Mégis miféle barbár megy szakadt farmerban és tornacsukában múzeumba? Még akkor is, ha a körbejárható, háromdimenziós fényinstalláció és a sötétségbe borult termek valamelyest a modern művészetet erősítik a megszokott keret + festmény kiállításokkal szemben, attól még a művészet az művészet. Ha az én galériám lenne - támad fel bennem a gondolat -, én nem hagynám, hogy... Aztán a realitás hideg pofonja segít ráeszmélni, hogy felesleges tovább görgetnem a gondolatmenetet. Már rég letértem erről az ösvényről akkor, mikor eldöntöttem, hogy nem megyek el a mesterképzés pótfelvételijére, így aztán hogy Elouan miféle dresszkódot szab vagy nem szab a világ másik felén, éppenséggel hidegen kéne, hogy hagyjon.
A festésből is tökéletesen meg lehet élni.
Lesütöm a szemem és elfordítom a fejem, hogy véletlenül se kapjam el az épületből karöltve kisétáló páros pillantását. Amúgy sem szép dolog kritizálni az öltözködésüket, amikor rajtam is csak egy szűk, fekete farmer és egy bőrdzseki van. Mentségemre szóljon, a legelegánsabb darabok, amelyeket a régi, londoni szobám szekrényének mélyéről elő tudtam ásni. Az öltönyömet a párizsi lakásomon hagytam - nem gondoltam, hogy szükség lenne rá rögtönzött családi látogatásom során.
Feltűröm a kabátom ujját és vetek egy pillantást a karórámra, csak hogy időt nyerjek az egyre inkább feltörő idegességemmel szembeni harcban. Már kezd lemenni ugyan a nap, de még bőven van időm zárásig; direkt egy forgalmasnak ítélt, délutáni órát választottam, egyrészt mert így a legkisebb rá az esély, hogy összefussak valamelyik ismerősömmel, másrészt így könnyen elvegyülhetek a tömegben. Persze azzal nem számoltam, hogy a New York-i tömegközlekedés kész rémálom, és mire a brooklyni szállásomról valahogy átmetróztam Manhattanbe, jócskán kicsúsztam a tervezett időkeretből. A jenkik és a szervezettség...
Ahogy felpillantok az épület ijesztően közelinek ható bejáratára, úgy érzem, védtelen vagyok. Mintha ötször öt méteres plakátot fognék a fejem felett, elfog az a kellemetlen, pánikszerű érzés, hogy mindenki engem néz, hogy beesett arcomból, sápadt bőrömből és a homlokomon virító, láthatatlan neonfeliratból észreveszik kívülállóságomat, és Elouan a város másik végéről is kiszúrja, hogy itt vagyok. Ahogy ez a lehetetlen gondolat egyre feljebb kúszik bennem, hegyes karmával végigkarcolva a gerincem mentén, felhúzom a pulóverem kapucniját és előrántom a mobilom. A legelvetemültebb tinédzserek sem pötyögtek még ilyen gyorsan sms-t. "Ez tiszta hülyeség. Hazamegyek. Mégsem mozdulok, mintha arra várnék, megpróbál majd lebeszélni. Talán egy részem még reménykedik is benne, hogy így lesz... Ezt persze sosem vallanám be, még a gondolattól is elszégyellem magam.
A válasz jóval később érkezik, mint azt szeretném: "Azért pazaroltál el ennyi időt és pénzt, hogy kívülről bámulj egy középületet New Yorkban? - F." Hagyom, hogy feltörjön belőlem egy hangos sóhaj, majd a farzsebembe csúsztatom a mobilt és elindulok befelé. Megveszem a jegyem és kínosan ügyelek rá, hogy a kapucni végig a fejemen maradjon. Émelygésem valamennyit enyhül, ahogy az első terembe lépve kellemes sötétség fogad. Az egyetlen fényforrás a precízen kiállított installációkból fakad, a látogatók árnyéka kusza rajzokat fest a falakra. Ahogy belépek a félhomályba és elindulok a puha szőnyegen, megcsap a hely hangulata. Merev tartásom oldódik valamelyest, az eddig görcsösen ökölbe szorított öklöm fellazul a dzsekim zsebében. Az egésznek Elouan hangulata van. A színek, a fények, az elrendezés sok szempontból ismeretlen; sokat fejlődött, mióta nem láttam, de a melegség és a nyugalom ugyanaz. Szinte érzem a levegőben a parfümje illatát, és ebbe belesajdul a szívem. Ne legyél már ennyire szentimentális! - korholom magam, de már elkésett a figyelmeztetés. Azóta nem voltam ennyire közel hozzá, hogy a BA-ja után csak úgy lelépett.
Fogalmam sincs, mit érzek jelenleg.
Zsebre dugott kezekkel, ráérősen sétálok végig a kiállításon. A rosszullétem időközben teljesen elmúlt, csak a mellkasom keserédes sajgása gyötör még mindig, ahogy szakmai és ex-ismerős szemmel is szemügyre veszem a műveit, alaposan körbesétálva az összeset, el-elidőzve egy számomra különösen kedvesnek tetsző formánál. Épp akkor áll bele a tarkómba a szúrás, amikor a legalacsonyabb a védelmem. Magam sem tudom, miféle indíttatás, milyen elkapott fél-akcentusos foszlány vesz rá, hogy élesen balra nézzek, de megteszem és ott áll Ő.
A helyembe fagyok. Érzem, hogy a megannyi érzelem villámként hasít át rajtam, minden izmom megfeszül, a sokk a földhöz szegez. Az egyetlen dolog, amit el akartam kerülni... Legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam idefelé jövet. Csak őt ne, kérleltem hat különböző vallás istenét hat különböző nyelven, erre itt áll. Csak ő.
Hátat fordítok neki, ösztönösen a kapucnimba kapaszkodom, noha ennél mélyebbre már nem tudom húzni az arcomban. A pánik elszorítja a torkom, kényszerítenem kell magam, hogy rendezzem kapkodó légzésem, hogy rendesen levegőhöz juthassak. Meglátott? Lebuktam? Idejön? Én menjek oda? Hol a kijárat? Az lenne a legegyszerűbb, ha körbenéznék, merre tudok kijutni, de a görcs teljesen megbénít. Rettegek, hogy ha egy centit is feljebb emelem a pillantásom a cipőm orráról, ott fog állni... És onnan már nem lesz visszaút.

Tehetetlenségi erőtől sújtottan állok két fényív találkozásánál, beszélgetőpartnerem – negyvenéves, agilis, a kelleténél kevesebb kritikai éllel és éleslátással megáldott nő – szájához emeli a poharat, de inni elfelejt, mintha megvilágosodna az árnymetszetek bezárt szögek pontosságában. Három perc sem telt még el, talán négy, legnagyobb jóindulattal és hazugságra nyíló gondolatokkal akár ötöt is mondhatnék, ennyire tellett tőlem, máris unom az egészet. Ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek, más az arcuk, más hangszínnel szólnak hozzám, mégis eggyé olvadnak, közös elmén és értelmező kéziszótáron osztoznak. Mosolyomban nincs hamisság, de rossz tartományból ismerik fel, cinkosnak félig, talán leheletnyit félszegnek is, mindenesetre nem látják benne, amit láttatni szeretnék. Alkotásaim fals bűvöletében bolyonganak, dicséreteik leperegnek rólam, mert látom már, mennyire indokolatlan formákra bontottam a színeket, hogy itt és ott milyen esetlenül csúsznak egymásba. Fátyolszerű esésük számomra inkább bántó, majdhogynem közönséges.

Apám néhány társasággal arrébb visszafogott lelkesedéssel magyaráz, örökké az úri- és örökké a szakember, akinek bársonyos hanglejtésében megmásíthatatlan igazságok húzódnak, és aki most téved, és aki most elfogult. Vagy belőlem hiányzik valami, fogalmam sincs, pontosan micsoda, én vagyok az egyik torz tipi, amelynek az aljában egyetemisták ülnek, felfelé nézve, megbűvölten. Onnan ugrik tovább a tekintetem, céltalanul, mégis szomjasan, mintha titkon mindig arra vágynék, hogy valami vagy valaki kiránt aktuális állapotomból, ebből a rettenetes ürességérzetből. Az is lehet, egyszerűen túlcsordultam. Egyszerre vagyok sok és kevés.

Pillantásom átkapaszkodik az entellektüelek táborán, sokan meg sem mernek közelíteni, lopva néznek felém, azonban mindig valaki társaságában találnak, ezért feladják, mielőtt egyáltalán megpróbálhatnák. Szépen elválasztott frizurák és borzas fejtetők váltják egymást, lófarkak és ágy hullámokba verődő hajfüggönyök, rettenetesen egyformák és borzasztóan különbözőek, mint egy változatos sorozatminta. Aztán megjelenik – vagy éppenséggel én jelenek meg igazán – ő, kisbetűsen, nagybetűsen, mindenhogyan.

Émile, és a búgáshoz ingerlően illeszkedő név, vállainak szorongásban érlelt feszessége, a profilját félig eltakaró kapucni, orrának már-már művészi precizitású íve, légszomjnyi árkok szájának felém eső sarkában, és szemének kialvatlanságtól beesett udvarában. Érintetlen gyümölcsök tömegvonzásával hat rám, önkéntelenül elkérem magam, meg sem várva a nő válaszát, kettészelem a közöttünk terpeszkedő távolság nagyobb részét, néhány lépésnyire torpanok csak meg, ilyen közelségben vele együtt a múltam is megelevenedik, az érkezés és távozás nosztalgiája.

Ha most észrevesz, három lépést közeledem, és négyet távolodom majd, ha most nem vesz észre, négyet közeledem, hármat hátrálok, végül beérem majd, beérem a félhomályban, beérem a soha viszont nem látásnak hitt légüres térben. De észrevesz. Halovány gúlákra bomlik pulóverén az installáció fénye, szűkre szabott nadrágján egymást érik a geometriai minták, és lábamban a menekülés ösztönével megfeszülök, felkészülve az ütközésre és törvényszerű szétsodródásra.

Kettőnk közül mégis Émile menekül, hátat fordít nekem, mozdulatában ijedtség és merevség mosódik össze, nyugtalanító elegyet képezve, ezért nem marad más választásom, mint menni, hármat gondolatban hátra lépni, és négyet előre, amíg karnyújtásnyira nem redukálódik a kettőnk közötti távolság. Ez nincs rendjén. Én vagyok az, aki hátrahagy másokat, én vagyok az, aki pontot tesz a mondatok végére. Két lépés között leemelek egy pohár pezsgőt a körbe-körbe andalgó pincértálcák egyikéről. – Azt hittem, a középszerűség látványa jobban kiborít majd – köszönésnek és egyéb formalitásoknak most nincs helye, ha egy darabban lennénk, most azt írnák: Élouan jő, és monológnyi terem lenne masszívan sajnálni önmagamat. – De lehet, a középszerűség megalkotója jóval rémisztőbb, ezt nem vitatom – nyújtom felé a poharat, habár egyelőre kizárólag hátának gondosan rejtett ívét figyelhetem meg.

Megrekedtem volna egy tizenhat éves szintjén? Meglehet. De inkább a bujkálás, mint egy instant pánikroham az orra előtt, ahogyan az sem emelne sokat a viszontlátás dicsfényén, ha lerókáznám a cipőjét. Még az egyetem alatt Elouan volt az, aki átsegített a szorongásomon, vagy ha épp enyhíteni nem is tudott rajta, mellettem maradt és végigküzdötte velem. Megmutatta, milyen, ha nem kell egyedül cipelned valamit, hanem másokra támaszkodhatsz, aztán fogta magát és kirántotta alólam a talajt, hogy azzal is szembesítsen, mekkorát lehet ilyenkor zuhanni. Életem legjobb leckéje volt, tanultam belőle.
Mögöttem áll, ha épp nem szólalna meg, akkor is megmondanám. Minden idegszálammal érzem őt, mintha két lábon járó fénygömb lenne maga is, egy a kiálított darabok közül. Jelenléte felborzolja tarkómon a pihéket, s noha fogalmam sincs, mi mást kellett volna mondania, mi mást akartam volna tőle hallani, mégis elfog a düh szavai mesterkéltségétől. Legalább ezúttal ő maradt hátul, neki kell kérdő reménységgel várnia, visszafordulok-e hozzá, vagy mintha sosem ismertem volna, elsétálok.
Utóbbira képtelen lennék, így a tarkómra tolom a kapucnit és szembefordulok vele. A szokottnál néhány centivel feljebb kell kutatnom viharkék lélektükre után, és a röpke zavar, a frizuráján, az alkatán beállt változások, bármennyire aprók is, tompítanak pillantásom élén. Szúrós marad, néhány szívdobbanással később döfök csupán előbb rá, majd a felém kínált pohárra.
- Emlékszel a szupernóvára? - Magam sem tudom, hogy jut ez most eszembe, de a bűvös szó lepattan ajkamról, megrohamoznak az emlékképek. Olyan közel ültünk egymáshoz, szinte összeért a vállunk a folyosó félhomályában. A művészetről beszélgettünk, az alkotások sajátosságairól, az érzésekről, melyeket egy-egy látvány kiválthat belőlünk, én meg félbevágtam a mondandóját ezzel. Csillagrobbanás. Sosem mondtam el neki, mit jelentett valójában, annyira lesokkolt, hogy kicsúszott a számon, hogy inkább hagytam, hogy kettőnk helyett saját magára értse és azonosítsa a művészetét egy haldokló csillag végső robbanásával, színes, élettel és reménnyel teli, örvénylő erővel. Ilyen volt minden egyes alkotása, minden egyes lélegzetvétele, ilyen volt ő maga, és én is úgy éreztem, ragyogok, mikor vele voltam.
- Gyönyörű csillagok. - elszakítom a pezsgőről a pillantásom, célzón a fények felé bökve állammal, és a farmerom zsebébe gyömöszölöm mindkét kezem, ezzel jelezve, ne számítson tőlem semmiféle érintkezésre. - Miért nem ütközteted őket? - Mintha ilyen egyszerű lenne, hanyagul vállat ejtek, pedig valójában csak leplezni próbálom, hogy épp tanáccsal látom el. A kiállítás távol áll a középszerűtől, ha nem tátongna ekkora szakadék köztünk, kikelnék magamból a vádra és rögvest védelmembe venném, a büszkeségem azonban visszafog. Azzal egyet kell értenem, hogy ott van benne a csillagrobbanás és ezúttal nem élt vele.
A fényeken időzik a tekintetem. Bárhová, csak őrá ne kelljen néznem.

Ilyen közelségből azonnal feltűnnek az elmúlt évek során felgyűlt változások, arasznyival szélesebb, csontosságát is valaki, valahol és valamiért átgyúrta, mint akit éheztetnek és jól táplálnak egyszerre. Vállának görbületén megnyugszik néhány másodperc erejéig a tekintetem, felkutatja a kisimult anyaggal bevont fennsíkot, nyakhajlatig csúszna, ha nem gátolná meg Émile következetes rejtőzködése. Azt mondják, megkérdőjelezhetetlenül kifinomult esztétikai érzékkel rendelkezem, és most jó abban hinni, kizárólag emiatt keresem szüntelenül a feltűnésmentesen megfigyelhető vonásokat. Így járna bárki más, amennyiben megragadná a figyelmemet, így járna bármi más, tűzcsaptól a félrecsúszott csokornyakkendőig, árnyéktól a játékosan rebbenő hajtincsig. De miért érzem úgy – ellentmondva önmagamnak, annak, aki lenni szeretnék, és annak, aki minden bizonnyal vagyok is –, hogy hiába kutatnék, Émile ott lenne az összes félrecsúszott csokornyakkendőben és játékosan rebbenő hajtincsben.

