Theo & Devon

No family is complete without an embarrassing uncle

- Jó napot! Jonathan Brown vagyok a New York-i rendőr főkapitányság ezredese. Choi Dae Wonnal beszélek? –a vonal túlsó végéből felém szegezett kérdés nyomán egészen a hajam tövébe ugrik a szemöldököm.
- Jó napot! Igen, én volnék az. Miben segíthetek? –a magamhoz ragadott szó okán nem nyílik lehetőségem arra, hogy a pultos lány kérdésére érdemben válaszoljak, így nem is tulajdonítva nagy jelentőséget annak, mikor meghallom azt a szót, hogy „mogyoró” és „szirup”, csak bólintok egyet.
- Hajnalban egy bizonyos Kim Tae Oh-t illuminált állapotban behoztak a rendőrőrsre kocsmai verekedés végett. Mikor megkérdeztük, hogy szeretne-e valakivel beszélni, az Ön számát adta meg. Esetleg be tudna fáradni, hogy személyesen tudjuk megbeszélni a továbbiakat? –a sóhaj, ami felszakad belőlem szinte évtizedek fáradtságát hordozza magában, olyan mélyről jövő, és olyan hosszan tartó.
- Persze, azonnal indulok! –a kelleténél egy kicsit hangosabban közlöm a tényt, jelét adva ezáltal a kávémmal ügyködő fiatal lánynak is, hogy ez esetben egy kicsit felgyorsíthatná a békésen tengődő munkaállapotát. – Viszont hallásra!
Végérvényesen is igaz lett az állítás: az ember hiába tervez, hogyha az élet akadályt gördít elé, amit csak nemes egyszerűséggel úgy hívnak, hogy túlbuzgó unokaöcs. Innentől semmi nem gátol meg abban, hogy a felém nyújtott americanot jószerint kimarjam a barista lány kezéből, és egy „köszönöm, sziasztok!”-ot elmormolva az orrom alatt rohamozzam meg a fogyasztóközönség és az enyhe szellő előtt szélesre tárt ajtót. Súlyos lépteim alatt döng a föld, az ujjaim közt szorongatott pohárból épp, hogy nem lövell ki az egészen sötétbarna, mogyorószirupos kávé, mikor azok szorosabban fogják közre a nevemet és a Starbucks logót magán hordozó műanyagot.
Hiba volna tagadni azt, hogy mindig is, de öt éve talán még elvakultabban féltem Theo-t. Felnőtt férfi, akinek vállalnia kell a tetteit illető következményeket, mégis úgy dörömböl a mellkasomban a szívem, mintha a tulajdon fiam ügyében kéne hivatalosan eljárnom –noha az észérvek meggátolnának a sietségben, tudatában annak, hogy nem statuálok jó példát azzal, ha én, pénzes nagybácsi fogom magam, és ahogy bekerült, olyan gyors lendülettel ki is kaparom onnan. Huszonnégy éves, érett ember… legalábbis papíron, és küllemre. Ellenben a cselekedetei megkérdőjelezhetőek, már-már azokban nyilvánul meg, hogy amilyen okos, éppen annyira balga is… mégis szívemen viselem a sorsát, és ahelyett, hogy halálnyugalommal mennék a magam dolgára, hogy eleget tegyek a mai kötelezettségeimnek, előrántom a telefonomat, elintézek pár sms-t, és szíves megértésüket kérve időpontcserét kérek a padlóburkolattal foglalkozó uraktól. Segget csinálok a számból, én, aki méltán híres a pontosságáról és precizitásáról… Theo így vagy úgy, de meg fogja ezt nekem fizetni, ha addig állok is fél lábon!
A metódus egészen egyszerű: taxit leint, taxiba be, a sofőr lelkére kötöm, hogy erőltesse meg egy kicsit magát, és ne féljen beletaposni a gázba, majd amikor satuféket nyom a kapitányság előtt, busás összeggel hálálom meg, hogy a kresz minden létező szabályát áthágta miattam, és már pattanok is ki a járdára, mit se törődve az éppen a kivágódó ajtóban fennakadó idősebb nővel. Persze, mint jól nevelt úriember, bocsánatkérések közepette hajlongva kérem mélységes elnézését, majd, lévén megúsztam a táskával való elnáspángolást, egy halovány mosollyal lódulok meg a lépcső, majd a bejárati ajtó irányába, és azon berontva már meg is állapodok az éppen szabadon tengődő rendőrségi munkatárssal szemközt.
- Miben segíthetek? –egészen megilletődöttségről ad tanúbizonyságot a magasba szökő hangja, amit rögtön helyre is ráz egy krákogással.
- Jonathan Brown ezredest keresem, nemrég beszéltem vele telefonon. Esetleg ide tudná hívni? –a jégtől párás pohár alja hangosan cuppan a fán, ahogy tenyerem élével ránehézkedek az asztal lapjára.
- Máris! –majd meg is ragadja a telefont, és körülbelül öt perccel később meg is jelenik a szóban forgó férfi, noha a már hallott orgánuma megelőzi őt a fordulóból.
- Mr. Choi! –kezet nyújt, amit el is fogadok, majd szabad karját meg is lendíti a járandó irányba. – Kövessen, kérem! –ezzel pedig a nyomába is eredek, kávéspohártól mentes kezemet a zsebem mélyére száműzöm, a másikat magasabbra emelem, hogy az utolsó kortyokat is eltávolítsam a már jócskán felvizesedett italból.
A viszonylag kellemes, napsütötte folyosók egyre sötétebbé válnak, a világosságot már a mesterséges fény, és az erőtlenül világító, sárga fényű lámpák adják. Ajtóról ajtóra más és más kulcsot ránt elő, így hosszú másodperceket időzünk egy-egy nyílászárónál, mígnem egy elszeparált cellához érünk, ahol faltövekben, jobb napokat is látott székeken, padokon ülnek a tegnap este vadorzói. És ott ül köztük egymagában a drága unokaöcsém, Theo is…
- Kim Tae Oh –hangzik el a név az ezredestől, aki szélesre tárja az ajtót, majd rögvest be is csukja, amikor Theo kilép a rácsok közül. Mellkasom előtt fűzve össze karjaimat oldalvást biccentem a fejemet, szemeim viszont szüntelenül a péppé vert arcát vizslatják.
- Szevasz –bököm ki néminemű szigorral a hangomban. Be kell ismerni, nem egyszerű a kölyök…

