerestem azt, amit talán akkor nem vettem észre. Akkor tudatosult bennem a rádió. Amikor beléptem, egy bizonyos zene szólt. Sőt. Mikor a rendőrség elment, akkor is ugyanaz szólt. Egy pendrive volt a rádióba dugva és a lejátszó azt a zenét ismételte, ami rajta volt. Azt az egy zenét. -A pendrive... a rádióban volt egy pendrive és az a zene szólt újra meg újra meg újra, ami rajta volt. Ismerem is... a The Carapanterstől a We've Only Just Begun. Azt a zenét ismételte. Ez lehet a jel. Talán egy üzenet akart lenni. Valamit jelképezhet. Úgy éreztem ennyit tudtam hozzá tenni, így nem sokkal később el is búcsúztunk egymástól. Persze megígértem nekik, hogy résen leszek.
2023. 06. 03.
Másnap igyekeztem jobban bele ásni magam a nyomozásba. Így, hogy már sokkal tisztább számomra is a kép nem nehéz elindulnom egy nyomon. Hová máshová is mehetnék, mint Richmond vállalkozásához? A Red-Eyed Security parkolóját nem használva, egy cukrászda parkolójában állapodtam meg. Kiszálltam, majd a termetes épülethez mentem. Kétségtelenül Queens egyik legszebb céges épülete volt. Voltak parkoló kocsik is, szóval nem tartottak gyász-napot az igazgató halála miatt. Minden bizonnyal a helyettes vezeti most a munkálatokat, ő tartja kézben a vállalat működését. A portán bejelentkeztem. -Dr. Jules Renard. Monsieur Richard megbízott jogi képviselője vagyok. -Mr. Richard meghalt, uram.-Felelte a mogorva ábrázatú, két ajtóst szekrény a portás székből. -Igen, tudom, de én most a helyettes úrhoz jöttem. -Mr. Hayward nem fogad most senkit, kérem, keresse telefonon és egyeztessenek. -Tudna adni egy elérhetőséget? Egy papírt kaptam, amire fel volt írva a neve és a telefonszám. "Nickholas Hayward". Átvettem és megköszöntem. -Merci, monsieur.-Bólintottam, majd távoztam. Valamivel sikeresebb akcióban reménykedtem, de ez van. Majd felhívom és beszélek vele, de most el akartam menni az üzlet elől, nehogy cuki alkalmazottai szóljanak, mivel amúgy egy vásárlók számára fenntartott helyen parkoltam. Elálltam, majd belelapoztam jegyzeteimbe és akkor szúrtam ki egy nevet. "Eve Callaghan." A képviselő úr nővére, aki elvileg itt lakik Queensben. A címe is hamar meg lett, hála egy önkormányzatis barátomnak. Talán ő tudhatott valamit arról, hogy az öccse mit üzletelt Richarddal, mire kellhetett neki a biztonsági rendszer és kinek állhatott érdekében betörni, megölni. Úgy hallottam egész jó és beszélő viszonyban voltak. Ha voltak dolgok, amik miatt Callaghannek félnivalója volt, vagy esetleg valaki céltáblának nézte, talán Eve tudhatja. A panelépülethez mentem, leparkoltam és elindultam fel a lépcsőkön. A második emelet folyosóján voltam már és pont tettem is fel a lábam a lépcsőre, amikor valaki futólépésben vágtatott le a lépcsőn. A férfi eltarolt engem, földre is kerültem. Megállt és végig nézett rajtam, de én nem sokat láttam arcából, mert orvosi maszk, napszemüveg és baseball sapka volt rajta. Láttam, hogy egy pisztolyt ránt elő, így a lehető leghamarabb ugrottam is fel és épp csak el tudtam kerülni a golyót, ami a falba fúródott. Előre vetettem magam és a falnak löktem, de elég nagy ereje volt, így könnyűszerrel taszított hátra. Mikor rám szegezte a fegyvert, akkor kiütöttem kezéből a sétapálcámmal. Egyből vittem be a következőt a lábába, amitől egy pillanatra térdre is esett. A fegyveréért ugrottam, de ő utánam ugrott és rövid ideig a földön verekedtünk, de addigra már a lakók is kijöttek. Sajgó oldallal és fejjel, dőltem ki a fal mellé, a támadóm pedig lerohant a lépcsőn az alsóbb emeltre. Utána mehettem volna, de nem tettem. Nem lőtt meg, de jó erős ütéseket kaptam. Amit pisztollyal a fejemre mért, még most is csillagokat láttatott velem. -Hívják a rendőrséget! Feltámogattam magam, majd az emberekre néztem, akik igen csak rémülten néztek rám. Felsiettem Eve lakására. Láttam, hogy az ajtózár fel van törve. Gyorsan, csendesen, hatékonyan. Berontottam. Csend és nyugalom. Nincs hangos zene, nincs fény, de ember sincs. A lakás üres, viszont Eve nagy veszélyben lehet akárhol is van most. Nem is volt más hátra, felhívtam Jennifert, hogy megmondjam neki mi történt. Elővettem a telefonomat és felcsörgettem.
Gyulladt érzést kelt a torkomban, hogy járatom a számat az eset olyan részleteiről, melyek megosztásáról felhatalmazást nem kaptam. Anthony szúrós tekintete elől egyébként sincs menekvés e kapcsán, de mindenki tudja, hogy a szabályok betartása nem az én elsődleges fegyverem, sőt. Durcás makacssággal ragaszkodok az általam elképzelt megoldásokhoz, ha arról van szó, hogy teljes beleéléssel hiszem, hogy segíthetnek. Azt mondja, amit én magam is elképzeltem már, a korábbi gyilkosság után. Egy felhívás, vagy ünneplés, de még jelzőértékű is lehetne ekkora pompába öltöztetni az öldöklését, kissé morbid, de láttunk már hasonló eseteket. Nem látom át, hogyan szolgálná az ügy érdekeit, ha mindig menetrend szerint, jelvényvillogtatással és szorgalmas jegyzeteléssel oldanánk meg az ügyeinket? Dr. Renard tekintély, név ebben a szakmában és sok esetben adja tudtunkra egy "külső" (jelen esetben nagyon is belső) szemlélődő a nyilvánvaló tényeket. Anthony irodista, ritkán hagyja ott a 'hasznos' ücsörgést. Így tehát végül elfogadott (vagy sem) kompromisszummal kitöltöm a helyzetünket és engedem Dr. Renardnak, hogy feltöltse a választeret a gondolataival. - Igen, uram. Ahogy mondja, fegyver nélkül inkább tűnnik figyelemfelhívónak ez a sok oda nem illő részlet. Tehát én eljátszanék a gondolattal, hogy a gyilkosságai során nem feltétlen az áldozat a lényeg, hanem ő maga. És a gyilkos így üzen. A világnak, nekünk, bárkinek. - vállat rántok. Tudom, hogy szentimentális tudok lenni, ha sorozatgyilkosokról van szó, de azt is, hogy egy-némelyik olyan ostobán tud viselkedni, hogy az összefüggések keresése egyértelmű zsákutca lehet. Nem zárom ki ennek az esélyét egyetlen alkalommal sem. Nem csak Anthony buzgó figyelmét, de az enyémet is magára vonja ahogy a Doktor beszélni kezd, és kifejti a gondolatait. Én némán fürkészem, hagyom, hogy magával ragadjon minden gondolatfoszlány, amit elindít és igyekszem fel is jegyezni azokat. Kiváló gondolatmenetről tett bizonyosságot az úr, mindemellett egyértelművé vált számomra, hogy pályája kimagasló szaktekintélye. Egy halovány mosoly végig siklik arcomon emiatt, de mint a szél, hamar elillan onnét. - Ennek azért bőven van értelme. Megkeresem minden utóbbi ügyfelét. - préseli a szavakat izgatottan, s már el is veszve a technika mélységeiben. Épp ezt kértem volna, így ahelyett, hogy Anthonyval foglalkoznék, az idősebb férfi felé fordulok. - Sajnos tényleg jó esély van rá, hogy valaki ismét meg fog halni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy nem tudjuk hányan érintettek az ügyeikben. A gyilkos, Callaghan, de még Richard is beszélhetett valakinek, bárkinek. Anthony, beszéljünk a hozzátartózokkal. Akivel csak tudunk. - kérek tőle egy listát ezekről a személyekről, főként rokonokról, barátokról. Callaghan ügyében már volt alkalmunk, lezártnak is tekintettük a zaklatásukat. Talán Richard részéről találunk valamit... Enyhén megemelkedett szemöldökkel veszem tudomásul, melyik zeneszám szólt akkor. A legutóbbi gyilkossági helyszínén szintén találtunk egy pendriveot, de én személy szerint nem foglalkoztam vele, melyik dal szólt. - Köszönjük Dr. Renard. Rengeteget segített! - elgondolkodva zárom a beszélgetésünket, jelezve Anthonynak is, hogy mennünk illene. Kifelé menet még megköszöni a teát, és persze magasztalja az úr tehetségét. Az autó felé haladva még egyszer átbeszéljük a megszerzett információmorzsákat, lekérjük az akkori pendriveon levő adatokat, a zene címét és persze megtárgyaljuk az ezer kérdést, ami most ott ugrándozik vígan koponyánk falaiban.
*
Egy készülő bűntény árnyékai osontak be az iroda falain belülre. Hiába olvastam, néztem és hallgattam vissza minden létező nyomunkat, olyan érzésem támadt, mintha soha sem lenne vége az ügynek. Gyanúsítottak híján pedig érthető okokból érezhettem ezt. Közben pedig folyamatosan kaparta tarkóm szálait hűvös karmaival a tehetetlenség és rossz előérzet torzszülött gyermeke. Mintha futóhomokon ácsorognánk... - Semmi? - tésztalevessel a kezében huppan le mellém. Én magam sem tudom miért a tárgyalóban ücsörgök, miért nem a helyemen, de az új környezet frisseségében reménykedtem, mikor becuccoltam. És persze abban, hogy amikor legközelebb felbukkan Anthony jó hírekkel jön, széles vigyorral, vagy levegőbe öklözéssel, azt kiáltva, hogy; 'Találtam valamit!' - Néha olyan érzésem van, mintha csak álomhajhászok lennénk és csak általunk kitalált karakterek után nyomoznánk. - belesüllyed homlokom a tenyerembe. Nem túl nőies az íve hátamnak, sem az asztalra könyöklő mozdulatom. - És mind ugyanazt álmodjuk? Vagy az egészet csak te álmodod? - a kérdése egy előzékeny mosolygást csikar ki belőlem. Tetszik, hogy nem a reménytelenségemmel kezd foglalkozni, hanem a gondolatmenetet híjtja -szintén- képzelt boncasztalunkra. - Hozzád hasonló figurát álmodni? Nincs nekem ekkora képzelőerőm. - puha bók részemről, megérdemli a srác. A lelkesedése és támogatása nélkül - az eszéről nem is beszélve - sok ügyünk lenne halott. - Ez volt a legszebb, amit nekem mondtál. - elneveti magát, de már félkezében az egyik aktát szorongatja. Másik kezével eszik. Én lustán elnyújtózom az asztal fölött. A kialvatlanság, az állandókészenlét meg tudja bontani a kitartást. - Ne szokj hozzá! - enyhén felhúzom az orrom, majd kiegyenesdve folytatom az olvasást, amikor megcsörren a telefonom. Dr. Jules Renard. Pár perccel később már kabátban gázolok keresztül az épületen, hogy minél hamarabb beszélhessünk.
*
- FBI. - rontok keresztül a rendőri körgyűrűn, amely szelektálja a helyszíni szemlélődöket. Sürgetőn teperek át az ismeretlen alakokon, hogy felkeressem azt, aki idehívott. Hogy éppen orvos látja-e el sérülései miatt, vagy a lakásban végez nyomozást, nem számít. Ott termek mellette. - Doktor! - lépek rögvest elé, kérdőn, fürkészőn. Felszíni sérüléseiről készítek alapos szkennelést tekintetemmel. - Hogy van? - ez úgy vélem fontosabb prioritás szempontjából, mint az eltűnt nő esete. Kíváncsian várakozom, s ha a válasz kielégítő, csak azután tekintek körbe a helyszínen. - Mi történt? - talán forr bennem némi kedves harag, amiért az úr egymaga nézett szembe efféle krízis helyzettel, de nem róhatom meg, hiszen a szándéka kiváltképp becsülendő. Ettől függetlenül eldöntöm, hogy a fontossági sorrenden alakítanunk kell, és Dr. Renard épségére, detektív útjára jobban odafigyelnünk.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
A rendőrségre várva szétnéztem a lakásban, de semmihez nem értem hozzá puszta kézzel és igyekeztem semmit sem elmozdítani. A lakásban egy lélek sem volt. Az első dolog, ami szemet szúrt nekem, hogy egy Dendrobium nobile volt elhelyezve egy sarok asztalkára, elegáns, világos barna cserépben. Ez csak azért volt nekem furcsa, mert a Jeles vesszőskosbor egy Bhutáni, de mindenképpen Ázsiai növény, amit Amerikában alig lehet beszerezni. Nagyon kevés helyen forgalmazzák, de nem is biztos, hogy mindig lehet venni, mert különösen ritka, ugyanis a legjobb élőhely számára a majdnem kétezer méteres magasság, a hegyvidékek, ráadásul a hideg, hűvös időket kedveli. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság hogy jutott hozzá és minek kellhetett neki. Hamar el fog halni a virág, már most van vagy huszonöt fok meleg a lakásban, meg fog dögleni. A virágon túltéve magamat kivettem kendőmet a zakó mellkasi zsebéből és kihúztam egy fiókot, de semmi érdekes. Kezem a fejemre tettem, ahol az ütés ért. Fájt, mikor elvettem a kezem, láttam, hogy véres a tenyerem. - Mon dieu... - morogtam halkan. A fürdőbe mentem és lemostam a kezem, de ha már ott voltam, akkor ott is körbe néztem. A zuhany kabin alján víz volt. Valaki nemrég használta, az érkezésem előtti pár perc körül folyhatott le a víz. A tükörbe néztem. Őszes hajam egy kis foltban vörösre színeződött, de semmi komoly nem volt. Biztosan csak felszíni sérülés. Visszamentem a nappaliba. Furcsa dolog vonzotta szemeim figyelmét magára. Az ajtó nem volt mai darab, viszont a zár új volt. Közelebbről is megvizsgáltam, akkor tudatosult csak bennem mit is látok. A zár nyelve és a közvetlen közele sértetlen volt. Ha valaki erőszakkal hatol be, akkor a nyelv is megsérül, meg a zárszerkezet is. Ezt az ajtót valaki kulccsal nyitotta ki, majd csak később rongálta meg az ajtót, aztán a kitárt ajtót visszazárta, hogy erőszakos behatolás nyomát keltse. Okos trükk, csak rossz előadásban. A lakás viszonylag rendezett állapotban volt, nem tűnt úgy, hogy bárki is fel akarta volna forgatni. A konyhába mentem, ahol láttam, hogy két csésze és egy kis tányér volt a csepegtetőben. Még nyirkos volt. Ekkor jöttek meg a rendőrök, akik bár rossz szemmel nézték, hogy én ott szaglászok, de nem szóltak rám érte. Egy ápoló is volt velük, aki néhány fotó után bekötötte a fejem. Közöltem velük, hogy hamarosan jön egy FBI ügynök, így ők nem is nagyon nyúltak semmihez, amíg a magasabb szerv képviselője meg nem érkezett és nem kaptak utasítást, addig csak "helyszíneltek" és felvették a vallomásom.
