Ha ismered a családja férfi tagjait az lehet a következtetés, hogy a nő vagy bekattant az évek alatt, vagy ő maga is egy ellentmondást nem tűrő parancsnok alkat, aki azt hiszi neki fúj a passzát szél. Ha megkérdezed a fiát, megint mást mondana. Ha az írókat kérdezed akik mögött ő a háttér dzsinn, csak sóhajtanának. Igazán kitűnő egyvelege mára egy hajcsárnak és egy látens királynőnek, akit minduntalan visszarángat a 90-es évek pitbullja valami mesteri platformcipős és "hülyehajas" világba. Otthon viszont családanya, a mosolygós, az egyensúlyra törekvő. Ha vele akarsz dolgozni: légy pontos, ne ess szét mert saját módszerrel kapar össze, ne vedd úgy, hogy ami a tiéd az a tiéd, mert fejbe kólint a nem is létező szabálykönyvvel, hogy márpedig az az övé az aláírás pillanatától. Ne félj, megvéd ha bántanak a kiadók, ha kell még egy kis idő, hogy tökélyt nyújts. Csak csináld is.
Nem bevallott gyengéje a zene és a zenészek, az a fülledt és bohém elbaszottság ami őket körbelengi, mindig is el tudta varázsolni. Ma sincs másként.


Elméleti NACS gyűlés, 1991 ősze

- Mert azt mondta az a fasz, hogy Miss Slown maga egyszerűen nem kompetens ebben a témában! Értitek?! Hogy mer NEKEM ilyet mondani? - és már lötyög is ki a bor a poharából, rá az agyonhasznált szőnyegre, aminek már oly mindegy, egyszerűen csak van, mert mindenki lusta feltekerni és kivágni az ablakon.
Bágyadt-boldogan nézek rá, próbálok valami érzelmet kipréselni magamból, szóval meglötyögtetem a saját poharam is, mintha nem is tudom..ideges lennék. A valóság az, hogy Tina valóban nem kompetens a témában, sőt ami azt illeti egyetlen témában sem a világegyetemet érintően, de olyan végtelenül bájos a nagy szemeivel és a rendíthetetlen mosolygásával mindent illetően, hogy efelett szerfelett hajlamos mindenki elsiklani, aki találkozik vele. Egy olyan lény, kinek a lelke valahol megállt 58 és 69 között és még mindig azt hiszi valami hippi kommuna a világ összes helye. Vagyis New York összes helye, mert hát ez a világ vagy mi.
- Ez borzasztó Tinya. - húzom el, azt hiszi becézem de valójában ez a Rinya lenne, mert ahhoz képest, hogy egy ős-hippi, valójában mindenen rinyál és örökké. Hosszú évek elé nézünk, nagyon hosszúk elé. Most váltottam szakot, mert rájöttem, hogy a pénzügyet nem nekem találták ki. Annyira száraz, hogy lereszelhetném magam rajta. Semmi álom, csak kőkemény valóság. - És most mit teszel? - megint csak préselt érdeklődés, nagy szemeket meresztek rá, hogy talán illene kinyögni a lényeget, befogni végre és elmenni arra a koncertre, amiről kezdünk elegáns léptékben mérve is sokat késni.
- Leadom a szakot, hát evidens! A rektor nem hajlandó őt eltávolítani a tárgy éléről, akkor megfosztom őket magamtól. Majd rájönnek. - és a dacos meggy szája keskennyé válik, mert valójában fogalma nincs ha vált, akkor mire váltson, de hát első évben mégis kit érdekelnek az ilyenek? Egyáltalán a funkcionális részvételen kívül kit érdekel úgy bármi?
- Támogatunk drágám, de menjünk. Az angolod a végén kétségbeesik. - húzom elő a farok kártyát, ami viszont benne ír felül kb. mindent. Pavlov meg Skinner ugyebár. Nem olyan nehéz kimondani a megfelelő szavakat ami motiválni kezdi az embereket arra a cselekvésre amit mi elvárunk tőlük. A többiek - vagyis a csodálatos-mesés Miss Pamela és Miss Catrice - csak bólogatnak. Gyönyörűek ma, gyönyörűek minden éjjel. Nekem. Másoknak. Egymásnak. Felállok, de előtte azért poharat ürítek. Nem illik ott hagyni, sosem illik semmit ott hagyni magadból.
Elindulunk és szokás szerint elfelejtettem pénzt hozni, hát támogatom az adakozó kedvet ami mindenkiben ott lappang.
- Lányok, ígérjétek meg! - harsan Tinya hangja, mind megfordulunk, a parfümfelhő meg megmerevedik velünk szemben, mert hát rendes lánynak mindene illatozik, vagy túlillatozik esetünkben egy olyan sajátos mixtúrában, ami elég erős ahhoz, hogy az idiótákat távol tartsa, de ha valamely hím mégis áthatol a ködén, az biztos, hogy hordoz a zsebében olyan varázsos növényt, amit a folyamatosan túlgondolkodó agyunk meredten fog támogatni. - Mit ígérjünk meg? - kérdezek én, már megint. Miss Pamela és Miss Catrice csak szépen néznek, nekik ez megy a legjobban.
- Hogy ott lesztek az esküvőmön, ahogy mind ott leszünk egymásén! - és a hangja ilyen teljesen könyörgő, hüppögő, a szeme mégis olyan elánnal csillog, hogy ha most egy elnökválasztási beszélgetést néznék, ezzel nyerné meg a szavazatomat. Mint Johnson annak idején az apámét. A mimikának iszonyatos ereje van. A mellettem állók lelkesen bólogatnak. - Nekem nem lesz esküvőm. - gyújtok rá, mindenki legnagyobb felháborodására. Már nem a cigi a háborgás tárgya, persze. Szinte érzem ahogy a kérdőjel formájú nyilacskáik belém fúródnak. - Hogy mondhatsz ilyet, Stella? - szinte kezd deformálódni a feje, hogy ne három oktávval magasabban tegye fel ezt a kérdést. Blazírt arccal nézek rá, ez szükséges kellék az én családomban, mert vagy ez, vagy folyamatos nyugtatókon élés. - Engem egyik pasas sem fog meggyűrűzni és a Mrs. Viseld-a-családnevemmé tenni. - olyan hanyagul vonok vállat, amennyire  telik, ilyen súlyos kereszttűzben. Látom, hogy nem értik, hogy most darabokra törtem a négy esküvős, négy lánybúcsús vágyaikat. Többet kéne hazudnom. - Nem ezt beszéltük meg!!!! - toppant azzal a csinos kis lábával amin egyébként egy bődületes 9 centis talpú csizma feszül és a sudár alakjából végtelent csinál. - 11 évesek voltunk, az ég áldjon meg... - forgatom a szemem, hát nehogy ezen álljon vagy bukjon már az egész mindenség, hogy én nem vagyok hajlandó férjhez menni, na meg gyereket szülni természetesen. Majd csak magamnak, 30 évesen, egy megfelelő donortól, művi környezetben. - De..de.. - kibuggyan, nem teheti ezt velem, kibuggyan az a rohadt könnycsepp és ilyenkor nem tudok mást tenni csak odamenni és megölelni, mert ez a dolgom. Ezért vagyunk egymásnak. - Nem lesz semmi baj kicsim, ott leszek az összes esküvődön és a gyerekeid esküvőin is. Megígérem. - ez némileg megvigasztalja, mert tudom, hogy többször akar férjhez menni, mert az sikk és neki tetszik az ötlet. - Mehetünk már végre? - teszem fel fáradtan a kérdést.
Tüntetőleg nem fognak hozzám szólni az elkövetkező 42 percben. Ennyi a rekordjuk. Mérem.