Noah and Tae Oh

A hétköznapi hősöknek is elkél néha egy kis segítség.

Kiszáradt ajkakkal, jókorákat nyeldesve próbálom letudni a számat egyre sűrűbben elöntő kellemetlen fémes ízt, melyet első körben a tegnap éjszakának szeretnék betudni, mintsem a ténynek, hogy két hete már annak, hogy baszok elmenni a következő – immáron elmaradt - kezelésemre. Pedig ígéretet tettem az orvosnak, bár azt is meg kell hagyni, hogy ő hasonlóképpen tett azt illetően, hogy a fülemnél fogva fog kirángatni a házamból, ha a megadott órában, percben és másodpercben nem fogok ott ülni a kórházban. Nem jött. Talán ő is lemondott már rólam és elkönyvelte magában, hogy ha meg akarok dögleni, akkor tegyem, ő nem fog kérvényt benyújtani, hogy végre tegyem már tiszteletemet nála.
Az olykor-olykor vesémbe nyilalló fájdalommal igyekszek nem foglalkozni, jelen állás szerint van ennél nagyobb problémám is, hiszen nem kis pofonokat osztottak azok a félnótás hülyegyerekek, aminek meg is látszik a következménye a képesebbik felemen. Felszakadt száj és szemöldök, kék-zöld-lila mokesz a szemem alatt. Az folyamatos ütlegeléstől kisebesedtek az ökleim, és gyanítom az egyik ujjam minimum megrepedt, lévén képtelen vagyok szerencsétlent behajlítani. Azt viszont meg kell hagyni, hogy ugyan akkorákat – ha nem nagyobbakat – adtam viszonzásul azoknak a nyomorultaknak… hogy honnan tudom mind ezt úgy, hogy jelen állás szerint is a rózsaszín repdeső elefántokat és az égből hulló hamburgereket látok? Mert itt ülnek ők is előttem teljesen eltorzult pofával. Egyiknek a szemöldökéből csordogál még mindig az élénkpiros vér, világosszürke rövid ujjú felsőjén és a nyakán, arcának mindkét oldalán pedig egészen sötétbarnának ható kis maszatok repedeznek pont, mint a kiszáradt, mocsaras talaj. A mellette ülő másik kettőre pedig biztos vagyok benne, hogy a tulajdon anyja se ismerne rá, olyan bucira ütlegeltem a hülye fejüket, ha már voltak olyan nagylegények, hogy belém kötöttek… illetve talán nem is belém, viszont pont annyira zokon vettem a stílusukat és a tettüket, mint az a szerencsétlen lány és annak párja, aki legjobb tudása szerint igyekezett őt védeni.
Alapjában véve nem szoktam mások dolgába beleszólni. Hol érdekel engem az, hogy kit aláznak meg nyilvánosan, kinek van gondja kivel és mit gondol magáról, ki előtt kezdi el döngetni a mellét jelezve, hogy ő a helyi csődör? Szarok rá magasról, van nekem is elég bajom. Normális esetben legalábbis egészen biztos, hogy elmegyek mellettük vagy figyelmen kívül hagyom az acsargásukat. Viszont volt már bennem néhány pohár tömény, előtte sikerült nem sokkal bevennem a gyógyszereimet, így ezek egyvelege megfelelőt alkotott ahhoz, hogy még csak véletlenül se akarjam elengedni a fülem mellett a repkedő „kurva anyádat!” vagy a felcsattanó, öklös pofonokat.  Az más kérdés, hogy ők hárman voltak, én meg egyedül egy mondjuk azt, hogy éppen, hogy csak magánál lévő srácnál, aki legfőképpen a barátnőjét igyekezett a háta mögé terelgetni.
Hát ilyen csodálatos sztorinak tudható be a rendőrségen tett tiszteletem. Odahaza elég sűrűn látott vendég voltam az őrsön. Apám idővel már nem is vette a fáradtságot, hogy bemenjen értem, egyszerűen lepaktált a rendőrkapitánnyal – korrupció, oh yeah! – és kifizette minden egyes alkalommal azt a szép kis summát, amit ők vártak annak cserébe, hogy ne tudódjanak ki a körülöttem történő kis bonyodalmak. Az pedig megint egy csodás kérdés, hogy vajon ki a franc fog innen most kicibálni?
Na vajon ki?...
Össze-összeakadó tekintetem a sietős léptek visszhangja felé kacsintgat, és a rácsok túloldalán csakhamar feltűnik az illetékes rendőr aki korábban elkapta a szórakozóhelyen a grabancomat, mellette pedig a családom általam leginkább kedvelt és nagyra becsült tagja, a nagybátyám. Egy probléma van. Szigorúbbnak és házsártosabbnak tűnik, mint eddig valaha.
- Jaj, ne nézz már így rám! Mintha legalábbis annyira meglepne a dolog, de komolyan… - két sóhaj között támaszkodok meg a térdeimen, hogy némi levegőhöz is juthassak, hogy aztán kiegyenesedve dörzsöljem meg a derekamat - valld be, hogy sokba vagyok én neked. De legalább te szeretsz még, eeeez pedig igazán sokat jelent nekem – karolom át a nyakát, sokkal inkább egyfajta támogatást remélve így tőle – mintha pótkerekem lenne – mintsem valós örömömet és szeretetemet fejezve ki ezzel.
- Szomjas vagyok…