Mikor Jennifer megérkezett, bólintottam neki, hogy rendben vagyok, csak külső sérülés, abból is csak egy elhanyagolható. Semmi súlyos. - Arra gondoltam beszélek Eve-el, hátha tud valami okosat mondani, ha már Hayward elhajtott. A lépcsőházban felfelé jövet szembe jött velem az emelet felől egy férfi. Orvosi maszk, szemüveg, sapka... nem sokat láttam belőle. Le akart lőni. Összeverekedtünk, fejbe vert a pisztollyal, majd mikor a lakók előjöttek a dulakodásra elmenekült lefelé. Azonnal arra gondoltam talán Evenél volt és megölte, vagy megsebesítette, így felsiettem, hogy megnézzem mi van vele, de nem találtam itt a mademoisellet. Már elment innen - mondtam és szándékosan nem azt mondtam, hogy elrabolták. - Gyanítom a saját lábán, miután megkávézott valakivel és letusolt. A csepegtetőben két csésze és egy tál. Süteményt ettek és kávéztak. A zuhanytálca még vizes, nemrég valaki használta. Frissen tusolt valaki, mielőtt idejöttem. De nem is ez az érdekes. Nézze csak, mademoiselle - az ajtóhoz mentem és mutattam. - A zár új és sértetlen. Valaki elsőnek kinyitotta a kulcsával, majd megrongálta az ajtót és a keretet, aztán a kitárt ajtó zárjában elfordította a kulcsot, mintha valaki erőszakkal jutott volna be a zárt lakásba. Olcsó trükk. De ez nem minden. Ami még furcsa nekem az ez a virág - mutattam a dendrobiumra és odamentünk, miután a zárt megnézte. - Egy Észak-Indiai orchideaféle. Alsó hangon harminc dollár egy ilyen. A hegyekben őshonos Ázsiában, nálunk nem sok helyen lehet kapni és nem is mindig. Ez egy drága dolog, ám Eve lakása... ez egy szegényes otthon. A hűtőben kevés az élelem, a szekrényekben alig van ruha, a lakásban kevés a dekoráció és régi módi is. Aki ilyen körülmények között él, az miért ad ki ennyi pénzt egy növényre, ami nem is fog itt megélni? Ez az orchidea a hideget szereti és a sötétet, itt nem fog megélni. Lehet ajándékba kapta? Viszont meglep, hogy ilyen körülmények között él. Azt hittem a képviselő testvére jobban él.
Természetesen egyáltalán nem hagy nyugodni, hogy Dr. Renard magánakcióba kezdett. Tudom jól, hogy a Főnök szavaival élve, ő valóban név, ettől függetlenül ridegen futkos gerincem mentén a kellemetlen bizsergés, ha arra gondolok, hogy ez a helyszín lehetne gyilkosság, és nem eltűnés-dulakodás miatt lezárva. A sárga szalag minden alkalommal ijesztő a szakmánkban. Igazság szerint mindennap rejtegetheti az utolsót és ennek ellenére menni, sokszor mocskosul félelmetes. Amikor ismerős sérül, vagy kerül veszélybe, akkor érzem igazán, mennyire véges az életünk, nem vagyunk mindenhatók és hibázunk. Éppen ez a gondolat jár-kel föl-alá a bőröm mentén, ahogy elhaladok az egyik járőrautó mellett. A megkönnyebbülés ólomként nehezedik stabil válltartásomra, mikor közli, nem sérült meg súlyosan. A felszíni sérüléseit látva, azért aggodalmam nem csökken, de legalább tudom, hogy alatta sem rejteget komolyabb fájdalmat. Legalábbis hinni szeretek az embereknek ilyenkor. Nem vagyok túl anyáskodó típus. Zsebre csúsztatom ujjaim, úgy hallgatom az urat. Mondanom sem kell, szívesen közbeszólnék, mikor a fejét ért ütést említi, vagy a magánakciót, de magam is elmerülök a részletekbe. A tekintetem koordinálatlanul szökik föl a férfi mellett az említett lakás irányába, majd újfent vissza őrá. Párszor megismétlem, mielőtt szólnék. Követem őt, hogy megvizsgáljam a zárat, majd a virágot. Keskenyre szűkülnek szemeim, keresem az összefüggéseket, mint mindig, amikor új részletek adódnak a képleteinkhez. - Mit gondol, nő vagy férfi volt a támadója? - kérdezem, és alaposabban megpróbálom szemügyre venni a lakást. Nem mintha azt gondolnám, találok bármi olyat, amit ő még nem fedezett fel, de több~szem alapon, sosem hagyom el a helyszínt úgy, hogy ne járnám körbe. - Eve tehát a saját lábán ment el. Keressék a nőt. - szólok hátam mögé, valamelyik kollégának. - Ha elrabolták volna, némi dulakodás lenne. Vagy legalábbis nem egyedül lett volna az alak, akivel dulakodtak. - hangosan gondolkodom. - Gondolja, hogy elcsalhatta valaki? Talán tudott Callaghan képviselő úr dolgairól? Célszemély lehet? - a tekintetem kissé elkerekedik. - De ha valaki elcsalta őt, akkor az, aki idejött... - nem fejezem be. Elég kusza szálak és történetek születnek a fejemben. Az is lehet, hogy Eve csak egyszerűen egy barátjával ment el. Az, aki viszont Dr. Renardra támadt, nem egyszerűen látogatóba jött. Különben minek az arctakarás?! - Dr. Renard, tudom, hogy semmi közöm ahhoz, hogyan éli a mindennapjait, de esetleg a körülményekre való tekintettel, kérhetem, hogy szóljon, ha helyszínre kíván menni? Ígérem, csendben maradok. Meg sem szólalok, ha kihallgatásra megy. De... - nem fejezem be, úgy vélem érti, hová szeretnék kilyukadni. Másfelől magam is kihasználnám a zsenialitását. Ezzel persze nem hízelgek, majd csak utólag, ha sikeres a nyomozásunk. Fel vagyok készülve rá, hogy visszautasítja a kérésem, de egy próbát megér a részemről. - Csak tegyük fel, hogy a gyilkosunkkal indult el a nő. De akkor ki volt az, aki elmenekült? - kíváncsian fürkészem a férfit. - A zár... Ha utólag rongálták, és azt akarják elhitetni, hogy Eve eltűnt... Meglehet, hogy egy hibát jött kijavítani az illető? Tűnjön úgy, mintha rablás lett volna... De közben meg nem volt az? - nem szeretnék vádaskodni, sem áldozatgyanúsításra nem törekszem, de a jelek szerint - legalábbis én bennem felmerül -, hogy talán Eve is a részese volt mindennek. Szegény környezet. Egy kis plusz jól jöhetett volna. Vagy?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Sejtettem, illetve láttam is a nyomozónőn, hogy nem hagyja nyugodni a támadásom, a sérülésem, de nem tette nekem szóvá. Jól esett, hogy nem akar megkorholni, nameg persze, hogy nem akar sajnálkozni és anyáskodni. Persze tudtam én, hogy milyen gondolatok cikázhatnak a fejében, meg is értettem, sőt, én is aggódnék érte, ha hasonló helyzetben lennénk, de én bennem is lenne annyi tartás(?), hogy egy felnőtt nőt nem korholok csak úgy meg. Ő is biztosan úgy lehetett vele: Felnőtt ember, belátása szerint cselekedett, csak nem lett jó vége. Hamarosan rá is tértünk a lényegre, azaz a tetthelyre és annak körülményeire. Furcsa tetthelynek nevezni, hisz végtére is nem öltek meg senkit, de mivel a zár meg lett rongálva, bizonyos szempontból tetthelynek lehet nevezni. - Je ne sais pas vraiment (nem tudom pontosan). - feleltem kérdésére. - Nagyon gyorsan történt minden. Ha engem kérdez, biztosra venném, hogy férfi volt, de nem zárható ki, hogy egy... ah c'est gênant de dire ça (Jaj ezt de kínos kimondani)... egy nagyon nőietlen, de jó erőben lévő hölgy. Vagy egy androgűn. De én azt mondanám egy férfi volt. Olyan... átlagos alkatú, nálam valamivel alacsonyabb férfi. De mint mondtam, gyorsan történt minden és a dulakodás közben sem tudtam megnézni őt. Nem is beszélt, nem hallottam a hangját. Szóba került Eve is, amiről bár én elmondtam a véleményem, nem voltam száz százalékig biztos benne. Csak annyit jelenthettem ki, a helyszín erre utalt. - Nos, én erre gyanítok. A helyszín erre utal. De még ha el is kábította volna altatóval, ne adja isten a csésze italba mérget tett, vagy altatót, szerintem nagy rizikó lett volna bevállalni. Gondoljon csak bele. Egy panel harmadik emeletén vagyunk. Egy holttestet, vagy egy elkábított személyt innen elvinni hatalmas rizikó. Bárki megláthatja. Odakint is járnak-kelnek az emberek. Ráadásul ez két emberes munka lett volna. Igaz, éjszaka talán nyugodtabb a környék, akkor biztonságosabb, de én nem hinném, hogy ezt bárki is bevállalta volna. Az viszont már esélyes, hogy elcsalhatták. Azt el tudom képzelni. Talán pont Troy halálával. Úgy értem... lehet valaki információt ígért neki, vagy bizonyítékokat. Vagy más ügyben. Nem nehéz olyan... hogy is mondják itt... mézes madzagot találni, amit ha meghúznak az orra előtt elindul. Az emberek manipulálhatóak. Az, hogy Eve mennyit tudhat a képviselő privát dolgairól kérdéses. Ha tudott valamit, akkor lehet célpont lehet és emiatt lehet bajban. Ha nem tudott, akkor könnyen elcsalhatták azzal, hogy valaki információkat nyújt majd neki az öccse haláláról. Elcsíptem a félbe hagyott mondatot, hátha tudom folytatni, vagy megihlet. El is gondolkodtam. - Ez így nem stimmel. Valami nem illik össze a képben. Ha feltételezzük, hogy az, aki itt járt és engem megtámadott Callaghan és Richard gyilkosa, akkor valószínűleg azért jött ide, hogy megölje Evet és rablógyilkosságnak állítsa be. De itt nincs holttest, sem vér, se semmi bűnjel, ami gyilkosságra utalna és mikor megtámadott sem volt vele sem Eve, sem más, sem az épületen kívül, amikor megérkeztem. Ami azt jelenti, hogy Eve már nem volt itt mire ideért. Akkor hol van? Kivel ment el? Miért? Mikor? A friss víz a zuhanytálcában arra utal nem olyan rég és akkor még élt, tehát talán még most is él. Hacsak nem más valaki használta a zuhanyt, de arra nem látok indokot. Vagy lehet a támadóm nem a gyilkos volt? Akkor miért akart volna megölni engem? Miért lőtt rám? Lehet van más valaki is, egy második gyilkos? Annak lenne értelme? Nem sok. Szerintem. Ez nagyon érdekes és kusza. Attól tartok itt most megakadtam kicsit. Bízom benne az épület körül vannak kamerák. Annyira gondolataimba merültem, hogy elsőre nem is figyeltem a nyomozóra, csak mikor a nevemet meghallottam. Mondhatni kicsit elszégyeltem magam, enyhén zavarba jöttem. - Oh mademoiselle, Je m'excuse(sajnálom). Én nem akartam gondot okozni. Természetesen nincs ellenemre, csak nekem is hírtelen jött az elképzelés, hogy ide jöjjek nyomozni, de ezek után akkor szólni fogok és együtt jövünk a helyszínre. Nincs ellenemre a társasága, csak nem akartam hirtelen iderángatni. Az sem zavar, ha netán közbe szól, vagy beszél, nem kell csendben maradnia. Ketten biztosan többre visszük. Amint ezt tisztáztuk, újra szóba került Eve és a nyomozás. Az már kedvemre valóbb téma volt, mint a kínos beszélgetés a "meggondolatlan", rosszul elsült húzásomról. A nő bogarat ültetett a fülembe. Most vagy a gyilkossal ment el Eve, vagy valaki mással. De ha az elkövető vitte el Evet, akkor ki jött ide és miért? Miért jött volna vissza a tettes? A sorozat bűnözők általában alaposak. Mindent elintéznek egy kalap alatt, nem szoktak kétszer visszatérni egy helyre; kivéve a szexuális indítékkal rendelkező gyilkosok, akik önkielégítenek vagy szeretkeznek egy gyilkosság helyszínén akár napokkal, hetekkel később is. De a mi esetünkben nem történt nemi erőszak, sem nekrofília, sőt, itt most holttest sincs. - Lehetséges, hogy kerestek valamit, vagy keresett valamit, de annak ugye nincs nyoma. Nem forgatták fel a helyet. Azt pedig kétlem, hogy a támadóm zuhanyozott volna le. Értelme sem lett volna. Hacsak... Egy nagyon elborult gondolatom támadt. Semmi sem utalt rá, hogy a támadóm Eve lakásán járt volna. Ezt csak én gondoltam. A gondolatra egészen átjárt a hideg, baljós érzet. Libabőrös lettem. - Mon dieu... mi van ha a férfi nem is itt volt? Mademoiselle. Én csak annyit láttam, hogy a férfi lejön a lépcsőn és már meg is támadott. Mi van, ha ez az eset a lakással és az ajtóval nem is függ össze a támadómmal? Mi van, ha egy másik lakásban ölt meg valakit? - tettem fel a borzongató kérdést, közben a plafon felé néztem. Vannak még más lakások is és emeletek is vannak még felettünk. Semmi sem zárja ki annak lehetőségét, hogy gyilkolt egy másik lakásban és csak én képzeltem be azt, hogy Eve lakásán járt.
