Inside every dancer is a beginner that fell in love.
Szokásos reggeli köreinket rójjuk a környező utcákban Ruby-val, Alicia néni imádnivaló Golden retriever kutyusával. Lassan két hónapja lesz, hogy New Yorkba érkeztem letörve, összezavarodva, az egész életemet két bőröndbe tuszkolva. Az első itt töltött hetem maga volt a pokol, ekkor tudatosult bennem, hogy valójában mi is történt anyával. Szíven ütött a felismerés, hogy már nem fog átölelni, megvigasztalni, nem fogom többé látni a mosolyát, nem fogom hallani a kacagását, ahogy a rossz vicceimen nevet... A nappalok és éjszakák összefolytak egy sírással és alvással teli masszává. Mígnem egyik délután arra ébredtem, hogy valaki hosszú nyelvével szüntelenül nyalogatja a tenyerem, orrával néha meg is bökdösve. Ahogy résnyire nyitott szemmel hunyorogtam, Ruby izgatott farkcsóválásával találtam szembe magam. Hiába próbáltam visszazuhanni a nyugtató semmiségbe, addig nem hagyott békén, míg ki nem pattantam az ágyból, magamra nem kapkodtam a padlóra hányt legeslő ruhadarabokat, és ki nem vittem őt sétálni. Az egyre hosszabb séták eredményesnek bizonyultak. Rubes-nak hála sikerült kimászmom a gödör legmélyéről, bár még mindig fáj, hogyne fájna anya elvesztése, de ahogy az utóbbi időben mindig hajtogatta, tudomásul kell vennem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy a múltban éljek. Arcomon széles mosollyal figyelem a szőrmókot, amint ide-oda ugrándozva próbálja orrával, néha nyelvét is kinyújtva elkapni a hulló hópelyheket, amikor is egy telefon pittyanó hangjára leszek figyelmes. Bolondozásáról elszakítva a tekintetem, kíváncsian kémlelek körbe a néhány munkába igyekvő járókelő között, hogy megtudjam kitől is jöhetett az iménti hang, de rajtam kívül senki sem szentel neki különösebb figyelmet. Ekkor újra meghallom a pittyanást, ami ezúttal határozottan a táskám mélyéről jön. Nagy kutatások árán végre sikerül előhalásznom a készüléket, amiről leolvasva a felvillanó, ismerősen csengő nevet, melegség tölti el a szívem. Celeste-től jött egy e-mailem. Kiskoromban a Diótörő megnézése közben, egy pillanat alatt beleszerettem a tüll szoknyákba, a kecses, libbenő mozdulatokba, ott, akkor, azonnal eldöntöttem, hogy balerina leszek. Anya egy hónap folyamatos ostromlás után végre beleegyezett, és elvitt Celeste-hez, a visszavonuló prima balerina, akkor nyíló stúdiójába, hogy megtudja egyáltalán érdemes-e belevágnunk. Mint kiderült tökéletes alapanyag vagyok: nyúlánk, vékony, hajlékony, és nem utolsó sorban anya ritmus érzékét is örököltem. Így kerültem Celeste szárnyai alá, aki az évek során megtanította nekem a balett csínját-bínját. A telefont a farzsebembe csúsztatva, Rubes pórázát kicsit megrántva, hogy rám figyeljen, kitérők nélkül, a legrövidebb úton indulunk haza. A lakásba belépve lábamról lerúgom a csizmát, leveszem Ruby-ról egy fejsimogatás kíséretében a pórázt, majd, mint egy félőrült felrobogok a lépcsőn a szobámba. Ott az ágyra vetem magam, a laptopom leemelve az éjeliszekrényről, az ölembe veszem. A szám szélét rágcsálva beírom a jelszót, türelmetlenül klikkelek az e-mail fiók ikonjára. Míg be nem tölt a postaláda, ujjaimmal dobolok a klaviratúrán. Hogy miért kapkodok ennyire? A tárgyban szereplő pár szócska nyugtalanít: New York City Ballet. Celeste időközben betöltődött levelét, egy mélyet sóhajtva elkezdem olvasni. Drága Daisy!