Mire megfordul, védekezni sincs erőm, megadom magam az elém táruló látványnak, fojtott szomjú szemekkel nézem, kifürkészhetetlen arckifejezéssel, csupán leheletnyire tágulnak pupilláim, mindent elnyelni készen. Semmit sem változott, de ennél különösebb, távolibb, másabb nem is lehetne. Vonásain régről ismert, gyöngéd emlékként őrzött szimmetria és aszimmetria uralkodik, egymást váltják az élek és lágy ívek, sajátos egységet alkotva, ugyanakkor érzékelem bennük a kihagyott éveket, a megerősödött szemöldök komolyságát, a száj szélében felgyűlt elfojtást.

Arcvonali pontossággal zavar meg, kettőnk közül mindig ő igazította a társalgás határait hozzám, nekem nem kellett mást tennem, mint csapongani rám jellemző módon, és felcsipegetni az általa elszórt információmorzsákat, néha öntudatlanul, néha leplezetlen érdeklődéssel. Ehelyett magabiztosan – és egyfajta érdektelenséggel, amely sokkal jobba fáj, mint szeretném beismerni, akár magamnak, akár neki – söpri félre ténymegállapításaimat, új témát üt fel, mértani pontossággal. Meg sem tudok szökni tőle, ismét ott vagyunk, erőlködés nélkül találom magamat a folyosón, érzem az édeskés, karamellára hasonlító illatát, és látom a félhomályban önfeledten megcsillanó szemét, és érzem a testéből áradó hőt, és érzem a késztetést, újra, csak sokkal erősebben, és sokkal elevenebben.

Elutasítása belevegyül az alhasig nyújtózó vágyba, talán akkor kívántam meg először, talán utoljára, talán mindvégig magaménak akartam, vagy soha, egyetlen percre sem. Elutasítását beletörődő vállrándítással fogadom, néhány korttyal kiiszom az egészet, ne maradjon semmi, ne tudja megbánni, és én se tudjak meghunyászkodni. – Hogyne emlékeznék – toldom meg nemtörődömnek ható viselkedésemet egy színtelen, életlen, steril mondattal. Vajon miért jutott eszébe? Pont itt, pont most. Belerakja a köszönésbe a búcsúzást, a viszontlátásba a pusztulást. Hiába ég nagy lángon, hiába a luminozitás, mind egy irányba fut.

– Mire eljutottam volna odáig, beleuntam – ismerem be szenvtelenül, sosem szégyellném magamat a könnyen eltéríthető gondolataim miatt. Mindenbe belekóstolok, éppen annyit szedek ki belőle, amennyi jólesik. Így is folyton azt érzem, pazarlom az időmet, hogy kifolyik, az ujjaim közül, hogy az egész rettenetesen képlékeny, meg- és felfoghatatlan. – Most az optikai rostok érdekelnek – félig az általa felmért darab felé fordulok, ilyen közelségből üresnek és semmitmondónak látom, szép kiállítási tárgynak beltartalom nélkül. Ügyetlen próbálkozás. – És persze az is, minek köszönhetem ezt az erőszakos nyelvezetet. Szupernóvák, csillagütköztetés? Mióta állunk háborúban? – Cinkosra metszem a mosolyom, pedig mögötte… mögötte ott van minden, amit nem tudok megfogalmazni.

Konstant ostrom alatt a szívem, mintha jéghideg üdítőre forró teát innék. Kellemetlen, mégis ad valami ismerős, meleg utóízt, amely arra késztet, hogy maradjak és még véletlenül se hagyjam magam megfutamodni. Ambivalens érzések kavarognak bennem, egy-egy ütközés apró csillagütközést kelt bennem. Amennyire igyekszem elhidegülni Elouantól, épp annyira vonz a közelsége, mintha minden lélegzetvételével ellehetetlenítené a küzdelmemet, hiszen ő a Nap, én pedig arra születtem, hogy körülötte keringjek. Aztán még jön ez a művészeti eszmecsere is, és egyszerre csapkodnám meg a vázlatfüzetemmel, ha nálam lenne, hogy beleverjem, mennyire ostobán gondolkodik, ha beéri félszívű munkákkal, másrészt viszont szeretném megérinteni, megsimogatni a hátát, a vállát és megkérdezni, mégis miféle láncok tekeredtek köré az elmúlt évek során, hogy így gondolkodik. Újra tizenhat évesnek érzem magam, és elég nehezen bírok el ennyi túlcsorduló, kezelhetetlen ingerrel.
Talán helyette is túl komolyan veszem az alkotást, hiszen ő megkapta azt, amit nekem nem sikerült elérnem - az okok nem számítanak. Ő megkapta, erre elpazarolja, és ez valahogy annyira dühít, hogy hiába próbálom csitítani magam, tekintetem aggasztóan elhidegül. Azért hagytál ott, hogy végig se vidd azt, ami többet ért nálam? Kimondatlan szavak égetik a nyelvem, bármilyen szárazak is, lenyelem őket. Mégis mióta viselkedem úgy, mint egy féltékeny ex-barátnő? Absurdité.
- Meg sem kéne lepődnöm, hogy ebben is jó vagy. - Hangomat némileg ellágyítja egy, az arcomra szökő mosolykezdemény, és csak remélem, nem veszi gúnyolódásnak a megjegyzésem. Mindig is őszintén felnéztem rá, ha irigyeltem is tőle valamit, az sosem a tehetsége volt, hanem a nyitottsága mások iránt és az erőlködés nélkül rátapadó figyelem, mások feltétel nélküli rokonszenve. A művészetet sosem irigyeltem tőle, sőt, én rajongtam érte a leglelkesebben mindannyiunk közül. Ajkam erőtlen görbülete a kérdése hallatán drasztikusan kisimul, és minden igyekezetem, hogy visszafogjam szúrásra kész nyelvem, vele együtt hal meg. - Mikor is hívtál utoljára? - Mintha másik Émile szólalna meg, a bőrömbe bújt imposztor; az iménti élcelődő, szelíden bókoló hangnemnek nyoma sincs, helyette kimért, hűvös és száraz, fa ágáról lemorzsolódó, aszott, őszi falevél. - Körülbelül azóta. - Önuralmam megjátszott, ahogy mosolyom is teljesen érzéketlen. Felesleges lepleznem, mennyire bánt ez az egész, és hogy a védekezésből hirtelen támadásra váltással egyetlen célom van: minél erősebbet ütni oda, ahol tudom, hogy rés van a pajzsán. Mert tudom, hogy van.
- Miért nem vezetsz körbe? A te szemeden keresztül szeretném látni, mi lett a döntésed eredménye. - Állj le, állj le, egyre csak ezt kántálom magamban, de a szavak elfojtott sértettségemmel és minden fortyogó érzelmemmel együtt, megállíthatatlanul bugyognak fel belőlem. Tudom, hogy gyerekesen viselkedem és hogy egyáltalán nem kellett volna csak azért átutaznom a fél világot, hogy idejöjjek és beszóljak... De talán nem veszi magára. Talán tényleg úgy hiszi, a lehető legjobb ösvényre lépett, akkor pedig lenyelek minden tüskét és hagyom, hogy az arcomba dörgölje mindezt. Látnom kell, hogy a hiányom nem hatott rá negatívan, látnom kell, mennyit fejlődött nélkülem, mert ha nem töröm magam darabokra itt és most, ha ezt nem teszi meg ő helyettem, félő, hogy a nyakába ugrom és sírva fakadok - én, aki mindig is ódzkodtam az érintésétől, mert apró szikrák pattogtak tőle a bőrömön és pillangók verdestek a hasamban, és utáltam, ha túl közel állt, mert az egész világ leszűkült csak rá, és gyűlöltem, ha átkarolta a nyakam, mert olyan erősen éreztem a bőre és a tusfürdője illatát, hogy felmerült bennem, mi lenne, ha... Most ki akartam ölelni belőle a szuszt is, és ezt nem tehettem meg sem vele, sem magammal. Így maradt a háború.

Vissza sem kell rá fordítanom a tekintetem, hogy lássam – vizuális érzékenységünk ilyen esetekben inkább átok, mintsem áldás – az arcán szirmot bontó elégedetlenséget. Impulzustól impulzusig élek, engem minden és bármi magával ragad, magyarázat vagy utóhatás nélkül, feloldódom, amiben fel tudok, majd sejtszintű leválással hagyom hátra. Éppen ezért ódzkodom az elkerülhetetlen konfliktustól – minél később szembesülök a csalódottsággal és a néma dorgálással, annál kevésbé fáj. Szerencsésebb esetben utolsó tizedmásodperceiben kapom el a pillantásában rejlő neheztelést, addigra az indulat visszaredukálódik, könnyen kezelhetővé válik.

Elszámolom magam – lélegzetvételnyi hibaejtés csupán –, tévesen mérem fel, mikor érdemes visszafordulnom hozzá, így majdnem teljes erejével, figyelmeztetés nélkül metsz belém hidegtől kikristályosodó tekintete. Öklömnyi kőként süllyed felmérhetetlen mélységekig bennem, nehezen bírom el, inkább visszafordulok a képzeletbeli bőrét egyre ocsmányabb módon levedlő installáció felé, makacsul ragaszkodom a féloldalassághoz, pedig dicsér és szája szegletében halovány mosoly jelenik meg, méltatlan élességgel sikerül elkapnom, a hatása azonban elmarad. Nem elég jónak lenni, az sem árt, ha az ember jókor van jó helyen. Vállrándítással rázom le magamról bókját, máskor, más körülmények között hosszan faggatnám, mit lát bennük, táplálkoznék az elképzeléseiből és gondolataiból, visszatöltene belém annyit, amennyit az alkotás kivett belőlem.

Ez akár Émile kiállítása is lehetne, emlékszem még, hányszor, hányféleképpen figyeltem munka közben, biztos kezeit, ráncba szaladó homlokát, koncentráció közben a két ajka között előbukkanó nyelvét, szemöldökeinek összpontosítástól megkeményedő vonalát, ahogyan hátradőlt, természetellenesen meghajló gerinccel, és hümmögve szemlélte vázlatait. Minden adott volt hozzá. De valami történt. Valami eltérítette a pályájáról, azóta attól tartok, céltalanul, iránytalanul kering.

Felkészülten, ugyanakkor felkészületlenül ér a kérdésében rejlő él, a vád, amely pont annyira jogos, mint jogtalan. Kiránt örvénylő gondolataim közül, szemöldököm felfelé indul meg, engem nem szoktak számon kérni, egyrészt alapot és alkalmat sem adok rá, másrészt észre sem veszem, ha ennek ellenére megtörténik. – Nem tudom – ismerem be kelletlenül, hazugságra alkalmatlanul. Társalgási formalitások tartásában sosem remekeltem, kíméletlen őszinteség fémjelzi jelenlétemet, Émile viszont különlegesebb, szinte rám szorít a jelenlétével, szinte bánom, hogy nem találtam ki valami hangzatos félrevezetést. – De ez nem jelenti azt, hogy ne akartalak volna – teszem hozzá szelíden, hátha ezzel sikerül elcsitítanom benne az indulatokat. Egyébként maradéktalanul igaz.

Békítő tónusomat megzavarja a viselkedése, egyáltalán nem értem, miféle mögöttes tartalmat rejtett el, mitől csapnak feljebb a lángok, minek köszönhetően füstösödik és hűvösödik a hangja. – Mármint a fényinstallációk? Nem igazán egy döntés eredménye. Nyilván érdekel még a festészet maga, ez inkább csak kitekintés. Mindent ki akarok próbálni – tekintetemmel felmérem a közeledő pincét mozgási sebességét, idejében nyúlok ki, és veszek el egy poharat menet közben, megtorpanni sincs ideje. – Inkább menjünk innen – javaslom cinkos hangsúllyal, pillantásom szikrákkal és örömre nyílással. Felfedezni New York egy újabb részét, mindezt Émile társaságában…! Túlságosan csábító gondolat. - Beülhetnénk valahová vacsorázni, ha nincs ellenedre.

A szavakról mindig egy üvegkalitka jut eszembe: szépsége megtéveszt, holott funkcióját tekintve teljesen haszontalan. Egy ideje már képtelen vagyok hinni bennük. Talán anyám hibája ez a radikális szemlélet, hiszen ő sulykolta belém, hogy a tetteknek van nagyobb jelentőségük, hiszen azok váltják meg a világot, nem pedig a szavak. Azok csak egyetlen dologra jók: felfegyvereznek, hogy oda szúrhassunk, ahová nem érhet el más.
- Mégsem tetted. - Mert mindegy, hogy szépíti, ez az igazság. Az, hogy mi célból került, a legkevésbé sem változtat azon, hogy nem keresett, ennél fogva békítésnek szánt, szelíd hangja csak újabb rétegeket mázol a magam köré vont kőfalra. Azt persze kár lenne tagadni, milyen jól esik újra hallani bensőséges zöngéjét.
Burkolt célzásom lepattan róla; talán jobb is, van időm észhez térni és ráeszmélni, mennyire undokul viselkedtem. Látszólag a legkevésbé sem kavarja fel a jelenlétem, én vagyok hát az egyetlen, aki ilyen gőgös gyerekességgel kapaszkodik a múlt sérelmeibe. Lévén, hogy kettőnk parallelje épp csak erre az estére ér ismét össze, és holnaptól megint semmilyen szerepünk nem lesz a másik életében, talán fel kéne kicsit engednem, bármennyire is fáj szembenézni ezzel.
- Igen - felelem végül, mintegy nyugtázva a szavait, és érdeklődve figyelem, hogyan kerül újabb pohár a kezébe. Cinkos ötlete hallatán öntudatlanul elmosolyodom, rosszallón csóválva meg a fejem. Az ő kiállítása, neki van a legnagyobb joga lelépni, habár olybá tűnhet, sokkal inkább én rabolom el. - Még sosem jártam Amerikában. - Neki talán ez is csak egy város a sok közül, nyomaiban hasonlít erre-arra, nekem viszont elég szűken szabott a viszonyítási alapként használható listám. Terveztem néhány napos városnézést beiktatni, ha már átrepültem az óceánt, és a tudat, hogy Elouan legalább az első lépésben elindít, valamiért izgalomba hoz.
- Meg akarom kóstolni az igazi, jenki hamburgert és az almás pitéjüket. - Kívülállóként ennyit tudok a tipikus amerikai konyháról, de ez pont elég is. Elég finnyás tudok lenni, ha kajáról van szó, úgyhogy a felvetett ötletem sokkal inkább egy kész, módosításra alkalmatlan javaslat. Szavaimmal párhuzamban odanyúlok, leküzdve minden ellenérzésem, és kiveszem a kezéből a poharat. Akár beleivott, akár nem, a mellettünk elhaladó pincér tálcájára helyezem, aki direkt lelassít a kedvemért, aprót biccentve köszönetként. Egyet már ivott, és ha valóban velem akarja tölteni a délutánt, többet nem tolerálok.
Megakad a szemem Elouan apján; őt figyelve vágom zsebre a kezem, lassan beoldalazva a fiú mellé. - Vészkijárat. - Mégis csak túlzás lenne, ha zárás előtt csak úgy kimasírozna velem a főbejáraton. Az volt az első belépéskor, hogy felmértem, merrefelé mutatnak a hátsó kijáratot jelző, zöld fények, úgyhogy tudom, merre induljak el azt a látszatot keltve, mintha csak nézelődnénk. Talán bizonyos dolgokban elég ügyetlen vagyok, de az észrevétlen felszívódáshoz remekül értek.
Csekkolom a telefonom kijelzőjét. A töltöttség 46%, ami némi aggodalommal tölt el, hisz estig feltételezhetően tovább zuhan majd, ha pedig Elouan csak úgy magamra hagy a város valamelyik pontján, kizárt, hogy magamtól visszataláljak Brooklynba. Ezt megelőzendő megérintem a könyökét, enyhén visszahúzva a sétában, már ha beleegyezett, hogy elinduljunk. - Van egy feltételem. - Igaz, megfogadtam, hogy nem viselkedem gyerekesen, ezt mégis muszáj leszögeznem. - A végén kísérj haza. Vissza Brooklynba. - Sietve kijavítom magam, de a vér rögvest az arcomba tódul nyelvbotlásom miatt. Nem mintha azt akarnám, hogy jöjjön velem Angliába, vagy egyenesen Franciaországba... Hülye Freud, meg az elszólásai!
Ahhoz képest, hogy konkrétan feltételt szabni szerettem volna, hangom meglehetősen kérlelő és elveszett. Nem bízom benne, hogy ígéret nélkül, magától is gondomat viselné. Nem bízom abban, hogy nem hagy megint magamra...