Theo & Devon

No family is complete without an embarrassing uncle

A család egy égben köttetett, szent kötelék, Isten ajándéka, ami örökké a nekünk rendelt személyekhez láncol minket. Sokan ezt tartják… ezen a véleményen vannak a hívők, a Biblia tanait rendszeresen elsajátító emberek, akik ezeket az elveket alapul véve élik mindennapjaikat. Szoros kapcsolat fűzi őket szüleikhez, testvéreikhez, de ugyanolyan meghittséggel tudnak távoli rokonokról is nyilatkozni, függetlenül attól, ha életükben esetleg csak egyszer látták őket. Mert úgy gondolják, mindennek megvan a maga elrendelt végzete, így ha nekik azt írták meg a nagy könyvben, hogy egynél többször ne lássák egymást, hát az is okkal történt.
Szerencsére a mi családunkat nem azon fajtából szalasztották, akik elvakultak hisznek a szakrális világban, és minden második mondatukban magasztalják az isteni hatalmat, és nem csak a nekik rendelt éltet, de a mindennapi kenyeret is megköszönik. Nem, mi ennél sokkal kézzelfoghatóbb dolgokban hiszünk, és a jólétünket nem egy fehérszakállas, fehérhajú, tógás pasasnak köszönhetjük, hanem a nálunknál nagyobb, befolyásosabb erőben: a pénznek. Mert ugye a mai világban a pénz diktál. Ha kevés van belőle, lenéznek, ha sok, akkor egekig magasztalnak. Márpedig, ha sok van belőle, akkor túlontúl sokan haszonélvezői a te bankszámládnak, nem különbül a hatóságok, akik nem átallottak a korrupciós ügyekbe belefolyni. Hogy vajon mi lenne a jogos jussa büntetés tekintetében Tae Oh-nak? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mert van az a pénz, és van az a papírra firkantott összeg, ami a „kettőnk titka marad” felszólalás után lakatot tesz az illetékes biztos úr szájára. De hát ez a szép abban, hogyha valaki családcentrikus, nem? Gondolkodás nélkül hajszolja bele magát kétes ügyekbe, hogy azt a csökött agyú nagyszájút kiemelje a lebujból.
Ellenben Tae Oh, kinek küllemében is megjelenik a szétgyepáltság, szorosabb családi kötelékekben másfelől tudna anekdotázni. Az apja legalább annyi inkompetens emberi kapcsolatokban, mint az enyém… csoda, hogyha a fiú ennyire szenzációhajhász, és figyeleméhes lett, hogy rendre az őrsről kaparták össze a legalkalmatlanabb pillanatokban? Példának okáért ez a mai… Talán mások a Kim-ek között már hozzá voltak szokva ehhez a látványhoz, de én nem, mégis igyekszem hidegvérrel viseltetni az ügy iránt.
Végigpillantok a díszes kompánián, de rendre épp, csak a húszas éveikbe ért fiatalokat látok, eltorzult, foltokkal tarkított, vérömlenyektől duzzadt, vörös arcokkal… lehajtott fejjel, szégyenkezve ülnek, de az egymás iránt táplált feszültség még mindig érezhető a levegőben, viszont a folytonos rendőri jelenlét kellően akadályozza az esetleges összezörrenéseket. És ekkor lép elő a díszpinty, magán hordozva a szivárvány összes színét, bennem pedig feléled az általános ellentét: sajnáljam, vagy mérges legyek rá. Megalapozott a dilemma.
- Tudod, tényleg meglepett. Nem mindennap hívnak fel azzal, hogy az eszetlen unokaöcsémet kéne kiváltanom… -hátralibbentve öltönyöm szárnyát vágom csípőmre a kezemet, de ahogy a térdére támaszkodik, mint aki épp célba ért a maraton lefutása után, tenyerem a tarkóján landol, végigsimítva az izzadságtól összeállt, majd tüskékben megszáradt, fekete tincseket. – Még mindig nem vagy józan, ugye? –rosszallón szaladnak össze szemöldökeim, míg bárgyú arckifejezésén próbálom kutatni a tiszta elmeállapot jeleit… Bárhogy is próbálkozok, a cél nem elérhető: egyértelmű, hogy elbuktam.
- Nyilván szeretlek, és nyilván kihozom innen a seggedet, de azért lassan visszafoghatnád magadat, mert esküszöm, miattad fog elszállni az egész vagyonom –osztom meg vele a véleményemet két köhögés között. Mert ahogy rám támaszkodik, mint részeg ember a bárpultra, megcsap a fanyar izzadtságszag és a különféle alkoholok egyvelege, ami kifejezetten nem tartozik a kedvenc aromáim közé. De lássa, kivel van dolga –mert nem terem minden citromfán egy olyan nagybáty, mint én-, ahelyett, hogy a következő falig lökném elégedetlenségemben, támogatva lapogatom meg az oldalát, kifejezetten figyelve annak intenzitására. Amennyire helyben hagyták, csoda, hogy a fejét nem lékelték meg, így emellett egy bordarepedés, avagy törés már semmiség.
- Na, ülj le –fejemmel bökök a sarokban lévő íróasztallal szemközti székre, majd ahhoz eltámogatva gondoskodok arról, hogy épségben tegye le a valagát, és ne tévesszen célt, ezzel a földre huppanva. – Szomjas, mi? Este is az lehettél… -pöffeszkedek az orrom alatt mormogva. – Elnézést, van itt valahol vízautomata? –kezeimmel rajzolva egy tökéletességében megkérdőjelezhető kockát fordulok a biztos úr irányába, aki elfoglalja a helyét a trónusán.
- Kint a folyosón –köszönetképp biccentek, majd meg is rohamozom az ajtó mögötti tartályt, teli töltve a kúp formájú papírpoharat, hogy azt másodpercekkel később Theo kezébe nyomjam.
– Idd meg az egészet -adom ki a parancsot megtámaszkodva a székének háttámláján, mit se törődve azzal, hogy esetleg kényelmetlen neki… Legyen kényelmetlen az egész helyzet, ha már ekkora szarba keveredett!

