~ kalandvágyó
~ független
~ optimista
~ kitartó
~ igényes
~ őszinte

~ kapzsi
~ meggondolatlan
~ merész
~ túl sok az elvárás másokkal szemben
~ munkamániás
~ makacs


2018 tele

A csend megmásíthatatlan. Végtelen és olyan mély, hogy az ember szinte zavaróan hangosnak találhatja még úgy is, hogy neszezések vad zaja szűrődik be a résnyire nyitott ablakon. Járművek haladnak a forgalmas úton, gyerekek kacarásznak és rikácsolnak, vagy éppen egy-egy megtermett kutya csahol a közeli lakóövezetben, ellenséges hangtartományban jelezve a posta érkezését. A fehér, hamvas fényben úszó szobának minden pontját angyali csilingelés teszi izgalmassá, melyek a hajnal fényébe merülve jelennek meg és ütköznek faltól falig, ezzel visszhangot vetve a szellős helyiségben. Halovány fénycsóvák festenek lágy vonalakat a falakra, rajzokat, furcsa, de annál ismerősebb motívumokat. A spirális formák, csúcsok, csillagok és gömbök a karácsony szépségére emlékeztetik a hó leplére hajazó, fehér paplanhabok között elmerülő sötéthajú nőt, ki gyermeki kíváncsisággal kandikál ki a párnájának dunyhaszerű vastagsága alól. Hogy minek a párna? Első körben óvja őt a beszűrődő, villódzó fényektől, másrészt érzi, hogy figyeli őt valaki. A párna pedig tökéletes arra - elvben -, hogy ezzel tudomást se vegyen a kis pimaszról.
A kíváncsisága viszont olybá tűnik győzedelmeskedik, s hosszú, kecses ujjaival emelve meg a párna sarkát, sötét szemének vidám csillogása rögtön a fehérre mázolt falat veszi szemügyre, amiről aztán tekintete az ágya melletti hatalmas fotelban fekvő, személyét könyörgő, mégis szúró pislogással figyelő fehér macskára kúszik. Úgy néz ki az ott kuporgó állat, mint egy nagyra nőtt, szőrös vekni kenyér, és mind addig nem is nyikkan meg de még csak meg se moccan, egyszerűen csak bűvöli őt nagyra tágult szemekkel, míg nem bizonyosodik afelől, hogy Evelyn ébren van és készen áll arra, hogy megetesse. Mert ugye őfelsége éhes!
Hópihének mindig is volt egy csodálatos képessége, miszerint lyukat égetett a gazdája tarkójába vagy homlokába hajnali hét óra magasságában, míg az fel nem ébredt, hogy adjon neki reggelit. Ez gyakorlatilag mindig bejött, hiszen Evelynnek minden alkalommal volt egy olyan érzése ezen időszakban, hogy valaki figyeli őt... ezt pedig nem foghatta a "szakmai ártalomra" - valójában nem kötelessége és feladata, egyszerűen szeret az apjának segíteni -, a mindennapos kutakodásra amit a munkája megkövetel, ellenben elővehette a szőrös kis jószágot gyanúsítottként, mely már harmadik éve jelzi ilyen módon korgó hasának kívánalmait.
Élvezettel teli játékos kacajok moraja tör utat magának a hókristályos ablakokon keresztül, melyek előtt a kora reggeli szellőnek hála a függönyök fátyolszerű, ezüst anyagának vidám tánca invitálja kíváncsiságra őt. A szoba bár kellemetlenül hűvösre hűlt, ő mégis lelöki magáról a paplanját, hogy a cirádás, kovácsoltvasból faragott fogasról leemelhesse vörös selyem köntösét amely tökéletes összhangban van az arany színű, lágy esésű hálóingével. Az elegáns, nőies ruhadarab kiemeli bájait, melyekre egészen fiatal lányka kora óta figyel, nem véletlen, hogy a nőiesség mintapéldánya volt egész életében. Soha nem rejtegette kerekded csípőjét, formás, hosszú combjait vagy éppen kellő méretű kebleit.
Ebben a szegényesnek nevezhető de elegáns, földig érő vörös selyem köntösben és hálóingben indul el az erkélyajtó felé, hogy kiléphessen a vékony réteg hóval borított kőre. Tény és való, elborzasztóan hideg, most mégse zavaró, sőt mi több, élvezettel tölti el és csak akkor tér magához gyermeteg ámulatából, mikor elérve a kanyargó korlátot, megmarkolhatja azt, és eléggé kihajol ahhoz, hogy láthassa az utcákon játszadozó gyerekeket. Mind sállal és sapkával, kabáttal felszerelt mackónak tűnik ahogy hóembert építenek, páran pedig angyalkát formálnak egész alakjukkal elterülve a pamacsok között. Gondatlanság, bolondság... szeretne ő is ilyen bolond lenni. De legalábbis ennyire bolond, ahelyett, hogy hosszú-hosszú hetek óta egy olyan sötét alak után kutakodna, akiről még mindig igen foghíjas információkupacot tudhat a magáénak. És ez az a tény, ami minden reggel felriasztja, - a macska fürkésző tekintetén kívül. A ténye annak, hogy nem halad, bármennyire is szeretne.
