Szóval, állítólag kritikusnak az megy el, akinek nincs valódi tehetsége különféle művészetekre. Na, most, tényleg nem volt még ember, aki ecsettel, vésővel vagy bármi ilyesmivel látta volna a kezében – még az ominózus, másfél évvel ezelőtti háztatarozás idejében sem, innentől fogva két dolog mondható el erről az alakról, ami alapján mindenki maga kénytelen eldönteni, hogy akkor ez a fickó most elviselhető-e, vagy sem. Annak ellenére is meg tud élni abból, hogy van dolgokról – hogy mondjuk ezt? – véleménye, hogy nem vlogokat vagy podcastokat készít (kétezer-kibaszott-tizenkilencben, szépen vagyunk, nem igaz?), egy olyan felfújt, tulajdonképpen nem létező iparágban, mint a magasművészetről készített kimerítő, írásos kritikák, másrészt tudja is magáról, hogy egy haldokló szakma utolsó nyílt vízi hajósa. Nála nagyobbak az elődei, utódai pedig valószínűleg nem lesznek – már a munkán belül, ugyebár – legfeljebb a srácok a vlogok meg a podcastok mögött majd egy nap valóban átveszik a világ irányítását, hogy elvégezzék azt a melót, amit ő szokott – meg ami nélkül egy átlagos bárki valószínűleg ugyanúgy teljes éltet tudna élni. Végül is akarja-e bárki is tudni, hogy Olivia Erlanger vagy Dano Wall ma a menőbb? (Már Olivia Erlanger-t és Dano Wall-t leszámítva.) Egyébként a munkáján kívül nagyon nehéz megfogni, hogy milyen emberről van szó, tulajdonképpen munkamániás, bár esetében a munkamánia inkább arról szól, hogy kiállításokról szóló híreket osztályoz magának, galéria megnyitókra jár, mindenféle vagy túl öreg, vagy feltörekvő, vagy kiégett művészféleségekkel ebédel, borozik, elszív egy cigarettát, meg magához hasonló arcokkal próbálja megfejteni a világ művészetének jelenlegi folyását, a fennmaradó idejében vagy belerángatja ebbe az egészbe a családját (értelemszerűen olyan családot szerzett maga köré, akik erre vevők is, különben fele ilyen boldog lenne csak), vagy pedig porszívózik (négyszáz dollárért lehet olyan porszívókat venni, amikkel valóban megnyugtató és élményszerű a takarítás egy férfi ember számára is). Ha kell, végtelenül cinikus (kedvességgel még senki nem adta el a véleményét), mérsékelten szerelmes a saját hangjába, olykor talán még szétszórt is. Ettől függetlenül bámulatosan udvarias, melegszívű ember, köszön, ha belép egy boltba, az apróját hajléktalanoknak és utcazenészeknek adja, rengeteg alapítványt egyébként is támogat; aztán jöhetnek az Upper East Side véget nem érő high sociaty estjei még emiatt is – hát szóval amúgy jellemzően örülne egy egész hétnek, amikor egyedül ülhet otthon, anélkül, hogy bárkivel bazsalyognia kéne, de még valószínűbb, hogy amint utolérné egy ilyen, halálra is unná magát.
Részegen belevigyorogtam a tükörbe. A tükörképem visszavicsorgott, pár pillanat múlva pedig valami fájdalmas grimasszal meredt rám.
Túl sok. Nem jókor.
Ha tehetném, most visszamennék tíz percet az időben. Vagy kitépném szálanként a hajamat, vagy csak vennék egy mély levegőt – azt a mély levegőt, amire már jó ideje szükségem van – és aztán megpróbálnám bemesélni magamnak, hogy ez tulajdonképpen még nem a világ vége, nem olyan rossz a helyzet, mint amennyire gondolom, többtől sem omlottam még össze (meg volt már olyan kevesebb is, amitől kellett volna), csak épp minden gondolat, ami megveti a koponyámban a lábát, halálosan idegesít és végtelenül ostobának tűnik.