Csapongó gondolataim fókuszpontra találnak, amióta megjelent, Émile köré csoportosulnak, kitölti gyakorta célt tévesztő érdeklődésem hézagjait, és nem tudom, ez a személyiségének, esetleg a múltam megelevenedésének köszönhető-e. Még sosem ért utol, mindig én vetettem papírra, én sűrítettem fénystráfokba, én formáltam műalkotássá, és ha fel is bukkant valaki, kiüresedésemet közönyként azonosítottam. Ezúttal mégis finoman rezgő izgatottság lesz úrrá rajtam, szeretném tudni, mi formálta ilyenné, mire áldozza az idejét, mi felé tereli – sokszor megoszthatatlannak tűnő – figyelmét.

Apró nyilalló fájdalommal tudatosodik bennem ténymegállapítása, valóban nem kerestem, hiába gondoltam rá, kerestem fel a profilját időről időre, hogy megbizonyosodjak, nem érte komolyabb, visszafordíthatatlan tragédia. Miért érzem úgy, valamilyen módon, talán egészen elemien, hozzájárultam mindahhoz, ami ilyené tette? Keménnyé, nehezen engesztelhető istenné, de ott lapul benne a sebezhetőség is, akárcsak egy üveglap, kellő nyomás alatt szilánkokra törik.
Ennek ellenére, esetleg éppen ezért, elfogadja javaslatomat, pedig látszólag pont én vagyok az a néhány bar, esetleg néhány százezer pascal, ami ránehezedik. Hogy nem tudok megmaradni egyhelyben, hogy elvágom magam mindentől és mindenkitől, hogy sodródom, egyik helyről a másikra, gondolkodás, magyarázat és bocsánatkérés nélkül.

Ezúttal is gondosan kikerülöm, biccentésre sem futja, előbb elhangzott megjegyzését sietve felülírja a tőle megszokott hajlíthatóság. – Azt errefelé nem kapsz, egyiket sem, legalábbis nem igazán jót. De ha gondolod, elvihetlek, már ha bírod az autókázást, egyébként semmi értelme – tizedmásodpercek alatt fut át gondolataimon az első road trip, végig a kilences országúton, félreeső motelek és beülős vendéglők bűvölete, hányingeri magány, végtelenbe kapaszkodó tájak. – Attól függ, meddig maradsz – automatikusan emelem ajkaimhoz a poharat, mire egy határozott ellenhatás szinte kirántja a kezemből, ujjaim tehetetlen reflexszel próbálnak ismét ráfogni – természetesen mindhiába.

Magabiztossága kihívó pillantást vált ki belőlem, azt hiheti, ő írja majd a szabályokat, és én alkalmazkodom hozzájuk, életemben először – feltételezéseim szerint utoljára is, amennyiben engedem magam ezúttal -, nem pedig fordítva, holott mindketten tudjuk, mert tudnunk kell, öntudatlanul is szeszélyességemhez igazodunk majd, akkor indulunk, amikor úgy döntök, és akkor állunk meg, amikor kedvem tartja.

Hinném. Ha hihetném, de Émile átmetszi eredeti elképzeléseimet, útvonalat és kezdési időpontot talál, mozdul, mielőtt ellenkezhetnénk. Lassú pislogásom kívülről szemlélve komikusnak hathat, csakhogy értetlenkedésemnél sokkal erősebb a szirmait bontó lelkesedés. Mire felnéz a telefonjából, odaintek apámnak, aki fejét csóválva, mosolyogva, különösebb elégedetlenség nélkül fogadja váratlan alternációmat, számolt az eshetőséggel.

Két lépés sok, annyira sem jutok, amikor megérzem kezének gyöngéd érintését, illékonynak tűnik, mintha ott sem lenne. Két réteg ruhán keresztül is ugyanúgy érzem, nem forrón, nem égetőn, inkább bizonyosan, kétkedéstől mentesen. – Legyen – egyezek bele könnyedén, nyilván attól tart, egyedül eltévedne, New York túlságosan nagy, zajos és tele van emberekkel, Émile tulajdonképpeni rémálma lehet. – Azon is csodálkozom, hogy átvergődted magad a városon. Igazán hízelgő – csipkelődök széles mosollyal az arcomon, és már magam sem tudom, mikor indultunk meg ismét, azonban tenyeremmel éppen az ajtót nyitom ki neki, illedelmesen előre engedem.

Szűk lépcsőházban találjuk magunkat, hirtelen fájdalmasan érdekelni kezd, mi lehet fentebb, hová lyukadnánk ki, viszont tartom magam Émile kéréséhez, legalább az utcára jussunk ki, onnan átveszem az irányítást. – Egyébként mi vett rá? – kísérteties visszhangot ver a kérdésem, a helyiség akusztikája páratlan. – Mármint az utazásra. Család, munka?

Méltatlankodásom jeleként lefelé biggyed az ajkam, beharapva szám sarkán a húst. Nem tetszik, hogy az amerikai konyháról dédelgetett ábrándozásomat egyetlen rideg tollvonással keresztül húzza, még akkor sem, ha igazat mond és nem ő tehet róla, hogy a környék nem bővelkedik elfogadható kulinális élményszerzési lehetőségekben. Nem okolhatom érte a hiányosan kiépített turisztikai hálózatot, marad hát ő, mint rosszallásom céltáblája. Nem úgy tűnik, az autókázós javaslatával sokat javítana a helyzeten, sőt, meglehetősen megvisel a tudat, hogy egy szűk vasdobozban összezárva töltsek vele órákat. Különben is, miféle ósdi módja a felvágásnak, hogy majd ő vezet? Mintha - talán öntudatlanul - tovább mélyítené köztünk a társadalmi szakadékot: Elouan, az érett, jogosítvánnyal és autóval megáldott felnőtt, és Émile, akinek másfél hete lejárt a metró bérlete és amúgy is szívből gyűlöli a közlekedést.
- Nem tudom. - felelem, véletlenül sem pontosítva, hogy ezt a felajánlására vagy a tartózkodásom időtartalma kapcsán feltett megjegyzésére értem. Ez a két egyszerű, közömbös szó lefedi mindkettőt, nekem pedig segít kibújnom a válaszadás nyomása alól, hogy a gondolataimba merülve duzzoghassak azon, mennyi minden változott köztünk. Egy srác, akit a változás éltet, és egy másik, aki gyűlöli minden egyes szegmensét - hol van köztünk a metszéspont?
Gyerekes grimaszba feszülnek vonásaim csipkelődése hallatán. Mintha bal lábbal keltem volna, valahogy minden gesztusától rosszul vagyok, mint egy örök elégedetlenkedő: ha kedves próbál lenni, az a baj, ha nem, akkor meg az. Van rajta kalap vagy sem, így is úgy is találok okot, hogy belekössek, és ez idegesít. Mikor lettem zsörtölődő vénember prototípus? Halk, belső hangom minden erejével igyekszik felmenteni Elouant minden mondvacsinált rágalmam alól, de a fortyogó vulkán erősebb. Veszekednünk kéne, szitkokat köpködni egymásra és ujjal mutogatni.
Hogy kötök ki vele kettesben egy lépcsőházban?
A szűk falak közé érve megnyugszom, enyhül vállamon a tömeg és a minket figyelő szempárok súlya. Előre sietek, hajtja a lábamat az adrenalin, túl sokáig totyorásztam bent a sötétben és most felébredt bennem a mehetnék.
Kérdésével páratlan fegyvert ad a kezembe, nyelvemen érzem a lehetőségek ízét. Vérig sérthetném bármivel, megemlíthetném neki Fabiot, az arcába hazudhatnék bármit, ócska játszmákba rángathatnám, éreztetve vele, hogy teljesen jelentéktelenné vált a szememben, és a kiállítása csak egy lemondott program által felkínálkozó lehetőség, nem több unaloműzésnél, vagy kényszeres kötelezettségnél. Olyan csúnya dolgokat dörgölhetnék az orra alá, amilyet nem szégyellek, és ahogy fontolóra veszem mind, máris átkozom magam a válasz miatt.
Megtorpanok a lépcsőfordulóban, féloldalvást fordulva vissza hozzá. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szintkülönbségből adódó magasságával elbírjak. - Te. - Ha jobban belegondolok, az igazságnál semmi sem bántóbb. Még csak meghívót sem kaptam, mégis itt vagyok, a világ túlsó felén, egyedül miatta. Ám kétélű kardot ragadtam meg, mely engem talán jobban sebez, hiszen ez az ő nagyságát élteti, míg engem csak szánalmassá tesz. Egyoldalúan futok egy régen kikopott barátság emléke után, mert még mindig...
Mert csak. De ilyen vagyok, és szakadjak ketté, ha a kedvéért, vagy pusztán sértettségből megváltozom.
Oké, tényleg hangosan kimondtam, hogy átrepültem miatta a kontinenst? Elhagy az erő a térdemből, minden vér az arcomba tódul, a zavar pírja csípi vörösre. Kényszert érzek, hogy elfordítsam a fejem, de a makacsság néhány szívdobbanásig kitartja még Elouanon a tekintetem. Legalább egy kicsit viselkedj már úgy, mintha bánnád az elmúlt éveket!, szuggerálják őt zöldjeim, mielőtt a szégyentől megsemmisülten földnek szegezném őket. - Meg a pite, de úgy látszik, kénytelen leszek veled beérni. - Viccelődésem harmatgyengén hat, sosem tudtam olyan természetesen elpoénkodni a feszültséggel teli szituációkat, mint bármelyik normális ember. Menetirányba fordulok inkább, hogy ha már ennyire lejáratom magam, azt neki háttal tegyem, és tovább indulok a lépcsőn lefelé, közel sem olyan aktívan és lelkesen, mint eddig.
- Remélem, nem csak divatból van jogsid. Anya kettékap téged, ha az amcsik között halok meg. - Nem mintha már nem haltam volna bele párszor a hiányába, teszem hozzá magamban, de hát pont ettől vagyok olyan gyenge a viccekben, mert közben keserű epe marja a torkom és sírni lenne kedvem.
Úgy lököm ki magam előtt a lépcsőház ajtaját, mintha oxigénhiánytól fuldokolnék. Nagyot szippantok a hűvöskés, késő délutáni levegőből, mentőövként kapaszkodom bele. Megnyugvást keresve dugom zsebre a kezem, kitapintva a telefonom.
- Hallgathatunk Franket a kocsidban? - Igen, még mindig Sinatraval van tele a mobilom, és cseppet sem szégyellem a múlt legnagyobb klasszikusait a keresztnevükön szólítani. - Ugye nem ez az? - bökök állammal a dohos sikátorban parkoló, nyitott tetejű járgány felé, leplezetlen undorral annak hivalkodó dizájnja láttán.

Különösebb ellenállás nélkül váltok képzeletbeli bőrt, érdeklődésem fókusza és intenzitása – tőle abszolút megszokott módon – egészen más tartományokra terjeszti ki magát. Tekintetem futólag – ugyanakkor ingerlő precizitással – megmássza vállainak görbéjét, a korábbi feszességnek nyomát sem látom, szinte kilométereket zuhannak a szorongástól felhúzott izomkötegek. Ez túlontúl ismerős, már-már zavaróan, van benne valami otthonosság, valami gyökeret eresztésre alkalmas vonás, elvégre valahányszor kivezettem a tömegből, vagy csendesebb helyre csaltam riadt arckifejezését látva, rögtön megnyugodott. Oldás és kötés – ezen a tengelyen mozdul el. Hirtelen nem tudom, mit szeretnék: megszabadulni londoni emlékeimtől vagy visszatérni hozzájuk (megérinteni őket, megmártózni bennük, Émile segítségével újraélni őket.) De ha valamit újrajátszik az ember, ha valamihez visszatörleszkedik, ugyanaz lesz-e még, esetleg silány utánzata az akkor begyűjtött impulzusoknak?

Kétféle művész létezik. Az egyik repetitív marad eszköztárát és tematikáját tekintve, a másik módszeresen – és gyakran sikertelenül – kerüli az önismétlés lehetőségét.

Utcakölykökre hasonlító megjelenésén mindenesetre még egyszer végigfuttatom a pillantásomat, a tarkóját eltakaró, hullámokba hajtott kapucnitól kezdve egészen a cipője sarkáig, egészen ártalmatlanul. Csupán megbizonyosodom testének örök változásán és akaratlan állandóságán. Valahogy más lett, ennek ellenére szinte hajszálpontosan ugyanolyan – efféle anomáliákra nyílik a kíváncsiságom.

Lépcsőfokok szívódnak fel lépteink nyomán, egyre lejjebb haladunk, fordulóról fordulóra, a szótlanság végtelenített pályáján, és akkor hirtelen – nekem úgy tűnik, a semmiből, holott másodpercek teltek el a kérdésem óta, és talán a fordulók helyett is csupán két lépcsőfokot léptünk, ki tudná megmondani? – felém fordul. Félig. De az sem kizárt, én akadok el a létezésben – mindössze két betű, egyetlen szótag, jelentéktelen személyes névmás, nekem mégis csomót köt a gyomromra.

Jó lenne hozzá hasonlóan feloldódni hirtelen, semmissé tenni a váratlan keresztbe metsződést, azonban túl gyengén próbálkozik élét venni az igazságnak, illetve bennem túl erős a megütközés. Pont miattam? Persze tudom, valahányszor megszűnök létezni az egyik helyen, keresnek egy ideig, követnek a fellelhető szociális platformokon, nyilván időnként felütik, merre jártam, mit csináltam, csakhogy Émile…

Tekintetemet elkapni sem bírom róla, már fogalmam sincs, melyikünk kapaszkodik a másikba, ezért rövidke helyzeti előnyhöz juthat, amit ki is használ. Úgy indul tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne több ezer kilométert utazni valakiért. – Látod, az élet borzasztóan igazságtalan tud lenni időnként – valamivel jobban tompítok, ügyesebben simítom le az éleket.

– Aggodalomra viszont semmi ok, nem ma este viszlek el, talán majd holnap. Meglátjuk, hogyan ébredünk – szempillantás alatt csúszok vissza eredeti lelki halmazállapotomba, egyikünk sem sejtheti, hol lyukadunk majd ki, Émile pedig elég jól ismer ahhoz, hogy ezt megfontolva válassza a társaságomat. Akárhányszor rángattam magammal, sosem ott ért véget az éjszaka, ahová ígértem – de egyetlen egyszer sem hagytam magára.

