A jóga fontos részét képezi minden hetemnek, sajnálom is, hogy csak kétszer jutok el, de sajnos nem is igazán férne be több a naptáramba. Anya ugyebár tett róla, hogy alig maradjon szabadidőm, így hol épp a matlétákkal oldok meg feladatokat, hol éppen a drámaklub új színdarabjának összeállításában segédkezem, hol pedig balett órákra járok. Állítólag jól mutat a jelentkezési lapon, ha sok dologban részt veszek a gimiben meg azon kívül is. A gond csak az, hogy még mindig nem tudom, hogy mit akarok majd, hogy merre akarok továbbtanulni, mert szeretnék táncolni, nagyon is, de mi van akkor, ha ez nem a legjobb döntés lenne? Mi van akkor, ha kiderül, hogy nincs meg bennem az a bizonyos plusz, amit elvárnak egy táncostól? Akkor fölöslegesen mennék olyan szakra, nem? És mi van akkor, ha elmegyek tanulni valami mást, valamit amit nem is igazán én választok, hanem anya. Akkor fogom én azt szeretni vagy nem? Azért szeretem a heti két jógaórát, mert olyankor kiüríthetem a fejemet, a gondolataimat és csak magamra figyelek, a légzésemre, az egyensúlyra és a nyugalomra. Nem agyalok ilyen dolgokon, nem stresszelek azon, hogy megfeleljen a döntésem majd anyának, sem azon, hogy hova megyek majd egyetemre. Nem, nem, ilyenkor csak magamra figyelek és a testemre, az óra végén pedig feltöltődve és nyugodtan nézek a tükörképemre, hogy "igen, ez most tényleg kellett". A mellettem lévő srácra pillantok, szinte mindig egymás mellett állunk, de a nevén kívül nem igazán tudok róla semmit, azt viszont látom, hogy sportoló, de nem izomépítő, hanem valami más. Én táncra tippelnék a kiállása miatt, de ekkora véletlenek szerintem esélytelenek. - Ez már nagyon rám fért. Veled mi a helyzet? - kérdezem még mindig a matracon ülve. Reflexből tegezem le, hiszen itt mindenki tök közvetlen és annyiszor elhangzott már, hogy tegezzük egymást, és engedjük be a többieket az elménkbe, ha páros gyakorlatról van szó. Én viszont hiába kerültem már többször is Dmitrivel párba, még mindig "nem engedtem az elmémbe". Most úgy érzem, itt az ideje, hogy jobban megismerjük egymást, nem igaz?
When you stop expecting people to be perfect, you can like them for who they are.
Számomra olyan a jóga, mint másnak a fárasztó nap utáni hazaérkezés. Amikor több óra robotolást követően ledobja a cipőjét, megmozgatva lábujjait végigsétál a kanapéig vezető rögös úton, mely alatt leveti magáról a feleslegesnek ítélt ruhadarabokat, így alulöltözötten, de lényegesebb, hogy kényelmes ruházatban leveti magát az ülőgarnitúra monumentális példányára, és békésen, idült vigyorral elterpeszkedik rajta. Szükséges, hogy elnyújtózva, félig a matracon, félig a földön lógva, de megkaparintsa magának a távoli távirányítót, bekapcsolja az egyik sitcomot, hogy azon a szürreális, képernyőre vitt történeten röhögjön, amit ő is megél, csak nem képes észrevenni a tort tükröt, amit a sorozat szerkesztői tartanak elé. Ezzel pedig lényegében le is írtam, hogy milyen mostanság az élet az öcsémmel. Már-már megfeledkeztem arról, hogy mennyire eltérőek vagyunk, hogy két különböző világban élünk, amik egy ponton se keresztezik egymást… de most, hogy itt van, nulla-huszonnégyben egymás szájában élünk, elért a felismerés, hogy mi a vértől, a névtől függetlenül semmiben nem hasonlítunk. Talán az ő személye is késztet arra, hogy mostanság több időt töltsek