Ha visszagondolok a múltamra belém hasít a szégyenérzet. Gyűlölök minden egyes dolgot, amit tiniként tettem. A középiskolai évem legelején belekeveredtem a lehető legrosszabb társaságba. Tudod abba az ivós, drogozós, nem tanulós bandába, ami pont arra jó, hogy semmi se legyen belőled az iskola végére. Hát engem mégis ez vonzott akkor. Előszeretettel töltöttem minden napomat egy bulihelyen, ahol a füves cigiből áradó füst már annyira betöltötte a teret, hogy szinte harapni lehetett azt. Minden este beszívva és többnyire részegen mentem haza. A jegyeim igen katonásak voltak a tanulás hiánya miatt. Egyedül félévkor és évvégén görbültek egy kicsit, hogy ne bukjak meg. Az első két és fél évem így telt, aztán egyszerre csak minden a feje tetejére állt. Anya egyik napról a másikra rosszul érezte magát. Azt hittem hogy csak velem szórakozik, hogy kapjak észbe. Nem így volt. Apa bevitte a kórházba és kiderült, hogy rákja van méghozzá utolsó stádiumú. Közölte velünk az orvos, hogy csak néhány hónapja van hátra. Olyan erősen, mint az a hír még sohasem ütött meg semmi. Az volt az a pillanat, hogy rájöttem mindent elpazaroltam az életben. Szinte semennyi időt sem töltöttem a szüleimmel, mert folyton bulikba jártam vagy az árkokban fetrengtem részegen. Erre tessék... most kaptam pár hónapot, hogy bepótoljam mindezt. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem sikerült. Igaz, hogy abbahagytam a bulizást és a drogozást, de ekkor elvonási tüneteim lettek. A legrosszabb az egészben, hogy anya mindig mellettem állt. Mindegy volt mekkora marhaságba keveredtem mindig számíthattam rá. Aztán jött egy váratlan csapás, ami elvette a legjobb embert az életemből. A halála előtti órákban apa hívott fel. Én épp iskolában voltam:
- Ramsey - kezdte sírva -, kisfiam,... el tudnál vezetni a kórházba? Édesanyádnak már nem maradt sok hátra és szeretném, hogy el tudj köszönni tőle - mondta, mire könnyek százai próbáltak meg kiszökni a szememből. Természetesen a válaszom igen volt és a kórházba vezettem. Berohantam anya kórszobájába, majd apa magunkra hagyott bennünket, mert nem bírta végighallgatni a búcsúnkat. Nem csodálom.
- Anya - ültem le az ágya mellé zokogva, majd tenyerét a kezembe vettem. - Annyira sajnálom - mondtam suttogva, mert nem volt annyi erőm, hogy hangosan mondjam ki a szavakat.
- Csss... Ramsey. Nincs mit sajnálnod - simogatta meg az arcom. - Mindenki követ el hibákat az életben és te vagy az élő példa arra, hogy a változás lehetséges. Nézz rám! - utasított. - Kisfiam, talán ezt most nehéz elhinned, de tudom, hogy egy nap remek ember lesz belőled. Már most is az vagy csak még gátlásokkal, amiket le kell vetkőznöd. De biztos vagyok benne, hogy belőled lesz valaki és hogy az életed pozitív irányba fog tovább haladni. Elvégre csak az én fiam vagy - mosolyodott el halványan. Nem tudtam neki válaszolni ezért csak remegő végtagokkal öleltem át szorosan. Amikor anyát öleltem apa is belépett a szobába és csatlakozott hozzánk. Mind a hárman zokogtunk. Az ölelés után apa leült anya mellé, velem szembe és anya másik kezét tartotta a kezében. Fél óráig ültünk még így csendben, amikor anya utolsó leheletével kimondta, hogy: SZERETLEK TITEKET. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy megeresem annak a kibaszott ráknak az ellenszerét.
A suli utolsó évében összekaptam magam és külön órákat vettem szinte minden nap. Nagy nehézségek árán kutató lett belőlem és most itt vagyok ellenszer után keresve, hogy más család soha ne élje át azt, amit én igen.