Mosolyra húzott szájjal tenyerelek a felém vágódó ajtóra, egyszerre késztet nevetésre ártalmatlan fitymálása és gyermeki lelkesedése. Erőlködés nélkül szereti a klasszikusokat, nincs benne sem megjátszás, sem görcsösség, egyszerűen olyan, amilyen, és ezt sosem próbálta leplezni – legalábbis előttem semmiképpen. Külön megkapó a turisták vaksága, szinte aranyosan viseli, prospektusok és elcsépelt filmek díszletében érezheti magát. Ezért nem kárhoztatom, bizonyos emberek éveket élnek le New Yorkban anélkül, hogy tisztességesen megismernék. – Kocsival? Kész öngyilkosság és persze időpazarlás. Kizárólag az önsorsrontók töltenek órákat a dugóban, főleg ilyenkor. - Farzsebemhez nyúlok, előhalászom belőle a kulcscsomómat, amin egészen aprócska darab is fityeg, elveszve a többi között. – Biciklivel jöttem – biccentek a tárolóhoz lakatolt, modern és könnyű darab felé –, ezért mehetünk vele, ha elég bátor vagy, mondjuk ideges gyomrúaknak nem ajánlom – villantok felé egy incselkedő mosolyt –, vagy maradhatunk a jól bevált metrónál is. Rád bízom a döntést.

Hirtelen jött bátorságom - mit bátorság! Vakmerőség, verbális öngyilkosság - elpárolog zavarom hője alatt. A vér ellepi az arcom, vörösre csípi, pokoli forróság égeti a fülem. A szemkontaktus, mit eddig hősiesen álltam, túlságosan nyomasztóvá válik. Introvertált énem előtör és elfordítom a fejem. Menekülök, terelek, szépítek, kuszán, hanyagul, ügyetlenül, rendezetlenül. Elou finom szavakkal eligazítja, kerekre csiszolja, mit én szögletesre hagytam, bár hanglejtéséből nehezen szűröm le megállapítása valódi tartalmát. Hiszen teljes tenyerével rátapintott a lényegre, pusztán csak azzal egészíteném ki, hogy az élet igazságtalan fordulatait legtöbbször az emberek generálják. Nem teszem, gondolatom jelentéktelenségét elnyomja ezernyi külső inger.
Ahogy a lépcsőházban haladunk, elfog a pánik. Már nem tudok olyan jól olvasni benne, mint régen, már nem tudom megítélni, épp untatom-e, valóban szívesen tölti-e velem az estéjét, vagy csak ürügyként szolgálok a menekülésre, esetleg épp régi kötelességét teljesíti, számlát egyenlít ki azzal, hogy magára vállalja pesztrálásom néhány órára. Vagy ő is úgy lát már, ahogy én látom kívülről magam: szánalmasan gyengének ahhoz, hogy egyedül eligazodjak New York zűrzavarában. Túlagyalod, csitítom magam, de a gondolat kellemetlen utóíze a nyelvemen ragad, valószínűleg emészteni fogom egy darabig, míg választ nem kapok Elouan szándékait illetően.
Ébredünk?, visszhangoznám az indokolatlanul félreérthető többesszám hallatán, mely egyből azt feltételezi számomra, hogy fizikailag is együtt képzel minket reggel, ami ugye nyilván képtelenség, hisz nekem ott a hotel, neki meg a maga lakása, és ez amúgy is csak néhány órás program... Mégis az csúszik ki a számon, hogy: - Holnap? -, ami mellé még a szemöldököm is kérdőn felszalad. Azon túl, mennyire megkavart hirtelen a ragozással, hitetlenkedve állok a magabiztossága előtt is. Miből gondolja, hogy napokat kívánok rászánni?
Mondjuk abból, hogy az imént vallottam be, mennyit utaztam egyedül miatta.
Öngól.
- Azt mondtam, miattad jöttem. Azt nem, hogy maradok is miattad. - Kénytelen vagyok odabökni egyet, mielőtt túl nagyra fújja az önhittség-lufiját. Ezt az Elouant már jól ismerem, és ha egyszer elkezd dominálni, nincs az az isten, hogy visszaszerezzem az irányítást. Addig kell tíz ujjal, görcsösen kapaszkodnom a gyeplőbe, hogy ne érezze teljesen nyeregben magát, amíg még megtehetem, mert ha teljesen átadom magam neki - megint -, ki tudja, hol fogok magamhoz térni. Emlékek közt elveszve, nosztalgiába fulladva ébrednék vele valahol, ismét akkora darabot ragasztva hozzá a lelkéhez a sajátomból, hogy évekig tartana betömködni utána a lyukat. Nem, nekem kell irányítanom!
Hogy érti azt, hogy nincs kocsija? Érzem megindulni gyomromból a kétségbeesést, kellemetlen, szúrós bizsergésként kapaszkodik fel a torkomba. Szinte beleszédülök abba a gyermeki, ártatlan szóba: bicikli. Nincs az az isten, hogy átbicajozzak vele New Yorkon! Nincs az az isten, hogy Émile Favreau felüljön vele ebben az őrült városban arra az ördögi tákolmányra!
- A bicikli jó lesz - közlöm, dacosan összehúzva a szemem. Ha szerinte nem nekem való, akkor bizisten addig fogunk bicajozni, míg be nem látja, mennyire megváltoztam és mennyire nem az a fiú vagyok, akit évekkel ezelőtt Londonban hagyott - ez a terv, és minden nemlétező színészi tudásomra szükségem van, hogy ne ájuljak be "vad elszántságom" közben. Még fel sem ültem arra a kétkerekű halálmasinára, már érzem a kezdődő émelygést. - Hova ülhetek? - Hova hányhatok? Elborzadva figyelem, hogyan szabadítja ki a műanyag játékszert a tárolóból; háttal babrál, így nem aggódom, hogy leolvassa az undort és a rettegést az arcomról. Hagyom, hogy ő üljön fel elsőként, addig becipzározom Franket a kabátom zsebébe, csak aztán szállok fel magam is, ahová és ahogyan mutatja. A bicikli természetesen rögtön kileng alattunk, s miközben próbálom a magabiztos, új Émile-t játszani, úgy marok bele Elouan oldalába, hogy szerintem még a két réteg ruhán át is épp most süllyesztettem bele az ujjperceimet a bordáiba. Az életem a tét, ne várja, hogy elengedjem. Megváltoztam, nem ismersz, acél a gyomrom, nem félek, mantrázom magamban, de amint az a gyerekgyilkos csodamasina megmozdul alattunk, már fejelem is le Elouan hátát, szégyentelenül a lapockái közé fúrva az arcom. Könyökömmel présbe vonom az oldalát, nyirkossá vált tenyerem valahol elveszett a hasánál. Nem is érdekel, szorítom, amijét elérem. - Milyen messze megyünk? - igyekszem nem reszkető hangon, halálfélelemben fuldokolva feltenni a kérdést, de azt hiszem, túlságosan átlátszó vagyok. Ha elvékonyodó hangom nem is, karom szorítása és az, hogy konkrétan összeroppantani próbálom, árulkodó lehet. Ha összeszorítom a szemem és mély levegőket veszek, talán túlélem anélkül, hogy tarkón hánynám... - Lassíts! - nyöszörgöm, bár fogalmam sincs, megyünk-e épp egyáltalán. Leköt az, hogy kapaszkodjak és a hátába temessem az arcom, hogy még a menetszelet se kelljen éreznem egyáltalán.

Arról – szégyenérzet nélkül, hazugságra kalibrált, rezzenéstelen arccal – kénytelen vagyok hallgatni, hogy kétkerekűre forduló, mostanra állandósult figyelmem inkább a dugóban álláshoz törvényszerűen kapcsolódó unalomnak köszönhető. Néhány alkalommal ugyan apámmal kipróbáltam – a sistergő, céltalan várakozáson némileg tompított hosszúra nyúló diskurzusunk Boltanski amszterdami kiállításának öncélúságáról -, illetve egyszer rászántam magam a társtalan csordogálásra, de akkor, ott, a sárga taxikkal kibélelt négysávos úton, a kormány mögött ülve, végérvényesen lemondtam róla. Már nem is emlékszem, pontosan mi fogott meg, talán a biciklis futárok merészsége és precizitása, talán a koncentrációt igénylő szűk utcák és autók közötti rések, de az is lehet, mindezt a süvítésért, a tökéletes csendtelenség miatt választottam.

Aszimmetrikussá váló arca pár másodperccel az illendőség határain túl tartja fogva pillantásomat – szemöldökét felhúzza, ettől bájosan zavarttá rendeződnek vonásai, mint egy kiskutya, amelyik értetlenkedve emeli meg füleit -, élvezem meghökkenteni, és még komolynak gondolt, de komolyan semmiképpen sem vehető mondatai is izgatottsággal töltenek el. Mint közelről megszemlélni egy Fabergé tojást, annak felnyithatatlanságát, és a benne rejlő cári ékszerek elképzelt pompáját. – Csak nem egy estére érkeztél, Émile. Tudom, a magunkfajta művészeknek – képtelen vagyok elrejteni az apró fintort, ami nem neki szól, nem is nekem, inkább az elkerülhetetlen sznobizmusnak, amely körbelengi alkotótársadalmunkat – kicsit túl zajos, túl zsúfolt és túl közönséges, de ha az apám megkedvelte, neked sem eshet nehezedre – félmosolyt társítok incselkedésemhez, és máris leguggolok, hogy a megfelelő kód segítségével kiszabadítsam a lelakatolt kerékpárt.

Igényes darab, mondhatni kecses, keskeny vázzal, minél gyorsabban és pontosabban vehessem be az imént említett szűk réseket, ráadásul könnyű cipelni is, bármikor vállra kaphatom, és felrakhatom New York távolsági (azaz elővárosba közlekedő) vonataira. Modern forma és kivitelezés, teljes mértékben hozzám illeszkedő, ennek ellenére furcsán idegen. Elouan, vagyis a fogalom, amit rólam alkotnak emberek, akik valaha találkoztak velem, egyszerre New Yorki és New Yorkiatlan. Felemás, összeegyeztethetetlen, eredeti, de konstrukcióját tekintve mégiscsak másolat összessége.

Könnyedén átvetem lábamat a váz középső egyenese felett, félig már rajta ülök, amikor intek Émile-nek, pontosan mögöttem foglaljon helyet, azaz a csomagtartón, és mire belendülünk, magamon érzem görcsös szorítását, ahogyan dacos énjéről fel-felemelkedik a lepel, alatta pedig előtűnik változatlan, ingerlően gyámoltalan énje. Sosem borzasztott el, egyszer sem tekintettem rá gyengeségként, inkább gondoskodásra sarkallt, évekkel ezelőtt ugyanígy a világot szerettem volna megmutatni neki, és magamhoz láncoltam, biztonsági kötél szerepbe bújtam, nehogy meginogjon, nehogy alázuhanjon.

Röviden megérintem hasamat vagy oldalamat – ilyen sebesség mellett képtelen vagyok apró részletekre koncentrálni – markoló kezét, melegségem alatt nyirkos-félős hideget tapintok. Mégsem lassítok, elhúzok sietve egy csoport fiatal mellett, aztán keresztülvágok a dugón, enyhe szlalommal, kocsikat számolva.
Válaszolhatnék, de semmit nem hallana, neonfények és utcai zene fojtásában fordulunk rá egy bicikliútra, itt valamivel kellemesebb, kevésbé veszélyes, lehet, végre kicsit fellélegzik. – Ha visszaveszek a tempóból, biztosan balesetet okozunk – vakkantom hátra, szinte vidáman, szinte gondtalanul. Még néhány sarok, tenném hozzá, jobbról leelőz minket egy biciklis futár, oldalán hosszúkás csőszerű csomagokkal, tervrajzokat vagy posztereket szállíthat éppen, kissé kilengek, de idejében megfogom a biciklit, esélyünk sincs kisodródni.

Mire elérjük a célpontot – tizenöt, legrosszabb esetben húsz perc telhetett el -, néhány izzadságcsepp megjelenik az arcomon, viszont a fékezést szelídebbre veszem. Apró étterem mellett állunk meg, nem túl feltűnő tábla hirdeti, ráadásul lefelé kell mászni, hosszú lépcsőn, egyenesen a pincehelyiségbe. Akár azt is hihetné, szándékosan próbálgatom régi fóbiáinak jelenlegi erősségét, először magam mögé ültettem, most pedig szinte letessékelem a nem túl tágas, föld alatti étterembe. Nem is igazán étterem, inkább pub, kis asztalokkal, a mennyezeten konzervdobozok és amerikai focisták sisakjai díszelegnek. – Itt kapni a legjobb steaket, és én mondom nekem, intergalaktikus utazáshoz hasonlít a tésztájuk. Kagyló, polip, amit csak szeretnél – tenyeremet a hátára csúsztatom, igyekszem nem túl aggodalmaskodva fürkészni, de akaratlanul megfordul a fejemben, vajon túl messzire mentem-e.