A válaszában minden szolíd rettegésem életre kel - már ami a nyomozás gördülékenységét jelenthetné. Nehézséget okoz, hogy a támadója nem egyértelműen beazonosított férfi. Az arcának eltakarása ÉS a némasága nem támasztja alá egyik nem jellemzőit sem, így marad a látatlanban való tapogatás - mely nem kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik. Nehézséget okoz, ami valljuk be az én hivatásomban bőven akad. Nem elég az állandó kutakodás és kergetőzés a bűnözőkkel, még meg kell fűszerezni mindazt az állandó életveszéllyel is. Baj, ha könnyebbségre vágyom? Ilyenkor általában abba kell fektetnem minden bizalmam, hogy a technika ördögei valamiféle csodára képesek, és feltűnik egy ujjlenyomat, vagy egy dns folt valahol a helyszínen, ami segít nekünk elkapni a tettest. Bárki volt is a támadója Dr. Renardnak, ahhoz túlságosan kapkodott, hogy elvégezze rendesen a munkát, de eléggé elveszítette a józanítélőképességét és stabil mentális állapotát, ha fegyvert használt. És használt - tehát nem félt attól, hogy gyilkoljon. - Nem tudjuk szűkíteni a kört. Remélem a srácok találnak valamit. Bármit. A kollégák pedig beszéljenek a lakókkal. Bízok abban, hogy a támadója nem volt olyan vérprofi, mint amilyennek most elsőre tűnik. - lágy sóhaj kíséretében nézek végig a környezetünkön, oda szólva egy-két emberünknek, aki jól láthatóan parancsra vár, addig tehetetlen nézelődő csupán. Páran el is indulnak. A fenébe is, hogyan lehetséges az, hogy fényes nappal megtámadnak egy urat, és nincs senki, de tényleg senki, aki ezt észre venné?! Jelentené? Közbeavatkozna?! - Ha a nő nem önszántából ment el, ennél művibb lenne az utómunka. Nem lenne ennyi árulkodó nyoma annak, hogy itt volt. Ha valaki ilyen precíz, akkor még ennyit sem tudtunk volna összerakni. Nehéz megfejteni egy ilyen hiányos és kusza egyenlet megoldását. Azt viszont feltételezem, ha az öcsém haláláról kínálnának bizonyítékot, olyannyira nem érnék rá, hogy még zuhanyozzak is előtte. Futnék azonnal... - vallam be vállat ejtve. Nem mintha az ügy ne lenne elég komoly, inkább csak a tehetetlenségemnek szól lezser stílusom. Rettenetesen idegesítő, amikor egy téveszme neki lendül, talán még elég stabilan meg is áll a lábán és aztán hirtelen falba ütközünk, mert nincs opció a folytatására. Irritáló. Mint informatikusnak az áramszünet. - Ha vannak kamerák rögzítettek mindent. Biztosra veszem, hogy a kollégák már megszerezték az anyagot. Nem tudom, hogy mi történt itt. Az egész zavaros és számomra értelmezhetetlen, túl sok a ha. Az esetek hasonlósága miatt egyelőre nem gondolnám, hogy két gyilkosunk van. Cinkostársak viszont lehettek. Talán összebalhéztak, és most jött volna rendezni a számlát, csakhogy Eve addigra már lelépett. Talán kapott egy hívást, vagy üzenetet, hogy lépjen le, mert a gyilkos most épp rá vadászik. - úgy lépkedem fel-alá, mintha a megfejtés ettől hamarabb tálcán kínálná fel magát. Ehelyett csak teóriákat gyártunk, aminek valljuk be, nem sok értelme van perpillant. S amíg ez történik, az ügy nem halad. Nem tud haladni. Megkérem, hogy ne cselekedjen legközelebb így Dr. Renard. Megviselte volna az egyébként -néha úgy érzem- acélból faragott szívem, ha történik vele valami. - Köszönöm. - csak ennyit mondhatok, amikor eleget tesz a kérésemnek és elfogadja a jelenlétem a további magánakcióihoz. Én sem feltétlen követem minden alkalommal a csorda-szellemet, sőt. Javarészt a magam útján próbálok eljutni a gyilkos lebuktatásáig és ehhez nem kevés kurázsi kell. A férfiban meg van, csak sajnos a bűnözők nem törődnek vele, milyen nagy károkat okoznak, amikor számukra jelentéktelen, de akadálynak minősített embereket potyogtatnak maguk után. Hacsak egy fegyverrel közé és a támadó közé préselhetem magam, legyen. - Nem pazarolnám az időmet arra, hogy rendet tegyek. - prüszkölöm a szavakat, szinte belevágva övébe, de az ábrázata egyáltalán tetszik. Sem pedig, ami a hacsak után következik. Leereszkednek a vállaim és elnyúlnak arcizmaim. Már az utolsó szavai elmosódnak a hátam mögött, ugyanis kifelé indulok. - Máris kérem, hogy kutassák át az épületet! Minden lakásról szeretnék kapni megerősítést, hogy bűncselekmény nem történt. Ha kell, parancsot adok a betörésre. Túl nagy csend, vagy válasz híján rúgják be az ajtót. Elviszem a balhét. - ha vették a fülest, az ajtóból visszanézek gondterhelten Jules irányába. - Remélem az elmélete téves. Ha nem, tényleg két gyilkosunk lehet. - rosszallóan húzom oldalra a számat, majd türelmetlenül nézem, ahogy megindulnak a kollégák. A felsőbb szintek felé haladnak, hiszen az emberünk fentről jött. - Szóval most már Eve után is nyomoznunk kell. Szeretne még a helyszínen maradni? - érdeklődöm. Egyelőre csak annyit hallok a vonal végén, "Itt tiszta.", "Itt rendben.", számokkal megspékelve. - A kamerák rögzítették, hogy a képviselő úr nővére egy férfival ment el az épületből. Közvetlenül Dr. Renard támadója előtt. Méghozzá elég sietve. Alig telt el öt perc a kettő között. Megpróbáljuk beazonosítani, de elég homályos a felvétel. Kopasz, sportos pasi. - motyogja a fülembe, mire csak fintorogva megköszönöm az információt. - Eve egy férfival ment el. Sietősen. A támadója pedig közvetlen utánuk érkezett. Fülest kaptak, hogy jönni fog? - teszem fel a kérdést, ami valószínűleg most nem csak engem foglalkoztat.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
-Talán azok, akik kijöttek a lövések zajára a lépcsőnél jobban szemügyre tudták venni, mint én dulakodás közben. Volt pár lakó, aki kijött a zajra. Ők hívták a rendőrséget, én meg magát. Hátra tett kezekkel hallgattam, amint Jen a tetthely körülményeit és a lehetőségeket latolgatta. Igyekeztem eztán az ő gondolatai alapján valami fonalat felvenni. Az is segített, hogy a kamera felvételekből már többet megtudunk. - Tehát Eve itt tartózkodott a lakásában. Vélhetően a tar, sportos férfival. Kávéztak, ettek valamit. Ez egy nyugodt idilli hangulat. Le is tusolt, vagy tusoltak. Talán az a férfi a párja, vagy a szeretője? Ez logikus lenne. És akkor ott van az a másik férfi. A támadóm. Való igaz, gyanús az egybe esés. Pont akkor mennek el, amikor az a valaki jön. Igen, esélyes, hogy valaki szólt nekik. De ez azt jelenti, hogy valamit tudhatnak, vagy valamelyikük tud valamit, valamilyen módon közük van a történethez, hiszen vélhetően egy gyilkos jött ide ölési szándékkal. Az ajtóra néztem. - Viszont ez magyarázat az ajtóra. Talán azt a látszatot akarták kelteni a támadóm előtt, hogy valaki beelőzte és már rájuk tört valaki. Ez így elég logikus levezetős. Már csak az a kérdés mit tudhatnak Eve-ék és milyen módon keveredtek bele az esetbe azon túl, hogy Troy Callaghan a testvére, akit meggyilkoltak. Továbbá ki volt az a valaki, aki ide jött és engem is megtámadott. Legalább az kiderült, hogy nem történt a házban gyilkosság, az emberek nem találtak semmit, ami erre utalt volna. Remélhetőleg nem is fognak. Még vetettem egy utolsó pillantást a tetthelyre. Már volt egy viszonylag logikus kép, de mégsem teljesen tiszta. Sok a kérdés, sok a kérdőjel, nekem, illetve nekünk pedig csak feltételezéseink vannak. De már az is sokat számít, legalább sejtjük, hogy mi történhetett és miértek egy részét is értjük, de könnyen lehet, hogy az elméletünk megdőlhet még. Több információra lesz szükség és arra próbáltam rájönni azt honnan fogjuk megszerezni. Már nem akartam semmit a lakásból, szóval lesétáltunk a lépcsőhöz és elbeszélgettünk azokkal, akik kijöttek a lakásukból, amikor megtámadott az az alak, de sok okosat ők sem tudtak mondani, hiszen az a valaki jól álcázta magát, de a lakók egyöntetűen úgy ítélték meg, hogy az a valaki egy kb. velem megegyező magasságú férfi volt. Közepes alkatú, olyan, mint azok, akik nap mint nap szembe jönnek az utcán velünk.
Miután elhagytuk a házat Jenre emeltem pillantásomat és átinvitáltam őt a közeli cukrászdába, ahol megvendégeltem őt egy süteménnyel és egy kapucsínóra. Ehhez ragaszkodtam. Kár lett volna még szétválni, ha már így együtt voltunk, akkor maradjon is így, a nyomozók nélküle is elboldogulnak. Nem is voltak sokan, csak pár ember, na meg mi sem hangosan beszéltünk, nem kellett attól tartani, hogy komoly nyomozati titkok kelnek szárnyra. Főleg, hogy mi is félhomályban tapogatóztunk. - Jó lenne tudni Eve-ék hová mehettek, az sokat segítene és ha megtaláljuk őket, elmondhatnák miért történt mindez. De sajnos nem ilyen egyszerű az élet. Maguknak sikerült megtudni valamit Richard üzleti partnereiről, akik érintettek lehetnek zárcsere, vagy riasztó ügyben? Olyan felső kategóriás alakok, mint ez a Troy. Nem feltétlen képviselők, de olyanok, akiknek vélhetően lehet pénzük, vagy kétes ügyeik, akik mondjuk zsarolhatók és "meglophatók", persze nem pénzt lopnának tőlük, hanem információkat és titkokat. Mert gondolom Troy Callaghan sem azért halt meg, mert olyan talpig jóságos ember volt és makulátlanúl élt. Ahogy tudjuk, hogy minden bizonnyal Richard sem egy szentlélek volt.
- Akkor a vallomásukban biztosan szerepel részletes leírás, főleg, ha többen is voltak szemtanúk. Végre valami jó hír! - kedves mosollyal felelem. Igazság szerint tényleg örülök annak, hogy voltak tanuk, mert úgy érzem, teljes ürességben tapogatózunk fel-le kutakodva a sötétben. Nem vettem alaposabban szemügyre a rendőrséget, mikor kiérkeztem - rögtön Dr. Renard társaságába csapódtam, emiatt totálisan elkerülte a figyelmem, hogy a civilek résztvevői voltak-e az incidensnek, avagy csak a szokásos bámészkodás megy. - Igen, nagy valószínűséggel a szeretője, vagy kedvese. Mindegy, minek nevezzük. - legyintek a saját magam kijavítására. - Azt viszont nem értem, ha Eve tud valamit, vagy a férfi, miért nem keresték meg a rendőrséget? Miért nem kér segítséget, hacsak ártatlan és birtokában van nyomravezető információ? - féloldalas, savanyú mosollyal nézek a férfira az oldalamon. - Vagy nyakig benne van, vagy önjelölt igazságosztósat játszik, bármelyik is történik éppen, ostoba húzás a részéről. Talán tényleg gazdagodni akartak a testvére révén... Csak nem sejtette, hogy gyilkosság lesz a vége?! - hangosan gondolkodom, pont mint Dr. Renard. Egymás gondolatmenetébe kapaszkodva próbálunk ép, vagy részben ép történetet írni. Indítékot és közben vádaskodok. A fejem is belefájdul. Irritáló, amikor üres pénztárcával megyünk boltba. Pár percet még a lakásban töltünk, így leválva pedig én is alaposabban szemügyre veszem a helyet. A nyakam nyújtogatom, mint egy strucc, ha kell, vagy pipiskedem, belesek bárhová. A zuhanytárcához lépve, megengedem a vizet - kíváncsiság, mennyire meleg, vagy sem. Hagyom, hogy vékony vízesésben érkezzen a lefolyóhoz, bár túl sokat nem várok tőle - szeretem lejátszani a történteket. A meleg gőz páraként lecsapódik, de üzenetnek nincs nyoma annak falán. Ellenben a tükörképemen feltűnő maszatfoltok, nem egészen kaotikus vonalak halmazai. Szemöldökeim vonala kisimul. - Dr. Renard! - kérem magam mellé, ha másik szobában tartózkodik. És csak akkor bökök oda állammal, ha már megérkezik oldalamra. Az üzenet számomra nem mondd semmit. "Shorewood." - Becenévnek elég pazar. Esetleg egy hely? Félt, hogy lehallgatják? - pillantok a férfira kérdőn. Miközben az épületen kívül tartózkodunk és beszélünk a civilekkel, megkérem Anthonyt, hogy keressen rá a névre, van-e nyaraló, üdülő, panzió, hotel - bármi ezen a néven. Vagy hasolnó. Tehát megtudtuk, hogy férfi volt a támadó. A népesség felére csökkent a lehetséges elkövetők listája. Apránként, de úgy érzem, haladunk.
