A táncparkett az, ahová vágytam. Csak azt nem tudtam, hogy valójában miért. A balesetem óta nem találtam önmagamat; minden és mindenki idegen volt a számomra. Nem bíztam a saját anyámban, nem bíztam az ismerősökben, sem az exemben, sem senki másban. Még magamban sem. Nem ismertem magamat. Egyetlen egy támpontom volt, az pedig a tánc – s ehhez is csak most, évekkel később vagyok képes visszatérni. Most, hogy végre újra képes vagyok járni. Hiszen igen, a balesetem annyira csúfos véget ért, hogy nem csak az emlékeimtől fosztott meg, de a járás képességétől is. Egészen mostanáig. Néhány hónapja ugyanis… váratlan csoda történt. Ezért lehettem most ott, ahol akartam. Visszatértem a tánciskolába, hogy folytathassam… nem. Sokkal inkább újrakezdjem a táncot. Szinte a kezdők csoportjába kerültem be, mikor többszöri átbeszélés, megbeszélés alapján megszületett a döntés. Egy ismert táncos, sőt, koreográfus csoportjába raktak be; Dmitri S. Dragunov-hoz.
„Tánc közben az lehetsz, ami csak lenni akarsz abban a pillanatban.”
Ki akarok lenni? Bár a jobb kérdés még mindig az, hogy egyáltalán ki vagyok. Gyengén ráztam meg a fejemet, majd elpillantottam Dmitri felé, hogy gyorsan rájöjjek, hol tartunk a koreográfiában, mert persze, hogy sikeresen elkalandoztak a gondolataim. Azt hiszem, ez általános jelleggel bírt nálam. Nem tudtam koncentrálni, szét voltam esve és ez egyre ingerültebbé tett. Nem tudtam, hogy merre is tartok… Örülnöm kellett volna, hogy végre ott vagyok, ahol lenni akarok, mégis csak az az érzés kavargott bennem, hogy hiba volt. Habár a testem olykor úgy éreztem, emlékszik a lépésekre, s erre az egészre, a legtöbb tánclépést elbaltáztam. Rosszul fordultam, rosszul léptem, vagy épp nekimentem valamelyik társamnak. Kezdtem feladni.
„Nem próbálok másoknál jobban táncolni. Csak magamnál jobban.”
S még egy újabb, utolsó lépés, míg végül… egyenesen a földön landoltam, sikeresen megütve önmagamat. Hirtelen villant be egy kép, miközben a fájdalmat is éreztem, leginkább a csípőm tájékán, valamint a karom felől. Egy arc villant be… Magam alá húztam a lábamat, ahogy felültem, majd mély levegőt véve kezdtem magam elé bámulni, azzal mit sem törődve, hányan néznek engem. Hiszen gyanítható volt, hogy most én vagyok a csoport kis fekete báránya, akinek minden lépését követni kell. Mégis mit gondoltam, mikor idejöttem? Azt, hogy sikerül azt tennem, amit a régi énem? Önfeledten táncolni és boldognak lenni? Kész őrület. Ez nem én vagyok… nem megy. Nyeltem egy nagyot, majd sietősen letöröltem a kicsordulni akaródzó könnyeimet.
Good times become good memories, and bad times become good lessons.