- Attól még... - kezdem el mormogni az orrom alatt, ám a vége halkuló, mély zöngém kivehetetlen masszájába olvad bele. Csak a szokásos, Émile-féle tiltakozás Elouan javaslata ellen, ismétlésre egyáltalán nem érdemes, hiszen magam is belátom, hogy igaza van. Azt hiszem, meg tudnám szeretni New Yorkot; megszokni soha, de megkedvelni annál inkább. Néhány hónap alatt kialakíthatnám a magam bejárt, biztonságos útvonalait, a kitapasztalt, megszokott helyeket és elkezdenék emlékeket, benyomásokat, érzéseket társítani a városhoz. Ha pedig Elouan közben velem lenne, rengeteget segíthetne akklimatizálódni.
Mikre gondolok? Annyi minden vár Franciaországban, nem is értem, hogy juthatott eszembe ennyire messzire kalandozni. Ráadásul Elouant úgy ismerem, mint aki sosem kötődik semmihez. Idővel úgyis tovább állna, én pedig a túlzott ragaszkodásommal újból önkezűleg téphetném el a láncaim.
Érzem rövid érintését a kezemen, mint pillangószárny simítása, a bőrömön maradó varázspor oldja gyomrom feszültségét. Ellazulok, de aztán utat tör fejemben a gondolat, hogy így csak egy kézzel fogja a kormányt, és máris jobban szorítom őt. Ujjaim görcsös, feszítő-ernyedő mozdulatain túl többet nem merek mozdulni, félek, ha csak hangosabban veszem a levegőt, már azzal megboríthatom a bicikli kényes egyensúlyát. Persze elég néhány percet szlalomozni az autók között, hogy megérezzem Elouan valódi erejét. Bizalmam gyenge hálói lassan fonják őt körbe, szorosan kapaszkodnak belé, és ahogy lekanyarodunk egy nyugisabb utcára, kezdem elhinni, hogy vigyáz rám és tényleg nem lesz baj.
Ekkor emelem fel először a fejem a hátáról. Míg magamba nem szívom párszor a friss levegőt, néhány szívdobbanásig minden Elouan illatú. Az otthonra emlékeztet. Vidámsága irritál, de azon kapom magam, hogy lappang némi mosoly rosszalló fintorom mögött, és a törzsem is elszakad egy röpke pillanatra a gerincétől. Aztán a bicikli kileng és ismét belemarok, térdemmel rászorítok a csípőjére, de a fejem nem temetem vissza. Az el-elsuhanó épületek és tárgyak elmosódott, színes kavalkádja beszippantja a figyelmem, elmém vászonjára gondosan felfestem a kivehetetlen masszákból rám ragadó nyüzsgést, derűt, életet.
Végre, végre valahára megállunk órákkal, napokkal, hetekkel később (számomra egy örökkévalóságnak tűnt). Az étterem cégéréből biztosra veszem, hogy nem megyünk tovább, így első dolgom enyhén balra csusszanni, hogy leérjen a lábam, aztán már szállok is le - fájdalmas grimaszom elárulja, a csomagtartó olyan helyeken tört fel és zsibbasztott el, melyekről egyáltalán nem szeretnék beszámolni. Főleg nem előtte. Bár az utazás közel sem volt olyan rossz, mint hittem, gyomrom kissé nyugtalan.
Megtorpanok a lejárat előtt, de a hátamon érzett, gyenge nyomás arra ösztökél, hogy végül elinduljak lefelé. Sötét és szűkös, minth szándékosan próbálgatná, meddig bírom, hol húzódnak bátran felemlegetett, új énem határai. Közel, meglehetősen közel, de veszek egy mély levegőt és igyekszem befogadni a látványt. Hiába emlegeti a város legistenibb étkét, azt érzem, jelenleg egyetlen falat sem menne le a torkomon.
- Igyunk mellé sört. - Sóhajom reszketeg, ahogy kifújom a levegőt. Hiába beszél nekem kifinomult ízekről, kagylóról meg minden másról, képtelen vagyok átszellemülni. A Maslow-piramisom második szintjén gubbasztok: előbb meg kell teremtenem a biztonságérzetemet és el kell lazulnom, aztán majd meglátjuk, mennyire jó az a steak - nem mintha nagy rajongója lennék az alkoholnak, főleg nem a sörnek, de egy rossz helyzet hasonlóan rossz megoldásokat szül. Kibújok az érintése alól, oldalra lépek, kartávon kívülre.
- Látok egy szabad helyet. Rendelsz addig valamit? - A benti nyüzsgés ellenére sem emelem meg a hangom, bízom benne, halk motyogásom megérti, ha közben fejemmel az üres asztal felé bökök és arra is indulok el. Ki kell szakadnom kicsit az aurájából és az sem hátrány, ha közben másokkal nem kell kontaktusba lépnem, így rábíznám, hogy megoldja az étel-ital témát, addig én befoglalom a popómmal az egyik széket, rádőlök az asztalra és hűségesen, enyhén magamba zuhanva védelmezem, míg Elouan visszatér.
- Miért szeretik az emberek a szűk, sötét, zárt helyeket? Mintha szándékosan heccelnék az életösztönüket. - magyarázom neki, amikor visszaér. - Nem véletlenül kódolták belénk, hogy féljünk attól, ami ártalmas nekünk. Az emberek meg fittyet hánynak erre és éttermeket építenek rá. - Úgy tűnhet, mintha magamat különbnek tartanám, és talán így is van. Nem véletlenül irtózom ennyi mindentől, szerintem pont ez a normális.
- Tudod, hogy nem bírom az ilyesmit... - Tekintetem megpihen rajta, hazugságvizsgálóként futkos az arcán, a vonásait, a szeme rezzenését ellenőrizve. Tudnia kell, hogy állok a biciklihez, a random városnézéshez, a pincékhez, a tömeghez, mégis sorra kitesz mindennek. Bár tudnám, mi jár a fejében!

Szusszanásnyi pillanatokba sűrűsödünk – ketten és külön-külön egyaránt –, miközben érzékszerveim egymástól elválva, mégis tökéletes összhangban regisztrálják az Émile-t ért impulzusok lecsapódását. Tekintetem önkéntelen természetességgel megtalálja szokottnál is kócosabb, rakoncátlan hajtincseit – nehezem küzdöm le az ingert, hogy váratlanul, és mintegy véletlenül az egyiket füle mögé tűrjem, szabaddá téve ezzel szépre szabott fülének porcos ívét –, orrom meglepő érdeklődéssel fogadja felborzolt illatát, bőröm megilletődött borzongással fogadja a futólag ráeső pillantást, és amint mély levegőt veszem, mintha parfümjének kipárolgása ízt kapna, és alattomosan ülne meg nyelvem oldalsó peremén.

Adrenalin. Ezekből merítkezem, nevezzük megihletődésnek, a múzsa csókjának, vagy aminek csak tetszik, de hirtelen a tipi alján találom magamat, és Émile a fény, amely végigömlik rajtam.

Odalent hűvös fülledtség fogad bennünket, a kintről érkezők lihegése lassan oldódik fel a klíma által keringetett, száraz levegőben, ettől válik kissé fojtóssá, és emiatt kell kézfejemmel letörölnöm néhány tekerés közben homlokomra kiülő izzadságcseppet. Oldalra sandítok – könnyen leplezhetően, akár azt is hihetné, éppen ismerős vagy pincér után nézelődök, bár ajkaimon halvány mosoly jelenik meg alkoholt ért ajánlatát követően –, gyors távolodása eddig ismeretlennek hitt helyen szúr meg, egészen aprón, számomra viszont jól érzékelhetően. Érinteni annyi, mint létezni, és létezni annyi, mint érinteni. Régen nem rázta le magáról bátorító, biztató, nyugtató érintéseimet, habár azóta évek teltek el, és nem tudhatom, az az Émile, akinek akkor búcsút sem intettem, mennyiben hasonlít arra az Émile-re, aki váratlanul felbukkan, és kérdésbe bújtatja utasítását.

– Hogyne, mindent intézek – és csak remélni merem, sikerül meghallania a beszélgetésektől és nevetéssel jutalmazott viccektől lüktető atmoszférában.

Ugyanolyan gyámoltalan farkaskölyök, vackából kivetett, védtelen teremtés, csakhogy most először hallatja a hangját, most először ellentmondást nem tűrő, most először válik megkerülhetetlenné. Nincs más választásom, mint rendelni, mint ahogy nincs más választásom, mint elfogadni az általa választott asztalt. Megkapaszkodom ízléstelenségében, elvégre bármennyire erős és figyelemre méltó szépérzékkel rendelkezik, még mindig gasztronómiai analfabétának számít. Steak és sör? Előbbiből rendelek egy jól és egy közepesen átsültet, zsályás vajban forgatott krumplival, utóbbit – magától értetődően – elhagyom, helyette 1979-es évjáratú vörösbort kérek, két pohárral, behűtve.

Mire visszaérek, sikerül összeszednie magát, ezt azonnal észlelem, pillantásom radarként pásztázza arcát, a legapróbb rezdülés lehetséges üzenetét lementem, hátha valamikor felhasználhatom még. Émile a kód, amit szeretnék feltörni, a válasz a kérdésre, amit még nem ismerek.

– Rossz irányból közelíted meg – lecsúsztatom a zakómat, hanyagul a szék háttámlájára hajtom, és helyet foglalok vele szemben. – Mi a barlang, ha nem szűk, sötét és félig-meddig zárt hely? Pontosan az életösztönünket erősíti meg az étterem, közösségben vagyunk, megfelelő a hőmérséklet és van étel, na meg fény. Amit te az életösztönnel azonosítasz, az a nyitott, végtelen és védtelen szavanna. – Végszóra érkezik az asztalunkhoz kijelölt pincér, két pohárral és a borosüveggel. Mielőtt bájologni kezdhetne, magamhoz ragadom az irányítást, átveszek tőle mindent, mosolyogva, lehengerlő magabiztossággal, aminek nem merne ellentmondani. – Tudom, tudom én, sört szerettél volna – szabadkozok mosolyogva, nem igazi bocsánatkérés ez, inkább csak elkenegetése az engedetlenségemnek, amire valószínűleg számított, legalábbis számítania kellett. – De nem hagyhattam. Barbárság lenne – előbb neki töltök, aztán magamnak, szórakozottan tartom ujjaim között a poharat, körbe-körbelöttyintgetem benne a bort, és úgy tűnik, száz meg száz fénynyaláb törik meg selymes vörösségén.

Érintése túlságosan intenzív, egész állatkertet szabadít el a gyomromban, elgyengíti a térdem és halk, alattomos hangon arra buzdít, hogy közelebb húzódjak, a karja alá bújjak és el se engedjem, míg el nem panaszoltam neki mindent, ami az elmúlt években a lelkemet nyomta. Teljesen kiforgat magamból, hiszen olyan régen éreztem Elouant ennyire közel; mintha most hatványozottan hatna rám minden impulzus. Ezért is húzódom el olyan hirtelen, mert utálom, hogy ennyire befolyásol és hogy újra meg újra belecsábít olyan dolgokba, melyekre magamtól biztosan nem adtam volna a fejem, de az ő kedvéért... Mégis mióta lesem, neki mi a jó?
Nem érzem magam a helyzet magaslatán, így amint megérkezik, mohón kapaszkodom a hangjába. Tekintetem ugyan rabul ejti zakója susogó mozgása, figyelem, hogyan kerül egyik válláról a másikra, majd táncol el körülötte, míg leteríti. Épp csak a szemem sarkából merek visszanézni rá, hogy lezserebb, hétköznapibb viselete a mellkasom közepén találhasson el, csillagport robbantva szét bennem. Minden mozdulata komplett csillagütközés!
- Pff, akkor én nagyon rosszul működöm... - horkantva felelek talán nyugtatásnak szánt magyarázatára. Inkább állnék most nyílt terepen, száraz, fülledt szavannán, oroszlánokkal körülvéve. Az asztaltársaság mögöttünk hangos nevetésben tör ki, korsók koppannak az asztalon, a hirtelen robajtól enyhén összerezzenek. A kiérkező pincérre esik pillantásom, a bor láttán sokatmondó, halovány görbületre húzódik ajkam. Csendben, szinte áhítattal figyelem, hogyan veszi át az irányítást. Gyakorlott, magabiztos mozdulatai láttán régóta hiányolt, már-már elfeledett melegség olvad szét a mellkasomban és teljesen Elou-ra bízom magam. Jól esik, hogy mindent elintéz helyettem.
- Steak helyett mi lesz? Cézár saláta? Pasta? - Szemöldököm íve pimaszul meghajlik, szám sarkában leplezetlen, kaján mosoly bujkál. Eddig semmi sem úgy történt, ahogy szerettem vagy elképzeltem volna; nem nagy botorság azt sejteni részemről, hogy a húst sem hagyja érintetlenül. Figyelem, hogyan telik meg a poharam a vörös nedűvel. Közelebb húzom magamhoz, beleszagolok, majd enyhe fintorral elhúzom a fejem az orromba csapó, erőteljes aroma elől. Nem szeretem a bort, de végül is a sört sem, alkoholnak pedig ez is alkohol...
- Nos - Hanglejtésem megugrik a végén, mintha érezném, hogy most kéne toastot mondani, valami fellengzős, költői megnyilatkozást tenni kettőnk sorsszerű találkozásáról, vagy szép reményeket fűzni a jövőnket illetően. Zöldem megpihen Elouan tökéletesnek ható, az étterem félhomályában árnyaltnak és kifinomultnak tetsző vonásain, mintha angyalkéz faragta volna nemes sziklából. -, a kiállításodra. - Úgy érzem, mintha belerombolnék a pillanatba és lehorzsolnám annak dicsfényét méltatlan köszöntőmmel, de nem túlzottan zavartatom magam. Koccintok vele és a borba kortyolok, igyekezvén elrejteni mögé apró köhintésem, ahogy az alkohol és a szőlő erős zamata végigmarja a torkom. Az a néhány korty elég is egy darabig, utána inkább csak ujjbegyemmel becézgetem a poharat, annak oldalán, száján körzök, olyan megbűvölten tanulmányozva kezem mozgását, mintha a legérdekesebb dolog lenne a világon. Valójában csak nincs merszem felnézni.
- Elrontottam valamit? - A pohártól kérdem, ajkam elnyílik a kérdés után, mintha még mondanék valamit, állkapcsom megfeszül, de csak apró sóhaj tör fel belőlem. Oldalra sandítok - bárhová, csak rá ne kelljen -, miközben elkezdem lefejteni magamról a kabátot. A bor, a hely vagy a kínosnak ígérkező beszélgetés teszi, de melegem támad. - Ne hidd, hogy leragadtam a múltban... Csak tudni szeretném, én rontottam-e el valamit. Velem volt-e a baj. - Bal karom elakad, míg rángatom róla az anyagot, végre ránézek Elouanra, majd amint sikerült kiszabadítanom magam a dzsekiből, ledobom magam mellé és megigazítom a pulóverem kapucniját. Most, hogy végre össze tudtam szedni a bátorságom, le sem veszem róla a pillantásom. - Tehettem volna valamit másként, hogy legalább elbúcsúzz? Az én hibám volt? - Bár azt hazudtam, túlléptem már a történteken, valójában nagyon is megakadtam ezen a ponton. Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Elouan drámai távozásában talán nekem is szerepem volt, és ez a teher, a bizonytalanság súlya csak egyre nehezebb, minél tovább cipelem. Válaszokat akarok, még akkor is, ha minden egyes szóval meg kell küzdenem, hogy vissza tudjam szorítani az érzelmi lavinát, mely feltörni kívánkozik belőlem.

Örökké kordában tartható higgadtságomra támaszkodom, és nem szólalok meg, nem mondom, ami egyértelműen gördülne le a számról, ha átengedném magam a tiltakozás passziójának. Máshogyan, Émile, kontrázhatnék ellenkező esetben, nem rosszul, nem hibásan, hanem máshogyan, mert gondolatai között barangolni konstans eltévedés lenne, így képzelem el, titkos átjárók, áthatolhatatlan bozótosok és végtelen fennsíkok váltakozásaként. Nála jóval hangosabb és gyávább emberek keresik megállás nélkül idegen és ismerősök társaságát, mintha létezésük függne állandó mozgásuktól, mintha cápák lennének, amik a megállás pillanatában magatehetetlenné válnak, és lesüllyednek a tengerfenékre. Felszabadultság helyett másfajta görcsök gyötrik, másképpen kötözi meg magát, és másképpen prezentálja tudatalattija a számomra ismerős – valahol békésnek és ingerlőnek található – szorongásait.

Szélesedő mosolyomat – és azt hiheti, mindez incselkedő kérdéseinek köszönhető – a pohár fenekére fordítom inkább, mégiscsak pofátlanság lenne egyenesen felé lövellni, mint valami hivalkodó fegyvertust, mint könnyedén gunyorosságként interpretálható derültséget. Ismét diákok vagyunk, friss egyetemisták, első beadandóink követelményeivel a fejünkben, én unszolom, hogy kipróbáljon egy új dolgot, akármit, tegyen a kedvemre határai feszegetésével, vagy viselje a rá mért feszegetést, bennem ugyanolyan zsiványság, benne ugyanolyan bosszúság rejtőzik, de nem adja jelét.

– Ma jó fiú vagyok – őszinte nevetés bújik meg pillantásomban, amely rámar az arcára, lecsúszik róla, tesz egy unott félkort, végül visszatér hozzá, beteljesítve rendeltetésszerű keringését –, ezért csak félig kínozlak meg.

Fintorát látva majdnem ismét kiszélesedik arcomon a gyöngén játszó mosoly, bárány ő a farkasok között, én pedig – ettől függetlenül – fel akarom falatni vele a világot. Fogalmam sincs, minek a számlájára írjam rövidre szabott köszöntőjét, talán a váratlan közönségnek köszönhető, esetleg nehezen puhul vissza a társaságom nyújtotta, szűnni nem akaró szédülésbe (mert elismerem, mellettem könnyű idő- és térérzéket veszíteni).