Dae Won and Tae Oh

A hétköznapi hősöknek is elkél néha egy kis segítség.

Egész életemben bajos gyerek voltam, amit az apám – érthetően – képtelen volt tolerálni. Emiatt vezetett be idővel számos olyan szankciót, amivel szemben… nyilvánvalóan én magam ellenkeztem. Hát na nem ám, hogy majd én nem mehetek le a haverokkal szórakozni, vagy elveszi a csekély korom ellenére – apám hatalma jóvoltából – már vezetett kocsimat. Ami nem mellesleg nem is az enyém volt, hanem az övé, de ez megint egy másik sztori. Az ő nevén volt, de én vezettem, ergo az enyém nem? Nem.
Tiltotta, hogy szeszes italt fogyasszak, vagy bárkit is – havert, barátot, barátnőt, numerát – felvigyek az ő házába. Tök mindegy, hogy az én szobám a huszonnyolcadik szárnyban volt megtalálható abban a kurva nagy házban, míg az övé száz kilométerrel arrébb, de megtiltotta. Hogy miért? Mert az ő hírnevét és fényességét, pompásságát nem vakíthatja el senki, még a saját kölyke se. A sötét életének legbajosabb és legpiszkosabb ügyei pedig főleg nem. Hallani se akart azokról a nőkről, akik az ágyamban fordultak meg heti, vagy napi rendszerességgel.
De hát mit érdekelt ez engem?
Felhoztam még azt a gyereket is csak, hogy kimentsem a szarból, aki később a kvázi nevelt gyereke lett. Így ebből adódóan nem mondhatja azt, hogy egész életemben rossz, haszontalan és mihaszna gyerek voltam. De ez még nem jelenti azt, hogy szentté is lehet avatni. Mert nem.
Később már az egészségi állapotom volt az túlnyomó részben, mely bekapcsolta a fejében a vészharangot. Emiatt tiltott, emiatt óvott, hogy aztán megelégelve tartózkodásomat, konokságomat, a világ túlvégére száműzzön, mondván tanuljak akkor én magam a hibáimból. Ha azt gondolom, hogy kellően felnőtt vagyok, akkor oldjam meg én ezeket a kérdéses problémákat. Intézzem én a kórházi ellátást, a megfelelő kezelést. Ápoljak megfelelő kapcsolatot az orvosokkal mind ezt úgy, hogy se kutyám- se macskám nem volt itt az ég adta egy világon. Nem volt támogatásom, nem volt segítségem. Nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna bármit is, ha pedig vettem a bátorságot, hogy őt megkeressem, azzal a lendülettel el is hajtott. Hogy miért? Mert őt nem érdekli, oldjam meg magam. Ő megmondta, hogy ha már olyan nagyfiúnak tartom magam mint azt gondolom, akkor ne rohanjak hozzá, mert nem tud és nem is akar segíteni.
Ma már valahol látom benne a logikát. Azt, hogy mit akart ezzel elérni, hogy mire akart ösztönözni a távolsággal, az idegen környezettel és a magánnyal. De ugyan akkor még most is – pont mint a kezdetekkor – úgy hiszem, hogy ezt máshogy is meg lehetett volna oldani. Máshogy is eljuttathatta volna a tudatomig azt, hogy hülye vagyok és ő csak segíteni akar. De nem tette meg. Most pedig hol tartunk? Ugyan az a semmirekellő kis haszontalan taknyos vagyok, aki – mivel nincs itt az apja, hogy ki szedje a szarból – rögtön a nagybátyjához rohan, mert ő még hiszi és érzi is azt, hogy vagyok elég elanyátlanodott és rossz helyzetben ahhoz, hogy támogasson. Pedig nem lenne kötelessége.  
Változtam az elmúlt hónapok alatt? Igen. Rengeteget, hiszen felelősségteljesebb lettem mint voltam…legalábbis ebben a tudatban éltem mind idáig, hiszen a jelen példa is mutatja, nem vagyok egyszerű továbbra sem. Nem érdekel, hogy egyetlen egy ütés, rúgás a derekamra, mely a vesémet is éri, nekem annyi.  
Mondjuk ezt így nem mondanám. Érdekel, hát hogy a fenébe ne érdekelne? De tegnap este számtalan olyan dolog szólt közbe a "szórakozásomnak", csapta nyakon az elveimet, amit egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, vagy elengedni a fülem mellett.
- Nem mondom, hogy szokd meg, de… hááát ha már újra egy levegőt szívunk akkor talán szokd meg. Nem vagyok ám egyszerű drága barátom – csak ezután támaszkodok rá a térdeimre, hogy ilyen módon küzdjem le azt a mérhetetlen mennyiségű hányingert, ami jelen állás szerint se hagy nekem nyugtot.
- Mi? Józan?... dehogy… én?.... neeeem…. most nem vagyok az. De nemsokára. Tudod, hogy nem bírom a piát, szóval ja. Nem vagyok – hol motyogok, hol darálok. A lényeg viszont benne van, bár az is tény, hogy mondani se kell. Egyrészt nem hülye, ő is tudja a választ. Másodszor pedig való igaz, elég rám nézni és máris süt rólam az „értelem”.
- Jaj, köszönöm, hát komolyan meghatódok… na majd mindjárt – motyogok az orrom alatt, mint egy rossz kisgyerek, aki a szülője bocsánatát igyekszik elérni – visszafizetem. Eskü. De látod, nincs most itt egy vasam se – húzom ki a zsebem bélését pont, mint a filmekben, ezzel bizonyítva be igazamat.
Oldalam lapogatásánál megvonaglik az arcom, de mintha csak egy pillanatra éreztem volna az imént a bele nyilalló fájdalmat, már húzódik is a széles vigyor a képemre. Mondtam már, hogy vicces az a néhány, seggét rázó unikornis a szemeim előtt, akik nem bírnak magukkal?
Végül aztán eleget teszek a kérésének, illetve az utasításának, és pont, mint egy elpicsázott kölyök, úgy indulok el az imént említett szék irányába Dae Wonnal az oldalamon, ahova tompa puffanással dobom le a tomporomat.
- Az voltam – helyeslően bólintok, de azzal egyidejűleg, hogy eltűnik az ajtó mögött, már dőlök is előre, hogy térdeimen támaszkodva, lehunyt szemekkel szuszogjak addig, míg vissza nem tér hozzám a kért itókával.
- Remélem nem tettek bele semmi olyat ami az itt tartott foglyokat ritkítja - méregetem az áttetszőnedűt.