El kell kezdenem kiépíteni a jövőmet. Mindig is a végletekig karrierista voltam- talán nem is önakaratomból, sokkal inkább, mert ez volt aranytálcán kínálva. A karrier azonban hiába egy szép, hangzatos szó számos mögöttes tartalommal, nem állandó, nem lesz mindig a zsebünkben, nem úszhatunk mindig a nevünk farvizén, ha az megelőzne minket. Lassan huszonhét leszek, nemsokára közelebb lesz a harminc, mint a huszonöt, és kérdezem magamtól: onnan hogyan tovább? Mert végül is, ki mástól kérdezhetném? Érzem magamon, hogy a vezetői táncos pozícióm idővel egy letűnt kor álma lesz csupán. Túlhajtottam magam hosszú évek alatt- húsz év fáradtsága, ugyanakkor ezen húsz év kemény munkájának lenyomata az, hogy a mozdulataim bizonyos írások, meg a saját belátásom alapján is már nem annyira könnyedek, nem olyan simulékonyak és légiesek, mint régen voltak. Bár a változás laikusoknak, avagy nem teljesen vérprofiknak fel se tűnik, de magamnak, aki egyhuzamban végiggyakorolt akár tíz órát is az egész falat betöltő tükör előtt, a minőségi hervadás drasztikus. Félek, hogy bizonyos lépések, ugrások slampossá válnak, amely lehet egy hónap, de akár egy év következménye is. Nem tudnám megmondani, nem tudnám pontos időhöz mérni, mikor is kell búcsút intenem a szakmámnak, de a változás szele már felborzolta a kedélyeket. És különben is, nekem is tartanom kéne magamat ahhoz, miszerint a csúcson érdemes abbahagyni. Jelenleg számos szép emléket tudnék felvésni a nevem mellé- de mi lesz akkor, hogyha már nem egy tündöklő, a színpadot birtokló Dmitri Sergeyevich Dragunov fogja szögre akasztani a kalapját? Lesz még, aki elismeréssel fog rólam beszélni, vagy gunyorosan összesúgnak a hátam mögött, mondván, hogy én se tudom, mikor kell megálljt parancsolni magamnak? Túl sok a kérdés, de bizakodva kell néznem a jövőre, pont, mint amilyen reménnyel telien fordulok a diákjai felé. Nemrég a brooklyni munkám mellé a manhattani telephelyükön felszabadult állást is nekem adományozták, ennek révén kaptam meg a jelenleg velem szemközt pihegő csapatot. - Nagyon jó! –jegyzem meg határozott éllel a hangomban, ami csak a hallgatóságot indokolja. – Igyatok egy kortyot, utána az elejéről, és mára végeztünk is –mondandóm végén összecsapom tenyereimet, majd hátat fordítva nekik lépek a kis yamaha keverőpult felé, ami a nagy hangszórókat szabályozza. Szokatlan választással álltam elő. Elrugaszkodtam a megszokott, balettzenéket komponáló szerzőktől, dallamoktól, és Saint-Säens Danse Macabre-val álltam elő. Haláltánc… meglehetősen találó, és sok lehetőség van benne, éppen csak ki kell aknázni annak tárházát. Programzene révén pedig kifejezetten beszédes, a témát halljuk, csak fel kell ismerni, hogy az elején tizenkétszer kongó hang az éjfél eljövetelét jelzi, az ütőszekció a csontok hangját sejteti, míg a lüktetés egyértelműen keringőre emlékeztet. Ez már tökéletes kiindulópont. - Álljatok kezdőpozícióba! –adom meg a parancsot, mikor úgy ítélem, a halk zsibongás azt jelenti, nem kellően elfoglaltak. – Indul! –rikkantom el magamat, ahogy rányomok a space-re, mellyel fel is harsan a zene a genelec hangszórókból. Mellkasom előtt összefont karokkal lépdelek hosszában a teremben, szememet egy pillanatra se veszem el a táncosoktól. - Peckesebben! –szólok közbe a fiúk táncába, mikor a szikár mozdulatokat túlontúl lagymatagra sikerül kivitelezniük. – Legyetek szinkronban –általános igazság, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, de ahogy a hangom átszeli a harsonákat, úgy rögtön össze is áll a kép, ami addig az én ízlésemnek túlontúl kaotikus volt. Oda nem illő nevetés keveredik a zenével. Összesúgnak, lekezelően vihognak, míg a táncról megfeledkeznek a formáció közepénél lévő lányok. Ekkor pillantom meg a vigadás okozóját… Nyakamat nyújtogatva veszem szemügyre a fejét lehajtó lányt, noha a kirívó, vörös hajszín beszédesebb bárminél. - Hé! –pont, mintha a neveletlen kutyámat dorgálnám szólok a hölgykoszorú irányába, majd sietősen kapcsolom le a zenét. – Mára ennyi volt! Következő alkalomra pedig tessék elgondolkozni, hogy bánunk az embertársainkkal –szlalomozva a tagok között érek el az érintettek mellé, lesújtó pillantással illetve őket. Lassan oszlik a tömeg, így alkalmam és helyem nyílik arra, hogy leguggoljak Lysandra mellé. Kevés embernek tudom megjegyezni a nevét, de ő különös színfoltja a csapatnak, aki már első alkalommal felkeltette az érdeklődésemet. - Jól vagy? Fáj valamid? –a hangom jócskán szelídebb, mint az iménti megnyilvánulásomnál. Ujjbegyei épp, hogy simítják a bőrét, de el akarom érni, hogy felpillantson rám, és meggyőződjek, minden rendben van.