– Soha többé ne is lássam őket – célzok lágy vidámsággal az installációkra, inkább optikai rostokat akarok látni, azokból dolgozni, eltérő formákat, megvilágosításokat felszínre hozni. Teremteni. Nem vagyok jobb Victor Frankensteinnél, mindössze undor és önkárhoztatás helyett egyszerűen ráunok a teremtményeimre, majd hátat fordítok nekik.

Két korttyal kiiszom a kiporciózott bor felét, hosszan ízlelgetem még, nyelvem először a szájpadlásomra tapad, majd bejárja ajkaim útját, kis híján minden mikrocseppet begyűjt. Tekintetem perifériáján Émile, gondolataim centerében Émile, a bornak London íze van és London illata, holott New Yorkban vagyunk és francia bort iszunk. Észrevétlenül lekövetem mozdulatait, ujjainak kifejezetten logikus útját, a feltérképezés sztrádáit és tekergő ösvényeit. Már éppen számhoz emelném a poharat ismételten – mintha fogalmam sem lenne, mihez kezdjek a kezeimmel vagy a számmal, vagy ha van is fogalmam, minden porcikám tiltakozik ellene –, már éppen nyelvem hegyre löttyintem a bort, amikor felteszi az egyetlen kérdést, amit soha, semmilyen körülmények között nem akarnék hallani.

Kínosan félrenézek, mert pontosan tudtam – persze nem akartam tudni, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy igazából eszembe se jusson –, milyen sebet ejthettem rajta sietős távozásommal, hogy egy üzenet, hangpostahívást vagy cetlit sem hagytam magam mögött, csak összepakoltam, felültem a repülőgépre, és mentem, mert engem már vártak, és mert én már alig vártam, hogy valahol máshol lehessek. Soha senkihez nem kötődtem, így hát hozzám se kötődtek igazán. Persze tudtam, hiszen láttam, a pirulást, az elkalandozó tekintetét, apró jeleit a gyermeki rajongásnak, amit valószínűleg vonzódásként élt meg. De nem hittem volna, nem, tényleg nem hittem volna, hogy magát hibáztatja az én léhaságomért. Egész életemben gyökerek nélkül éltek, én minden vagyok, csak éppen táptalaj nem.

Mire visszafordítom pillantásomat, kabátját lefejti magáról, nyakán kissé csálén áll pulóverének kivágása, azonban ügyelek, nehogy felé nyúljak, esetleg eligazítsam az anyagot. – Ezt nem kérdezheted komolyan – érdemes, mondhatni nyomasztó élt kapnak szavaim, csak éppen azt nem tudom, őt vagy magamat próbálom-e megdorgálni. – Mi lett volna…? Mi lehetett volna a te hibád? – Homlokom keskeny, mélység nélküli ráncokba szabdalja magát, még szemöldökráncolással is kiegészítem értetlenkedésemet. – Hívtak és jöttem, ennyi a történet, nincsenek benne elhallgatott részletek. – Imént megkezdett kortyomat befejezem, rá nézek, aztán leejtem róla a tekintetemet, és vissza, és le, és vissza. Mérleghinta módjára emelkedem és zuhanok, megállapodásra képtelenül. – Ha valakit felelősség terhel azért, ahogyan eljöttem, az én vagyok, Émile, még véletlenül sem te – utolsó mondatrészemmel párhuzamosan megállapodik arcán, és csak most látom fájó pontossággal, miféle sebeket ejt a könnyelműségem.

És nevetek, ilyen könnyedén, ilyen egyszerűen csupán. Megjegyzése úgy hat rám, mintha langyos napsugarakkal csapna mellkason, szikrákat pattint szét a bensőmben és elmossa minden bosszúságom. Mire akár csak felfoghatnám árulóvá vált testem jeleit vagy visszakozhatnék, ajkam éles görbületbe rándul, torkomból pedig rövid, mély nevetés pattan fel. Még hogy csak félig kínoz meg! Te szadista..., fut végig a fejemen, mikor sikerül szerény mosolygássá csitítanom hirtelen jött jókedvem.
Na igen, ez vagy Te, fürkészem a csibészesnek ható gödröcskéket arcán, melyeket mosolya szül és kisfiússá avanzsálják az egész megjelenését, gyermekien csíntalanná. Megteremtesz valamit, aztán ráunsz és magára hagyod. Mégsem tudok haragudni rá emiatt. Valahogy a kiállításból tényleg nem jött le teljesen, milyen Elouan, legalábbis én milyennek látom, de ha újonnan feltámadó lelkesedése valami újba sodorja bele, hátha az lesz az igazi, hátha az életre keltheti a szupernovát és újra ragyoghat, újra csillagokat robbanthat pompájával.
Látom, hogy ha meglepni nem is sikerül nyílt támadásommal, annyira kizökkentem, hogy legalább elgondolkodjon. Talán felhagy végre felsőbbrendű mimikáival, ijesztően vonzó somolygásával és azzal a művi borkóstolással, melyre rajta kívül szerintem senki más nem képes. Mintha az ízlelőbimbói, a látása, a hallása, a tapintása, minden egyes érzékszerve a világ kifinomultságára fókuszálna, mintha precíz műértéssel ízlelne, látna, hallana és tapintana mindent maga körül még akkor is, ha csak beül egy régi ismerősével borozgatni egy pubba. Ez annyira ő és ezt úgy szeretem benne - ebben az egyben mi a fenének nem tudott megváltozni?
"Ezt komolyan tőlem kérded?", fut fel magasra a szemöldököm íve, hiszen jól ismer, tudja, ha önostorozásról van szó, 24/7 képes lennék előrántani a zsebemből vagy a telefonomból egy hosszú listát, melyen a lehetséges hibáimat, bosszantó tökéletlenségeimet gyűjtögetem pontokba szedve. Volt elég időm azon töprengeni, mekkora teher lehettem Elouan számára. Magamra sem tudtam vigyázni, nem hogy az ő terhein enyhítsek, ráadásul állandó felügyeletre és pesztrálásra szorultam állandó szorongásom és túlzott ragaszkodásom miatt. Csakhogy akkoriban úgy láttam - és ő volt az egyetlen ilyen ember az életemben -, örömmel segít, nem leli gondját abban, hogy terelgessen, hogy segítsen leküzdeni a félelmeimet és velem legyen, ha mégis elbuknék bennük. Úgyhogy igen, határozottan úgy hiszem, szerepem lehetett a távozásában. Inkább ebbe kapaszkodtam, mintsem a másik lehetséges magyarázatba, melyet pillanatokkal később hűvös kegyetlenséggel az arcomba közöl. Az ő tekintete, mint az óriáskerék magányos kabinai, fel-le táncolnak előttem, én viszont mereven őt bámulom. Mereven, s kissé talán kiüresedve, pedig olyan sok érzelem kavarog a torkomban, mélyre sem kéne nyúlnom, hogy előhúzzak egyet és ráborítsam minden erejével. De nem teszem, csak ülök és bámulom őt, mert valahol számítottam erre a válaszra, számítottam arra, hogy idejönni hiba és fájni fog, de kellett, hogy fájjon. Muszáj volt, hogy még egyszer belém tiporjon, mert csakis így leszek képes végleg lezárni a nevével jelzett fejezetet az életemben.
Akkor miért érzem mégis úgy, mintha ránk omlana az egész pince és atomjaira bomlana a világ körülöttünk?
- Ne szabadkozz - megkeményítem a hangom, bár feleslegesen játszom a keményet. Fátyolossá váló lélektükreim elárulnak, ahogyan az a durva mozdulat is, mellyel poharam nyakára marok. - Értelek. Nem volt semmi, ami Londonban tartson. - Egyetlen szuszra lehajtom a poharam tartalmát, noha az alkohol zamata kellemetlenül marja a torkom, szükségem van rá. Épp csak leér a korty a torkomon, már nyúlok is az üvegért, hogy újratöltsek. Az utolsó cseppek leperegnek ajkamról, kézfejemmel sután letörlöm őket.
- Nem fontos senki. És semmi. Könnyű lehet így élni - Mosolyomban csipetnyi öröm sincs, száraz és keserű, majdhogynem gúnyos. - Gyökerek nélkül. Szív nélkül. Talán egyszer kipróbálom. - töltök, a vörös nedűből félrebuggyan néhány csepp, de nem zavar. Üveg a helyére, pohár a számhoz. Megszédülök, olyan hirtelen döntöm hátra a fejem, de csak így tudom leküldeni a pohár tartalmát egy szuszra. Gyomrom felháborodva morran fel, másfél pohár bor alig másfél perc leforgása alatt egyáltalán nem az a tempó, amihez hozzászokott, s miközben az összes alkohol a fejembe tódul, a számra kell szorítanom a kézfejem, nehogy a gyomrom tartalma is kövesse az irányt.
Ismét az üvegért nyúlnék, de elvétem és felborítom az üres poharamat.
- Tudod mit? Hagyjuk. Ezt az egészet. Nekem ez nem megy. Nem kellett volna idejönnöm. - Összefüggéstelen szavaimat kapkodó legyintéssel kísérem, mintha legyet hessegetnék, majd az asztal szélébe kapaszkodva felkelek a székről. Őrült nagy hiba. Az alkohol, mi eddig a fejemet bódította, leszédül a lábamba, én pedig úgy csuklok félre, nekibillenve az asztalunknak, mintha zseléből lennék. Úgy is érzem magam: kicsinek, erőtlennek és mérhetetlenül szánalmasnak egy teljesen idegen város alagsorában úgy, hogy mindjárt elsírom magam egy srác előtt, akinek a világon semmit nem jelentettem. Ahogy a bolygón élő, többi 7 milliárd embernek sem.
A bor eltompít, túl későn veszem észre az árulkodó jeleket, és amikor a pince elkezd összefolyni előttem, Elouan lebegő arcával, már késő. Lehunyom a szemem, ám ezzel csak azt érem el, hogy hamarabb gördül le az első csepp, végig az arcomon, le az államhoz. Dühösen letörölném, ám így megszűnik stabil támaszom az asztalon és a világ máris fordul, fejreáll.

[aláfestés]

Megállapodok arcán, vonásainak különlegesen szép csillagrendszerén, bőrének szorongásban született árkai sem riasztanak meg, tétovaság nélkül, szinte megkönnyebbülve nyúlok el kínzón esztétikus ívei mentén. Merevsége valami – számomra egyértelműen ismeretlen, ezáltal megfoghatatlan – érzésből táplálkozik, tekintetének csillogása elenyészni látszik, mintha bizonyos – általam felfedezetlen – törésvonalak mentén felbomlana, magával rántva szenvtelenségemet. És még így, ilyen állapotban, iszonyú viszketéssel a szegycsontom tájékán sem vagyok hajlandó legördülni, pillantásom egyenesen rákapaszkodik, ugyanakkor észlelhetővé válnak benne hirtelen megformálódó kérdéseim. Mi a baj? Jól vagy? - visszhangozzák a cirádák, és keresik tükörképüket, mértani pontosságú párjaikat, de céltalanul siklanak el, mert nincs sík felület, ami megtörhetné őket.

Attól tartok, tartóssá válik közöttünk kettőnk hidegen sajtolt csendje, szinte örökkévalóságnak tűnik, mire mégis elnyílnak ajkai, jóval kimértebben a vártnál. Felszíni ridegsége alól valami egészen mást is kiérzek, szédítő mélységet, fojtó forróságot, és szemöldököm híven leköveti értetlenkedésemet, összevonódik, körülötte meggyűrődik a bőr. Szabadkozni? Tényleg azt hiszi, üres kifogásokkal igyekszem felmenteni magamat? Mielőtt bármit mondhatnék – pedig tiltakozástól megfeszülő torkom és állkapcsom szinte követeli a helyreigazítás lehetőségét –, Émile újabb sorozatot ereszt rám, arcvonalaink hirtelen közelebb kerülnek egymáshoz, puskatus a puskatus ellen.

Hirtelen hátradőlök, eltalált, legalábbis azt hiszem, eltalált, és a lövedék becsapódásának ereje magával ránt, ahogyan bezáródik a macskakör. Lett volna, szállnék vitába vele, holott tudom, nem lett volna, csakhogy nem miatta, még véletlenül sem miatta. Menni, mindig csak menni, előre vagy oldalra, viszont sosem hátra, sosem vissza, mert romokat és feldúlt hálószobákat sosem lennék képes meglátogatni. El lehet ezt magyarázni valakinek, aki tudja, mit jelent az állandóság? A stabilitás?

– Azért ez nincs teljesen így – vetem közbe, valószínűleg hasztalanul, monológja közepén tart, és ha nem félteném most ennyire, meg is haragudhatnék rá. Meg kellene haragudnom rá, szavai feszesek és könyörtelenek, mosolya dörzspapír, ezért végre sikerül elszakadnom tőle, tekintetem magára hagyja, keres inkább valami mást, és megtalálja a kihozott, szalvétába csomagolt evőeszközök előbukkanó éleit.

Ilyen közelségből látom csupán a félrehulló cseppeket, konzisztens pusztítást hajt végre, magán áll bosszút az őt ért sérelmek miatt. Tehetetlenül kerülöm, kezének mozdulatai időnként tekintetem perifériáját felkavarják, olyankor túl erős kísértéssel kell megküzdenem, látni akarom, mégsem bírok ránézni. Előbb vagy utóbb felzárkóznak az ember bűnei, fut át rajtam keserűen, még akkor is, ha az adott bűnök mögött nincs szándékosság. Cseppnyi sem. Kósza gondolatnyi sem.

Kitartó rezdületlenségem önkéntelenül gyorsasággal reagál Émile váratlan pályaváltoztatására, azonban esélyem sincs első megbotlását bármilyen formában megakadályozni vagy tompítani, két másodpercnyi csúszással sikerül csuklójára marnom, stabil tartást adva neki, izmaim egészen belefeszülnek, ültömben kifejezetten nehéz egyenesben tartani a súlyát. És sír, egekre, sír, egy pillanat alatt fejébe szállt a bor, érzelmeit eddig gát fogta, mostanra minden elmosódott. Szabadon hömpölyög.

– Gyere velem – mély regisztereket érint hangom, tekintélyes dongássá alakul, ellentmondásnak helye nincs. Hóna alá nyúlok, térdemet szándékosan meghajlítom, ki kell küszöbölnöm – jó – néhány centimétert, csakis így tudom kivonszolni a saját lábán. A mosdóba. Odakint – attól tartok – egy rosszul legördülő félmondatot követően megszökne. Félúton még intek a hozzánk közel eső pincérhez, türelmüket kérem, és kezébe csúsztatok néhány bankjegyet. Ennek, na meg persze a határozottságomnak és egészen jó kondimnak köszönhetően elnavigálom magunkat a mosdóig. Nem gondolkodom sokáig, amint belököm az ajtót, karommal átfogom a derekát, kissé kesernyés, mégis édes borszag csapja meg orromat, és a lehető legtermészetesebben, mintha nem is lehetne másként, felültetem a márványozott mosdópultra. – Ahhoz képest, mennyire félsz az emberektől, egészen tisztességes jelenetet hoztál össze – szelíd becézgetés ez, nem megfeddés, mellé letépek egy kéztörlőnek szánt papírt, és gyöngéd mozdulatokkal feltörlöm a könnyeit.

