Tudtam, hogy az a lány csak el akar lehetetleníteni engem és kezdem azt hinni, hogy sikerülni is fog neki, ha nem találok ki valamit. Nyújtottam egy kicsit, majd bedugtam a fülest és elindultam futni, ma hat kilométert terveztem be. Szerettem futni, mindig olyan könnyen ellazultam és könnyebben ment a gondolkodás is a testmozgástól. Anyu nem szeret futni, sőt. Utál, szóval ezt biztosan nem tőle örököltem és ha minden igaz, akkor talán apa szeret futni, bárcsak egyszer futhatnék vele... Megrázom a fejemet és próbálom kirázni belőle az ehhez hasonló gondolatokat, valószínűleg úgysem fogom megismerni őt. Mikor a telefonomra nézek, akkor már hét kilométernél tartok, így megállok, majd kifújom magam pár pillanatig, majd körbenézek. Annyira elgondolkodtam közben, hogy még csak észre se vettem, hogy nem is nézem merre futok. Mondjuk nem vagyok olyan messze otthonról és szerencsére a "map my run" alkalmazás mutatja az utat is. Végül elindultam gyalog vissza, otthon pedig lezuhanyoztam és elraktam a táskába a korcsolyámat és a gyakorló ruhámat. Imádtam a biztonsági őrt, olyan kedves volt és aranyos csak kérdezés nélkül beengedett engem és sok szerencsét kívánt nekem. Hát arra biztosan szükségem volt, sokkal többre, mint azt hittem volna. Elindulok a csarnok felé, majd elkezdek nyújtani, szükségem lesz rá, pár órát igaz pihentem futás után, de azért sosem árt a nyújtás. Felveszem a jégkorit, majd elindítom a telefonommal a régi koreográfiám zenéjét. Igazából magától jönnek a mozdulatok, olyan könnyedén megy és tudom, hogy kecses vagyok akár egy hattyú és a lezáráson annyit dolgoztam, most pedig az egészet dobhatom a kukába egy ostoba picsa miatt. Majd újraindítom a számot és újra letáncolom, majd mikor beállok a zárópozícióba, akkor tapsolást hallok, ami meglepő, azt hittem egyedül vagyok. Mikor a hang irányába figyelek, akkor a biztonsági őrt pillantom meg, majd elmosolyodom és meghajolok. Jól esett, hogy valaki értékeli a munkámat és nem azt mondja nekem, hogy akkor találj ki egy újabb munkát két hét alatt. - Jobb vagy, mint az itteni táncosok, teljesen más szinten vagy. - mondja mosolyogva, majd mutat egy irányba. - És az a fiatalember is csak nézte, hogy milyen ügyes vagy. - erre felvonom a szemöldökömet és figyelek a mutatott irányba, egy szőke idegenre leszek figyelmes. - Szia. - szólalok meg halkan.
Ha úgy tetszik, mindig, kivétel nélkül hódoltam az orosz sztereotípiáknak. Jó, a vodka iránti szeretetemtől eltekintve, a családban van más, aki az alkohol oldalán áll… vagyis inkább az alkohol áll az ő –nevezzük nevén-, Pavel oldalán. Soha nem voltam nagy kedvelője a „vizecskének”, ellenben több egyéb ponton tagadhatatlan a származásom. A balett akaratlanul is összeforrt a nemzetünkkel. Az orosz balett talán az efféle táncok legelőkelőbbje, nyomunkba csak a brit Royal Balett szegődhet, de valljuk be, az abszolút dobogósok mi vagyunk. A legismertebb balettzenék szerzői, így Csajkovszkij, Gyagilev, Stravinsky -és természetesen sokáig ragozhatnám, csak értelme nem lenne- mind úgy hazám szülöttjei. Oroszország a mai napig televan kiaknázatlan tehetségekkel, sokunkban ott van a balettra való hajlam, nem is véletlen, hogy országszerte számos balett intézményt üzemeltetnek- hogy valóban a tehetségek megtalálása, vagy a pénzcsinálás a fő indok, az már egy másik napirendi pont, de én magam szeretném azt hinni, hogy az előbbi a vezérelv. A balett mellett pedig kirívó tehetségeink vannak a műkorcsolyában is, legyen szó páros, vagy szóló kategóriáról, a távol-keletiek mellett mindig ott szerepel legalább egy orosz, aki a mi színeink alatt versenyez. Mindig is szenvedélyesen szerettem ezt a fajta sportot, amit én minden további nélkül merek művészetnek nevezni, még ha sokan ezért a fejemet is vennék. Ha anno számított volna valamit a véleményem, meglehetősen nagy gondban lettem volna, ha felém szegezik a kérdést: „mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?”. Mert ha úgy vesszük, a balett és a műkorcsolya szoros rokonságban állnak egymással, így anno, mikor lehetőségem volt rá, éltem az isten adta lehetőséggel, és ezen szakirányban is gondolkodtam, bizonyos ideig művelője is voltam. Aztán dönteni kellett, és a kérdezésem nélkül a balett lett hivatalos foglalkozásom, míg a korcsolya megmaradt gyakran művelt hobbinak, még akkor is, ha a mai napra a „gyakran” már eltűnni látszik ebből az állításból. Számos produkció fut jelenleg a nevem alatt, ezáltal értelemszerűen a fő energiaforrásomat ez élvezi, a levezetni szánt stresszt pedig hol a jóga, hol a korcsolya emészti fel. A lábamat erősen szorítja a ráaggatott, fekete bőr korcsolya. Nyakamig húzom a világoskék melegítő fölső cipzárját, csak aztán emelkedek fel a