Egy szánalmas kis csődtömegnek éreztem magamat. Vagy foghattam volna arra is, hogy csak egy újabb rossz nap! De ugyan, kérlek… a századik rossz nap, ráadásul egymás után, vajon lehetséges-e?! Nyilván nem. Kifogás lenne azt mondani, hogy csak pocsék napom van. Az egész életem az, amióta csak… felkeltem a kórházban a baleset után. Mennyivel másabb lett volna, ha meghalok. Mélyen szívtam magamba a levegőt és hallgattam a gúnyos megjegyzéseket, amik azt harsogták, miszerint mennyire szánalmas, hogy ilyen egyszerű lépéseket nem tudok, valamint, hogy vissza se kellett volna jönnöm. Sokan úgy beszéltek, mintha ismernének – talán ismertek régen. Néhányan olyan szavakat vágtak hozzám, amiből arra következtettem, hogy féltékenyek voltak rám, bár természetesen nem a mostani teljesítményem kapcsán. Zavart, hogy azt éreztem, a vesémbe látnak, én meg, mintha a sötétben tapogatóznék. - Elég… - Suttogtam magam elé, minden bizonnyal annyira halkan, hogy nem hallották. Talán nem is baj. Az egyetlen kedves hang… a koreográfus szájából érkezett, ami meg is lepett. Eleve az, hogy érdekelte egy magamfajta sorsa. Más a helyében nem törődött volna velem. Azonban továbbra sem néztem fel, csak hallgattam, hogy lassan eltűnnek körülöttem a lányok. Végre. Megkönnyebbültem és igyekeztem teljesen megnyugodni, néhányszor megtörölve az arcomat, sőt, szemeimet, ezáltal viszont elkenődött a sminkem. Ekkor guggolt le elém Dmitri. - Ne, hagyj… mármint… - Nyeltem egy nagyot, mikor megérintett. Furcsa volt a kedvessége és azt hiszem, bizonyos tekintetben idegen is a számomra. Lassan emeltem fel a fejemet, ezáltal ráemelve a tekintetemet. Most, azt hiszem, tényleg olyan szánalmasan festettem, mint ahogyan azt a lányok mondogatták az imént. - Jól vagyok. Csak… azt hiszem, nem vagyok mégsem idevaló. – Mosolyt erőltettem magamra, röviden felnevetve, de aztán az arcomról el is tűnt ez a féle „boldogság”, helyét pedig a keserűség vette át. - Sajnálom. Miattam hamarabb kellett befejezned az órát. Nem akartam neked gondot okozni. – Magyaráztam, a szemeit fürkészve. Még sosem merültem el ennyire a tekintetében; már értettem, a lányok miért voltak odáig érte. Mert hát, nos, az öltözőben mást se hallottam, minthogy Dmitri így, Dmitri úgy… igazi sztár volt, de véleményem szerint nem csak a külseje miatt. Sietve felegyenesedtem, nem törődve azzal az enyhe fájdalommal, ami ért az imént. - Segítek összepakolni kárpótlásul. Vagyis, kicsit összetakarítani. – Mutattam körbe, aztán a tükör felé fordulva megpróbáltam kicsit letörölni az elfolyt festéket a szemem körül.
Good times become good memories, and bad times become good lessons.
