- Mr. Abbot! –rikkantanak egy borzalmasat a hátam mögött, méghozzá olyan fene nagy, a dobhártyámat legkevésbé se cirógató varjúkárogással, ami még engem is arra késztet, hogy sebtében húzzam vállaim közé a nyakamat. – Azonnal vegye le a fejéről azt a sapkát! Ez itt egy iskola, nem holmi ízléstelen szórakozóhely, ahol mindezt megengedheti magának. Szörnyű nagy tiszteletlenség nem csak az oktatóival és a diákjaival, hanem az egész intézmény szellemiségével szemben az, hogy ilyen viseletben jelenik meg! Nem mellesleg nem csak a fejfedőjével, de egész ruházatával szembemegy a házirendünkkel, ami előírja a rendezett viseletet. Tehát, kedves Mr. Abbot, -csendesíti el a hangját Mrs. Förtelem, töpörödött törpördög, aki leginkább nagy hangjával hivatott kompenzálni alacsony növését, amivel újfent kivívja magának a csivava-komplexust. – lesz szíves elfogadni azt, hogy az egyetemnek vannak Önre is vonatkozó szabályai így, mikor legközelebb méltóztatik megjelenni ezen falak között, azt olyan módon tegye, hogy az ember azzal szembesüljön, hogy valóban egy oktatási komplexumba tette be a lábát. Azt hiszem se Ön, se a családja, sem pedig mi nem vennénk jó néven, hogyha egy ilyen malőr végett kéne eltanácsolnunk, de isten a tanúm, ha nem képes legalább egy valamirevaló cipőt aggatni a lábára, megtesszük –biztosít efelől a dékán-helyettes asszonyság, a kellemesnél jóval kisebb távolságot engedve meg magának, ami ösztönszerűen késztet arra, hogy a magam előtt tartogatott kávéra való hivatkozással lépjek kettőt hátra. De jó nagyot, biztos, ami biztos alapon.
- Elnézését kérem, Mrs. Geller, legkevésbé se állt szándékom se magát, se a hallgatókat, se az iskola szellemiségét kompromittálni az öltözékemmel, egyszerűen nincsen szabad kezem ahhoz, hogy megváljak az amúgy nem a tiszteletlenségem kifejezésére, annál is inkább a kinti hidegre való tekintettel felvett sapkámtól. De szavamat adom, hogy amint lesz rá érkezésem, első dolgom lesz, hogy a táskám mélyére száműzzem, de jelenleg… -a laptop-táskát meglobogtatom, valamint a két kávét tartalmazó pohártartó felé bökök. – nem nagyon tudom mindezt kivitelezni. Ugyanakkor biztosra veszem, hogy iskolatársaim nem az én ruházatommal vannak elfoglalva, hiszen van nekik bőven elég bajuk, ahogy reménykedem, hogy tanáraim se az öltözékem alapján vonnak le következtetéseket, de a tőlem telhető legnagyobb hozzáértéssel fogom úgy változtatni a megjelenésemet, hogy az a jövőben még csak véletlen se szúrja a dékáni iroda szemét –biccentek felé vitatható tisztelettel, ami a szövegkörnyezet, valamint a hangom mögül kiütköző szarkasztikus éllel csak halk pöffeszkedést vált ki a korosodó asszonyból.
- Vigyázzon a szájára, Mr. Abbot! Utoljára figyelmeztetem –bök az irányomba nyomatékosítás céljából, majd pördül is a sarkán, hogy a nagyjából öt centis sarkaiban eltipeghessen tömpe, visszeres lábaim, amire hiába húzza fel a térd alá húzott szoknya okán a vastag harisnyát, még úgy is átütközik rajta. De, hogy miért nézem a vén szipirtyó lábait, az leginkább számomra rejtély.