Lehetetlen lett volna nemet mondani az ajánlatra. Egyrészt, mert éhező gyomorral csak ingerülten vagyok képes létezni, másrészt Jules társasága sokat adott ahhoz, hogy a megfelelő nyugalommal tudjuk kezelni a nyomozást. Arról nem ejtettem szót, hogy aggódom érte - úgy érzem, felesleges anyáskodnom fölötte, de ha arra kerülne sor, hogy úgy dönt, belemászik valamibe ismét, ami efféle veszélyt jelenthet a számára, ott akarok lenni mellette. Egy kissé belefeledkezem a tejszínhabba, amikor beszélni kezd, így bocsánatkérőn megtörölgetem a szám széleit. - Ebben a kategoriában, mindegyiknek vannak titkai. Nem csak pénz, de családi. Szeretők... Felsorolni is nehéz lenne hány luxus otthonba épült ilyen biztonsági rendszer, persze rajta vagyunk, hogy mindenhol szétnézzünk. Mégis, így, hogy Eveék eltűntek, ~ elmenekültek, ha a teóriánk helyes,~ nekem úgy tűnik, valami személyes is állhat a háttérben. Ha a gyilkosunk sorozatgyilkos, biztosan ennyire megválogatná, hogy ismerős körben kövessen el bűntényeket? - a sütimet fedezem fel közben a villa élével. - Elég felkavaró belegondolni, hogy lehet, hogy éppenséggel a gyilkos esett magának. - a levegőben megáll a villám, mikor kissé kihúzva magam nézek fel a férfira. - Nem tudom, hogy... - ekkor a telefonom zenélni kezd. Apró intés a férfi felé - nonverbálisan elnézést kérek - és már emelem is a fülemhez. - Anthony? - szólok bele. - Találtam egy motelt, 68,7 mérföldre van tőled. Érdekes lehet? - mosolyogva pillantok a mellettem ülő férfira. - Dobd át a pontos címet. Szeret utazgatni? - kérdezek rá. Anthony persze tovább trécselne, hallom kérdi, hogy kihez beszélek, de megszakítom a vonalat. Abban bízom, hogy velem tart a férfi.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Miközben a süteményt eszegettem elgondolkodtam én is a sorozatgyilkos lehetőségen. - Nos, mademoiselle, ha a jogszabályt vesszük elő, akkor a hivatalos fogalom szerint minden olyan gyilkos, aki egynél több embert öl meg, az ismétlő gyilkosnak minősül. Az ismétlő gyilkosoknak ugye három fajtáját ismerjük. Vannak a tömeggyilkosok, akik négynél több ember életét oltják ki egy azon helyen. Ez minket nem érint most. Nos, aki egynél több személy életét oltja ki különböző helyeken, azok lehetnek ámokfutók, vagy sorozatgyilkosok. Az ámokfutók azok a gyilkosok, akik különböző helyeken ölnek meg embereket, de nem tartanak szünetet két gyilkosság között, míg a jog szerint a sorozatgyilkos olyan személy, aki egy hétre, vagy több időre szünetet tart két gyilkosság között. Ha a jogszabálynak hiszünk, akkor sorozatgyilkossal van dolgunk, hiszen a két gyilkosság között egy hónap telt el, tehát megvolt a szünet. Ha ámokfutó lenne, akkor egymás után óráról órára, vagy napról napra ölve követte volna el a gyilkosságokat és nem állt volna meg két embernél. A kérdés viszont jogos. A sorozatgyilkosok többsége szexuális indokokkal öl. A legtöbb sorozatgyilkos egyszerű nemierőszak-elkövetőként kezdi, később kezdenek el csak ölni. Persze vannak olyan sorozatgyilkosok, akik pusztán pénzért, vagy az ölés élvezetéért ölnek. A mi esetünkben a szexuális erőszak lehetősége kizárt, ahogy azt sem hiszem, hogy a tettes pusztán az ölés miatt öl, ahogy arra sem látok esélyt, hogy hallucinációk vezette gyilkos legyen, vagy skizofrén. Itt minden bizonnyal gazdasági okok állnak a háttérben. Pénzt, üzleti titkok, vagy ha nem is gazdasági, de minden bizonnyal személyes okok állhatnak a háttérben. A pontos indok még kétesélyes, de mivel tudjuk, hogy a tettes keresett dolgokat a tetthelyeken, minden bizonnyal valami anyagi, vagy személyes vonatkozás lehet a dologban. Talán a cég ügyei. Ha tudtam volna beszélni Richard helyettesével, Nick Haywarddal, talán már okosabb lennék. De nem így történt. Gondolom ön is tisztában van vele, hiszen tanulnia kellett róla, de azért elmondom, hogy a sorozatbűnözőknek három csoportja van. Vannak a megfontolt bűnözők, az ösztönös elkövetők és vannak a vegyes típusú elkövetők. Ha jobban belegondolunk, akkor felfedezhető némi összefüggés az elkövetett bűntett és a bűnöző típusa között. Hiszen a szexuális bűnözők javarészt ösztönös elkövetők, hiszen a nemi vágy és a belőle fakadó pszichés késztetés vezérli őket. Tekintve, hogy jelenleg most éppen mi maga a bűntett, és mik a jellemzők, kik az áldozatok, akkor rájöhetünk, hogy egy megfontolt bűnözővel van dolgunk, aki sorozatgyilkos. Eddig tiszta sor. Most pedig nézzük a viktimológiát. Az áldozatok profilját. A jogszabályban az áldozatokat három csoportba soroljuk: Magas, alacsony és közepes kockázatú áldozatok. Ezt az alapján állapítjuk meg mennyire vannak kitéve az adott áldozat-kategóriák egy adott gyilkos típusnak. Ha egy olyan gyilkosról beszélünk, aki nemi erőszakot követ el és aztán öl, akkor a prostituáltak és a könnyű vérű, éjszaka dolgozó lányok egyértelműen magas kockázatú áldozatok, hiszen a gyilkos többségében ilyen nőkre vadászik, így őket könnyen el tudja ragadni. A mi gyilkosunk más, ő más áldozat típusokat választhat ki. Politikusok és üzletemberek, ha Callaghanből és Richardból indulunk ki. A gyilkos nem kis kockázatot vállalt ezzel a tettével, de egyelőre megúszta. Most pedig koncentráljunk akkor a modus operandira, azaz a tettes munkamódszerére. Vezessük le logikusan, most nyugodt körülmények közt, tiszta fejjel tudunk beszélni. Vegyük sorra: Mit vizsgál a hivatalos jogszabály? A bűntett helye?Az áldozatok ingatlanja. Behatolás helye és módja?A főbejárat ajtaja, de a zárt nem törték fel. Riasztót kiiktatták. A bűncselekmény közben használt eszközök?A kés, amit a gyilkos használt és vélhetően egy kulcs a zárhoz, hacsak nem maguk az áldozatok engedték be a gyilkost. A bűncselekmény helyszínéről elvitt tárgyak? Ezt nem tudjuk még. Milyen napszakban történt az eset?Éjszaka. Milyen alibivel rendelkezik az elkövető?Még nincs gyanúsítottunk. Vannak-e cinkostársai az elkövetőnek?Szerintem vannak. Közlekedés módja a helyszínre és onnan el?Bizonyára autó. A bűncselekmény szokatlan vonásai?A zene, a fekete tulipán otthagyása, világító lámpák, ujjnyomok hiánya és a többi... Akkor most ezt rakjuk össze és nézzük meg mit kapunk. Az áldozatokat a saját házukban ölték meg, vélhetően kulccsal jutottak be az éjszaka közepén, a riasztót kikapcsolták az adott kóddal. A gyilkos biztos, hogy ismerte az áldozatokat, hiszen tudatosan választotta őket, az áldozatok között is van kapcsolat, a gyilkossal is kell, hogy legyen. Volt kulcsa, ismerte a riasztó kódját. Éjszaka ment oda, tehát nappal nem volt rá lehetősége. Szerintem azért nem nappal ment, mert akkor nem tudta volna az adott kompozícióban megölni őket. Nem azért nem ment, mert dolgozott, vagy mert félt a lebukástól. A házukban akarta őket leszúrni, bekapcsolni a zenét, lámpákat kapcsolni, otthagyni a virágot, meg a többi. A tettes kényszeresen ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz. A tetthely körülményeihez. Valami kellett neki a házból, de mivel pénzt nem vitt el, bizonyára vállalati iratok érdekelték, vagy személyes jellegű iratok, fényképek, bármi, ami ilyen típusú tárgy lehet. Biztos van cinkos társa, és szerintem az a személy lehet, aki megtámadott engem. A mi gyilkosunk nem ilyen meggondolatlan, nem ilyen óvatlan és nappal nem követ el bűntettet. Az a valaki az ő társa lehet. De lehet tévedek és az, aki megtámadott független a mi gyilkosunktól. Abban viszont biztos vagyok, a tettes autóval volt. A motor túl hangos lenne, a zaja felverné a lakókat ott éjszaka az ablakok alatt, gyalog pedig nem lehetett, hiszen a környékről hamar el kellett, hogy tünjön. A tettes előre tervez, megfontolt és módszeres. Tudatosan választ áldozatokat, a saját köreiből gyilkol, mindezt olyan profin, hogy egyelőre még nem irányult rá a figyelmünk, tehát nem szoros kapcsolat van köztük, csak ismeretség, vagy üzleti kapcsolat, de nem barátság és nem rokoni kapcsolat. Intelligens tettes és körülményes. Az ilyen elkövetők szinte minden esetben tanult, jól szituált, magas beosztású emberek. Mindem bizonnyal vagyonos is, tágas baráti körrel, elit kapcsolatokkal, jó alibikkel. Tudja, tipikusan az az ember, akire utoljára gondolna és akiről még a bíró is nehezen hiszi el, hogy ilyet tenne... Mivel Troy házában Richard zárja és riasztó rendszere működött, bárki is ölte meg őt, Richardtól kellett megszereznie a riasztó kódját és a zár kulcsát. Illetve, ha nem is a kódot, mivel azt lehet Troy állította be és talán Richard nem tudhatta, de Richard tudhatta azt a gombkombinációt, ami kikapcsolhatta a riasztót, illetve a riasztó egyéb kikapcsolási metódusait. A gyilkos biztosan ismerte Richardot, mindent tőle tudott-kapott, de valamiért őt is megölte. Talán, hogy ne beszéljen, ne tudja feldobni. Itt most több lehetőség is van. Talán nem lesz több gyilkosság, mivel Richard már nem tud kiadni semmit a kezei közül. Vagy lesz több gyilkosság, mivel Richard még a halála előtt kiszolgáltatott még több kulcsot és kódot. Ez attól függ mik a gyilkos szándékai. Miért öl? Csak Troy érdekelte és annak közössége, azok, akik Tory-al kapcsolatban állhatnak, mint mondjuk Eve? Vagy másoktól is meg akar szerezni dokumentumokat? Akkor lehet később a megszerzett dokumentumokat majd pénzre próbálja megváltani. Nehéz kérdés, sok a lehetőség... Jómagam is bekaptam pár falatot a süteményből, majd a kapucsínóba kortyoltam és hallgattam Jent, amíg a telefon meg nem szakította elmélkedését. - Ami azt illeti szeretek, igen. Csak nem áttörés van? - kérdeztem üde mosollyal, hiszen mindig öröm, ha valami új információ lát napvilágot.
Kedves, szelíd mosollyal hallgatom a férfit, eközben pedig eszegetem a süteményt és kortyolgatom az italt. A perifériámon érzékelem a mellettünk elhaladó embereket, időnként megnézem őket magamnak, egyébként a férfira koncentrálok. Nem szólok közbe, eléggé belemerült a beszédbe, hagyom kibontakozni. - Nem gondolt még rá, hogy előadó legyen? Mármint egyetemeken. Vagy az újoncaink is értékelnék Önt. Csapatépítők? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. - Nem szeretek a jogszabállyal foglalkozni, ezért kérem, ne vessen meg. Az elmélet az elmélet, a gyakorlat pedig gyakorlat. Számomra ezek csak leírt teóriák és a valóság háta mögött oly kevésszer van bizonyíték ezekre az elvekre... Én legalábbis ritkán találkozom velük. Ha három, vagy annál több gyilkosságot követne el, nevezhetnénk sorozatgyilkosnak. Most azonban még csak az ettől való félelem motívál bennünket. Szándékos emberölés... Abban egyetértünk, hogy készült rá, de a figyelemfelhívó produkciói és kellékei miatt én nem gondolom, hogy csak és kizárólag gazdasági okokról beszélhetünk. Ha mindenképpen üzleti háttér lenne, fejbe lővi őket és kész. Ez az általános séma. Ha pénzről van szó, nem szoktak ekkora pompát csapni köré. Nem, ő meg akarta mutatni magát. - vállat ejtek, bár lehetséges, hogy én vagyok realista. Pályafutásom alatt kevés igazán ravasz bűnözővel volt dolgom, az egyikkel már kapcsolatba léptem, a másikukat pedig évek óta üldözöm. - Hamarabb gondolnék személyes, érzelmi indítékra. Ezeknek az embereknek már a kezdetektől problémás háttereik vannak. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy sértettnek érzi magát velük kapcsolatban valamiért. Vagy egyszerűen csak az üzleti kapcsolat közöttük merő véletlen. Én ezt sem zárnám ki. Virágot, fényt és hangzavart nem hagyna, ha csak a pénzükre pályázna. - az utolsó falatokkal játszadozom. Meglehet, nincs nevem a szakmámban és hozzá képest nyuszifüle vagyok a vászonképen, ami minket ábrázol, de láttam már gyilkosokat és el is kaptam párat. A magam hozzáállásával, megérzéseivel, és nézeteivel. És sok esetben - természetesen nem mindig -, de a látszat megcsalt. - Én nem zárom ki a lehetőségét, hogy a gyilkossal találkozott. Nem tudjuk, nem láttuk hogyan öltözködött, amikor megölte Callaghant és Richardot. Ha csak felderíteni jött a zárat, a helyet... És mi van, ha semmit sem vitt el? Tudjuk, hogy pénzt sem. Lehet, hogy bosszút állt valami miatt? Vagy a jövendő zsákmányt látta a meggyilkolásukban?! De ha valaki már nyakig benne van egy ilyen sunyi dologban, mi a francnak kockáztatná ezt emberöléssel? Tartom az elméletem, hogy érzelmi alapon döntött. És talán Eve is emiatt került célpontba, ha egyáltalán az. Lehet, hogy csak vakációzni indult, mert annyira megtörte a gyász... A gyilkosunk pedig keresi a következő áldozatát, ha lesz neki. Nem is tudom Dr. Renard. Bárcsak bele tudnék bújni kaméleonként minden bűnöző fejébe. Olyan nehéz belelátni ezekbe a torz koponyákba. Emiatt is vannak tanácsadóink, viselkedéselemzők, igazi mentalistáink. Különben hasznos segítők! Ha minden kötél szakad. - habár szoros kapcsolatra adó bizonyítékot nem találtunk, talán Eve majd beszél róla, volt e kapcsolat az áldozatok között, lehetett-e. Én sem reklámozom egyetlen barátom nevét sem, erre jó okom van. Talán nekik is megvolt. Könnyed mosollyal bólintok a kérdésre, ámbár egy puha grimasz társul mellé. - Talán tudjuk, hol lehet Eve és a partnere. Csak találgatás, lehet semmit nem találunk ott. Készen áll egy körülbelül másfél órás kiruccanásra? - érdeklődöm, s miközben fizetünk, ha már mindketten elfogyasztottuk a rendelésünket, elmondom, miért kérdeztem.