padról, az élekre húzott védőn egyensúlyozva indulok el a folyosókon a kétszárnyú ajtó irányába. A kitámasztott szárny révén kiáramló hangok azonban csak egy dolgot igazolnak: a mai napon nem leszek egyedül. Kelletlenül húzom el a számat, de folytatom a jég felé való előretörést. Többen tartják, és vallják a gondolatot, miszerint mérhetetlenül antiszociális életet élek, és ha őszinte akarok lenni magammal, egyet kell velük értenem. Nem kifejezetten szeretek a komfortzónámon kívül esni, ahogy nem lételemem az, hogy szoros kapcsolatba kerüljek emberekkel. Az ok meglehetősen egyszerű, és valahányad részt szomorú: egyszerűen nincsen rájuk időm. Ha nem az éjszakai előadásra készülök, avagy azon, esetleg az után vagyok, a táncstúdiókban látom el a feladatomat, ahol a szoros csapatváltások okán nincs időm arra, hogy bárkivel is leálljak beszélgetni. A jóga, esetleg a fotózás adhatna lehetőséget az ismerkedésre, de nem különösebben fanyalodtam még rá arra, hogy a felszínes beszélgetéseket áthidaljam. Egyszerűen nem az én világom, így már az is nagy merészség a részemről, hogy nem fordultam sarkon szimplán a hangtól, ahogy a korcsolya éle felkaristolja a makulátlan jeget. Talán ezúttal a kíváncsiságom felülkerekedik az ésszerűségen. Lassú, megfontolt léptekkel ereszkedek egyre lejjebb és lejjebb a lépcsőfokokon, míg el nem érem a pályát határoló kordont. Alkarommal támaszkodva meg azon meredek magam elé, le nem véve tekintetemet a jégpáncélt birtokló lányról, és a kűrről, amit éppen fut. Akaratlanul is elmosolyodok, mikor a kétfős közönség másik tagja tapsviharba kezd az utolsó motívum végén, és ha már ő megtette a kezdeményezést, magam is csatlakozok hozzá, és megtapsolom a rögtönzött előadást. - Szia –megemelve a kezemet, valami integetésre emlékeztetőt karmozdulatot művelek le, rögvest az ő köszönését követően. – Egyet kell értenem az úrral, valóban magas színvonalú volt a kör. Ha lenne nálam kalap, most valószínűleg megemelném előtted, de így csak a gratulációmat tudod fogadni –széles, biztató mosollyal támasztom alá a szavaimat. - Mióta dolgozol a koreon, ha szabad kérdeznem? –teszem fel az akár még indiszkrétnek is mondható kérdést. Általában nem szoktunk másokat faggatni, egyszerűen csak elismerően bólintunk, ha valóban elnyerte a tetszésünket a másik produkciója. Legalábbis balett-berkekben mi így működünk, ez viszont nem egy társulati gyűlés, ahol a másik féltve őrzött titkait akarjuk megtudni, és felhasználni ellene azt.
Igazából az volt az egyik legnagyobb problémám, hogy nem tudtam elengedni még ezt a produkciómat, mert túlságosan is szerettem. Tudom, hogy elég magas pontokat kaptam volna a versenyen, főleg hogy az ugrásaim elég magasak és a lépéssorozatom is kellőképpen tökéletes. Sok-sok munkám van benne és azért meglátszik, hogy egy évig egy orosz príma balerina foglalkozott velem. Nagyon kemények voltak az edzések, ami leginkább a kecsességre és a mozdulatok szépségére tanított meg engem. Szerinte az erő mit sem ér szépség nélkül és a hibák után is meg kell tartania egy művésznek a büszkeségét és szépségét. Sosem ítélte el a hibákat, bár nem is szorgalmazta, de mindig azt mondta, hogy korom ellenére ügyes vagyok és nagyon tehetséges. A balett is nagyon jól ment, bár mindig is közelebb állt a szívemhez a jégkorcsolya, nem tudom, hogy miért, de nekem ez az életem. Meglepett, hogy nem csak ő nézte meg az előadásomat, hanem egy idegen is, akin ha jól tippelek egy korcsolya volt. Csak figyeltem őt és a dicséretekor, csak meghajoltam kecsesen, majd csak pislogtam rá. - Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat. - mondom neki mosolyogva, biztosan büszke lenne rám most a régi edzőm. Nem sokat hagytam ki, csak két hetet és nem is fáradtam el igazán, bár... jól esett ez a kis pihenő, de hamarosan folytatnom kell és egy új zenére kell kitalálnom egy egész koreográfiát. Nagyjából már megvagyok velük, de egyszerűen nem tudom befejezni az egészet és néhol még vannak sötét foltok, amiket nem tudtam csak betömni olyan egyszerűen. Sokkal nehezebb, mint hittem... - ezen egy éve, egy orosz príma balerina rakta össze a programot az edzőm kérésére. - mondom neki, majd sóhajtok egyet és közelebb siklik hozzá. Mielőtt még bármit mondhatna, megszólalok megint. - De úgy alakult, hogy egy másikat kell csinálnom egy másik zenére pár nap múlva jár le a határidőm. - mondom neki, nem is értem, hogy miért mondom el ezt neki, lehet hogy nem is érdekli... De azért még a zenét is elindítom, amit Paveltől kaptam, még mindig nagyon tetszik a dallama, a szövege és az egész úgy, ahogyan van. - Ez lenne a zene. - pillantok rá ismét már halványabb mosollyal, bár érezheti, hogy nem a zene miatt halványabb az a mosoly.
Kezdőlap