Torokköszörülve pillantok körbe az iménti patáliát végighallgató, csöndes megfigyelőként jelenlévő hallgatók sokaságán, mielőtt folytatnám azt az utat, amiben iménti akadályomat leltem. Csak a telefonom megszólalásakor fogom két térdem közé a laptopomat, hogy körülbelül két másodperccel később az előhalászott készülék képernyőjén csak annyit lássak.
„Ne haragudj, most mégse fog menni. Legközelebb!”
Nem vagyok benne biztos, hogy az „ez most komoly?!” elégedetlenség csak az én fejemben él, vagy valójában ki is mondom azt, de az egyszer tuti, hogy a drámai fújtatásom közepette a sapka alól kikandikáló, festett-fekete tincsek is meglibbennek az hirtelen áramlat okán. Tanácstalan, oda-vissza futtatott tekintetem közben mérem fel a folyosón üldögélők nyújtotta lehetőséget, onnan mazsolázva ki a legszimpatikusabb opciót. Diadalittas kis mosolyra görbítve számat markolom fel újból a mobilis kis készüléket, hogy megrohamozzam a fekete hajú lány által egyedül bitorolt padot. Háta mögül lépem át az ülőszerkezetet, lehuppanva támasztom a lábamnak a táskát.
- Szép napunk van, nem? –bökök fejemmel az ablakok felé. Nem különösebben gondolom azt, hogy a szorgalmas egyetemisták, mint amilyennek ő maga is tűnik, különbséget tudnak tenni két nap között, hiszen látástól vakulásig bújják a tananyagot, de ettől függetlenül lehet konstatálni: ez valóban egy szép nap. – Kérsz egy kávét? –tartom oda felé a pohártartó azon oldalát, amelyik Starbucks-os papír nem az én nevemet hordozza. – Várj csak… -emelem fel az ujjamat, előredőlve túrok elő egy random tollat a táskámból –már maga a tény is meglep, hogy van nálam bármiféle íróeszköz-, és kattintva a golyóstollon húzom át Joey nevét, és kisvártatva, félig felvont szemöldököm alól sandítok rá.
- Kisegítesz vagy találgassak? Bár előre szólok, hogy nem vagyok jó ilyen dolgokban, úgyhogy jól fontold meg a választ, mielőtt még kihűlne –lögybölöm fel a pohár falára a benne szlalomozgató italt, lábammal mindvégig türelmetlenül dobogok a földön. Bár nem feltétlen a türelmetlenségem jele, annál is inkább a megszokásé.

Cal & Seladon

Ha most valaki pár percig, csak úgy felületesen figyelne biztosan azt gondolná, hogy épp vadul tanulok, abból a kellemesen riasztó című könyvből, ami valami pedagógiai irányzatról szól, ráadásul oroszul. Na most ebből az következik, hogyha takargatni akarnám a származásomat, akkor nagyon rosszul csinálnám, erről meg mindig az jut eszembe, hogy a Seladon Fay egyáltalán nem orosz név, de mégcsak szlávnak sem hangzik. Nem kellett volna annyi hülyeséget összebámulnom a netflixen, akkor talán nem választottam volna magamnak valami olyan nevet, ahogy maximum egy tündét hívtak volna a Gyűrűk ura pornóváltozatában, de már mindegy, ez van, ezt kell szeretni, legalább menőbben hangzik, mint a Julia Smith vagy valami hasonló.
