Minden ízében kozmopolita. Gyerekként sosem adódott alkalma hosszabb időre lecövekelni valahol, szüleinek köszönhetően folyton egyik városból a másikba költöztek, mindig időleges és ideiglenes barátságokra tett szert, mire új otthonába érkezett, nagyvonalakra kurtította vissza érzelmi kapcsolatait. Pótolhatatlan kacatként – merthogy önellentmondásra és disszonanciára bármikor kapható – hordozza magával emlékeit. Szeretnie is gyorsan kellett, nem maradt ideje megismerni önmagát, esetleg vonzalmának célszemélyét, felületesen, ennek ellenére mélyen és visszavonhatatlan nyomorultsággal ragaszkodott aktuális partnereihez. Kérészéletű kapcsolatai alkotásaiban rendszeresen felbukkannak, mozzanatokra, testtartásokat idéz fel, de fogalma sincs, mit jelent elköteleződni, lehorgonyozni, bármilyen értelemben megállapodni. Hasonló könnyedséggel, valamint látszólagos közönnyel ugrál művészeti technikák és eszközök között, amint valamiben elmélyed, rögtön vágyakozni kezd az új és felfedezetlen után. Szüleit visszafogott rajongással szereti. Könnyen ismerkedik, annak idején nem esett nehezére külföldre utazni, bármilyen társaságba hamar beilleszkedik.
Észlelhető benne némi megmagyarázhatatlan távolságtartás, mintha senkit és semmit nem merne közel engedni magához, mintha köszönéseiből azonnal kihallatszana a búcsúzkodás. Sokféle kulturális behatás érte – mind családjának, mind tanulmányainak köszönhetően -, éppen ezért benne automatikus az elfogadás, és bizonyos értelemben riasztóan ön-azonos. Nem fél enyhe akcentussal beszélni, nem titkolja szexualitását, sosem szabadkozik megjelenése vagy öltözéke miatt. Sosem érzett késztetést, hogy bizonyos helyeken vacsorázzon, és bizonyos emberek társaságát keresse. Talán éppen emiatt próbálnak annyian a kedvében járni, mintha kegy lenne kivívni Elouan figyelmét, pedig szívesen osztogatja, mindössze hiányzik belőle a görcsös akarás. Senkinek sem próbál megfelelni.
Pontosan emiatt jelent számára problémát mások időbeosztásához igazítani a sajátját, gyűlöli a határidőket, a szabályokat, a megkötéseket. Konfliktusait rendszerint ghosting módszerrel zárja le, senkinek sem könyörög vagy magyarázkodik, ha akadályba ütközik, egyszerűen kikerüli azt. Elvarratlan szálakat hagy mindenfelé.

Nem azért jársz kávézókba, mert másokkal tervezel találkozni. Időpontok és véletlenszerű ütközetek híján felütött laptoppal az asztalon, félig kihűlt kávéval annak jobb sarkában próbálod összekötni a hétköznapiság szerteszét helyezkedő pontjait. Keresztmetszetet kívánsz, de hasítani érte már nem vagy képes. Valaki felismer téged, félszegen feléd pillant a párnázott fotelekkel kivert helyiség túloldalán, valamire emlékszel belőle, vagy csak emlékezni szeretnél, hogy társas magányra cseréld az átmeneti egyedüllét tanácstalanságát. Hogy valahová éppen menned kéne, esetleg valahonnan éppen jössz.

Hosszan nézegeti legújabb konstrukciód, nyílegyenes, feszes esésű fények alatt absztrakt minták rajzolódnak ki, anyaméhi pontatlansággal. Hümmög. Gyűlölöd, ha hümmög, kritikusként mindent előzetes rosszallással vizsgál meg, de illene nem elfelejtenie, hogy végső soron – még ha kiállítási anyagod összeállításánál ez nem is számít – mégiscsak az apád. Tehetne úgy, mint akit nem zavarnak a képzeletbeli lábjegyzetek hiányosságai. Persze nem tesz úgy, körbejárja néhányszor, a fátyolszerű fényárban természetellenesen titokzatosnak tűnik, inkább elfordítod a fejed, és elképzeled, hány szerelmes pár bizonytalanodik majd el az installáció két oldalán állva.
- Furcsa az egy pontból történő kiindulás – szemét leárnyékolva pillant fel.
Vállvonással felelsz, mielőtt ráeszmélnél, mennyire fontos az apád véleménye. Előfutára mindannak, amivel szembetalálod magad, mihelyst kiadod a kezeid közül a munkáidat. – Amorf gúla. Megbontja a geometriai törvényszerűségeket.
- Milyen színekben próbálnád ki?
- Kék és zöld, az alján, várj csak… - lekapsz két fekete párnát a kanapéról, hanyagul a fényvonalak által bezárt alakzat közepére dobod. – Leülhetnek majd, felnézhetnek.
- Mi inspirálta? Az isteni megvilágosodás? – Félrehúzott szája mosolyt rejt.
- Az indián tipi ihlette.
És már nevettek is.

Cigarettát illesztesz az ajkaid közé, hűvös van, fél kettő múlt, maradhattatok volna még egy kicsit, de hajthatatlannak bizonyultál. Itt álltok mindannyian, elromlott gyújtódat megrázogatod, szélárnyékot formálsz kézfejeddel – mindhiába. Valaki hozzád lép, pár órája még tudtad a nevét, mostanra eggyé olvadtak mind, nemek szerinti bontás helyett sejttömörülésben gondolkodsz, reggelre úgyis mindegy lesz, kikkel töltötted az estét, és nem fog számítani, hol kötöttetek ki. Azért kisegít, pedig biztos látja a tekintetedben a sóhajtásnyi sajnálatot, hogy nem tudod, mióta ismered, ma találkoztatok-e először, vagy hetek óta összejártok. Amit viszont nem lát, abban rejlik a trükk, kettőtök között leginkább magadat sajnálod, és egy pillanatra azt kívánod, bárcsak máshol és máshogyan születtél volna, akkor talán sejtenéd, kinek a cseresznye ízű rúzsmaradéka hagy lenyomatot a cigarettádon.
- És… hová megyünk?
- Máshová.
- Ismersz valami jó helyet?
- Engem a jó helyek nem érdekelnek – a kelleténél többet ittál, valamelyik mégis felnevet, vicces vagy, olyan egyedi, lélegzetelállítóan flegma. Csak álmos, és téged tényleg nem érdekelnek a jó helyek. A jó helyeken folyton ugyanazt hallod, iszod, szagolod, a jó helyek eggyé válnak, jól kevert koktélok és minőségi, vizezetlen italok által bezárt szögekké. Neked valami ihatatlan lötty kell most, mosdóban letört csaptelep, használhatatlan piszoár, izzadságszag. Tipi látomások helyett már optikai rostokban gondolkodsz.
- Akkor valami rossz helyet?
- Nem, de úgyis találunk majd. Induljunk mondjuk… - röviden hezitálsz, a parázs izzó vörösét körbeforgatod - jobbra.