Az égre emelve íriszeit, szürke fellegek baljóslatú tornyosulásával találja szembe magát, melyek a közelgő hó reményét sejtetik. Nem is kell sokáig várni rájuk, hiszen a hópihék alig pár pillanattal később meg is érkeznek, és míg eleinte párosával hullnak alá, hamarosan egy egész hadseregre elegendő pihét ont ki magából a felhő tenger.
Eve maga elé nyújtott tenyerére egy méretesebb példány szállingózik, és olvad apró víztócsává, amint találkozik a bőrfelületével, de ettől függetlenül még van egy kis ideje arra, hogy megfigyelje kanyargós, jégkristályos szerkezetét. Épp annyira különbözik a legtöbb pihétől, mint ahogy ő az emberektől. Legalábbis szeretné azt hinni, hogy másabb mint a többiek. Nélkülözhetetlen és egyedi, elvégre nem csak a családja, a kedves nagyija és az édesapja, de így a rendőrség vagy éppen a legtöbb munkaadója is kiemeli felettébb képességeit szakmájában, személyében, világmeglátásában és életvitelében. Ez idő alatt pedig elért arra a szintre, hogy ő maga is elhiggye, van valami abban amit mondanak. Már csak azt kell kitalálnia, hogy miként adhatna kellő mennyiségű infót arról a férfiról, akire a rendőrség korábban ráuszította? Hogyan foglalhatná csokorba mind azt a pimaszul szegényes kis valamit, amivel szolgálni tud? Mert ekkora lehetne igazán különleges.
Három héttel ez előtt került az asztalára a papírhalom az ellátandó feladatról, a határidőkről és egyéb szükséges információkról. Ez alatt a három hét alatt pedig nem jutott messzebb annál mint, hogy a csepp kis dolgozóasztalán lévő noteszbe felkerült néhány szó, szám, egy-két skicc és lehetséges elmélet arról, hogy... miért nem sikerül kideríteni a férfiről semmit? Nagy általánosságban azokkal a feladatokkal nem is foglalkozik tovább, melyek ennyire kilátástalan eredményekkel bírnak hosszú heteken keresztül. Itt  viszont több izgalmat, lehetőséget és dollárjelet lát annál mint, hogy egyszerűen csak lepasszolja már az első akadálynál.
Szemei még innen a teraszról is a kis asztalon lévő könyvecskét és a mellette lévő gravírozott tollat figyelik s pont mint egy gyerek aki bűvöli a házifeladatának megoldatlan lapjait, mást se csinál, mint reménykedik, hogy jön majd a megoldást jelentő szikra, egy égi jel, ami segíteni fogja őt. Csak türelmesnek kell lennie.
Néhány kecses lépéssel tudja maga mögött a külteret, és ujjai közé fogva a sárgás árnyalatú papírokat, ajkai csücsörítésével futja át újra és újra a régies, dőlt betűkkel íródott sorokat.
- Ajj, apa, a fenéért nem tudsz ilyenkor itt lenni?! - mert ugye akinek az apja maga a rendőrkapitány, mindig rendelkezik egy-két szaftosabb sztorival, mindig bejut olyan helyekre, ahova amúgy csak nagy kínkeservek árán tudja bedugni az orrát némi szimatolás reményében. Ám bő két hónapja már annak, hogy átrendelték őt a másik partra, így azon túl, hogy telefonon ellátja némi tanáccsal, mást nem ér az öregével.
S mint egy végszóra, telefonja halk csilingelésére reagálva futja át a sűrűn szedett sorokat, melyben már-már kódolva, titkos nyelvezettel szerepelnek az alábbi sorok: van némi információm az emberedről!
Másra nincs is szüksége ahhoz, hogy megfeledkezve minden reggeli tortúrájáról, a kötelező kávéról, a sziesztázásról, rendbe kapja magát és akárha bármiről is lekésne, futva tegye meg azt a néhány háztömbnyi utat, ami elválasztja az otthonát a szerkesztőségtől.