Hányszor hallottam már efféle, gunyoros nevetgéléseket, lesajnáló megnyilvánulásokat. Hányszor lehettem már szemtanúja annak, ahogy ujjal mutogatnak, ahelyett, hogy odamennének, megkérdeznék, hogy jól van-e a másik, felsegítenék, és bátorítóan rászorítanának a kezére, mondván, nem lesz baj. Ugyan soha nem én voltam a konkrét elszenvedője, mégse álltam be azok sorába, akik keresetlen szavakkal illeték azt, akinek több órányi kőkemény próba után a lába már nem bírta a strapát, és egyszerűen összebicsaklott. A balett-táncosok közössége soha nem a nagylelkűségről volt híres… szeretjük egymást a földbe döngölni, letiporni a másik virágát, amikor az épp, hogy elkezdett kinyílni. Mert minden sikert, minden értemet magunknak akarunk, és azt szeretnénk, hogy minket tekintsenek a legerősebbnek, ehhez pedig kézenfekvő elnyomni a kevésbé dominánsakat, akik épp, csak magukat próbálgatják, és még nem értek be teljesen, mint táncos. Aztán ki tudja, egy-két hónap, egy-két év, és lehet, hogy az egyik legnagyobb név lesz a szakmában. Soha nem lehet tudni, ellenben soha nem szabad lebecsülni senkit. Ezért is veszem különösen szívemre a lány sorsát, és tekintek vérben forgó szemekkel az őt becsmérlők irányába. Egy közösség vagyunk, egy cél vezet mindenkit… Mindenki azért van itt, hogy táncos válhasson belőle, ki-ki a maga érdemrendjeivel büszkélkedve. Lehet, hogy előbb-utóbb valaki szólista lesz, és elkanyarodik a jazzbalett, vagy más, könnyebb műfaj irányába. Lehet, hogy valaki színházba, operába fog leszerződni, és főszerepeket fog táncolni. Az is előfordulhat, hogy csak a balettkar várományosai lesznek. De most, amíg itt vannak, senki nem különb a másiknál. Vannak kiemelkedő tehetségek, de senkit nem illet különleges bánásmód. Ha valamiben kirí a többi közül, átkerül egy másik csoportba, de fontos, hogy mindenkit egy szinten kezeljünk. Márpedig a fejét lehajtva ülő lány semmivel nem rosszabb azoknál, akik pökhendien, állukat felszegve vonulnak el az öltözők irányába, és válogatatlan szavakkal illetik hol Lysandra-t, hol pedig a velük szemben megütött hangnememet. Én magam azonban egy cseppet se bánom azt, hogy ledőlt az illúzió, és megláthatták egy balett táncos emberi oldalát. Ritka, mint a fehér holló… Szavai nyomán egy „oké”-t tátogva visszahúzom a kezemet, így alkarommal támaszkodok meg a térdemen. Azt azonban nem mondta, hogy nem vizslathatom tovább aggódó, fürkész tekintetekkel. Itt mindenki az én felelősségem alá tartozik, ha valakit kár, avagy baleset ér, nekem kell szakszerűen kezeskednem az épségük felől. - Ne mondj ilyet! Miért ne lennél idevaló? –szelíd mosollyal veszem fel vele a szemkontaktust. – Nehogy azt hidd, hogy itt bárki is különb lenne nálad. Lehet, hogy nekik biztosabb az állóképességük, de, higgy nekem: sokaknak olyan mozgáskultúrája van, hogy épp, hogy nem sül le a bőr a képemről, amint a magabiztosságukkal társuló koordinálatlan lépéseiket nézem –vigyorrá lényegült mosollyal ülök rá a sarkamra, egy pillanatig se véve le róla a tekintetemet. Igaz, ami igaz: sokan túlontúl nagy arccal közlekednek errefelé, csoda, hogy nem kell kinyitni számukra a kétszárnyú ajtót, hogy biztosan be tudjanak rajta férni. Én mondom, hogyha Oroszországba kerülnének, ha az ottani neveltetésben kéne részesülniük… egyik se lenne olyan ambiciózus, mint itt. Ott nem építgetik a jellemet, ott nem tutujgatnak, nem jár a buksisimi, se a kedves szó. Ott ordítanak veled, ha kell, ha nem, fenyegetnek, a végletekig hajtanak, az izmokat kalapáccsal