Theo & Devon

No family is complete without an embarrassing uncle

Soha nem voltam a családcentrikusságomról híres. A funkcióját, a szükségességét tökéletesen értem, a magam részéről elmondhatom, hogy a boldog családokat szemlélve, kik nap-nap után térnek be a hotelba egy kis kikapcsolódásra vágyva már-már irigylem. Hogy miért? Mert nekem voltaképpen soha nem volt benne részem. A látszatot, azt tökéletesen fenn tudtuk tartani... A hivatalos megnyilvánulások a megannyi kamera és fényképezőgép előtt napi rutinná váltak. Apám a rivaldafényben, mellette anya, mint mindig, csodálatos ékkőként –éppen csak felesleges kiegészítőként- tündökölt, a családfő pedig maga előtt tartva, szinte minden egyes képen átölelte a két gyerekét- a nővéremet és engem. Mosolyogtunk, egy idő után már azt is megtanultuk, hogy a szemünk miként tükrözheti azt, amit mindaddig csak a szánkon görbülve láthatott a nagyérdemű. Ugyanakkor, hiába volt mindenki számára majdhogynem lehengerlő a fenomenális családi légkör, ami visszaköszönt a képekről, mondhatni nem is ismertük egymást. Hiszen apa mindig dolgozott, megállás nélkül hajtotta az igát, így amikor fizikálisan velünk is volt, a fülén mindig ott tartotta a telefont. Soha nem érdekeltük annyira, mint a cég. Anya egy idő után belefáradt abba, hogy otthon is megteremtse az odaadó feleség és családanya látszatát, így ezt az állarcot a szükségesség hiányában levetette. A szerető, tündöklő nő egyszeriben vált kizsigereltté- mint amikor a közönség kedvenc, káprázatos festményen meglátszik a kor, egyre kevesebb nézőt vonz, így érdektelenség hiányában bevágják a raktárba. Nem lett fogékony arra, mi történik a gyerekeivel. Már nem óvott minket apa akaratától. Már nem látta szükségesnek azt, hogy az egy szem lányáért foggal-körömmel küzdjön… szerencsére nem is kellett, mivel, mint kiderült, a házassági ajánlat alapvetően imponáló volt számára. És, már nem akarta elhitetni a férjével azt, hogy az életét mindenkinek magának kell megválasztania. Emlékszem, volt idő, amikor vágyott arra, hogy megkaparinthassam a szabadságomat, hogy csak azért, mert fia lettem az apámnak, nem kötelességem az, hogy az ő elvei és parancsolatai alapján éljem az életemet. De ezen ambíciói, hogy rábeszélő taktikával meggyőzi a férjét a szabad élet fontosságáról, dugába dőltek. És én itt vagyok…
- Efelől soha nem volt kétségem –oldalvást biccentett fejjel nézem végig a küzdelmet, amit jelen állás szerint a tegnap este folyamán bevitt töménytelen mennyiségű alkohollal vív. – Annak idején is hallottam már egy s mást anyádtól, és megmondom az őszintét, nem voltam elragadtatva. Most meg, hogy olybá tűnik, nekem kell átvennem a gondos bocs szerepet, még annyira se vagyok lenyűgözve –enyhe grimasszal szemlélem végig az átizzadt, megtépázott viseletét, a szélrózsa minden irányába ágaskodó tincseit, és próbálom belelátni azt a taknyos, bömbölő kölyköt, akit alig nyolc éves koromban volt szerencsém üdvözölni ebben a romlott családban, azzal a könnyed megnyugvással, hogy „legalább már nem én vagyok a legfiatalabb”. Most, ebben a pár pillanatban azonban örülnék, hogyha ez az elnyomott poszt engem illetne, és nem kéne senkit pátyolgatnom- túl azon, hogy, minden hibájával és konokságával együtt imádom a kölyköt.