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor szálltam vitába bárkivel is, hányszor fordultam szembe az árral és emeltem meg a hangom. Könnyebb venni egy mély levegőt, és ha már lefelé nem veszi be a gyomrom, akkor csak sóhajtani és elengedni. Rák vagyok, de skorpiónak kellett volna születnem, hiszen pontosan tudom, hogyan kell aljasul és hatásosan harcolni, hova kell a legerősebbet szúrni; a megfelelő partnerrel még parázsvitákba is hajlandó lennék belemenni, ám Elouan kimértsége lehűt. Még ha láttatni is engedi apróbb rezzenéseivel, hogy nem teljesen közömbös a támadásom iránt, mégsem veszi fel a kesztyűt, mégsem hagyja, hogy provokációm célt érjen, nem rendez jelenetet, nem szakít félbe, nem emeli meg a hangját sem és ez mind csak olaj a tűzre. Még ennyit sem érdemlek, hogy legalább jól összevesszünk és többet ne kelljen beszélnünk? Mindig csak a konfliktuskerülés, a béketűrés... Hogy haragudjak rá tovább, ha még csak kifogásokat sem emel páncéljául, melyen áttörhetnék?
- Nem megyek veled! - veszekszem, mert nekem muszáj, kell, én nem tudok tovább hidegvérrel társalogni, bájologni, áttekerni vele New Yorkon és nem érezni semmit, nekem az kell, hogy kiabálhassak, hogy a fejéhez vághassam minden sérelmem, hogy feltéphessem azokat a sebeket, amelyek túl régóta véreznek csendesen, észrevétlenül a tapaszhegyek alatt. Nem kell még egy meglepetés, még egy kaland a kagylóhéjon kívül, és nem kell ő sem, sőt, ő kell most a legkevésbé. Hangom meglepően hisztérikusra sikeredik, ez viszont új, mert támadásaim általában jégfullánkok, most meg képzelődöm, vagy tényleg bőgök? Mikor kezdtem el bőgni? Mire feleszmélek, már megyünk is, mert természetesen esélyem sincs ellenállni, amint átkarol és a samponja illata az orromba tekereg, már csak arra koncentrálok, hogy bent tartsam a bort. A könnyektől elmosódott pacákká változott a világ, fények és foltok egyvelege, semmit nem látok, csak hagyom, hogy cipeljen.
Mire a mosdóba érünk, sikerül kipislognom a könnyeket annyira, hogy tudatosítsam magamban, hol vagyunk. Enyhül a görcs a gyomromban, a csend és a magány határozottan jól esik dacára annak, hogy halkan behallatszik kintről a zene és kicsit állott szag van. Elouan úgy dob fel a pultra, hogy még megsértődni sincs időm, a borgőzzel a fejemben egyedül azon ámulok el, milyen jó kondiban van. Az arcom fellángol, és csak magamban imádkozom, hogy a bor fűtsön belülről. Nem pirulhattam el.
- Miért? Nem kiabáltam és nem is öntöttem a fejedre a bort. - Vagy igen? Őszintén nem emlékszem. Kikopott az él a hangomból. A felszabadított érzelmi cunamit még nem sikerült teljesen az uralmam alá vonnom, törékenynek és szánalmasnak érzem magam, drótokból összetekert roncshalmaznak. Annyi minden kavarog bennem, a legtöbb érzelemnek nevet sem tudnék adni, de a harag amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szivárgott és mintha elszívta volna minden energiám. - Elfáradtam. - A hirtelen leküldött alkoholmennyiségtől még csak meg sem próbálom tovább tartani az új Émile maszkját az arcom előtt, büszkeségem levetve, gyerekesen sírós hangon panaszkodom, amit Elouan némileg elnyom a papírtörlővel, ahogy az arcom törölgeti. Ösztönszerűen tolom közelebb az orcám, hogy jobban elérjen, aztán ráeszmélve, mit művelek, félretolom inkább a kezét. Abból ítélve, milyen hevesen lángol a fülem, már biztosan tudom, hogy ez nem az alkoholtól van, hanem tényleg elpirultam.
- Nemtom, micsinálok itt, 'Lou. Éveken át mantráztam, hogy nem akarlak látni, nem foglak soha felkeresni, kitörlöm a puszta létezésed is az emlékeimből... Micsinálok itt? - el-elakad a nyelvem. Az ölembe ejtett kezemre esik a pillantásom, megzuhan a tartásom. Az ujjaimat tördelem zavarodottan.
- Látni akartalak. Utállak és hiányzol. - És ez a paradoxon olyan fájdalmasan egyszerre van jelen bennem, hogy attól ismét potyogni kezdenek a könnyeim, tönkretéve Elouan igyekezetét, hogy megszárítsa az arcom.

Egyik szem holdudvarától haladok a másik szem holdudvaráig, megingathatatlan magabiztossággal, és számomra riasztóan kevéssé ismert, mégis sokszor vágyott gyöngédséggel. Arcélig határolom útvonalam, metronómok kiszámított pontosságával járom be újra és újra, csupán véletlenszerűen, mondhatni öntudatlanul siklok lejjebb néhány alkalommal, kipirultságának élénk territóriumára érdeklődve és hitetlenkedve merészkedem. Teste sokadszorra árulja el, bőrén csodás kontraszt megteremtésével bontja szirmait elmaradhatatlan zavara, régebben sem tudta tökéletesen – vagy akármennyire – elrejteni rajongásának jeleit, csakhogy a rajongás – lángjának mértékétől függetlenül – tátongó üresjárat, megtéveszti tárgyát és hordozóját egyaránt. Most megfesteném, fut át alattomosan gondolataimon, felvázolnám vonásait, megerősíteném a kedvemre valókat, hangsúlyossá tenném őket, és szemgödrei helyére csillagrendszereket, galaxiscsoportokat illesztenék.

Most úgy érzem, az egész világ elfér egyetlen pillantásában, amely kihűlni látszik, önmagába omlani, de félek, amint ez megtörténne, magával rántana engem is hamiskás tömegvonzásának köszönhetően. Színtelenné csupaszodik hangja, előbbi tombolásának nyomait hiába keresem, a tornádó elvonult, kisemmizett tarlók maradtak utána. Erről én tehetek. Felelőtlenségem és könnyelműségem rendületlenül szedi áldozatait – sosem láttam, sosem láthattam, mert nem fordultam vissza, egyetlen egyszer sem.

Törleszkedését szemérmetlenül élvezem, a számat uraló mosoly – amely rendületlenül tartja magát, nem tükröződnek rajta csapongásaim mélységei és magasságai – alig észlelhetően sötétebbé és birtoklóbbá válik. Megkívánni és akarni egyszerű, rendelkezni valakivel, uralni valamit sem sokkal körülményesebb, de tartozni valakihez, tartozni valahová…

– Pedig élveztem volna – szúrom közbe, mielőtt ismét elnyílhatnának ajkai, mintha érezném, rettenetes dolgot készül a tudtomra adni, és lehet, ennyivel vagyok képes oldani a helyzet komolyságát. Lélegzetvétel a fulladás előtt. Mindeközben mindketten tudjuk – általános merészségemet és sóvárgásomat (bármi és minden kipróbálására) figyelembe véve –, bizarr módon örömömet leltem volna benne.

Első jelként megszabadul törődési késztetésemtől, hüvelykujjam tehetetlenül leszalad arcáról, utolsó szelíd csíkját meghúzva, és már azelőtt megrándul mindkét vállam, mielőtt beszélni kezdene. Bár ne tenné! Bár visszanyelné az összes szót, megszabadulna a felém tartott tükörtől, és nem engedné, hogy lássam magam benne, fájó pontossággal, a maga ocsmányságában. Állkapcsomat megfeszítve ejtem le róla pillantásomat, dühös vagyok, istentelenül mérges, csak éppen nem rá, legkevésbé sem rá.

– Miért nem írtál? – kifakadásnak hangozhat Émile oldaláról, kis híján bosszúsnak, elégedetlenkedőnek, és meglehet, borgőzös állapotában képtelen észrevenni, egészen pontosan ki ellen irányul ez az indulat. – Honnan kellett volna tudnom? A barátod voltam, persze, sosem vonnám kétségbe, de honnan kellett volna tudnom, hogy ennyit jelentett neked a barátságom? – Íratlan szabályok szerint vonszolom keresztül magamat az életem, soha senki nem készített fel, milyen lehet… Az ember egyszerűen megáll valahol, megveti a lábát, magába szív mindent, aztán továbbáll – én csak ezt ismerem, nekem csak ezt tanították, és még soha senki nem konfrontálódott velem emiatt. Émile pedig… – Nem utálsz – fordítom vissza pillantásomat könnyáztatta arcára –, és én sem utállak. De nekem is hiányoztál – vallom be enyhe kényszeredettséggel, ugyanis ezt elérhetetlen mélységből húzom fel, feneketlen kútból, amelynek sosem mertem megkeresni az alját.

Tragikomédiába csöppentünk, madzagon rángatott marionettjei lettünk saját sorsunk szeszélyének. A felvonások őrült gyorsan váltják egymást: egyszer sírok, aztán nevetek, mintha józanságom megkérdőjelezné önmagát. Sírok, mert az alkohol elmosta bordáim ketrecét és szívem, benne a csordultig telt érzelmekkel, szanaszét árad és kavarog bennem; sírok, mert szomorú vagyok, sértett és csiccses, de közben tudom, tényleg élvezte volna, ha a fejére locsolom a bort, ettől pedig muszáj nevetnem. Bármilyen jelenettel is álltam volna elő odakint, ő szórakozott volna a legjobban rajta. Aztán a pillanatnyi endorfin elpárolog és ismét legörbül a szám. Kettőség, mindig csak ez a kettősség mellette...
Kifakadása váratlanul ér, pedig pontosan erre játszottam már mióta. Végre nem ráz le egy mosollyal, nem kerüli ki precízen a támadást, hanem konfrontálódik és összecsattan vele. Olyan konok hévvel soroztam áttörhetetlennek látszó páncélját, és most, hogy a szegecsek elkezdtek lepattogni, felfedve, mi van alatta, elfog a kényszer, hogy elfojtsam, visszatuszkoljam a szájába a szavakat és arra kérjem, inkább cirógassa az arcom egész éjjel, lépjünk tovább.
- Mit írtam volna? Csak úgy leléptél, ezek után én mit mondhattam volna? - Felét árulom csak el az igazságnak, a másik fele titkolt gyengeségem, leginkább az tartott vissza ugyanis, hogy féltem, nem válaszol majd - attól pedig még jobban, hogy megteszi. Nem akartam szembenézni az igazsággal, bármit is jelentett akkoriban. - Számított volna? - Ha leírom, mennyit jelentett nekem a támogatása, a figyelme, a társasága, a világnézete, a humora. Elérhettem volna, hogy velem maradjon, vagy csak fájdalmasabbá tettem volna mindkettőnk számára a búcsúzást? Ami pedig a leginkább sakkban tartott: viszonozta volna egyáltalán kitüntetett figyelmemet, bókjaim szerény csokrát, vagy csak udvariasan hárított volna?
- Nem utállak. - Vallomásom nehéz sóhajjal, kelletlenül szakad fel belőlem, mintha életem nagy bűnét gyónnám meg éppen. Dehogy utálom. Sosem tudnám. Feltűröm a póló alját a hasamról és beletörlöm az arcom. Az érzelmi vihar végre csitulni látszik bennem, érzem helyrebillenni a törékeny egyensúlyt.
- Nem, ne mondd ezt. - A bortól és a rögtönzött sírástól még ingatag a hanglejtésem ugyan, de visszatért belé a kimért szelídség, az érzelmek teljes kontrollja. Nem csattan vádlón, nincs is éle egyáltalán, inkább gyengéden dorgál, cirógat, ahogy ő tette az arcommal és amit valamiért képtelen vagyok kiverni a fejemből. - Te azt hiszed, ez egy régi fénykép, amire ránézel és megcsap a vágy, hogy visszatérhess a pillanatba, hogy újra átélhesd, még egyszer alámerülhess. Nekem nem egy bárcsak vagy. - Hogy írhatnám körbe? Kapkodva keresem a szavakat, olyan ez, mintha keresztet cipelnék, sőt, még annál is fájdalmasabb. Ezer módon lefesthetném, mit is értek a hiánya alatt, szavakba önteni azonban képtelen vagyok.
- L'héroïne. - duruzsolom franciául. - Beittad magad a bőröm alá, a vénáimba, és nem tudlak kikaparni. Nincs tengelyem, csak keringek, és örökké hiányzol. - Talán túl sokat engedtem láttatni belső vívódásomból. Ha hazamegyek, az ő lelke megnyugszik és visszatér a kiállításához, a művészetéhez, az életéhez, de én mihez térjek vissza, ha ő már nem lesz ott?

Aktuális helyzetünk karikaturista vetületével szemben védtelennek érzem magam, tekintetem óvatoskodva megkeresi könnyeinek bőrön húzott útvonalait, felkapaszkodik átnedvesedett szempillái ívére, majd onnan lehajol, szelíden, kéretlen finomkodással, felméri a cirádákra nehezedő könnytől nedves lélektükrét, amelyben torzulok, elnagyolt vonásaim – Picasso ecsetkezelésére emlékeztető pontatlansággal – szürreális konstellációkba tömörülnek. Nem tudom eldönteni hirtelenjében, mi nyomaszt igazán, talán az, amilyennek engem lát, vagy inkább az, amilyennek engem látnia kellene – a saját érdekében.

Nevetésre nyíló szája sebzettebbnek láttatja eddigi nehezen kezelhető állapotánál is, hiba a sormintában, oda nem illeszkedő képkockák, egészen hosszan tartják ki magukat, muszáj egy másodpercre oldalra pillantanom, és ezzel magammal rántani Émile fájdalmát. Átragad rám, pedig nem rajtam nevet, nem engem talál mulattatónak, sem azt, ahogyan – kezdetleges formában – megvillantottam magamból, amit előtte senki sem láthatott még, ennek ellenére szégyenérzettől kővé dermedten várom sírásba fúló kacagásának végét. Amint gyengévé válik – pontosabban jelét adja gyámoltalanságának –, visszafordítom felé arcomat, tagjaimból egyszeriben kimosódik az imént tapasztalt fagyosság, ismét minden forró és követhetetlen.

Csak úgy leléptem, mondja, és azt hiszem, ennél konkrétabban meg sem lehetne fogalmazni, mi történt évekkel ezelőtt. Egyesek úgy tartják, a művészet természeténél fogva felfedi az igazságot, pedig csupa hazugságból áll, legalábbis részemről mindenképpen. Sosem hazudok – kivéve alkotás közben, de akkor nagyon, akkor bepótolom az összes ki nem mondott hazugságot, az összes elhallgatott féligazságot, akkor megfestem és összeillesztem őket, ellensúlyozva magánemberként gondosan ápolt érzéketlenségemet. Nehezemre sem esett volna elbúcsúzni tőle, elmondani, hogy hívtak, ezért megyek – csakhogy az emberek mégsem így búcsúznak el, nem igaz? Megtoldják apró füllentésekkel, ígérnek, majd nem tartják be az ígéreteiket. Amióta csak létezem, úgy tudtam – mert másképp nem tudhattam –, könnyebb vágni és sietve kauterizálni. A kiégetett sebekben ugyanis nem marad ideg, amely érzékelhetné a fájdalmat.

Hófehér hasának alja előbukkan, váratlanul, kisült gondolataim röppályáját követve éppen arra tévedek, mintegy futólag, önkéntelenül, azonban nehezen vagyok képes elszakadni tőle, mert túlzottan védtelen és sápadtságában magakellető. Hibás elmélete húzza vissza figyelmemet arcára, döbbenet helyett enyhe sértettség tükröződik vonásaimon. Nem érti, cseppet sem érti, én nem visszatérni kívánok és nem alámerülni, nem nosztalgiázni, hiszen attól félek, én mindig pont attól félek… Ha az ember visszazuhan, vajon milyen mélyre zuhanhat? És ugyan hogyan térhet vissza onnan?