ütögetik, hogy edzésben és melegen tudják tartani. Az árnyoldala az orosz balettnak, amit kevesen ismerhetnek… Ez ahhoz mérten csak víg táncikálás, ellenben igaz, hogy innen szép nyerni, és dobbantva meghódítani a világot. Hogyha valakinek sikerülhet, az Lysandra. Mert benne van potenciál, van akarás, és nem elégszik meg a minimummal, mint a többiek. - Nem okoztál gondot. Hidd el, már a többiek is kiköpték a tüdejüket, ennyi elsápadt arcot én még életemben nem láttam –az kellett volna még nekem, hogy lent a járda padkáján sorakozzanak a mentők, és túlhajszoltság miatt szállítsák a fiatalokat különféle kórházakba. Pedig ha fejlődni akarnak, rá kell jönniük arra, hogy nemsokára az, amit most itt leműveltek, az a bemelegítéssel lesz egyenértékű. Jelenleg épp, hogy túllépték már a kezdők szintjét. - Fel tudsz állni? –kezemet nyújtva felé ösztökélem arra, hogy elhagyjuk a padlót, és ha lehet, állva folytassuk tovább az értekezést. Ha a válasz igen, és elfogadja a segítséget, vele egyidejűleg állok fel, majd meggyőződve arról, hogy megtartja őt a lába, idővel ellépek mellőle, hogy az ablakokhoz siessek. Van az, amikor már közel vágni lehet a szagot… na, ez az. - Ugyan, ne fáraszd magad –rámarkolva az egyik nyitókarra tekintek vissza rá, majd szélesre tárom az ablakot. – Különben se vagyok meggyőződve afelől, hogy jót tenne most, ha még nekiállnál takarítani. Inkább ülj le, az egyik székre, aztán ha végeztem, hazaviszlek. Feltéve, ha még nincsen fuvarod –megragadva a sarokba állított seprűt húzom azt magam mögött, majd egy pillanatra megtorpanok előtte, megtámaszkodva a fa nyél végén.
Miért furcsa az, hogy így ért hozzám? Ezen kezdtem gondolkozni, de egyszerűen nem értettem. Valójában nem is emlékeztem, mikor érintkeztem úgy igazán bárkivel is és ez most tudatosult csak bennem igazán. Ahogy azt mondta, ne mondjak ilyet, kicsit meglepve pislogtam rá. Miért tiltakozik? Alig ismer – sőt, én se ismerem magam. Kíváncsian fürkésztem őt, avagy a szemeit és azt a szelíd mosolyt is olykor. Olyan más volt, mint én… és ez tetszett. Belőle a nyugodtság áradt, míg bennem egy vihar tombolt, mindazért, ami körülvett engem. Röviden felnevettem, ami kissé vicces látvány lehetett; egy síró lány, elmosódott sminkkel nevetgél. Bár csak néhány pillanatig tartott. - Nem kell leírnod őket, csak azért, hogy engem vigasztalj, Dmitri. Ugyanakkor… köszönöm. – Nyeltem egy nagyot, figyelve, mit csinál, majd félrepillantottam. Valahogy kezdtem megnyugodni mellette, ugyanakkor úgy éreztem, jobb lenne, ha nem maradnék sokáig itt. Menekülni akartam, de magam sem tudom, miért. Némi töprengés után néztem rá, kissé zavarban is voltam talán. - Igen? – Meglepődtem kissé a szavaira. – Igaz, én nem figyeltem rájuk. Nem is érdekelt, hogy ki mit csinál, vagy hogy hogyan… de őket valamiért iszonyúan érdekelte, én hogyan teljesítek. Igen, mondhatni új vagyok, hiszen… most tértem vissza, évek kihagyása óta és semmire sem emlékszem jóformán, tehát… - Eredt meg kissé a nyelvem, de elharaptam a mondat végét. Nem akartam terhelni a bajaimmal vagy az életemmel, meg úgy bármivel. Pedig tudtam, éreztem, hogy meghallgatna és a támaszom is lenne akár. Ezt sugallta a stílusa, a jelleme, amivel felém fordult és nem akartam kihasználni a jószívűségét. Ahhoz túl kedves volt. Nem mintha mást örömmel használnék ki, mielőtt bárki is félreértené a gondolataimat. Igyekeztem a tükör felé pillantva helyrerakni magamat, de aztán ismételten elterelte a figyelmemet. A kezét nyújtotta nekem, mire én