- Tudom, hogy nem bírod a piát, ezért is érthetetlen számomra, hogy akkor miért nyakalod meg a piásüvegeket olyan áhítattal, mintha semmi nem múlna rajta –morranok fel elégedetlenül, szinte már nem is tudva, hogy jelen állás szerint kire haragszom jobban: rá, aki úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Aki a korlátai ellenére is úgy viselkedik, mint a korabeli fiatalok túlnyomó többsége, holott nála senki nem tudhatja jobba, hogy milyen végzetes következményekkel járhat az, hogyha csak egy kicsit felelőtlenebb és esetlenebb a kelleténél. Vagy éppen a tisztes szülőpársora- a nővéremre és annak csodás férjére, aki mondhatni egy az egyben kiköpött apánk. Olyan játszi könnyedséggel száműzte a fiát a mondhatni legfejlettebb orvostudományi technikák országából ide, ahol ez idáig senkije nem volt, mintha nem is a tulajdon fia lett volna. Ugyanakkor mérhetetlen dühöt éreztem ebben az időben a nővérem irányába is, aki nem mozgatott meg minden követ annak érdekében, hogy ne hasson Tae Oh-ra az atyai parancsolat.
- Hülye –jelentem ki nemes egyszerűséggel. – Engem nem érdekel a pénzed. Van nekem is bőven… Csak fogd már vissza magad, az isten szerelmére! Tudja az ég, hogy legközelebb honnan kell majd téged összekaparni! –már-már sziszegem a fogaim közt, holott tudom, mindennemű indulat felesleges egy Tae Oh szintű részeg és/vagy másnapos személlyel szemben. A köd ráült az agyára, márpedig az olyan mértékben lehetetleníti el őt a gondolkodás bármely formájától, hogy az egyetlen érdemleges válasz, amit az emelkedett hangnemre adni tudna az a „ne kiabálj már!”.
A vizespohárral a kezemben térek vissza a megtépázott jómadárhoz, akire első adandó alkalommal parancsolok rá a mennyiség tekintetében. Másnaposságra víz és leves… nekem legalábbis mindig ezt mondták.
- Fogd be, és igyál! –homlokon pöckölve bökök állammal a pohár felé, tekintetemmel azonban már a trónusát elfoglaló ezredest kutatom.
- Brown ezredes –megköszörülve a torkomat helyezem tenyeremet Tae Oh vállára, teljes törzsből fordulva a megszólított irányába. – Bár fontos leszögeznem, hogy nem veszem semmibe az igazságszolgáltatásukat és a büntetőjogi eljárásaikat, de Tae Oh nem maradhat bent, amíg a bíróság ítéletet hoz. Noha a látottak nem ezt igazolják, súlyos beteg, gyógyszereket szedő emberről van szó, aki, ha nem kapja meg az orvos által felírt mennyiséget a megfelelő időben, annak következményei lehetnek. Megadom az ügyvédem elérhetőségét, és amint itt végeztünk, értesíteni is fogom, hogy vegye kezébe az ügyet, és hozza el az orvosi papírjait –előtúrva nadrágzsebemből a készüléket keresem ki az említett tag számát, majd helyezem azt az asztalra-, de, hogy Tae Oh minél hamarabb megkaphassa a gyógyszereit, nem áll módomban tovább várni a bírói döntésre –megpaskolva a kölyök vállát érzékeltetem vele, hogy ideje lassan szedelődzködnie, nincs értelme túlzottan elkényelmesedni a széken. – Ha szükségét látja, fizetek letétet –jelentőségteljesen csökkentem pár centivel a köztünk lévő távolságot, hangom elhalkításával előzöm meg azt, hogy a kedves kis triónkon kívül bárki más is hallhass a korrupció-gyanús törekvést.