Az autóba ülve megpróbálok barátságos hangulatot teremteni közöttünk. - Sűrűn fordul elő, hogy nyomozásokban vesz részt? - igazság szerint őszintén érdekel a válasz. A korára való tekintettel, és mert a személyiségének varázslata alá kerültem. Mint bárki, aki találkozik vele. - A családja nem nézi rossz szemmel, hogy ilyen veszélybe sodorja magát? Bocsánat, ha indiszkrét a kérdésem. Ha nem szeretne, kérem, ne válaszoljon. - az utra figyelek, hébe-hóba pillantok utastársam felé. Természetesen egyáltalán nem veszem zokon, ha úgy dönt, nem társalog, nem beszél a magánéletéről. Nem kötelessége. De mivel idegen voltunk, és leszünk ezután a nyomozásunk után is, nem hiszem, hogy tartania kellene bármitől is - hiszen a kapcsolatunk mondhatni csak alkalmi. - Én őszintén mondom, hogy nem tudom, képes lennék e életem végéig bűnözők után szaladgálni. Elég fárasztó és megterhelő. - beszélek helyette is, de mindössze csak ennyit. Ha nem elegyedünk társalgásba, azt sem bánom. A csend szívélyesen fogadott vendégem minden utazásom során.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
- Kaptam már rá ajánlatot, de úgy hiszem, hogy hosszú távon nem nekem való a tanári pálya. De volt már, hogy egy-egy alkalmat elvállaltam, mint előadó. Azzal nem volt gondom. Azt már egyből leszűrtem, hogy nézeteink nem azonosak. Már csak azért sem, mert én a jogi könyvekre alapozok és jogszabályokra, ő meg a megérzéseire és tapasztalataira. Ezt bizonyítja az is, hogy míg a hivatalos fogalmakban a sorozatgyilkos már két gyilkosságnál kezdődik, a rendőrség és az FBI is csak három gyilkosság után ismeri el. Sok dologban különböztünk, de céljaink azonosak voltak és remekül tudtuk egymást inspirálni. Az én elméleteim adtak neki ötleteket és segítették a gondolkodását, míg ez fordítva is igaz volt. Inspiráltuk egymást és segítettük a másik gondolkodását, hogy újabb és újabb elméletek, elgondolások szülessenek. - Én egy szóval sem mondtam, hogy pénzről van szó. A gazdasági okok között nem csak a pénz bújik meg. Én az első perctől kezdve mondtam, hogy itt nem a pénzről van szó. Állhatnak a háttérben céges iratok, könyvelések, kompromitáló anyagok, technológiai tervek és még sok más is. De való igaz, a gyilkosság körülményei is... furcsák. Valóban nem hétköznapi körülmények. Én viszont azt kétlem, hogy érzelmi alapon ölt. Ha belegondolok eddigi eseteimre és tárgyalásaimra azok, akik érzelmektől fűtve ölnek, azok más körülményeket építenek. Több késszúrás az indulatok miatt, agyonverik a másikat valami tompa tárgyal, vagy mérgeznek és nem szoktak sem zenét kapcsolni, sem éjszaka lámpákat. Az érzelmi alapú gyilkosságok gyakran hirtelen ötlettől vezérelve buknak ki, egy hirtelen indulat, vagy, mikor teljesen csordultig telik a pohár és a feleség az alvó férjet halálra szúrja. De az ilyen esetekben több késszúrás is van, ráadásul a mi gyilkosunk rögvest a szíve közepébe adta a döfést. Halál pontos volt. De szokták, hogy halálos dózisú mérget adnak be az áldozatnak. Mondjuk gyógyszert. Ez leggyakrabban női módszer szokott lenni. Persze vannak kiugró példák is, de nekem ez túlságosan megrendezettnek tűnik és túl sok a véletlen benne. És tudjuk, ha túl sok a véletlen, akkor az nem véletlen. Nem zárom ki, hogy közre játszik az érzelem, de nem az az elsődleges indíték. Viszont abban is igaza van, hogy a gyilkos meg akarta mutatni magát. Átvitt értelemben. Ezért is rendezte meg a tetthely körülményeit. Elgondolkodtam azon, amiket Jennifer mondott. Végtére is érdekes és elgondolkodtató volt az okfejtése. - Hm... ez igaz. Talán csak megrendezte a rablást is. Talán csak azért forgatta fel a fiókokat és szekrényeket, hogy látszatot keltsen. Erre nem is gondoltam - ismertem el. Annyira el voltam foglalva más elképzelésekkel, hogy ennyire egyszerű elképzelés hirtelen nem jutott eszembe. Talán csak túlgondoltam.
Megpróbáltam fejben eljátszani az eseményeket, de közben kommentálom is Jennek. - A gyilkos az éjszaka közepén ellátogat Richardhoz. A kapott kulccsal kinyitja az ajtót, a kulcsot elteszi és a kapott riasztókiiktató módszerrel bejut. Ez ideiág stimmel is. De mi történt ezután? Ha a gyilkos közvetlen alvás közben ölte volna meg őt, akkor az ágyban fekve találtunk volna rá, de Richard az ágya mellett volt az éjjeli szekrénynek dőlve. Bizonyára a tettes elsőnek fényeket kapcsolt és bekapcsolta a hangos zenét. Erre Richard felébredt, a gyilkos pedig leszúrta, amikor kikelt az ágyából, utána pedig áttúrta a lakást. Ha keresett valamit, akkor azért, ha nem, akkor azért, mert azt a látszatot akarta kelteni, hogy azért ölt meg valakit, mert lebukott "rablás" közben. Ha az indokokat kezdem keresni... elég sok oka lehet annak, hogy megöljék, úgy, ahogy Callaghannél is. Úgy vélem, ha érzelmi alap, akkor nem egy szerető lesz, vagy ex feleség. Inkább valaki, akit félre állítottak. Gondolkozzunk. Ki lehet az, aki egy üzletember és egy képviselő közös partnere lehet? Ha erre rájövünk, rájövünk arra is, ki a gyilkos. Mert tartom magam ahhoz, hogy a gyilkosnak olyan valakinek kell lennie, aki jól ismerte őket. És milyen jelentősége lehet a zenének és a tulipánnak?
Elővettem telefonom, majd megkerestem a youtuben az említett zenét, amit Richard lakásán kapcsolt be a tettes és tette ismétlésre. Igyekeztem minden figyelmem a zene szövegének szentelni. Próbáltam kiemelni belőle azokat a részeket, amiknek jelentősége lehet. "We've only just begun to live White lace and promises"
"Before the rising sun we fly So many roads to choose"
"Watching the signs along the way Talking it over, just the two of us"
"And when the evening comes, we smile So much of life ahead We'll find a place where there's room to grow"
"Working together day to day, together, together" A zene érzelmi töltetűnek tűnt, mintha a gyilkos egyfajta üzenetnek hagyta volna ott a Carpanters egykori nagy slágerét. Abban minden bizonnyal igazam volt, hogy a gyilkos jól ismerte áldozatát, áldozatait, de úgy tűnik Jennifer is beletrafálhatott azzal, hogy a gyilkost érzelmek vezérelhették. Bárki is tette, elég egyedi tetthelyet hagyott maga mögött. Létezne, hogy valami szerelmi háromszög legyen, vagy valami szokatlan leszámolás? Elég érthetetlen nekem még kicsit az eset, de már sok benne a tiszta folt. - Mademoiselle... lehet mégis önnek lesz igaza?
Miközben a kapott cím felé autókáztunk apró mosolyt csalt az arcomra Jennifer beszélgetéskezdeményezése. - Nos, nem annyira sűrűn, mint az egyesek hinni szokták, de elő szokott fordulni, hogy pár nyomozásba belekeveredek. De nem ez a fő profilom. Csak hiszek az igazságszolgáltatásban és abban, hogy a bűnösöknek egyszer bűnhődniük kell. Szeretek tenni érte, hogy ez megtörténjen. A családra utaló kérdésre egy kis ideig nem válaszoltam, de végül rövid gondolkodás után tömören azért feleltem. - A szüleim már évek óta elhunytak, a testvéreim pedig a szülőhazánkban élnek. De nem néznek rám ferde szellem és nem aggódnak értem. Mindenki mást csinál. A húgom orvos, az öcsém meg ügyvéd. Segítjük egymást, ha úgy hozza a sors. A fiam meg... az anyjával él - feleltem tömören. Elég érzékeny téma volt a család, de nem akartam válasz nélkül sem hagyni, ha már ilyen kellemes viszonyt alakítottunk ki egymással. Az viszont meglepett, hogy ő úgy érzi nem lenne képes ebben a szakmában megöregedni. Pedig olyan valakinek tűnt, akiből kinéztem volna, hogy az FBI-tól menjen nyugdíjba. De az is lehet, csak most érzi így, mert a nyomozás enyhén mély ponton van. - Nos... szerintem még elég fiatal ahhoz, hogy korai legyen ilyen kijelentéseket tennie.
Halovány a mosolyom, üzenete mégis világos és érthető: "Micsoda pazarlás." Rengeteg ifjú tanulhatna tőle, bevallom magam is szívesen végig hallgatnám, hogyan vezeti le és adja elő gondolatmeneteit egy, vagy több előadás keretében. Az ismeretségünk friss, szinte még ropogós, ennek ellenére bűvkörébe ejtett a tudása és az a tapintható alázat, mely oly' sokakból hiányzik. (Belőlem is. Sokszor inkább tűnök egy makrancos hercegnőnek, mint szigorúan és komolyan vehető egyszemélyes rögtönlefegyverző haditestületnek.) Minden puha nézeteltérés és véleménykülönbözet dacára két kézzel kapaszkodom Dr. Renard jelenlétébe. Nem csak azért, mert személyes résztvevője - és talán újabb célpontja - az esetünknek, de a meglátásaira szükségem van. Egyetlen elemző embert voltam képes elfogadni magam mellett egész életem során, és azt hittem többé már nem is leszek rá képes, mert mindannyian őrá emlékeztetnének, s akaratlanul hasonlítgatnám minduntalan hibáik, erényeik őhozzá. Kellet ez a két év érzelmi lehűlés. Talán abszurd és szentimentális gondolatfoszlány, de egy pillanatra most is eszembe jut, mintha egy idősebb változata társaságában nyomoznék. Azokból az időkből kölcsönöz nosztalgikus biztonságérzetet, melyektől törékenyebb aligha volt számomra. És mégis, egy hátsó fuvallat fejemben másról sem játszik elkeserítő dallamot, hogy talán ő is épp ilyen kifinomult nyomozóként tengeti majd ezen időszakát életének. - Ne értsen félre, számomra minden gondolata kincset ér. - derűs mosollyal prüszkölöm ezeket a szavakat. Sosem sérteném meg azzal, hogy a magam tudálékosságát emeljem piedesztálra. Ettől érettebb, tisztelettudóbb vagyok. Belátom, ha nálam okosabb emberrel sodor össze a szél, ki minek nevezi vallása, hite szerint. - Tényleg sok a véletlen. Elég kaotikus is az egész. Mit gondol, nem lehet, hogy a kora játszik közre? Vagy csak tapasztalatlanság? Hirtelen sokkot kapott és jött vele a káosz? Egy megtervezett gyilkosság valósággá válása is okozhat komoly traumákat. Mi van, ha ezért tűnik rablásnak? - hangosan teszem fel további boncolgatásra várakozó kérdéseim, melyeknek talán semmi létjogosultságuk ebben az esetben. - Csak találgatok én is... - sóhajtok mélyről, mielőtt hátradőlnék a székemen. A kettőnk gondolatmozaikjaiból összeálló kép egyre bizarrabb és nehezebben megfejthető számomra. Mindazonáltal hálás vagyok a jelenlétéért. Tudom, hogy számos kolléga dolgozik az ügyön - fontos ldozat, mindig előbbre való -, de azt gondolom, forró nyomon vagyunk. És bátorít, duzzasztja a kreatívitást bennem, hogy nem vagyok egyedül. Ezúttal nem. Pár perc csend eltelik, mire összefoglalom mi zajlik le a fejemben perpillanat. - A dalszöveg, ha jelentéssel bír, bizonyára az érzelmi háttérről beszél. De mondja, ha ön valakire haragudna, teszem fel jó okkal, biztos, hogy így... - megnémulok és csak azután dőlök ismét előre a székem háttámlájától, mikor lelkesen beszédbe kezdek. - Ha van érzelmi alapja, mi van, ha nem is a nagy világnak szólt a zene és a virág? Mi van, ha nem nekünk üzent a gyilkos, hanem a következő áldozatnak? Eve lakásán is talált egyet Dr. Renard. - talán semmi értelme annak, amit mondok, mégis felkarol a buzgó tajtékzásom emiatt a teória miatt. Nem tudom kizárni a lehetőségét ennek, miután az előttem ülő rávezetett.
A motor lágy dorombolása alattunk és a halkan szóló rádió egyvelege mellett késztetést érzek rá, hogy beszédbe elegyedjkünk. Nem szándékozom két térddel belegázolni a múltjába, de mindenképpen és határozottan szeretnék érdeklődést mutatni irányába. Főként, hogy partnerként tekintek rá. - Tiszteletre- és csodálatraméltó hozzáállás. - mosolyom felfelé ívelő. Szeretném hinni, hogy később majd' rendeződik az életem és egy meghitt otthon vár (párban, vagy magányomban) de letett fegyverrel és jelvény nélkül. Nyilvánvalóan a múltamra való tekintettel sosem leszek teljes biztonságban, hiszen hallottunk már bosszúálló elkövetőkről, akik a szabadulás utáni első pillanatban sem vágynak másra, csak hogy fejbe lőjjék azt, aki őket cella mögé juttatta, avagy a csemetéjük. - Bocsáson meg, nem akartam tolakodni. - kedves mosollyal révedek előre, hogy az utat figyeljem. Nem hagy hidegen sem az érzelmi töltet, mellyel szeretteiről beszélt, sem az, amit elmondott. - Nekem is van egy testvérem, egy húgom. - kerestem a közös kapcsolódási pontot, de ennél tovább nem jutottam. A férfjemről nem szerettem volna beszélni, róla soha nem beszélek. - Igen, tudom, hogy igaza van. Ez csak önmarcangolás. - kedvesen jegyzem meg. - A legutóbbi incidens megviselt. Miattam veszélybe került a húgom, és azóta is szüksége van külső segítségre. Talán nekem is kellene egy mankó, amire támaszkodhatok. Előtte is értek már hasonló atrocitások és tudom, hogy ezekből építkezhetünk, de vajon meddig tart az igazságszolgáltató robot és hol kezdődik az érzékeny ember? - újabb sóhaj bukik fel belőlem. - Ha a hivatásom fegyver, amit a testvérem felé fordíthatnak,.. De persze egyelőre eszembe sincs letenni a jelvényemet. - vallom be. Inkább csak a gondolat foglalkoztat és kerülget keselyűként a fejem fölött. A valóság az, hogy bármennyire is igyekszem, szemben úszom a bűnöző-árral, aminek sosem lesz vége. És persze, hogy a kar és a láb feladja idővel...
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Eljátszottam a gondolattal, hogy a gyilkosunkat esetleg az életkora befolyásolhatta ilyen irányba, ám ezt az első pillanatban el is vetettem. Az már viszont érdekesebb gondolat volt, hogy a gyilkos előre megtervezett mindent, később pedig megvalósította és nem számolt azzal, hogy a valóságban mivel jár egy gyilkosság. Az ilyesmi valóban nagy sokkot tud okozni, nyomot hagy az emberben. Sokan nem gondolnak bele mekkora teher lehet egy gyilkosság, mekkora hatással lehet az emberre. De mégis mitől tűnne ettől rablásnak? - Hát nem tudom, Mademoiselle Adler. Nem tudom. Túl sok a lehetőség. De nem zárhatjuk ki ennek a lehetőségét sem. A zene elemzésébe kezdtünk, elmondtam a véleményem, közben Jen is kifejtette sajátját. - Ez igaz, de Troy lakásán nem volt. Vagy csak nem vettük észre? - gondolkodtam el, majd hátra dőltem. - Na várjunk. Akkor vegyük úgy, hogy a virággal üzent Callaghannek, a zenével pedig annak, akit Callaghan után szeretne megölni? Akkor nem is az áldozatnak vagy önöknek, esetleg nekem szólt a virág, hanem Troynak és a zene is arra a valakire utalás, akit meg fog ölni? Ez elég hihetőnek hangzik. De nem tudjuk kinek szólhat. Ha ismernénk a feltételezett gyilkos ismerősi, baráti körét, akkor tudnánk profilozni és leszűkíteni a kört. De így vaktában tapogatózunk.