A nő képe megjelent mögöttem a tükörben – picit elkenődött szemfestékkel, meg egy szalvétával, amivel letörölt egy ott sem lévő rúzsfoltot a szája széléről. Semleges hangon kérdezte, indulhatunk-e. Valamit hümmögtem. Száraz hangon felsorolt pár nevet, akiket valószínűleg vérig sértettem. A fejemet csóválva csak annyit mondtam, hogy biztosan vérig sértődtek. Sóhajtott, majd rágyújtott. Azt mondtam, már szóltak, hogy a lakásban ne dohányozzunk. Azt mondta, leszarja. Megkérdeztem, kaphatok-e egy slukkot. Nem adott, csak a kvarcóra lapot pöckölve panaszkodott, hogy hajnalodik és álmos is. A következő pillanatban elnyomta a cigarettát a falon, és a földre dobta a csikket. Én addig azon agyaltam, hazafelé melyik hídnál kérjem, hogy álljon meg, hogy aztán a folyóba ugorhassak. A következő pillanat utáni pillanatban azt mondta, nem dohányozhat többet. Megint csak hümmögtem, míg a csapban megmostam az arcomat. Víz, víz, víz – ebben a városban alacsonyak a hidak, az ugrásba magába még nem halnék bele, de a folyó megáradt, gyors a sodrása, kis szerencsével majd soha nem találnak meg. Ő megkérdezte értem-e, amit mondott, én pedig üresen ránéztem ekkor, mert nem, egyetlen kurva szóra sem figyeltem, amit ma este kijött belőle, tulajdonképpen azóta nem, hogy elhagytuk a házat. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogyha nem most dobom ki, tíz év múlva meg fogom gyilkolni ezt a nőt. Lesütötte a szemét, mintha valami bántaná, aztán meg egyből vádlón rám meredt (ez a nézése lesz az indíték a gyilkosságra, annyit látom újabban), és félig dühösen, nagyobb részt mégis inkább izgatottan megismételte. Terhes.
Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy halálosan szeretem ezt a nőt.


Halálosan idegesítő és végtelenül ostoba vagyok.
Ilyenkor meg aztán főleg.
Haza akarok menni, holott igazából talán nekem kéne kidobnom a vendégeimet. Az asztalon könyökölök, töltök még egy kis bort, a tarkómnál a hajamba túrok, valami fasz (valószínűleg a legjobb barátom), nevezzük nevén, Jasper Polignac baromságokat beszél a neoimpresszionizmusról, miközben mindenki más Prima-n legelteti a szemét, ahogy ő meg Jasper-en. A hamutál megtelt, valaki végigöntött valamit valamelyik jegyzetemen, de ahhoz is túl fáradt voltam, hogy emiatt idegeskedjek. Amúgy is, mi van, ha épp én voltam? Rádobtam egy szalvétát. Elouan elbóbiskolt a kanapén, valamelyik unokatestvére (szigorúan háttal ülve Prima-nak, Elouan lábainál) egy sorsdöntő üzenetet pötyögött le egy telefonon. Elouan anyjának vagy húsz perccel ezelőtt valami sürgős elintézni valója támadt vagy nyolc háztömbbel odébb. Jasper Polignak próbált mindenkit meggyőzni, hogy Georges Seurat volt az 1880-as évek legnagyobb zsenije, de ez már csak azért is nehéz, mert egyrészt ez nem így volt, másrészt az asztalnál mindenkit jobban érdekeltek Prima mellei.
Lehúztam a bort. Nem lettem tőle olyan részeg, mint szerettem volna. Tőlem balra egy másik faszt (ez valóban egy fasz volt) bokán rúgtam, mikor valami olyat kérdezett, amit csak faszok kérdeznek. A lelkem mélyén persze engem is érdekelt a válasz. Jasper Polignac, hogy leplezze zavarát, a borába kortyolt.  

Mire mindenki hazaindult, már felkelőben volt a nap. Az erkélyen kihajolva a városra dobtam egy csikket. Elouan kávét főzött. Kértem, hogy csináljon nekem is, megkérdezte, nem akarok-e lefeküdni inkább, azt feleltem, nem vagyok álmos.
Mire végzett, elaludtam a kanapén.