Dae Won and Tae Oh

A hétköznapi hősöknek is elkél néha egy kis segítség.

- Ó, te jó ég! Ne gyere te is ezzel, mert önként fogok oda visszamenni – mutatok a rácsok sötét, sejtelmes rejtekében ücsörgő srácok irányába, akik a sebeiket nyalogatva várják a megváltást és bíznak abban, hogy mihamarabb kinyitják előttük az ideiglenes kelepcéjük ajtaját – fiatal voltam, Dae Won… egy taknyos aki egyszerűen képtelen volt elfogadni azt, amit kapott az élettől.  Ha te megtudnád, hogy megvannak számlálva a napjaid… ha neked azt mondaná az orvos, hogy kezdd el megszervezni a temetésedet, de minimum kitalálni azt, hogy miféle virágot kívánsz majd a sírodra tetetni, te mit tettél volna? – hangom meglehetősen halkan, kicsit talál rettegve csendül, hiszen erről soha nem nyilatkoztam még nem csak, hogy neki, de senki másnak.
- Félek, Dae Won. „Nem akarok meghalni”. Semmi más nem jár az eszemben mióta ez a biztos, csak az, hogy ha más lehetőségem nincs, addig is úgy éljek, hogy van tartalma az életemnek. Lehet, hogy nem csupa jóságból áll és nem dicséretet érdemel minden egyes tettem. De addig is tudom, hogy még élek… csináljak bármekkora hülyeséget is. Amúgy meg – vigyorodok el a végére, ám a mosolyt egyfajta lemondó köd fedi. Mert nem őszinte ez a mosoly. A szám széle lefelé biggyed, érzem ahogy az ajkam minden egyes pillanattal erőteljesebben remeg, mígnem összeszorítva azokat, gyorsan, – nehogy aztán nyilvánvalóvá tűnjön egy-két csillogó könnycsepp – pislogok néhányat, ezzel emelve fel tekintetemet a nagybátyámra.
- Mind idáig soha nem töltöttem el egy éjszakát se a rendőrségen. De most már tudom, hogy itt is csak megbolondult, fánkzabáló idióták vannak akik hamarabb engedik el a fosztogató és emberverő koldust csak, hogy megelőzzék az épület teljes elgázosítását, mint azokat a kölyköket akik egyszerűen csak egymásnak feszültek mert nem bírtak a vérükkel. Olyan ez mint a kórház, tudod… ezeket akkor is ellátják ha semmit nem tudnak beletenni az állam kasszájába. Nincs keresetük, nem dolgoznak, de még csak nem is tisztességes polgárok. Koldulnak, az utcán laknak mert elitták, elherdálták a vagyonukat, ütötték és verték az asszonyt – ered meg a nyelvem, erőteljesen emlékeztetve ezzel a körülöttem lévőket arra, hogy egy részeg ember nem csekély változáson megy keresztül, röpke percek gyors leforgása alatt. Agresszívből sírós részeg, aztán elkukult, kétségbeesett kölyök, aki reszketve bújik az első ismerős arc tulajdonosához, aki éppen veszi a fáradtságot és megveti mellette a lábait – aztán, hogy vannak olyanok is, akik tisztességgel élnek, fizetik az adót, dolgoznak és tanulnak? Mégis halálos betegek? Mit érdekli őket… húzzuk csak az idejüket, tömjük tele gyógyszerrel, járjon minden héten kezelésekre, toljuk csak ki a kínjait amennyire lehet. Legyen ideje arra, hogy megbánjon az életével kapcsolatosan minden apró-cseprő kis hibát – dörgölöm meg a szemeimet, így tüntetve el azokat a szúrós kis könnycseppeket, melyek mostanra pofátlan módon ténylegesen kibuggyanni kényszerülnek a helyükről – utálom Amerikát! Utálom az apámat és az egész életemet – szitkozódok, ügyet sem vetve a felém irányuló kelletlen megjegyzésekre és szúrós pillantásokra. Abban persze már koránt sem vagyok biztos, hogy miféle nyelven hadoválok össze-vissza. Az a fő, hogy Dae Won megértse, márpedig válasszam szitkozódásomul a koreait vagy az angolt, esetleg annak keverékét, ő biztosan helyt fog állni annak megértését illetően.