Miközben a kocsiban ültünk és hallgattam őt, akaratom ellenére előbújt belőlem a "terapeuta", aki azokon szokott segíteni, aki szociális, vagy magán jellegű tanácsokért szokott hozzám jönni. Persze itt most ingyen dolgoztam. - Mon Chere. Ön nem jól látja a dolgokat. Nincs olyan, hogy igazságszolgáltató robot, maximum gúnynévként. Minden nyomozó érzékeny ember. Ha nem lennénk azok, akkor nem csinálnánk. Azért csináljuk, mert érzékenyek vagyunk. Megvisel minket a bűnözés, a halál és ez motivál minket, hogy elkapjuk a tettest. Ha érzéketlen robotok lennénk, akkor az ilyesmi nem érdekelne minket és nem motiválna minket semmi, hogy azt tegyük, amit a szívünk és a jog megkövetel. Amikor bemegyünk egy tetthelyre és látjuk a halottat, akkor is érzünk. Bánatot a halál miatt, együttérzést a rokonok felé, haragot a gyilkos felé. Ki éppen mit és ki iránt. És ez adja nekünk a motivációt és az erőt, hogy újra és újra munkába álljunk - mondtam és közben vállára tettem a kezem. - Szóval ne mondjon butaságokat. Nincsenek robotok, csak olyan emberek, akik ezt hiszik. Talán maga is csak azért hiszi, vagy gondolja így, mert nehezen tud rendet tenni az életében, nehezen tudja kategorizálni mikor-milyen szerepben van. Sokak megzavarodnak. Bemegyek dolgozni, ott éppen a hivatalnok szerepében vagyok, de mikor elmegyek sörözni a barátokkal, akkor a barát szerepben, otthon anya szerepben, a férjemmel kettesben feleség szerepben. És még lehetne sorolni. Az emberek olykor belezavarodnak, főleg, ha sok a szerep. Nem ismerem önt régóta, de nem hiszem, hogy pusztán zavarodottság áll a háttérben a túl sok szerep miatt. Úgy hiszem, hogy inkább érzelmi vállság áll a háttérben. Túlságosan fél attól, hogy a hivatása egyszer visszacsap és ez mérgezi a magánéletét, illetve a családi életét, viszont a hivatását is mérgezi a gondolat, hogy az lebeg a szemei előtt vajon mikor kerül valaki veszélybe azért, mert ön nyomozó, továbbá görcsösen azon retteg hány ember fog még meghalni, mert nem kapja el időben a gyilkost. Túlságosan a szívén viseli az emberek sorsát. Nem azt mondom, hogy arra kell gondolnia, hogy nem menthet meg mindig mindenkit - még ha ez így is van -, hanem azt mondom, nem szabad túl sokat marcangolnia magát. Ez nehéz, tudom jól. Mi mind azért dolgozunk, hogy életeket mentsünk és félünk attól, hogy nem tudunk úgy teljesíteni, ahogy kéne, hogy elbukunk. Féltjük azokat, akik közel állnak hozzánk. De gondoljon bele, hogy ez nem csak a saját hivatása miatt van. Egy ügyvéd, egy bíró, egy ékszerész hozzátartozói is lehetnek célpontok, de akár egy egyszerű bolti eladó húga is lehet egy gyilkos célpontja. Például Ted Bundyé, bár ő már nem él... De ez csak egy példa akart lenni. Gyilkosok mindig voltak, vannak és lesznek is és egyetlen ember sincs, aki ne lenne potenciális célpontjuk. Nem hibáztathatja magát, sem pedig a munkáját, hiszen millió egy embert ölnek meg. Ez nem jó dolog, bár ne így lenne, de ha minden áldozat rokona magát és a munkáját okolná, hová jutnánk? Persze vannak kivételes esetek, igen. Van, amikor tényleg egy gyilkos tudatosan, bosszúból szemeli ki mondjuk egy nyomozó fiát és támadja meg, de, aki ezt a munkát vállalta, az vállalta a kockázatokat is és a gondolattal együtt kell tudnia élni, hisz ha más lenne a hivatása, akkor is meg tudná valaki találni. Egy bíró lányát is megölheti egy elítélt embere, rokona. Egy ékszerész, vagy bankár valakijét is megölheti egy rabló. De még egy óvónő hozzátartozói is lehetnek célpontok, mindegy ki-ki kicsoda, a gyilkosok meg tudnak találni. Azt kell elfogadni, hogy a halál az élet része, a gyilkosok is az életünk részei, köztünk járnak és nincs ellenük biztos védelem, nincs ellenük biztos megoldás és mindenki potenciális veszély. Ennek nem maga az oka és nem egy robot. Maga egy érzékeny ember a munkában is és a magánéletében is és pont ettől emberi. Ez segíti magát, hogy jó ember legyen. De ön még nem tudta el fogadni, hogy a halál az élet velejárója és az erőszak és a gyilkosság a társadalom része és nem feltétlen lehet tenni ellene. Tudom, nem illik ilyennel viccelni, nem is annak szánom, de még a hősök sem tudják mindig megmenteni az embereket, sem a szeretteiket. De nem csak az emberi társadalomban van jelen. Ez ott van az állatok világában, a baktériumok világában, mindenhol, ahol az élet kialakult. Sosem fog tudni megnyugodni a lelke, ha nem tud megbékélni ezzel. Ha el tudja fogadni, hogy nem lehet mindenható, akkor higyjen nekem, sokkal nyugodtabb élete lesz. Mert addig, amíg nem tud megbékélni ezekkel a gondolatokkal, az élete örökké rettegés lesz és a hivatása előbb utóbb a legfélelmetesebb mumusává fog válni - mondtam és végül elhallgattam. Őszintén nem tudtam ezzel segítettem-e vagy csak még mélyebbre zuhant általam, így elég erősen zavarba jövök és inkább félre pillantok. Lehet erős voltam, lehet durva, nem tudtam. Lehet pont nem tőlem számított ilyesmire, de ez csak úgy kiszaladt a számon. - Én... sajnálom, lehet nem kellett volna így beszélnem...
Szomorú, nyomasztó sóhaj a feleletem a férfi szavaira. Egyetlen reményforrásom, hogy Eve ott lesz azon a címen, ahová éppen tartunk. Máskülönben időpocsékolás és kerék koptatás csupán. Ami be kell látnom a munkám hozadéka. Ettől függetlenül persze - az ügy miatt főként - nagyon bízom benne, hogy forró nyomon járunk. - Talán Eve választ ad majd a kérdéseinkre. Őszintén remélem, hogy ott találjuk Dr. Renard. - vállat ejtek szelíden. A hajsza izgalma egy ekkora gödörben nem éppen lelkesítő. Sőt, egészen motíváció-vesztettnek érzem magam. A kitartásom hűséges társam ebben a kaotikus és irritálóan homályos esetben.
Megfeszített agymunkával próbálok figyelni minden szóra, kérdésre, elemzésre, amit válaszképpen kapok tőle. Zsigeri erővel kell elfolytanom a sóhajtást, ami szívről jövő. Tudom. Tudom és igen, igaza van. - mondanám és csapkodnám beszéde alatt időnként a kormányt. Ehelyett némán ücsörgök és a vezetésre terelem minden koncentrációmat.
Túlságosan a szívén viseli az emberek sorsát. Nem azt mondom, hogy arra kell gondolnia, hogy nem menthet meg mindig mindenkit - még ha ez így is van -, hanem azt mondom, nem szabad túl sokat marcangolnia magát.
Két éve szüntelenül marcangolom magam valami miatt, amit a heves és türelmetlen természemnek köszönhettem. Nyilván ez így eléggé lefaragott és hamis nézőpont, mert nem csak énhiba csúszott ebbe a jelenségbe. Sorsfordító csapásként ért a változás és a hűvös jelenlét, ami a megszokott melegséget, védelmet és oltalmat jelentette nekem. Egy hazugságra és vádló gyanakvásra építettem a boldogságomat. Tudom, tudtam, hogy Wyatt épp ugyanolyan veszélyben van minden pillanatban, mint én, de a rószaszínnek csúfolt érzelem és a mellette érzett magabiztosságtól azt éreztem, legyőzhetetlenek vagyunk; még akkor is, ha egy-egy golyó, vagy ütés eltalált bennünket és persze teljesen tudatában voltam, hogy bármikor vége lehet, de erőt adott akkor is, amikor kételkedtem. Most? Most cudarul ért a valóság és szembe fordított a tükörrel, lássam mi zajlik körülöttem. Egy üres, színtelen, fakó háttér és a nő középen, aki fegyverrel hadonászik és hozza magával a húgát. Amelia elrablása és a vele történtek felnyitották a szemem, hogy igen, sebezhető és gyenge vagyok és minden általam elkapott bűnözőnek lehet egy testvére, barátja, rokona, aki elkapja, bántja, vagy... Millió opcióval. De. A mellettem ülőnek komplett igazsága van abban, hogy egy tőlem független rendbontó is bánthatná a húgomat. Én pedig azzal, amit csinálok, csak lefabrikálom a számát a potenciális jelölteknek. A vonakodása ébreszt rá, hogy nem válaszoltam egyáltalán arra, amit mondott. Sértőnek nem gondoltam, bár egyébként is igaz rám; a sértődékenységet csak hírből ismerem. - Ó, nem, nem. Kérem. - közelebb eső kezem elhagyja az addig szorongatott kormányt, hogy védekezően feltartsam egy pillanat töredékére. - Ne sajnálja, jól tette, hogy megosztotta ezzel kapcsolatban a véleményét velem. Segített! - bólintok párat, mielőtt rendezem a gondolataimat. - Látom már másszögből is, amit eddig csak az én oldalamról néztem. És igaza van, egyetértek Önnel. Érzékeny vagyok és persze, emberi. Tele hibákkal és egy életre való lelkiismeret furdalással, amiért nem voltam ott időben, rosszul döntöttem, vagy nem húztam meg a ravaszt, amikor kellett volna. Nehéz igazságot szolgáltatni és közben megmaradni annak, akik vagyunk, ha folyton rossz dolgok történnek. Csak azt akarom mondani, hogy talpon maradni úgy, hogy közben sodródunk a folyómederben és szemből mosna el minket, nehéz. Főként, ha vannak tényezők a magánéletünkben is, amik... Hisz tudja. Nem kell magyarázkodnom magának. Ne is figyeljen rám. Biztosan csak a fáradtság mondat velem ilyeneket... - és a magány, tenném hozzá, ha volna értelme. Tényleg szívből szeretnék életem végéig elég erős lenni hozzá, hogy megmaradjak annak, aki vagyok és arra fordítsam az életem, hogy másokét talán megóvjam, vagy legalább némi illuúziót szolgáltathassak a belenyugvásra. - Egyszerűen csak nem akarom, hogy bármi baja essen a húgomnak miattam. - a megbocsátás esélytelensége provokál, ahogy a folytatás megsemmisülése is.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Egy rövid időre azt hittem jobban meg fog törni, de nem így lett. Hála istennek jól viselte a kemény szavaimat és azt a fajta durva igazságot, amit megosztottam vele, amiket én úgy láttam, hogy ki kell mondanom, mert olyan dolgok, amiken ha nem változtat, az életminősége sem fog változni. Elismerte, hogy igazam volt vele kapcsolatban és azt is, hogy segítettem rajta. Hát ennek őszintén örültem, főleg, hogy elvileg jól viselte. Lehet ő most úgy adja elő nekem, hogy ne legyen lelkifurdalásom, de igazából most talán rosszabbul érzi magát, mint eddig. Néha durva tudok lenni, de mégis csak az igazságot mondtam ki és néha az igazságot nem lehet szépíteni. Próbáltam őt szemeimmel méregetni, hogy meglássam mi lapulhat most a lelkében, de fél-fél mondatokkal azért ő maga is elszól egy-egy igazságot és azt, amit érezhet. Nem. Valóban nem kellett nekem magyaráznia, hiszen az én magánéletemben is megannyi gond és probléma, megannyi negatív érzés és esemény volt, hogy pontosan érezni tudtam neki mennyire rossz lehet. Én már megtanultam "kemény lenni" és uralkodni az érzelmeimen, gondolataimon, hogy az esetek nagy részében tiszta fejjel tudjak gondolkodni, reagálni, de neki ezt még nagyon tanulnia kell. Ennek ellenére kicsit zavarban voltam, az egész helyzet kissé kellemetlen volt. Úgy éreztem átléptünk egy határt a munkakapcsolatban és kezdtünk belefolyni egymás magánéletébe, ami kínos helyzetet teremtett. Nem haragudott, a helyzethez képest jól viselte, én mégis kicsit rosszul éreztem magam és kínos volt nekem a helyzet. Ritkán folyok bele mások személyes dolgaiba kéretlenül, pláne nem ilyen szavakkal. Oldalra fordultam hozzá és óvatos, félénk mozdulatokkal megsimogattam a vállát. Úgy éreztem erre nem kell mondanom semmit, elég ha ezzel a finom kis gesztussal éreztetem vele, hogy mellette állok és hiszek benne, hogy minden rendben lesz.
Akkor még nem tudtam, hogy magunkat jobban kellene féltenünk, mint a húgát. A bekötő úthoz érve egy teherautó, vagy annál valamivel nagyobb autó motorja bőgött föl, majd egy mellékútról kihajtott egy tolólapos tehergépjármű és egyenesen a mi kocsinkat vette célba. Nagy sebességgel közeledett felénk, majd a kocsink orra és a tolólap összecsapódott. A sofőr kissé megemelte a tolólapot és előre hajtotta, majd a szalagkorlát felé haladva még jobban megemelte a tolólapot és a kocsink átborította rajta. Eget rengető szerencsém volt, hogy be voltam kötve a biztonsági övvel, különben ki tudja mi történt volna velem, de még így is minden erőmmel kapaszkodtam, főleg, mikor a kocsi össze-vissza borulva zúgott le a domboldalon, majd végül egy fának csapódva megállt.
