E-mailes meghívót küldtek szét, nagyjából három héttel ezelőtt, nagy ügyelve annak minimalista, mégis figyelemfelkeltő dizájnjára, hogy akkor is el akarj menni, ha éppen máshová ígérkeztél már el. Kicsi, mondhatni meghitt a manhattani művészek, műértők és műkedvelők köre, folyton ismerős arcokba botlik az ember, ritkán szembesül egyszemélyes vérfrissítéssel, és általában a második pezsgő után megun mindenkit. Engem sosem érdekelt, milyen fellengzős kifejezésekkel illetnek képzőművészeti végtermékeket – mert legyünk őszinték, ami elkészül, azt már valahol valaki valamilyen formában előzetesen megemésztette, ezért annak nézegetése csupán kérődzés –, sokkal jobban lekötött – illetve leköt – ezen végtermékek technikai bravúrja, esetleg annak hiánya. Konkurenciát felmérni teljesen felesleges, elvégre konkurencia akkor is lesz, ha megnézem, és akkor is, ha nagy ívben elkerülöm.
Késve érkezem – egyesek szerint stílusosan, valójában a vártnál többet szlalomoztam biciklivel a feltorlódott autók labirintusában –, ruhatári bilétával a farzsebemben, kissé kimelegedve, máris kezet rázok valakivel – azt hiszem, galériatulajdonos, és egy ideje próbál rávenni, hogy nála is állítsunk ki pár kimaradt művet, jó áron elpasszolná, mindhiába, mert amit nem állíttatok ki, azt nem hiába nem állíttatom ki –, jelentéktelen kérdéseket teszünk fel egymásnak, félgőzös kapcsolatfenntartás, valójában egyikünknek sincs szüksége a másikra, lesz még ezer kezdő művész, aki ostromolja, és én sem maradok üres falak nélkül. Az el nem kezdett optikai rostos projektemet egyébként már odaígértem egy kis, hatvan négyzetméteres art gallery-nek, és ennek nincs semmi különösebb oka, mindössze annyi, hogy elsőként jelentkezett be, és olyat kért tőlem, amit teljesíteni is tudok. Mármint rendelkezésükre bocsájtani néhány képet.
Előre látom, hogyan magasztalnak majd fel, a manhattani művész, a tehetséges Sartre – hah! – nem fordul el a kisemberektől, a kis galériáktól, a brooklyni proliktól. Mindenki mindent úgy interpretál, ahogy szeretne, nincs beleszólásom – semmit sem akarok megerősíteni vagy megcáfolni. Higgyenek szentnek vagy szenteskedőnek, rájuk bízom.
Továbbsodródom, rövid csevej itt, rövid csevej ott, majd jelentőségteljesen megállapodok az egyik festménynél – mostanra sikerült leemelnem egy pohár pezsgőt az elsuhanó tálcák egyikéről –, mérsékelten unalmas darab, viszont végre nem zargatnak, még hunyorgok is egy keveset, mintha földi halandók számára láthatatlan részleteket vizslatnék.
Nem tudom, más mit akar mondani a képeivel, csak azt tudom, én mit akarok látni benne, vagy mit vagyok hajlandó látni benne. Ebben speciel semmit, és hogy úgy mondjam, ennek van valami megmagyarázhatatlan bája.
Nem tudom, néha azért még átgondolom az egész helyzetet, hogy nem-e apámnak volt mégis igaza, hogy hülyeség volt elcseréljem a karórámat arra a Kill Bill poszterre (hét-nyolc évvel ezelőtt, a vermonti kollégiumomban). Aztán érted, az ember előbb-utóbb el fog jutni a pontra, hogy már maga előtt is szégyelli, hányszor verte már ki Uma Thurmanre (normális esetben ez a szám megáll nulla és egy között), aztán pedig megérik rá, hogy új dekorációt keressen szerény hajlékába, hogy a huszonéves ízlésbéli baklövései aztán generációkon át fertőzzék a vérvonalát értékes örökség címszóval. Így kerülnek háztartásokba semmitmondó tájképek és ismeretlen asszonyok csak félig jól sikerült portréi, amik a tavaszi nagytakarítások közepette valahogy mindig megússzák azt a sorsot, amire teremtésüktől fogva hivatva vannak; egy kéz mindig ott lesz, aki csuklón ragad, és egy hang mindig lesz, aki rád szól, hogy ezt ne dobd ki, hagyaték, sokat ér. És a barmok, még csak nem is sejtik, hogy kizárólag azért ér sokat az a szar, mert vagy száz évvel ezelőtt egy magamfajta srác túl sok pénzzel besétált egy galériába, és megnézte, mire költhetne a legtöbbet, hogy aztán flancoljon vele. Ilyen szempontból pedig már mégis csak jobb lenne örök időkig egy Kill Bill poszterrel a falon (ha azt vesszük, hány éven át nem tudott rám nézni az apám az érte adott karórám miatt, tulajdonképpen felbecsülhetetlen az értéke), de erre már sajnos csak akkor jövök rá, mikor már nem pusztán túl vagyok azon, hogy belenézzek az e-mail fiókom spam fiókjába, hanem egy ott talált meghívóra képes voltam magamnak programot szervezni. Nem-nem, ennél tovább is mentem, jelenleg fizikailag részt veszek ezen a programon, ami már csak azért is elrettentő, mert ezen a helyen a pezsgőnél erősebb italt még nem találtam, amabból viszont már ittam négyet, és tán kissé ordasabb lettem annál, minthogy másként nyilatkozzak az engem körbe vevő miliőről, mint, hogy (nem sok ez a mint meg a hogy?) menten el fogom hányni magam. Talán ha eszek, mielőtt eljutok a szigorú szalonspiccig, akkor talán több értelme lenne körülöttem a képeknek, vagy mondjuk az embereknek, a ténynek, hogy itt vagyok, de nem, akárhogy is nézegetem, itt minden csak ronda, de nem annyira ronda, hogy meg akarjam venni azért, mert otrombán ronda. Vagy csak nem értem a művészetet – mert ugye ki is ért bármiről bármit is manapság –, és lehet, hogy tényleg remekmű, ami előtt megálltam, mert más is olyan elmélyülten nézte, de nekem akkor is csak annyit ment nyögni tőle, hogy - Jézusom, baszd meg.