Ha valaki esetleg jobban és hosszabban bámulna a kelleténél, akkor jól látná, hogy a kegyetlen unalmas könyvcím valójában egy másik könyvet rejt, mert éppen a Witcher első részét bűvölöm. De azt is csak bűvölöm, mert valójában egyáltalán nem a könyvet nézem, hanem valahova mellébámulok furcsán üres tekintettel. Mázlimra talán senki nem figyel és minden normális ember azt hiszi, hogy lohasztóan stréber vagyok, bár valójában ez csak egy plusz fal, amivel elterelem a többiek figyelmét, meg ha innen nézzük a sajátomat is. Csinálták már, semmi új nincs benne, a lényeg nagyjából annyi, hogy fogj egy horrorisztikusan unalmasnak tűnő könyvet, ha mondjuk van vagy ezer oldal az plusz pontot ér és bújj el mögé amennyire csak lehet. Ennek az lesz az eredménye, hogy senki sem fog hozzád szólni, te meg legalább úgy fogod érezni, hogy ez inkább a te akaratod, nem az övék, szóval nem loser vagy a fejed búbjától a lábkörmöd hegyéig, hanem magányos  zseni. Ha valami nem vagyok, akkor az persze pont a zseni, most is csak azért ücsörgök itt, mert a hideg is kiráz a pedagógiaelmélet tanáromtól, de olyan mértékekig, hogy addig vaciláltam azon, hogy meg kellene e jelennem az órán mindenképp, hogy már jó negyed órája megy, én meg még mindig itt pislogok, mint hal a szatyorban. Van néhány órám, amit legálisan kihagyhatok, de  ebből már legalább kettőt kilőttem ebben a hónapban, illene már megemberelnem magam és emelt fejjel bebattyogni arra a nyomorult előadásra függetlenül attól, hogy miféle kritikát fogok a pofámba kapni, végül is a tajga leánya vagyok, nem valami szerencsétlen hülye. De hát nincs mit tenni, mert már megint fekete szaggatott farmerbe jöttem el, ami a mélyen tisztelt professzorasszony szerint még véletlenül sem tanárhoz illő viselet, nem is beszélve a temérdek fülbevalómról és a hosszú ezüstláncon himbálózó ankh jelről, ami a nyakamban lóg.
Volt róla fogalmam hogyan is kellene kinéznie egy tanárnak, de nem vágytam túlzottan olyan lenni. Nem tudtam megállapítani, hogy szakma idézte e elő ezt a furcsa mutációt vagy kizárólag kinézet alapján vettek fel bizonyos embereket tanári állásokba, de idióta legyek, ha a pedagógusok nagy része nem volt ugyanolyan rágcsáló vagy épp csirkefejű. Ha innen akarjuk nézni a dolgokat, tényleg eléggé kilógok a sorból, de ennek örömére legalább megúsztam a beszólásokat az öltözködésemmel és az akcentusommal kapcsolatban és azt hiszem ennek határozottan örülök. Épp ezen elmélkedem, mikor hirtelen levágódik mellém valaki. Sajnos nem volt merszem pólót csináltatni, amin az a felirat szerepelt volna „mellőzd a hirtelen mozdulatokat a közelemben”, pedig lett volna értelme.
- O moya boginya-mormolom ijedten és nagyon fenyegetően ráfogom a …könyvem. Hű, ez aztán tényleg fenyegető lehet! Egész gyorsan helyére rázódik az agyam és észreveszem, hogy szerencsenélküli srác még véletlenül sem megtámadni akar, sőt még kávé is van nála és egészen kedvesnek tűnik, emellett meg biztosan őt is lehordaná mindennek a pedagógiaelmélet tanár, pedig ő biztosan nem is jár arra az órára.
-Az…-teszem le a könyvet magam mellé és igyekszek úgy tenni, mintha semmi furcsa nem történt volna épp az előbb- egészen szép.
Nem mondom, meglep ez a dolog a kávéval, főleg, hogy megkérdi kérem e, talán nincs benne randi drog vagy mit tudom én mi, végül is ki akarna pont engem elkábítani? Nagy nehezen arra jutok, hogy el illene fogadnom, aztán érdeklődő, de kissé ijedt tekintettel figyelem, hogy mit is csinál, de semmi fatális nem történik csak a nevemet kérdi meg.
-Ezt úgysem találnád ki-mondom és igyekszem nem riadt törpenyúl módjára viselkedni, mert bármennyire is furcsa, de a világon nem mindenki pszichopata tömeggyilkos, aki elől menekülnöm kell- Seladon…vagy csak Sela.