Odafenn forgalom szinte teljesen megbénult az események hatására. A tolólapos jármű sofőrje kiugrott a volán mögül: baseball sapkát, szemüveget és maszkot viselt. A férfi sietős futással, rohanással menekült be a mellékutcába, majd hallhatóan egy személyautóval arra felé távozott is. Hogy ő vezetett-e vagy egy esetleges partnere, azt talán senki nem tudhatta. Az emberek lefelé néztek az össze-vissza roncsolódott autónkra. Ki a mentőket-ki a rendőrséget tárcsázta. Volta, aki a tűzoltóságot. Szerencsére megúsztam könnyebb sérülésekkel, de jól cseppet sem éreztem magam. Volt még némi halál félelmem, ami akkor múlt el, amikor tudatosult bennem, hogy mozgok, lélegzem és zajokat is hallok. Még nem mertem kikapcsolni a biztonsági övem, mert nem bizonyosodtam meg róla mennyit zuhanhat még a kocsi. Kipillantottam a szélvédőn, majd az ablakon is: már nem voltunk magasan. Figyelmem eztán azonnal Jennek szenteltem és övem kikapcsolva fordultam felé, hogy legaggódóbb pillantásaimmal mérjem őt végig. - Ugye nem esett semmi komoly bajod? - Kérdeztem rémült ábrázattal és kezdtem el diszkréten áttapogatni, átnézni sérülések után kutatva, majd felnéztem a gazdátlan, vélhetően hókotró autóra. Mégis ki lehet az az őrült, aki vezette és miért akart minket ennyire megölni?
A keze egy pillanatra elidőzik a vállamon. Kizökkent, felébreszt elmélyülő gondolatmenetemből. Szeretnék mondani valamit, bármit, hogy oldjam az érzelmektől túlcsorduló hangolatot, az autó beltere ehhez olyan aprócska, nem bírja el. Tudom, hogy beteg vagyok. Csakhogy nem a rettegés a probléma. Csupán egy tünet, nem a kór forrása. A kór maga az érzés, és egy érzést nem lehet eltávolítani. Emlékek, érzések enyésznének a semmibe a szike apró, finom mozdulatának hatására. Tudjuk, hogy embernek lenni sajnos végtelenül összetett rendszer. Nincs lehetőség specifikusan körülhatárolni az egyes észleletekhez kötődő területeket. Éppen ezért, amikor a sebességét meghatározhatatlanul belénk ütközik egy - jóval termetesebb - járgány, az adrenalinnak dolgoznia kell. Hajaz a túlélésre, ösztönöz. Hiába minden igyekvésem, vannak fizikai törvények, amiket még egy tőlem jóval profibb sofőr sem lenne képes megbontani. Az ijedtség mellett kapkodó tekintettel veszem tudomásol úticélunkat, ahová erőszakosan tol bennünket a ránk támadó fél - és a látvány egészen elborzaszt. - Védje a fejét! - kiáltok a mellettem ülőre, ha nélkülem nem lenne annyira a pillanatban - hiszen senki sem hibáztatná érte -. Én sem tudom, minek köszönhetem, hogy sikerül mindkét karom a fejem köré zárnom. Erősen behunyom a szemeim, összezárom. Felkészülök a filmre, amit ilyen alkalmakra igértek nekünk, de semmi más nem jut eszembe, csak egy név és ettől az erőszakos rázkódásra is kevesebb koncentráció jut. Az viszont megrémít, hogy most meghalhatok és a félelem átölel, szorosan. Nem tudom különválasztani az érzéseim attól az entitástól, amit Wyattként ismerek, ismertem. Nem lehet különválasztani a végzetest valamitől, ami lezáratlan maradt, valamitől, ami fontos. Egy érzést nem lehet amputálni. Pedig bár képes lennék rá, megtenném. E percben kínzó gyötrelemként élem meg a rettegést, hogy talán nem lesz soha rá esélyem, hogy még egyszer... És akkor kinyílik a légzsák. Olyan erővel csapódik a könyökömnek, szentül hiszem, hogy szilánkosra törik. A mellkasomban ér véget a csattanás tompa, már szinte néma sikolya az autó alkatrészeinek zörejétől. Az ütés erejétől rögtön elillan a látás öröme. A fájdalom dühítően kitartónak bizonyul. Örvénylik, forog, spirálisan utat tör magának. Kész homály kezd el uralkodni rajtam, nem sikerül koncentrálom, csak egy hang, egy ismerős hang, és kezek. De az eszméletemnek nyoma vész, eltűnik a sötétbe.
*
Három hét telt el, mióta megtörtént a baleset. A kórházból még másnap este saját felelőségre eljöttem. A fájdalom bírható volt, maradandó sérülést nem - de felszínieket szenvedtem. Kész csoda, hogy törés nem történt. Zúzódások festették színesre egyébként fakó színű bőrömet. Amelia volt az oka, hogy nem akartam benn maradni. Elég aggodalmat sózok rá egyébként is, ezt az esetet igyekszem eltitkolni, amennyire lehetséges. Elfogják venni tőlem az ügyet. Tudtam. Egyértelmű, hiszen célpont lettem. Valóban egyszerűbb így. Emiatt hagytam egy üzenetet Dr. Renard irodájában, abban bízva megkapja és esetleg befárad hozzám (vagy találkozzunk bárhol). Logikusnak tűnik a Főnök döntése, de ettől még nem érzem úgy, hogy helyes. Minimális erőfeszítés lenne csak tovább lapoznia az ügyünk fölött. Miközben az asztalomnál ücsörgök, újra és megint lejátszom a baleset pillanatát. Ez a semmiből felbukkanó gondolat (név) marja a húsom, mint egy méreggel átitatott blúz. A fájdalom azonban, úgy tűnik, megvilágító erejű. Ekkor értettem meg, hogy tovább kell lépnem, és valahogy meg kell oldanom ezt az egészet a házaságommal kapcsolatban. - Dr. Renard. - lépek a szobába, ahol van, legyen bármelyik terem is. - Gondolom hallotta, hogy el akarják venni tőlem az ügyet. - bár mosolyogva beszélek hozzá, nem a témának a személyének szól a gesztus. - Védelembevétel. - vállat rántok, bár számomra semmit sem jelent. Épp a vele folytatott beszélgetéssel próbáltam érvelni, hogy bármelyik bűnözőnek válhatok végül célpontjává, ez semmivel sem különb. - Hogy van? - kérdezem, majd hellyel kínálom. Első sorban az állapota érdekel - semmi más.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Nagyjából egy hetet voltam hajlandó kórházban tölteni a zúzódások és a fejsérülés miatt, majd igyekeztem visszatérni az életbe, bár voltak fájdalmaim. Főleg a karomat viselte meg, de semmi szervi károsodásom, vagy belső vérzésem nem lett. Igyekeztem információkat szerezni arról a tragikus napról, a rendőrségi kapcsolataimnak hála, így megtudtam, hogy a támadó ugyanaz a férfi volt, aki a lépcsőházban megpróbált megölni, csak nem sikerült neki. Ezek szerint az a valaki engem akart megölni a hókotróval? Vagy engem is és Jennifert is? Vagy Jen csak járulékos veszteség volt? Nem. Biztos én voltam a célpont. Elsőnek az ügyfelemet ölik meg, majd engem akarnak megölni? Mibe tenyereltem már megint? Ki az a rejtélyes férfi, aki lépten-nyomon az életemre tör? És mi közöm nekem Troy Callaghanhez és Philip Richardhoz azon túl, hogy Richard engem keresett meg a gondjaival? Zavartan és elgyötörten roskadtam a fotelomba. Egy dolog nyugtatott, hogy Jennifer is szerencsésen megúszta a balesetet. Próbáltam a föld alól is előkeríteni Eve-t, de nem sikerült és a rendőrség sem találja, így biztosan az FBI sem. Mi folyik itt? Mi állhat a háttérben? De mit is mondott a baleset napján Jennifer? A virág? Igen! De létezne? Még mindig ott lehet? Eve lakására siettem, hogy megszerezzem a dendrobiumot, a cserepes növényt. Szerencsére még ott volt. Igazi csoda! Ezek szerint, amikor a támadóm a lakáson járt, nem tudta, hogy hol kell keresnie pontosan. Mázli! Felemeltem a cserepes növényt és kivittem a kocsimba, hogy ott kicsomagoljam. A kiemeltem a cserepet a kaspóból, majd kiemeltem a földlabdát a cserépből. Egy vízhatlan tasakba csomagolt pendrive volt benne. Jennek igaza volt. Ez a növény nem véletlenül volt ott, akár csak a fekete tulipán Callaghan holttesténél. Igazam volt benne, hogy nem illik a lakásba. De ki és miért rakta oda? Evenek szánták? De Eve nem sokkal előttünk ment el, ha neki szánták volna, már nem lenne benne a pendrive. Eve szánta volna valakinek? Mondjuk a támadómnak? Ha ez így volt, akkor a támadóm miért nem vitte el? A legvalószínűbb, hogy a támadóm vihette ezt fel Eve lakására és hagyta ott, hogy ha Eve hazamegy, találja meg. Csakhogy nem számolt azzal, hogy Eve többé nem kerül elő. De vajon hol lehet és mi lehet vele? És mi köze neki a támadómhoz? Hát persze. Én de hülye vagyok! Összejátszanak! Ezért is akart megölni, hogy ne juthassunk el Evehez és ahhoz a kopaszhoz! Kezd összeállni a kép. De mégis micsoda sötét összeesküvés állhat a háttérben? Gyorsan elővettem a pisztolyom és úgy közelítettem meg az ajtót, majd léptem ki a folyosóra. Most nem jöttem védtelenül.
Mikor hazamentem, betettem a pendrivet a laptopba és megnyitottam, hogy milyen fájlok lehetnek rajta. Egy hangfelvétel volt. Egy elképesztő hangfelvétel. Két ismeretlen férfi hang tárgyalt. - Mondom az ajánlatom, Mr. Hayward. A maguk cége remek zárakat és biztonsági rendszereket gyártanak. Én hajlandó vagyok fizetni önnek havi 600 dollárt, ha minden zárhoz csinálnak két plusz kulcsot és minden riasztóhoz bekódolnak egy olyan számsort, amivel automatikusan ki lehet iktatni. A kamerákba pedig szereljenek be egy távolsági bluetooth-t, ami az én készülékemre is fog képet sugározni. - Magának elment az esze? Ha ezt megteszem és Richard rájön, nem csak munkanélküli leszek, de halálomig börtönben fogok ülni? Mit gondol, hány évet kapok érte, ha megtudják? Ötvenöt éves vagyok. Lehet sose látok már napvilágot. Nem, ezt nem kockáztathatom meg. - Ugyan, Nick. Havi hatszáz ropi. - Nem ér annyit az életem. - És, ha megosztom az interneten, amint maga és a nagy demokrata képviselő nővére két dugás után arról beszélgetnek, hogyan kéne megszabadulni az öcsitől és felnyalábolni a nagy pénzt, ami utána jár? - Maga bekamerázta a hálószobát? Mit képzel, zsarol? - kérdezte Nick elképedve. - Hát még szép. Egy jó üzlet előtt mindenre fel kell készülni. Én pedig jó és alapos üzletember vagyok. A makacs partnereket is be kell tudni szervezni. Ugyan, Hayward! Ne kéresse magát! Itt a nagy pénz, Nick. Nem kérek sokat. Gondoljon bele. Egy évig hűségesen dolgozik nekem és hétmillió kettőt kereshet és senkit nem kellett kinyírniuk érte - neveti el magát a férfi. - Mit gondol, az a bolond Richard lefüleli majd magukat? Ugyan már. Évek óta ismerem, hülye, mint az ágyú. Ha nem lennének itt az irodisták és maga, sehol nem lenne. Csak a bevétel érdekli. - Jó, rendben. Csak őrizze meg a titkokat, kérem. Nem akarom, hogy most menjen tönkre az életem. - Helyesen döntött, Nick. Számítok magára.
Az irodámban megtaláltam az üzenetet, amit Jenn hagyott nekem. Pont a legjobbkor. Erről neki is tudnia kell. A telefonban még nem mondtam neki semmit, csak meghívtam őt a Manhattani házamba egy találkozóra. Mikor megjött, akkor kedvesen megöleltem és adtam neki két puszit az arcára. - Nahát! A helyzethez képest jól néz ki! - mosolyogtam. - Örülök, hogy a lehetőségekhez képest maga is olcsón megúszta. Hogy van? - kérdeztem a lépcsősor felé menet, hogy bemenjünk a házba. - Elvenni az ügyet? Pont most, amikor szinte megoldottuk? - kérdeztem vigyorogva és vártam a hatást, hiszen mikor legutóbb az ügy szóba került, még sötétben tapogatóztunk. - Hála magának, remekül vagyok! Fáj minden porcikám, de ismét csak bebizonyította, hogy mennyire zseniális elme! Ha maga nincs, most nem tudnám megmenteni a maga helyzetét, illetve a helyzetünket. Emlékszik, mi mondott még a cserepes dendrobiumról, amit Eve lakásán találtunk? Nem véletlen nem illett a képbe. Nézze mi volt a cserépben! - mondtam amíg el nem értünk a nappaliba, ahol laptoppal vártam, amibe már be volt készítve a pendrive. Lejátszottam neki a hangfelvételt.