felpillantottam rá. Bizonytalanul simultak az ujjaim a tenyerébe, míg végül megfogtam. - Valójában… - Feltornáztam magam állásba, vele együtt, de még nem engedtem el a kezét, így folytattam a megkezdett mondatot. - …egyedül is fel tudtam volna állni, de köszönöm. A továbbiakra viszont értetlenül bámultam rá, majd felvontam a jobb szemöldökömet. Nem voltam halálos beteg, hogy ne tudnék felsöpörni egy termet, meg mondjuk felmosni. De komolyan. - Hé, ne becsülj le, rendben? – Mosolyogtam rá végül, de az utolsó mondatával ismételten meglepett. Oké, ez a srác tele volt meglepetésekkel, azt hiszem és ebből ma egy jókora darabot kaptam. – Öhm… Figyelni kezdtem, hogy mit csinál, de egyelőre nem válaszoltam. Sőt, eltelt talán egy perc is, mire összeszedtem magam, avagy a gondolataimat és odalépve hozzá a seprű felé nyúltam, majd meg is fogtam. - Hazavihetsz, cserébe… segítek ebben. És kérlek, ne ellenkezz, jó? Rendben vagyok. Nem halok bele egy kis takarításba. – Mosolyogtam rá halványan, majd egyszerűen elvettem tőle a seprűt. Persze bíztam benne, hogy nem áll ellen nekem, avagy az akaratomnak. Tényleg szerettem volna segíteni, na meg kizökkenni abból az állapotból, amibe mindig belezuhantam. Amióta csak felébredtem azon a kórházi ágyon, darabokban voltam. A lelkem, s a testem is egyaránt. Ha nem tiltakozott, hamar felsepertem az egész termet, majd lapátot ragadtam, hogy annak a segítségével dobjam ki a szemetet. Ezután fordultam vissza hozzá, némileg gondolkodva. - Mondd csak, Dmitri… te mindenkivel ilyen közvetlen és kedves vagy, mint velem? – Őt kezdtem fürkészni, majd visszasétáltam hozzá. Azaz, végül megálltam tőle egy lépésre és nyeltem egy nagyot. – Nem félsz, hogy kihasználnak mások? – Tettem fel még egy kérdést, de magam sem tudtam, miért.
Good times become good memories, and bad times become good lessons.
- Hidd el, a véleményem kifejtését nem csak ennek köszönheted. Nem szoktam szimpla kedvtelésből mások előadói képességét lehúzni, hogyha az ne volna igaz –érdektelenül, közben egy kaján, halovány mosollyal rántom meg a vállamat. – Ugyanakkor igaz az is, hogy itt az USA-ban más lelkületűek az emberek. Odahaza könyörtelenül vágják bárki fejéhez, hogyha az rossz, nem foglalkozva az érzékeny lelkivilágukkal, mert az ebben a szakmában kizáró ok. A profik teljesítményében se a szépet, csak a negatívumot domborítják ki, hogy minél jobban kiirtsák belőlük nem csak a hibákat, de az emberséget is. A legtöbben már csak egy hús-vér váz mögötti robotok… Ellenben, hogyha a magam elnyomott nyers, orosz módján kívánnám meg kifejezni a nemtetszésemet, mely soha nem volt a kenyerem, a rá következő tanórára alsó hangon a felére redukálódna a létszám –ha engem kérdeznek, ez a nagy „amerikai álom” mögötti igazság. Itt mindenki éli a céljait, igyekszik elérni azokat, éppenséggel csak nem adják meg az annak járó, szükséges erőbefektetést. Pedig biztosra veszem, hogy többen is nagyobb sikereket tudnának elérni, hogyha csak egy kicsit is hallgatnának rám, és a napi két óránál többet, legalább négyet gyakorolnának. Onnantól kezdve megéreznék, mit is jelent az igazi munka, mert ez csak lagymatag lubickolás a lábáztatóban. Az viszont már egyenrangú lenne a „mély vízbe dobás” fogalmával. - És ez a nagy baj. Ha csak egy kicsit kevesebbet foglalkoznának azzal, hogy hogyan táncol a másik, és egy jobban összpontosítanának a saját mozgásuk szépségére, akkor máris nem akarnám kiskanállal kikaparnia a szememet, amikor úgy csapkodnak a karjaikkal, mint egy-egy