Következő szavaiban egyenesen beleszédülök, térdeim leheletnyit megrogynak, alighanem észre sem veszi, mert egyik követi a másikat, betűről betűre siklik, és magával vonszol engem is – magatehetetlenül, émelygéssel küzdve. Hiszen kamaszos rajongással ugrált közbe, hiszen csak azt látta bennem, amit látni akar, semmi többet, ez csupán amorf visszacsatolás a magányára, hibás asszociációs csatorna, semmi több. Amint sikerül visszaküzdenem magam a látszólagos eszméletlenség határmezsgyéjéről, tenyeremet azonnal a szájára tapasztom, tekintetem villog, szinte fenyegető. – Helytelen képzettársítás – suttogom morgássá testesedő hanggal. – Folyékony halmazállapotú anyagot képtelenség kikaparni, esetleg lecsapolni, igen, az lehetséges, vagy kiszivattyúzni. – Miket beszél, te jó ég, miket beszél! És én? Én miket beszélek?

Szégyenkezve húzom el lélegzetvételeinek ingerlő párájától nehéz kezemet, bocsánatkérő gyöngédséggel csúsztatom inkább állkapcsára, érdekes, finom vonásai mennyire hangsúlyosak, és időm sincs megakadályozni, hogy belső késztetéstől izgága hüvelykujjam vaktában rásimítson az alsó ajkára. – Túl sokat ittál – ténymegállapításként hangzik ez most, ellenkezésnek lehetőséget sem adok. – Butaságokat beszélsz – egészítem ki hasonló erélyességgel. – Visszaviszlek a szállásodra, és kialszod ezt az ámokfutást – megpróbálok hátrálni, esküszöm, megpróbálok, de mozdulatlan maradok, kiszolgáltatott és szigorú egyszerre, valami leírhatatlan kettősségben. - Hol szálltál meg?

Ha nem küldtem volna le olyan gyorsan azt a két pohár bort, talán jobban olvashatnék Elouanban, mostanra azonban az ösztöneim kellően eltompultak ahhoz, hogy lekössenek saját imbolygó jelzéseim heves hullámtörései. Hisztérikus intermezzóm sem tett valami jót lelki egyensúlyomnak, így aztán túl sok erőmet felemészti, hogy magamban rendet tegyek, nem tűnik fel közben, hogy minden egyes szó, mimika és gesztus, melyet az épülésemre fordítok, újabb és újabb rétegeket rombol le benne. Minél stabilabban támaszkodom, ő annál jobban kileng, ám ez csak akkor tudatosul bennem, mikor megérzem a tenyerét a számon. Nem emlékszem, addig mit néztem, zöldem csak most talál vissza Elouanra, fókuszpontra lelve pihen meg rajta. Szólni nem tudok, nem is merek, mert a szavak formálásával ajkamon érzem a bőrét. Érintése fanyarkás ízek százát repteti végig idegpályáimon, ádámcsutkám megugrik, borzongató forróság kúszik le mélyen a gyomromba.
Némaságom addig tart, míg fel nem oldoz alóla. Addig a szemöldökömmel játszom, rosszallón, dacosan futnak össze éles tekintetem felett, s amint ismét szóhoz enged, rögvest a saját védelmemre kelek.
- De ahhoz, hogy hozzáférjek, előbb az azt borító szöveteket kell felfejtenem, mintha körömmel akarnék a bőröm alá fúrni. Így fájdalmasabb. Reálisabb. Pont, mint... - ...mikor elmentél, ezúttal azonban nem kell tenyér, hogy elhallgattasson, magamtól némulok el. Volt idő, mikor azt éreztem, puszta kézzel kaparnám ki a szívem a helyéről, csak hogy ne sajogjon tovább. Drámai gondolatok voltak, de tudván, milyen rosszul vagyok már néhány csepp vértől, már akkoriban is nevetségesnek találtam a hasonlataimat. Persze az államon időző keze csitítja leginkább dacvágyamat, mintha ujjaival szívem húrján pengetne végig, úgy zongorázik át ujjhegye az ajkamon. Az alhasam befeszül, gyomrom elemi erővel rántja görcsbe az érintés.
Elnyílnak az ajkaim, magam sem tudom, hogy felelni szeretnék-e, lélegezni, vagy csak eltemetett ösztöneimet felszabadítva vágynám megízlelni nyelvem hegyével a hüvelykujját. Egyik végkifejletig sem jutok el, ellenben nem is tiltakozom. Hangjából érződik, hogy felesleges, meg amúgy is igaza van. Túl sokat ittam. Ámokfutás?, kérdőn összefut a szemöldököm, szembogaram körül majdhogynem játékos fénygömbök pattognak, hiszen alig látott még valamit. Egy kis sírást, egy kis veszekedést... Hol van ez attól a lavinától, ami mélyen bennem mocorog?
- Hozzád megyünk. - Kérem? Akarom? Utasítom? Nehéz eldönteni, mert csiszolatlan szavaim és kajánul mosolygó pillantásom ellenére hangom nagyon is kérő, uralja a közelsége keltette kétségbeesés, ismeretlen erejű érzések, melyek lesöpörtek volna a lábamról, ha nem ülnék még mindig. - Kérlek. - Törzsem meredeken előre billen, míg arcom el nem éri az övét, míg leheletem nem karcolja az övét, míg orrom nem akad el az övében. Még csak suttognom sem kéne, elég lenne ajkaira formáznom a szavakat, hogy leolvassa enyémről, amit ellágyult hangon motyogok. Fenyőzöldem az íriszeibe hasít, mintha egyetlen döféssel át akarna törni lélektükrein.
- Nem akarok egyedül maradni. - Kétségek és megbánások közt vergődve, álmatlanul, rosszulléttel, szorongással küzdve. A lendületem túl nagy volt, súlypontom előre bukik, tenyerem szétbontom Elouan mellkasán, rajta keresve támaszt, őt jelölve ütközőpontul, szabad kezem pedig letámasztom magam mellé. Lecsukódó pilláim alatt egyre inkább összeszűkül szeme élénk vibrálása, majd figyelmem lejjebb összpontosul keskeny ajkaira, mintha tükröt néznék, nedvesítek ajkamon. Felmarkolom a felsőjét, marokba zárom a szegycsontja felett, egyszerre húzom és tolom, vonzom és taszítom, kezdeményezek és hátrálok. Fejem oldalra billen, pilláim keresztezik egymást, de hiába szolgál támaszul a sötétség, nem merek áttörni kapcsolatunk keskeny határán. Szám puhán érinti az övét, reszketegen, leheletnyit, csóknak még csak fantomja sincs.

Gyomorgörcsökön keresztül közlekedik tehetetlenségem, hiába tudom, elgémberedett tagjaim akármelyikének megmozdításával sóhajtásnyi teret ékelhetnék kettőnk közül, aztán tiszta levegőtől valamivel józanabban ellenállhatnék alattomos késztetéseimnek. Megtehetném, sőt, meg kellene tennem, dacolva kérlelő tekintetével, a szembogarakba oltott epekedéssel, amelynek eddig félreértelmezett vetületét észleltem csupán, most azonban… Most úgy érzem, képtelenség megszabadulni tőle, ráadásul pillantásom hasonló izzással válaszol, éveken át tartó visszafogottságom utat készül törni magának, korábbi részegségeink alkalmával fellángoló vágyam, hogy lebírjam és bekebelezzem, hogy elpusztuljon az ölelésemben, és belém olvadjon, koordinálatlanul igyekszik felfelé. Kívánni és beteljesülni csakis féktelenül érdemes, különben üresség marad utána, levegőtlenség.

Arcomat elfordítom tőle, kényszeredetten, észhez térésben reménykedve, egyszerűen nem engedhetem át magamat, sem neki, sem saját ösztöneimnek – Émile más, Émile mindig más volt, benne nem tehetek kárt. Amióta megérkezett, sérülékenysége ezerféleképpen fedte fel magát előttem, akárcsak ártatlansága – hazugságra képtelenül erőltette reszkető idegsejtjeire izgágaságomat, megette volna, amit kikértem neki, nyakalta a bort, amit kérése ellenére hozattam, dacolt és vitatkozott, rá egyáltalán nem jellemző módon, összetört és sírva fakadt. Miattam.

Elnyíló ajkainak lázálom szerű képétől kísértetten kutatok megfelelő mantra után. Igaza van, hozzá nem mehetünk, ha magára hagynám, és történne vele valami… Diákéveink alatt hóna alá nyúltam, mihelyst észrevettem rajta, nem bírja már tovább, mentális épsége érdekében minél előbb meg kell szabadítani az aktuális helyszíntől és helyzettől, látszólag persze én irányítottam, Émile mindössze tűrte szeszélyességeimet, valójában azonban…

- Kívánságod számomra parancs – leheletnyi játékosság vegyül hangomba, amint fejemet, tehát az ő szemszögéből, arcomat visszahelyezem iménti pozíciójába, akkor oldódik szét bőrömön kérlelése, annak riadtsága és gyengesége. Mozdul felém, teste a tehetetlenségi együtthatónak engedelmeskedve megteszi az Émile által kijelölt pályát, orrunk egymásnak ütődik, röviden, de súlya és akaratossága állandó, mert elfelejt hátrálni, én pedig elfelejtem eltolni magamtól.

Nem akarom eltolni magamtól. Borszagba keveredik sírásának sós illata, arcáról párolog, szeme sarkából indul útjára, leheletében is érződnek visszanyelt könnyei, nagyon szomorú festmények jutnak eszembe róla, szomorú és izgató festmények, amelyek álmában kísértik az embert, és önkielégítései során fel-felvillannak. Émile az én művem, az én alkotásom, én festettem meg ilyenné, én öntöttem belé alkoholt, én hagytam el, én tettem vele mindezt. Konstans bűntudatomba valami más injektálod, felhígítja, megbontja szerkezetét, és bár fogalmam sincs, mi lehet, azt igenis tudom, hogy mindig ott volt, elraktározva, lefedve, elrejtve.

Mi van a kút alján, Elouan? Meddig zuhansz, Elouan?

Érveimet azonnal felülírja ajkainak visszafogott érintése, tekintetem rá kell irányítanom, különben azt hihetném, képzelődöm, pusztán érzékcsalódás, de látom félénk kísérletét, és többé nem tudom átgondolni, mit kellene tennem. Kizárólag az számít, mit akarok tenni.

Helyeslő morranással jutalmazom bátorságát, valahonnan a mellkasomból szakad fel, több évnyi önkéntes száműzetés után, a felgyülemlett el nem csókolt csókok súlyából táplálkozva, és finomkodás helyett szinte rögtön fogaim közé szorítom alsó ajkát, enyhén megfeszítem állkapcsomat, aztán elengedem, hogy ízlelgetéstől izgatott számmal felfedezzem Émile-ét.

Puha és édes, kicsit borszagú, kicsit könnyízű, nyelvem végigszalad alsó ajkán, majd bekéredzkedem, hogy odabent is mindent felfedezhessek, hogy nyelvünk egymásnak koccanjon, hogy lesimíthassák a szó nélküli búcsúm csipkézett szikláit, hogy megbánjam, amiért nem tettem meg korábban, amiért mindig félrenéztem vagy elfordultam tőle, amiért azt gondoltam, amint megtenném, elárulnám, méghozzá csúfosan. Karommal könnyedén elfogom derekát, bal térdemmel széjjelebb feszítem lábait, szólnia kell, vagy tépnie a pólómon, akkor talán magamhoz térek, egyelőre azonban simulok, test a testhez, szívverés a szívveréshez. És ha zuhanok is, ha a földet érés már közel van – nem érdekel, mert nem érzem.

Csak ha te is úgy akarod, suttognám, de a szavak a fejemben formálódnak csupán, túl gyorsan kergetőznek dodzsemet játszó gondolataimmal ahhoz, hogy ki tudnám őket képlékenységükből ragadni, valódi szavakká formálni. Ettől azonban még igaz, hogy Elouan csak akkor teszi, amit kérek tőle, ha azt ő is úgy gondolja, ha a választásom számára is tetsző és megfelel engedékenysége minden előfeltételének. Máskülönben úgyis átveszi az irányítást és rögtönöz, ezt ma bebizonyította, most mégis az az érzésem, hogy talán engedni fog, talán megszán annyira, hogy ne kelljen egymagam visszamennem a hotelbe. Vajon milyen lehet a lakása? A panoráma? Van erkély, ahol reggelente rágyújthat? Elérni a város fölé festett csillagokat? Gondolatmenetem eddig jut csupán, úgy ütközik utána láthatatlan akadályba, ahogy én Elouanba.
Elvárások nélkül estem neki, szó szerint és mentálisan is, ahogy azonban ajka megmozdul az enyémen, mintha tündérporos képzelgéseimet festené fel körülöttünk a falakra. Miféle pillangók? Gyomromban egész állatkert szabadul el, és ez most nem a bor, nem a stressz, nem is az érzelmi cunami: ez mind Elouan miatt van. Sután nyitom a szám, szinte önként kínálva fel alsó ajkam harapása előtt. Ajkainkkal együtt az ízek is összemosódnak, édes, boros és fűszeres, de nem tudom, melyik ered melyikünktől. Csak élvezem ezt a mámoros keveréket, nyelvét az enyémen, bőrének érintését.
Térdem nyit a térdének, combjaim közé fogadom, s bár a pólóját markoló kezem törzsünk közé szorul, mégsem engedem el, biztos pontként kapaszkodom belé - azt hazudom, azért, hogy ne menekülhessen el, valójában viszont saját megfutamodásom szeretném meggátolni ezzel. Másik tenyerem felvándorol a karján, fel egészen a tarkójára. Szemérmetlen vággyal túrok bele a hajába, ujjaim közé markolva a puha fürtöket, ahogy mindig is szerettem volna, ahogy mindig is ábrándoztam róla, mégsem mertem. Karok és lábak elegyévé válunk, már nem tudom, hol végződöm én és hol kezdődik ő, mi tartozik hozzám és mi az, ami az övé. Lesiklik tenyerem a csomóba gyűrt felsőjéről, végig a hasfalán, keresve azt a pontot a könyöke felett, amiben megkapaszkodhatok, így törzsünk végre akadálytalanul összesimulhat, szívünk egymásén dobbanhat. Az enyém inkább dübörög. Nem beszéltünk meg ugyan semmit, nem köttetett köztünk semmiféle szóbeli megállapodás, mégis úgy érzem, a csók erejéig jogomban áll kisajátítani. Amíg becéznek az ajkai, amíg igyekszem a sajátjaimmal lépést tartani, amíg nyelvére festek mindent, amit szavakkal képtelen lennék elmondani, addig a kezem is bátrabban jár rajta, annak tudatában érintem, hogy nem szükséges megmagyaráznom vagy megindokolnom, nem kell ürügyet keresnem rá, miért. Csak önzőn megteszem.
Tüdőmnek nehezére esik felvenni a ritmust, az adrenalinnal telített vérem pumpálta tempót, így a levegőm hamarosan elfogy. Elouan tüdejéből szakítok magamnak újabb adagot, sóhaj töri ketté ajkaim, elcsalom előle az oxigént, hogy csókban nyöghessem vissza. Körmöm finoman szánt végig a fejbőrén, ujjbegyeim elfehérednek a karján, egyre csak magam felé húzom, centiről centire közelebb hullámzom, mintha bele akarnék bújni, bordáit szétfeszítve teljesen eggyé akarnék válni vele. Ha rajtam és a kimeríthetetlennek látszó makacsságomon múlik, egyhamar nem is fogom elengedni őt.