Hogy telnek a napjaid a Nagy Almában? Apád kilétéről van valami új fejlemény? Ne kímélj, minden részletet hallani akarok! Tudom, tudom, utolsó találkozásunkkor nyomatékosan megkértél rá, hogy ne avatkozzak bele, és hagyjam rád a döntést, hogy melyik társulathoz jelentkezel, vagy hogy jelentkezel-e egyáltalán.. De nem bírnám nyugodt szívvel végig nézni, ahogy elpazarlod a tehetséged egy harmadrangú színháznál, így hát, vettem a bátorságot, és beszéltem az érdekedben néhány nagyon kedves barátommal, a New York City Ballettnél. Átküldtem nekik az életrajzod és néhány előadásodról készült videód az előző évekből. Nagyon tetszettél nekik, főleg a Giselle-ben nyújtott alakításod nyűgözte le őket. Szívesen találkoznának veled, és néznének meg élőben is. Mellékletben csatolom a találkozóval kapcsolatos infókat. Kérlek fontold meg az ajánlatukat, legalább édesanyád kedvéért! Jut eszembe, egy kis ízelítőnek kaptál tőlük jegyet a ma esti Hattyúk tavára. Ne habozz, nézd meg őket! A nevedre szóló jegyet a portán hagyták, az előadás előtt fél órával ott tudod átvenni.
Szeretettel ölel, Celeste
Mielőtt lehajtanám a laptop fedelét, még jó párszor átfutom Celeste levelét. Fejemet a két tenyerem közé temetem, gondolataimban még mindig Celeste szavai visszhangzanak. Tetszettem nekik? Én? Egyszerre érzem magam felszabadultnak, mintha a fellegekben szárnyalnék, és érzem magam mélyen csalódottnak, mivel 7 hónapja nem volt a lábamon balett cipő, lehetetlen, hogy alig egy hónap alatt behozzam ezt a kimaradást. Míg 7 hónappal ezelőtt szemrebbenés nélkül megcsináltam volna bármit, amit kérnek tőlem, most egy sima lépés kombinációba beletörne a bicskám. Miután megtudtuk, hogy anya beteg, eleinte megpróbáltam rendesen dolgozni, de rá kellett jönnöm, hogy túl sok időt vesznek el a próbák, előadások a napjaimból. És amire, akkor a legnagyobb szükségem volt az az idő, így hát felmondtam. Lassanként pedig az otthoni gyakorlásokat is felváltották a kórházban, anya mellett töltött órák. Háromnegyed hét van. Már kezemben a jegyemmel igyekszem a ruhatár felé. Az emberek izgatott duruzslása tölti be a csarnokot, ahogy estélyi ruhákban, kezükben pezsgős poharakkal pletykálnak, vagy éppen kibeszélik a szereposztást. Néhány elkapott mondat foszlányban kihallom Dmitri Dragunov, a társulat legfényesebb csillagának nevét. Néhányan ódákat zengenek a tehetségérő, technikájáról, arról, ahogy a színpadot uralja, míg mások gúnyosan nyilatkoznak róla, beképzeltnek, arrogánsnak nevezik. Vagy imádja őt az ember, vagy egyenesen utálja. Mire leadom a kabátom, hallom a műsor kezdetét jelző csengőt. A megindult tömeget követve én is elindulok megkeresni a helyem. Megbabonázva nézem az előadást, régen volt, hogy csak nézőként legyek jelen, és ne a tánckart képviseljem. Mindenki maximálisan teljesít, ám mikor a színpadon van le sem tudom venni Dmitri-ről a szemem, minden mozdulata lélegzetelállító, szinte fájdalmasan tökéletes. Mintha visszarepültem volna 15 évet az időben, mintha újra ott ülnék a koppenhágai színházban, jobbomon anyával, újra eláraszt az érzések kavalkádja, újra szerelembe esem. Amilyen gyorsan elkezdődött, úgy vége is lesz a darabnak.. Viszket a tenyerem, hogy újra táncolhassak, bármi áron. Kóválygó fejjel indulok meg a kijárat felé. Muszáj vele beszélnem. Csak ő lesz képes újra formába hozni, még, ha most lehetetlen küldetésnek is tűnik. Egy csokrot szorongató fiatal srácot követek, abban a reményben, hogy elvezet az öltözőkig. Így is történik. Vagy negyed órája ácsorgunk ott, mire elkezdenek kifelé özönleni a táncosok, hangosan megvitatva, ki hol hibázott, min lehetne még finomítani. Mögöttük megpillantom a kijárat felé settenkedő Dmitri-t fején kapucnival, fülébe fülest dugva, hogy még csak eszébe se jusson senkinek őt zavarni. Én azonban, míg inamba nem száll a bátorságom, felé lépek, s megkocogtatom a vállát, hogy felnézzen. - Szia! Ne haragudj, volna rám egy perced? Ígérem, gyors leszek! - mondom egy reménykedő mosolyt az arcomra varázsolva.