hiperaktív flamingó –persze, nem vagyok átallott a túlzás adta lehetőségekkel élni. A helyzet közel sem ennyire drasztikus, de nekem, aki egészen fiatal tizenéves kora óta az élvonalbeli elit táncosokkal dolgozik, egy kissé koordinálatlanabb mozdulat is épp, hogy nem okoz fizikai fájdalmat. De ők ezt szépnek és kecsesnek tartják… én már annál kevésbé, de ezek szerint fontosabb az, hogy az instagramra posztolják a gyakorlás közbeni képeket pár száz like-ért, mint, hogy egy kicsit is megizzadjanak, de az olyan mozdulatot idézzen elő, amire még én is elismerően tudok bólintani. Előzékenyen támogatom a felállásban, nem követve el azt a hibát, hogy amint talpra áll, rögtön elengedem. Mert ki tudja, hogy valóban megtartja-e a lába, vagy csak ő érezte úgy, hogy egy kicsit visszaszállt a combjaiba az erő. - Nem baj. Nem bízunk semmit a véletlenre –ajkaim szélesre húzódnak mondatom végén, majd felmérve a stabilitás állapotát végül eleresztem az enyémhez mérten meglehetősen apró kezeket, hogy máris az ablakhoz induljak. A szélesre tárt nyílászárók nem csak a kellemes, tavaszi meleget, a langyos szellőt és a nyíló virágok illatát, de a dudaszót, és az éktelen káromkodásokat is magukkal hozzák. Igen… ez itt New York szíve, ehhez nem férhet kétség. Szemöldökeim enyhén megemelkednek a kérdésemet követő csönd nyomán. Egy pillantás erejéig fordulok vissza felé, hogy arcáról próbáljam meg leolvasni a választ, de a sikertelenséget elkönyvelve inkább a tisztítóeszközök után iramodok. Általában egy határozott „igen!” szokott lenni a válasz erre a kérdésre, mert a csúcsforgalomban még mindig kényelmesebb egy kocsiban szenvedni az utcákon sorjázó dugókban, mint a tömegközlekedési eszközökön heringpartit játszva álldogálni hosszú perceken, akár órákon keresztül, míg köröskörül mindenki elégedetlenül károg, és hangoztatja, hogy „neki bizony dolga van”. De hát, egy szó, mint száz, nem vagyunk egyformák. Hiába támaszkodok meg határozottan ráhelyezve a súlyomat a seprűre, az mégis a lánynál landol. Már éppen nyitnám a számat, hogy tovább hangoztassam a magam igazát, miért is nem jó ez, de kétségtelenül megelőz. - Ám legyen –védekezőn emelem magam elé a tenyereimet. – De téged aztán nem szeretnélek megint felmosni a padlóról, rendben? –kötöm a lelkére karakán határozottsággal, de egy ajkaimon játszó mosollyal. Ezzel pedig már el is fordulok, hogy az elektronikai részleg felé vegyem az irányt, így lekapcsoljam a laptopot, majd szétkapjam a keverőpultból kiinduló rendszert, értve ez alatt a gépet, és a két megtermett hangszórót. - Nos… ez attól függ –megragadva a majdhogynem derekamig érő hangszórót fordulok vissza felé, hogy megelőzzem a „mitől?” kérdést tovább folytassam a választ. – Nem vagyok kifejezetten szociális lény. Nem igénylem a társaságot, így általában esélyem se nyílik arra, hogy bárki is tapasztalja a „közvetlenségem és kedvességem” –szándékosan teszem macskakörömbe az utóbbi két szót, míg elcsoszogok a raktárig, ahova beállítom az eddig cipelt terhemet. – Éppen ezért nem is kell tartanom attól, hogy bárki is visszaélne ezzel, mert legtöbben azt hiszik, hogy az az ember vagyok, akinek a média lefest. A rideg, pökhendi, karrierista orosz balett táncos, aki gond nélkül átgázol mindenkin, hogy elérje a céljait –magamhoz ragadom a másik hangszórót, hogy azt is, mint előbbi társát, a raktárba helyezem. Ezzel pedig, ahogy megpördülök, tanácstalanul és egy semmitmondó mosollyal meg is rántom a vállamat, reflektálva az iménti véleményemre.
Kezdőlap