NACS babaváró buli, 1993

- Valami különleges neve lesz, ami nem hétköznapi. - mondom én, a frissen és nagyon terhes és emiatt éppen szenvedő. Tegnap sírtam egy reklámon. Azt hiszem elértem a végpontot, de szponzorált jobb kedvre derítésből megettem két doboz kekszet. El fogok hízni és a gyerekem Titanicnak fog becézni, vagy Hajófarnak. Ez biztos. Katasztrófa basszus.
- Achilleusz. - hangzik az első szava ma Miss Pamelának, el se tudom nyomni a fintort. Meglátszik, hogy most éppen antik irodalmat tanul, újabban ez a mániája és át akar keresztelkedni Trójai Szép Helénára. Így egyben. Elsőre elutasították. Vajh miért is?
- Soha nem nevezném így szegényt. - már a gondolat is arra késztet, hogy így ahogy vagyok kiugorjak az ablakon, a fenekemre tetovált Achilleusz névvel, legyen a dolog tragikumában valami szenzáció is. De a kérdés ott feszül közöttünk: Miért? Miért szülök gyereket pont én, aki legalább milliószor kijelentette, hogy nem fog 30 előtt, főleg nem egy kapcsolatban? Hát egy név a megoldás, aki a felvágott nyelvével olyan szinten tudja atomokra kritizálni maga között a környezetet, hogy már a léte önmagában feljogosít a fegyverhasználatra. Másokat. Engem meg arra, hogy teherbe essek tőle.
- Honnan veszed, hogy fiad lesz? - Miss Catrice is megérkezik a maga elgondolkodtató kérdésével. Vállat vonok, már amennyiben formátlan fókaként még nevezhetek meg ilyen mozdulatot. Tudom, hogy dagadt lettem. De az az igazság, hogy most nem bánom, mert megszoktam, hogy magamban beszélek Hozzá Aki Bennem Van és egyébként nagyon mélyek és hasznosak ezek a beszélgetések, csak az ótvar külvilág mindig belezavar. Mindig.
- Tudom, csak..tudom. - mit cifrázzak még ezen? Biztosan az lesz, pont rúgott kettőt amikor feltettem ezt a nagyon elgondolkodó kérdést. És mi más ez, ha nem válasz? És ekkor elém tologatják az ajándékokat, imádom mert figyeltek és minden kék, mert hisznek nekem én meg hiszek a Kicsimnek, szóval nem kell rózsaszínbe bújtatnom csak azért, mert a környezet nem hisz a mi kapcsolatunkban.
- Egyébként jól megvagytok a kispapával? - megint Miss Pamela, meglepően sokat kérdeznek, de Ulisses fülei most kezdenének önmaguktól lehullani a porba és válna ő meg egy mai Van Gogh reprodukcióvá, ha ezt meghallaná. Ha bárki meg merné kérdezni, hogy mi ketten miért, hát még mindig az illatát tudnám a legjobb érvnek felhozni. Mert jó, sőt baromi jó és fantasztikus és ha körülöttem van már totál nem tudok másra figyelni. Ez idegesít egyébként és már álmában is megszaglásztam párszor, hogy biztos-e, de biztos. Egészen. A francba. - Asszem igen. - megint fóka módi vállvonás, hát hogy lehetnénk nem jól meg? Azt leszámítva, hogy nem tudunk együtt aludni, mert nekem minden kényelmetlen és minden idegesít, vagy megsirat. Gyász vagyok.
- Lógsz egy igazi lánybúcsúval. - érkezik Tinya is, mert hát ő táncosfiús, limuzinos, 4 napig tartó valamivel számolt, csak hát nekem kicsit másképp mozdultak a dolgaim, most is meggyszörpöt iszok. Kórosan ráfüggtem mindenre ami meggyes. Ránézek és mérlegelek. - Megkapod. - valamikor egyszer, vagy talán soha. Nem annyira fontos most. Sőt, semmi sem fontos, csak Ő.