Dance is the hidden language of the soul of the body.
Az állótapssá lényegült vastaps akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, mikor beszökkenve a színpadra kezemet a ma esti partnerem felé nyújtom. Elenyésző nagyságú keze óvatosan simul a tenyerembe, ujjai mintha nem is érintenék a bőrömet. Egymás felé biccentünk egy kötelező, teátrális mosollyal, majd közösen lódulunk meg a színpad elejébe, ahonnét már a zenekari árokban pingvinként öltözött zenészek is álldogálnak, van, aki tapsol, van, aki már a hangszerét pakolgatja, hogy megelőzze nem csak a tömeget, de a forgalmi dugót is, ami minden este garantált az előadásokat követően. A háttérbe lépve, kezemet kitartva érzékeltetem a közönséggel, hogy ez a taps a hölgy főszereplőnek szól, aki mellkasára emelve kezeit szívből jövően hálálja meg a ma este hálás közönségnek a részvételt és, hogy szűnni nem akaró éljenzéssel fogadták az előadásunkat. Behátrálva az ereszkedő vasfüggöny mögé, magam is biccentek egyet a nézőtér irányába, ahol már többen is tudomásul vették, hogy ez a vége a tetszésnyilvánításnak, és nincs az az isten, hogy negyedik alkalommal is visszaegyen minket a fene egy újabb hajbókolásra. Szó se róla, nem szűnik az alázatom a közönségünk irányába, és elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy általuk példátlan sikerrel fut minden előadásunk, de elfáradtam… A lábaim már alig tartanak, az amúgy ruganyos és légies lépteim most ólomsúlyúnak hatnak, és magam is tudom, ha nem ülök le az elkövetkezendő öt percben, akkor ebből bajok lesznek. A vasfüggöny jótékony takarásában zajlanak az egymásnak ígért gratulációk, sokan simítanak a vállamra, hogy elrebegjék a megtiszteltetést, miszerint újból együtt birtokolhattuk a színpadon a Diótörő keretein belül. A halovány mosoly végig ott bujkál az ajkaim szegletében, olykor megtorpanok, hogy végighallgassam a remekbe szabott kisbeszédeket, de fejben nem tudok jelen lenni, hogy magam is tartsak egy pár soros értékelést az elmúlt két óráról. Minden gondolatom, az agyamnak minden apró idegszála az öltözőmben ruhákkal telerakodott szék felé húz, így van, akinél már meg se kockáztatom, hogy lassítsak a lépteimen, így már csak a háta mögül rebegem el viszonzásként, hogy „én is köszönöm!”, nem is foglalkozva azon egyszerű ténnyel, hogy lehet nem is illik a szövegkörnyezetbe a választott kifejezés. Már-már robotikusan lépdelek a backstage folyosóin, tüllbe öltözött tánckarosok robognak el mellettem energikus léptekkel, míg én megöregedett vénapó módjával vontatom magamat lépésről lépésre, hogy egyszer csak befordulhassak az egyik ajtón, melyet hangosan csapok be magam mögött. Az addig színlelt fájdalom egyszeriben ül ki az arcomra, halkan szisszenve telepedek le a székre, miután a harisnyanadrág már csak a bokámat éri. Fedetlen combomban görcsösen húzódnak össze az izmok, a teljesség és szakképesítés igénye nélkül hüvelykujjaimmal leírt körkörös, masszírozó mozdulatokkal igyekszem minél hatékonyabban eloszlatni a fájdalmat. Tagadhatatlan, hogy az én időm itt, a Társulatban véges… másra se tudok gondolni, csak arra, hogy mi lett volna, ha