Manhattenen kívül a brooklyni mindennapokban. Mert itt is van egy életem… Itt is felelős vagyok nem csak magamért, de több, maréknyi kis diákért, legyenek egészen törpe öt-hatévesek, akik még játéknak, szórakozásnak fogják fel a balettot, avagy idősödő tinédzserek, akiknek már kezd benőni a fejük lágya, és kezdenek ráeszmélni arra, hogy az, hogy ők még mindig itt vannak, még mindig ezt a művészetet űzik, talán többet jelent annál, mint amennyi figyelmet ők ennek tulajdonítanak. Érdekes tapasztalás oktatónak lenni. Soha nem gondoltam, hogy ebben örömömet lelhetem, és amennyi öröm, éppen annyi bosszúság és fejtörés is. Az ilyen látástól vakulásig végigdolgozott napok végén pedig nem dobom be magam az autóba, hogy Pavellel birkózzak meg az otthoni kanapéért. Nem, sokkal nagyobb ellazulás és fellélegzés az, hogy hasonlóan lestrapált, békére és egyensúlyra vágyó személyekkel egy teremben összezárva, egy emberként lélegezve adjam át magam a stresszoldó feladatok egyikének. Hüvelyk- és mutatóujjaim szorosan feszülnek egymásnak, levegővételemre odafigyelve szívom magamba az ablakon beszűrődő illat kavalkádot. Van ebben minden… frissen sült péksütemény, épp, hogy lefőtt kávé aromája, de már nyomokban megfigyelhetők a tavasz első jelei. Például az, hogy ilyenkor már nagyobb bátorsággal nyitnak ablakot a lakosok, és azokon keresztül felszökik a mosott ruhák öblítőjének virágos-krémes illata. Szemeim csak akkor nyílnak el, mikor a jógi megköszöni a mai napi részvételt, és ezzel egyidejűleg jelenik meg egy halovány mosoly ajkaimon. Mert ilyenkor, amikor kizárhatom az életem apró-cseprő problémáit, amikor nem az vagyok, amit rám ragasztott a beszédes média, csak egy átlagos, hétköznapi huszonéves srác, sokkal boldogabban, felszabadultabban tekintek a világra. Kinyújtóztatva megmacskásodott végtagjaimat nézek elébe a felállás baljós procedúrájának- mostanság ez egy tökéletes komponált csontzenére emlékeztet. A térdem hajlamos arra, hogy jelét adja annak, a kiöregedés első jelei bizony már ott kopogtatnak az ajtómon. Feltérdelve húzom hátra vállaimat és düllesztem ki mellkasomat, hogy a szegycsontom reccsenésének ritmusa zárja le ezt a bizarr szimfóniát. Épp a rituális nyakkörzésnek néznék elébe, mikor egy sokat hallott, éppen csak felém nem címzett hang kíváncsiskodása késztet arra, hogy szemeimet ne lehunyjam, hanem a vörös lányka felé fordítsam. - Ne is mondd! Másra se vágytam egész héten csak, hogy végre itt lehessek –baráti mosollyal válaszolok kérdésére, míg öklömet a polifoam szőnyegnek feszítve lököm el magam a földtől, így kerülve végül függőlegesbe, mely után rögtön fordulok is, hogy kezemet nyújtsam a lány felé. Ha elfogadja a gesztust, annak rendje szerint fel is segítem a földről. - Érdekes, hogy közös érdekből és szándékból vagyunk itt, de igazából barátságok nem köttetnek, mert mindenki megy tovább a dolgára, pedig éppen attól szabadulunk ezekben az időkben –körbetekintve bökök a sürgősen távozók irányába. Elhangzanak még értekező szavak, de mélyenszántó beszélgetésbe senki nem elegyedik. – Susan, ugye? –tapogatózok halovány görbülettel ajkaimon fordulva vissza felé. Vannak még páran, akik szöszmötölnek a cuccaik környékén, de alapvetően már lassan csak mi vagyunk a teremben, és a jógi, aki feltételezem, hogy a következő csapatára várakozik.
Kezdőlap