- Nem kell gondoskodnod rólam, Dae Won… se az apámat, se az anyámat nem érdeklem, miért pont téged kellene, hogy foglalkoztasson a bajom? Amúgy is jól elücsörgök itt magamnak, még társaságom is van – legyintek a félnótás bolondok felé, kik fitymálón szisszennek fel annak tudatában, ami az éjszaka folyamán történt a bárban. Nem hinném, hogy én lennék a kedvenc társaságuk, mint ahogy én se kifejezetten tartom minőséginek a velük együtt töltött időt.
- Nekem már annyira mindegy, hogy miből mennyit vagy éppen mit iszok. Csak vess keresztet rám és ennyi… - bököm ki neki flegmán, mondatom végén egy halk, csuklásra emlékeztető hanggal.  
- Baszd meg, de fáj a fejem – fortyogásom végeztével kelletlenül masszírozom meg sajgó bukóm halántékát, noha tisztában vagyok azzal, hogy közel sem ez lesz a megfelelő gyógyír a kínjaimra.
- Há’ tudom én! Kinek, ha nem neked lenne annyi pénzed, hogy ezek a hájas seggűek okkal gondolnának a pénzmosásra vagy a sikkasztásra?! – paffogom hangosan, gyorsan pörgő de össze-összeakadó nyelvvel, immáron ténylegesen az anyanyelvünkön pörölve. Mert ez a legbiztosabb – csak győzzem kivárni, hogy én is betehessem a lábamat a Spa-d egyik luxus lakosztályába… bár kitudja… addigra nekem lehet, hogy csak a saját bejáratú urnám marad – szúrok neki oda pont úgy, ahogy azt apámnak tettem hónapokkal ez előtt. Míg ők a saját dolgaikkal vannak elfoglalva, egyik a maga vállalatával, míg a másik az újonnan épülő hotellal, addig a családjuk egyik – ha nem a legfiatalabb tagjának azzal a kellemetlen gondolattal kell nap, mint nap lefeküdnie, hogy talán nem lesz holnap. Igaz tény amit tény, ettől függetlenül nem áll meg az életük.
Fenyítése még a legsötétebb gondolataimnak is gátat szab, s úgy tapasztom rá fitymáló méregetésemet követően számat a pohár peremére, mintha éppen pisztolyt nyomna valaki a tarkómhoz, nem pedig a nagybátyám korholt volna le két pillanattal ez előtt. A hányingerrel és a folyamatos vad szédüléssel folytatott küzdelmem eredményeképpen csupán aprókat kortyolok a hűs, ízetlen folyadékból, de fél füllel mindvégig azt kagylózom, hogy Dae Won miféle egyezséget tud kötni a morcos pofázmányú, egyenruhás bikával. Talán nem meglepő az, hogy nem sikerül túl sokat felfognom belőle. Nem tartom magam ostobának, vagy éppen nehéz  felfogású hülye gyereknek, de az az alkoholmennyiség – és milyenség, mert ugyebár ha már iszok csináljuk rendesen – amit sikerült bevinnem az éjjel, teljes mértékben meggátol abban, hogy a felfogásom ezen a szinten elérje a normálist vagy a létfennmaradáshoz szükségest. Lehet, hogy sikerült korábban úgy osztanom a kedves rokont ahogy illik, és olyan módon szellőztetni a számat ahogy, de ez nem jelenti azt, hogy gondolkoztam is ez idő alatt. Csupán mondtam és mondtam amit már réges-régen elakartam valaki olyannak, aki tud is tenni annak érdekében, hogy az életem ne a létező legdrasztikusabb és legdrámaibb véget érje el. Na de, hogy ennek itt és most kellett megtörténnie? Ebben nem vagyok egészen biztos.
Az utolsó kortyokért már-már élethalál harcot vívok, mikor is kis híján sikerül belefulladnom azokba, a hátamat ért erőteljes paskolásoknak köszönhetően. Horkantva és köhécselve néhányat, kézfejemmel törlöm le a számból kicsordogáló vizet, s haptákba vágva magam, kíváncsian pillantok a zsaruról Dae Wonra.
- Már megyünk is? - gyermeteg vigyorral cáfolom meg a korábban hallott "súlyos beteg" jelzőt és már fordulok is sarkon, hogy eleget téve az idősebb felszólításának, elinduljak a bejárati ajtó vélt helyének irányába.