annak idején a szüleim egy kicsit kevésbé igyekeztek volna törtető diktátorként tönkretenni az éltemet. Talán egy kicsit, pár évvel több lehetőségem lenne egy társulat tagjaként szerepelni a reflektorfényben… Ugyanakkor igaz az is, hogy hogyha nem járattak volna csúcsra fiatalkoromban, ha nem tettem volna alig tizenéves koromban világhírnévre szert, talán most nem ezen a színpadon szerepelnék minden második este, hanem egy sehonnai orosz színház jegyezné a nevemet a repertoár listáján valami huszadrangú karakterben. Szerencsére ezt soha nem fogjuk megtudni. Mély levegőt véve hunyom le szemeimet, hogy megtámaszkodva a szék háttámláján lökjem el magamat, immáron újból álló helyzetbe szenvedve magamat. Jelmezemet levetve kapom magamra a fekete farmert, átcserélt fehér pólómra húzva a sötétszínű melegítő fölsőt, amit a divatérzék megkérdőjelezésével felöltőként egy egyszerű, fekete szövetkabát követ. Lábaim egy egyszerű bakancsban landolnak, mely mozdulat következtében csapódik táskám az oldalamnak. Elrejtve szőke üstökömet a kapucniban menetelek végig a művészbejáróhoz vezető folyosón, elköszönve a portástól azonnal nyúlok a fülhallgatóért, amiből már maximumra állítva szól a zene, meg se várva, hogy a fülembe aggassam a fehér kis készüléket. Már-már elmerülnék a saját kis világomban, amit nem tudna jobban érzékeltetni a külső történésektől elszigetelődő attitűdöm, mikor apró érintést érzékelek a vállamon. Megtorpanva két lépés között szegem le mély sóhajjal a fejemet, egyik fülemből kikapva a fülhallgatót perdülök a ma esti zaklatóm irányába. Kérdésére, ha tehetném, rávágnék egy határozott „nem”-et, majd sarkon fordulva, angolosan távoznék… Bár kétségtelen, hogy a probléma nem a tehet/nem tehet lehetőségekkel van. Sokkal inkább azzal, hogy bármennyire is szeretnénk, hogy tiszteletben tartsák a magánszféránkat, a belénk nevelt illem mégis arra késztet, hogy az ajkamba harapjak, mikor a heves ellenkezés kibukni szándékozna a számon. Elhúzva a telefonomat a zsebemből egyidejűleg állítom le a zenét, és pillantok rá az órámra. Ha minden a terveim szerint haladt volna, mostanra már a kocsiban ülnék. - Szia! Az igazság az, hogy nagyon sietek… -a hatásosság kedvéért némi szomorkás éllel húzom el a számat, mintha olyannyira bánnám ezt a tényt. Egy apró lépéssel hátrálok is az ajtó irányába. – A gratulációt, és az elfojtott élménybeszámolót ezúton is köszönöm, de ha nem haragszol, én tényleg mennék –hüvelykujjammal bökök a nyílászáró irányába, ami megállás nélkül árasztja be a csípős, hűvös levegőt, mikor vonulnak ki rajta a művészek. Néhányan már nyúlnak is a bagó után, megfeledkezve arról, hogy a testükből, a jó állóképességükből élnek, amit egy dohányos tüdővel vajmi kevés eséllyel lehet kifogástalanul kivitelezni. Mégse léptem még ki a cigarettafüsttel elárasztott utcafrontra, mert még egy pillanatra visszatekintek a lány irányába… mert ugyebár beleegyezést még nem kaptam, én meg vagyok olyan piszkosul jól nevelt, hogy nem rázom le pökhendi felsőbbrendűséggel az embereket. Nem úgy, mint néhány munkatársam, akik ezt a magaviseletet leginkább tőlem várnák el…
Kezdőlap