Otthon, nemmondokévszámotakorommiatt

- Elválni? - nézek végig rajta, meg utána a milliónyi képen ami minket ábrázol itt meg ott, meg a fiunkat (mondtam, hogy fiam lesz) aki immár készen áll arra, hogy itt hagyjon minket kettesben, úgy az örökkében, hogy mi meg nem tudjuk mihez kezdjünk. Visszafordulok a tükör felé és megigazítom a hajamat (szükségtelen). Tavaly egyedül mentem St.Bartsra, ő egyedül Aspenbe. Szilveszterkor nem találkoztunk mert én máshol voltam, mint ő. Elválni. Eleve UFO-k vagyunk Manhattanben, mert még nem váltunk el azelőtt, hogy a fiunk gimibe ment volna. Csak hát azóta tök sok dolog megváltozott és már...bhuh, talán igaza van. Persze ezt akkor sem ismerném el ha felcsipeszelne a szárítóra és leslagolna, vagy fegyvert fogna rám. - Ahogy akarod. - felveszem a táskám és megint megnézem magam a tükörbe. Most nincs időm ezen merengeni, vagy órákig beszélgetni róla. Két felolvasós könyvturnét kell összeraknom és az író közölte, hogy ő most antiszociális és inkább nem. Így nem kúszunk top10-be, soha. Tehát elviszem magammal vacsorázni és nagylelkűen még fizetek is neki. Bohém kis depresszív süni. Az embereknek meg most ez kell. Megadjuk, így is úgy is. Ezért imádom a munkám, többek között. Megfordulok és a férjemre pillantok, aki már nagyon régóta birtokolja ezt a titulust. Odasétálok hozzá és még mindig jó az illata, de húsz év az rettenet kemény idő. Elválni. Nem látni itthon többé, nem hallgatni, nem találkozni, nem egymás életének részei lenni. Nézni majd egy nálánál túlzottan fiatal picsával az újságban. - Majd hívj, de muszáj LA-be mennem, vagy ugrik 9 havi munkám. - puszit lehelek az arcára, amit láttam kölyökként, amiből lett mostanra szakáll, amit mesteri borbély hagy fazonban, hogy megmaradhasson az ápolt hatás. - Kaja a hűtőben. Ne rendelj, tudod koleszterin. - emlékeztetem, mert hát ebben a korban vagyunk és ez megijeszt engem is, de azért aggódom érte és noha elválni akar épp, azért nem szánok neki kórházi szenvedést, sem 4 mérettel nagyobb nadrágot. Az ajtóból azért még megfordulok egyszer. - Ulisses.. - mit mondjak? Nem tudom. Valami fajsúlyos mondat kell, valami ami megmarad a fejében, meg az enyémben. Egy Isten hozzád. - Jó illatod van. - elhagyom a tett helyszínét, hisz kb. 20 éves kora óta ezt hallja tőlem, ami nagyjából annyit tesz, hogy még mindig ezerszer inkább cipeltetném be magam vele a hálóba, minthogy most elrepüljek a dögmelegbe. Írok viberen Miss Pamelának, LA az ő felségterülete és a minimum, hogy illően fogadjon.