Sok minden történt ebben a három hétben, mióta utáljára találkoztunk és megtörtént a baleset. Nem csak fizikiailag tett gyengévé, számomra érzelmi töltete is volt, hiszen azokban a percekben, amikor azt gondoltam végleges ítéletet mondott az életemről egy idegen kész, én csak azért imádkoztam, hogy még egyszer utoljára láthassam a férjemet. És mikor felbukkant és társkollégák lettünk - ismét - az egész világ darabjaira hullot szét. Sötét humora van a fohászok kezelőjének, legyen bárki, vagy bármi is az. Kissé nevetségesek is vagyunk. Bár, el kell ismernem, a legszánalmasabb melodrámánkért én vagyok a felelős. Az okát ő teremtette, de az okozati összefüggések minden hozaléka az én lelki-kvótámon pihen. Elszaladni az első komoly vitánk elől és évekre elbújni? Mégis, mit gondoltam? Tényleg nem áll jól nekem a sorsüldözött hősszerelmes szerepe. Különös érzékenységgel vagyok az irodában, mióta a közelemben van és éppen ezért, örömmel fogadtam el Dr. Renard meghívását és téptem ki magam abból a közegből, hol úgy érzem, még enyhén szorongok. Nyilván az ember megszokja, alkalmazkodik, belesimul minden számára kellemes, vagy kellemetlen szituációba, hiszen ilyen téren kaméleonként működünk. Főként, ha nincs választásunk. De egy pillanatra sem titkolnám el, hogy ezek a mélybúvárkodások a viharok- és boldogságfalakból felépített szívpalotánkban ne kényszerítenének légvételre. Minél közelebb tudom magamhoz, annál jobban fulladozom. Az autóban mindvégig ezeknek a gondolatokban vagyok rabjául, csak amint végül kiszállok a megjavított járgányomból, akkor töltik fel koponyám falait a közös esetünk részletei. - Dr. Renard! - az ölelésbe megszeppennek, de habozás nélkül viszonozom. Amikor két ember osztozkodik egy traumán, bizony láthatatlan kötelék épül fel. Én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy jól van. Széles mosollyal nézek fel rá, elégedetten. A puszikra alig hallható nevetés szerű hang bukkan fel belőlem. Bájosnak gondolom a férfi viselkedését. - Nagyon kedves, Ön sem panaszkodhat! - még a levegőbe is legyintek céltalanul, hogy nonverbálisan is kifejezzem elégedettségem. Tényleg kitűnően fest, bár ő mindeddig igényesen öltözködött, tehát egyáltalán nem lep meg vele. Sokkal inkább arra értem, hogy sérüléseknek már nem - vagy kevés nyomát lelem rajta. - Remekül. Szeretném megköszönni, hogy akkor mit sem törődve saját épségével kipattant az autóból és mellém lépett, hallottam és éreztem is. - ennek a hálaadásnak szorítok egy mozdulatlan másodpercet, hogy érezze, komolyan gondolom. Kora okán nekem kellett volna hasonlóképpen cselekednem, de nem voltam magamnál. Ő pedig, tudom, hiszen még hallhattam a hangját, nem foglalkozott vele mennyire okoz fájdalmat neki a baleset. A következő kérdésére csak szomorkás bólintásra futja tőlem, hiszen megalapozott okuk van rá, hogy így tegyenek, mégis a hozzácsatolt kérdés felkelti a beletörődés által meggyilkolt lelkesedésem, s feltámadásra készteti. - Dr. Renard? - a hangom egyszerre meglepett és játékos, már szinte gyermeteg kíváncsisággal követem őt, mire bukkanhatott. A sziporkázó bókok hallatán a mosolyom csak szélesedik, olyan érzésem támad, hogy kipirultam. Követem őt, a tekintetemmel is és a lépteimmel is, vezzesen bárhová. Voltak elméleteim, de egyiket sem éreztem elég erősnek, vagy stabilnak. Éppen emiatt nem is merek tippelni, csak némán, bazsalyogva fürkészem őt. Az izgatottság nem hagy beszélni, helyette a kanapén találom magam, zárt lábakkal, egymásba vájt ujjakkal és egy kissé emelt tartással, vállakkal. A tekintetem lezuhan a kijelzőről, minden szóra figyelek. Rögzítem a hangokat, megpróbálok mentális felvételt készíteni, és elemezni, megérteni. - Hogyan jutott ehhez a felvételhez? - a hirtelen ránk zúdoló információmasszát megpróbálom átszitálni és fontossági sorrendet állítani, ám egyelőre csak egy lemoshatatlan mosollyal vagyok képes feltenni a legelső, legbugyutább kérdésem felé. - Ön fantasztikus! - elnevetem magam meglepetten, pedig eddig sem kételkedtem a profizmusában. - Tehát, - javítson ki, ha tévedek -. Megalapozott a vád, hogy Callaghant a saját testvére és ez a Nick ölték meg. Richard pedig rájött erre, ezért végeztek vele is. Talán nem pont erre, hanem úgy mindenre. De ha Nick Eve szeretője, akkor ki a mi támadónk? És miért a pompa? - ártatlanul nézek a férfira. Talán jegyzetelnem kellett volna. Most csak figyelek rá, hátha letisztítja előttem a képet. - Tud adni nekem egy másolatot belőle? - muszáj leszek vele jelezni, hogy előrébb haladtunk. Habár attól tartok, - ezután - nem lenne olyan parancs, ami megállítana, hogy Jules oldalán megoldjam ezt az ügyet.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
- A dendrobium cserepében volt elrejtve, amit Eve lakásán láttunk. Kész csoda, hogy még nem szerezte meg senki. Megmondom őszintén, kicsit sokáig tartott, mire összeraktam a képet és eljutottam idáig, de sikerült. És tudja ki ez a Nick? Ő a Red-Eyed Security cég igazgató helyettese. Ahol Richard volt az igazgató. Mostanra Richard halála miatt már Ő ül az igazgatói székben... Ő került utána a vezetői székbe. Ha belegondolok neki ez tiszta haszon. Igazgató lett, Eve megkapta Troy után az örökséget, jó nagy pénzt zsebeltek be, ingatlant, ráadásul a helyettesi fizetés mellé kapta a havi 600 ezreket a megbízójától. Ő jól járt Richard és Callaghan halálával. És Eve? Eve is jól járt, hiszen bezsebelte az örökséget és a párjával nagyot kaszáltak mindezen. Végre maga mögött hagyhatja az öreg lakást és a szegény életet és bármibe belefoghat, ami csak tetszik neki. Bár... már nem fiatal. Meg merem kockáztatni, hogy pár évvel idősebb, mint Nicholas. Nos, hogy közben kérdésére is válaszoljak... A legvalószínűbb az, amit maga mondd. Tagadhatatlan, hogy az igazgató helyettes és Eve készültek valamire, és úgy logikus is lenne, ha ők lennének Troy és Richard gyilkosai. Mivel az is logikus lenne, ha Richard előtt lebukott volna monsieur Hayward. Nos, nem jelenthetjük ki biztosra, hogy ez így történt, de a hangfelvétel alapján megtehetjük... désolé... megtehetik azt, hogy vádat emelnek Nicholas Hayward ellen illegális kulcsmásolás ellen és a biztonsági berendezések megmachinálása miatt. Az is bűn. Továbbá bizonyítékunk van rá, hogy valakinek bizonyítéka van rá, hogy gyilkosságot terveztek, ami megvalósult végül. A körülményeket tekintve, ha valóban monsieur Hayward a gyilkos, akkor nagy eséllyel ő vett fel szemüveget, maszkot és sapkát és támadott meg engem, illetve minket. Viszont... tekintve, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki utoljára beszélt Richarddal, szerintem a támadónk rám vadászhatott, ön csak belekeveredett ebbe. Járulékos veszteség lett volna. Ezért próbált meg megölni engem a lépcsőházban és ezért akart engem a hókotróval is megölni az autójában. És ha már ön ott volt, úgy volt vele önnel is végez, mivel nem tudja mit tudhatott meg eddig tőlem.
Viszont az a nagy igazság, hogy még így is sok a homályos folt. Ahogy ön is mondta. Miért a pompa? Mire a megrendezett helyszín? Miért nem vette még magához az elmúlt három hétben senki ezt a hangfelvételt? Miért nem tud senki semmit három hete Eve Callaghanről? Hová tűnt? Honnan szerezte a támadó a hókotrót? Mondjuk... ha hivatalos úton jutott hozzá... ez lehet a megoldás. Ha a tettes bérelte, akkor nyoma kell, hogy legyen. Tudjuk meg kik béreltek mostanában hókotrót. A baleset napja Junius 3. Tudjuk meg kik béreltek ki hókotrót és honnan harmadikával bezáróan és meg fogjuk tudni ki támadott meg minket. Mert akkor a hivatalos, igazi adatai ott lesznek. Talán Hayward lesz az egyik, ha pedig nem, akkor is olyan embernek kell lennie, akit kapcsolatba tudunk hozni Haywarddal, Evvel, Callaghannel, vagy Richarddal. Készítettem egy másolatot, de az eredetit adtam oda neki. A másolatot tartottam meg én. - Mindig mikor kicsit közelebb jutunk a megoldáshoz... akkor is jönnek és maradnak megamagyarázatlan kérdések. Nos, ha belegondolok, ha monsieur Hayward a gyilkos, akkor részben érzelmi gyilkosságokról van szó, nemde, mademoiselle? Tán a bűntudat miatt tette. Talán egyfajta végtisztesség. Mint a temetéseken. Zene és virág. Ha belegondolunk, Nicholas eredetileg nem volt gyilkos. Tervezgették, tervezgették, de nem tett semmit sem Eve, sem Ő. A helyzete, vagy a helyzetük kényszerítette ki a gyilkosságot. Főleg Richardét. Talán ezzel akart enyhíteni a bűntudatán, vagy így akart végtisztességet adni, esetleg egyfajta bocsánatkérés az áldozatoktól, amiért megtette. Ön mit gondol, ennek van realitása?
Lusta hömpölygéssel árad szét az elégedettség a mellkasomban, hiszen a felvétel igazol bennünket. Előveszem a telefonom - és notesz híjján - abba pötyögöm le a részleteket, senki másnak, csak a magam részére. Hiába, mindig könnyebben sikerült összeállítanom a képet egy falra hányt információ masszából, mint láthatatlan, csak elképzelt képekből, ehhez nincs meg a kellő intellektualitásom. Közben persze Antonnak küldöm is a részleteket, tudja, hogy előrébb vagyunk. Annak ellenére is, hogy az ügy technikailag már nem az enyém. - Nick, nem is emlékeztem a nevére... - csak halkan jegyzem meg Dr. Renard beszámolóját, értékelését, fejtegetését tiszteletlenség lenne megszakítanom. S mivel tanulok is belőle, s fel is tölti a foltokat, amiket nekem még nem sikerült kiszíneznem, örömmel és izgatottsággal hallgatom őt. - És vádat is emelünk, könyörtelenül. Ez a felvétel tökéletes bizonyíték. - megjátszott nevetéssel prüszkölöm a szavakat. Eszembe sem jutna nem felhasználni azt a hangfelvételt. A kezünkben van a fegyver, hogy elő kaparjuk őt, őket és minimum egy kihallgatásig magunkhoz is láncoljuk. - A random összeállított szettből és az imént hallottakból, igen, valószínűleg ő akarta elkapni magát és csak magát. Velem nem számolt a férfi. - egyetértésem fejezem ki, miközben hátra engedem a törzsemet, és jobban kiegyenesítem. Exponenciálisan növekszik a történetünk beltartalma, ami nem csak izgalmat, de örömöt is okoz hirtelen. Bár a téma kényes és feszélyez, hogy kaphatok érte, amiért itt vagyok - ismét - de örömmel látom el a dolgomat, főleg, ha tudunk eredményeket is szülni. - Köszönöm szépen. - felelem a megkapott pendrive miatt, amit készségesen el is teszek. - Eve Callaghan maga is körözött lesz, emiatt bízom abban, hamar elkapjuk és akkor megteszi majd a vallomását, vagy nem. És kerül, ahová való. - szívemre veszem a testvérfonál miatt. Mindig elborzaszt, ha látom, mire képesek egymással családon belül is az emberek. Emberek? Két lábon járó szörnyetegek. - Intézkedem. - küldöm a friss üzenetet Scarlettnek. Lekérem, hogy kik béreltek hókotrót. A válasza tartalmaz egy kérdőjelet, egy flörtölő emojit és egy "like" jelet. Nos, nem kell vérprofi detektívnek lenni hozzá, hogy tudjam, nem ért egyet a magánúton végzett munkámmal, de készséggel segíteni fog nekem. Végkifejlet legrosszabb esetben az, hogy alagsorba küld a Főnök. És már kevéssé riaszt ennek a tudata, mióta Wyatt is a csapatunk része. - Én azt gondolom Dr. Renard, hogy megoldotta ezt az ügyet. Hiányosságok vannak még, de már így is előrébb vitt bennünket. - mosolyom szélesedik, majd hevesen bólogatva felkelek ültőhelyemből. - Ezzel a kezünkben bizonyítékunk van, ami elég lesz az ügynökség számára ahhoz, hogy elővegyék őket. Már csak azt kell megtudnunk, hogy a pompa valóban érzelmi alapú volt, vagy üzenet, netalán jelzés valami felé. Ha érzelmi alapon történt, remélhetőleg ennek az esetnek nem lesz több áldozata. Eve talán ezért menekült el? Különben egyvalami nem hagy nyugodni. Miért nem vitte el a pendriveot? Tudott róla? Nem lehetséges, hogy a betöréskor ezt kereste Nick, ha ő az álarcosunk? - rosszallóan nézek le kettőnk közé, a talajt pásztázom pár pillanat erejére. - Miért hagyná ott bármelyikük? Ez a felvétel vagy Eve, vagy Nick tulajdona lehet... Esetleg Richard dugta volna el, hogy biztosan nyoma maradjon, mert félt? Vagy ez az egyelőre még névtelen szereplő? - elgondolkodva fordulok körbe a tengelyem körül, megdörzsölve a halántékomat. - Meg kell tudnunk, hogy ki a másik fél a felvételen, akivel beszélget. Gondolja, hogy egy vallomás alatt ki tudnánk csikarni belőle? Évek óta ismerte Richardot, ez elhangzik. - elnézek az ablak felé, megérzésem támad. - N.H. volt a bérlő, ennyi került feljegyzésre. - villan a telefonom kijelzője, én pedig mindentudó mosollyal fordítom azt Dr. Renard felé. Miközben azzal vagyok elfoglalva, hogy szemügyre vegye Scarlett válaszát a hókotró kapcsán, hirtelen csörömpöléssel betörik egy üveg valahol a házban. A telefonom helyett a fegyverem kerül a kezembe, Julest magam mögé építem - habár az irány egyelőre megkérdőjelezhető. - Van rajtunk kívül valaki a házban? - suttogom, ha esetleg félreértettem volna. Mivel azonban célpont, nem lehetek elég óvatos.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Valóban voltak még nyitott kérdések, de biztos voltam benne meg fogjuk kapni a válaszokat, ha Nick Haywardot elkapták. A pendrive kérdésre talán tudtam választ adni. - Szerintem azt a pendrivet maga Richard helyezte el abban a cserépben és adta oda Evenek abban bízva, ha ő már nem él, akkor is lehetősége legyen valakinek megtalálni. Ha véletlenül, akkor is. De lehet elmondta volna nekem, ha még éltében találkozom vele. Sóhajtottam - kissé bűntudatosan, amiért akkor ott nem vettem őt komolyabban a telefonban. Ha komolyabban veszem és hamarabb találkozom vele... talán még élne és mindez nem lenne... - Talán ők nem tudtak róla. Elsőre mi sem gondoltunk volna rá. Richard alapos ember volt, azt akarta, hogy olyas valaki lakásába kerüljön, aki sáros az ügyben, de olyan jól elrejtve, hogy nekik ne jusson eszükbe ott keresni. Viszont... miért nem küldte el akkor egyenesen a rendőrségre, ugye? Az lett volna a legtisztább és legegyszerűbb. Miért nem vitte be, vagy postázta el oda? Ez is fura nekem. Elgondolkodva dőltem hátra a fotelben. - Lehet - bólintottam. - Ha másért nem, a vádalku lehetősége miatt beszélni fog. Én úgy gondolom. De nem vagyok tévedhetetlen. A kijelzőre néztem és bicentettem. N. H. Vagyis Nicholas Hayward. Már én is csak arra kaptam fel a fejem, hogy valami üvegtörés volt a házban. Egyből megrémülve keltem fel a fotelből. Valaki betört volna fényes nappal? - No, no, mademoiselle. Egyedül lakom és mára nem kértem házvezető nőt sem. Biztos betört valaki. De nappal, ezen a környéken? Ki olyan bátor?
Kezdőlap
•
Akkor még nem tudtam, hogy magunkat jobban kellene féltenünk, mint a húgát.
