Már késésben vagyok megint, abban a reményben lépek ki a szobám ajtaján, hogy apám már bement az egyik cégéhez, mert most a legkevésbé van kedvem egy újabb adag fejmosáshoz.A tegnapi nap éppen elég volt. Enzo is folyton azóta is zaklat azzal, hogy kérjek elnézést a Lucáktól. Szerinte még menthető a helyzet. Cöhh! Na persze, és mit gondolt, hogy majd oda állok Francesco de Lucá elé azzal, hogy bocs, de a rossz fiát kaptam le véletlenül. Ami természetesen minden volt csak éppen nem véletlen. Hónapok óta szervezték a dolgot és már az első napon közöltem az apámmal, hogy én nem fogok férjhez menni. De ő természetesen ezzel nem igazán foglalkoztt. Persze, hogy nem foglalkozott, hiszen mi az, hogy valaki nem követi a parancsait. Enzo ezt megteszi, vakon. De én nem vagyok Enzo.... a legnagyobb bánatára. Nem hallgattak rám, így tudtam, hogy cselekednem kel, hát megtettem. Elterveztem mindent óramű pontossággal, és a megfelelő időben kaptak rajta Giancarlo öccsével. Elviselem, ha azt hiszik, hogy könnyelmű nővé értem. Így biztos, hogy nem akarnak ilyen feleséget a fiúknak, még akkor sem, ha az a lány, maga Cosa Nostra egyik feje lenne. Megmondom őszintén, hogy nem voltam büszke a tettemre, de elegem lett apám zsarnokságából, neki sosem elég semmi sem. Akármit teszek, vagy mondok neki az nem elég, számra csak az ő igaza létezik. Most bemutattam az én igazamat is. Ahogy belépek a konyhába apám ott páváskodik az étkezőasztal végén, és ha szemmel ölni lehetne már rég halott lennék.  
-Óh, szóval méltóztattál ki mászni az ágyból Lia Olivia?- szem forgatva lépek a kávéfőzőgép elé, megfogadva magamban, hogy nem kommentálom a szavait, nem akartam veszekedni vele újból, amikor igazából tegnap sem békültünk ki. - És ahogy látom készülsz valahova,- ezt olyan szemrehányón mondja, mintha halálos bűnt követnék el. Töltök egy csészébe a gőzölgő koffeinből, majd a hűtőből ki veszek egy flakon tejszínhabot és alaposan megküldöm vele a kávémat, majd csak utána válaszolok neki, hogy találok kanalat is magamnak.  
-Először is, apám, neked is jó reggelt, másodszor nem bűn szombaton reggel kilenc utánig aludni,- válaszolom neki enyhe szarkazmussal a hangomban,- majd pedig emlékeztetnélek, hogy Chiara ma fog megérkezni Olaszországból. Tudod, anyám nővérének a lánya,- mire legyint egyet, jelezve, hogy már emlékszik.  
-Fantasztikus, de nem szükséges neked ki menned a reptérre, majd küldök egy testőrt,- mire hangosan felnevetek,- ugye ezt most viccnek szántad. Szerinted egy huszonegy éves fiatal lány fekete öltönyös, sötét napszemüveges kilenc milliméteressel felszerelt idősebb pasik társaságában akar mutatkozni? Tudod jól, hogy ő nem olyan nevelést kapott, mint én. Ráadásul rég láttam. Én megyek, testőr nélkül,- sziszegem mérgesen ahogy iszok egy korty kávét. Látom apám fején, hogy kezd lilulni a feje, számol magában, ő is próbálja vissza fogni magát. Ez nyilvánvaló. De ő sem a türelméről híres.  
-Lia, ne játssz a türelmemmel, tegnap elég galibát okoztál, csoda, ha a Lucák nem akarnak háborút kirobbantani a családjaink között. Azt neked kell elintézned, és arról szó sem lehet, hogy felügyelet nélkül hagylak. Ma Enzonak más dolga van, de két testőrt utánad küldök, másik autóval mennek, de nem hagynak magadra, remélem érthető voltam. - sziszegi dühösen, majd felkapja az újságját,- ha megérkeztek gyertek a dolgozószobámba, neked dolgod  van, Chiara-val meg beszédem van,- jelenti ki hűvösen, majd mint egy kis király el is vonul. Szerintem megbánta, hogy beleegyezett abba, hogy Chiara-t a gondjaira bízzák. Bár anyám családjával tartjuk a kapcsolatot, de csak névlegesen, Chiara apja beszélő viszonyban van az apámmal. Tudnak a maffiáról, de nem avatkoznak bele. Chiara-val kiskoromban jóban voltunk, és amikor Rómában tanultam az egyetemen tartottam vele a kapcsolatot. Még most is beszéltünk olykor. Olyan, mintha a húgom lenne. A nagynéném, az anyja más kérdés, ő próbál elhatárolódni tőlünk, egy egy karácsonyi lapnál többet nem is váltunk. Gondolom fáj rám néznie, hiszen nem tetszett neki, hogy anyám apát választotta. És úgy halt meg, hogy ki sem békülhettek. Apám szerint ahogy egyre idősödöm egyre inkább hasonlítok anyámra. Ami talán így is van, elnézve a fényképeit, bár mivel három éves koromban vesztettem el, sok mindenre nem emlékszem vele kapcsolatban. Rá nézek az órámra, majd gyorsan megiszom a kávém maradékát és felkapom fekete kabátom, és a slusszkulcsom.
-Natalina, elmentem, kérlek az egyik vendég szobát készítsd elő, és vidd le sétálni Huntert, nem sokára jövök,- Natalina amióta tudom nekünk dolgozni, amolyan házvezetőnő és dadus egy személyben, talán ő áll a legközelebb ahhoz, amit anyához hasonlíthatnék.  
Bepattanok a kocsiba és egy órát kell szenvednem mire sikerül átverekednem magam a forgalmon a reptérhez, majd sietek az utastérhez, és csak reménykedem abban, hogy késik a gép. Mindig késik általában. Ahogy belépek a váróteremben megnyugszom, hogy nem késtem el. Leülök az egyik székre és izgatottan várok. Rég találkoztunk, de talán újból barátok leszünk, hiányzik valaki akivel nyíltan beszélhetek bármiről. Az itteni barátnőim nem tudják ki vagyok, és csak el bulizunk, de nem mély barátságok. Az egyetlen barátom Kieran, aki tudja, hogy miféle a családom tekintve, hogy ő is ilyesmibe utazik. De vele nem mehetek el shoppingolni, meg hasonlók.  
És akkor meglátom unokahúgom körvonalát, méz színű fürtjeit, tejfehér bőrét. Igazából, ha valaki nem ismer minket azt is hiheti, hogy az édes testvérem, annyira hasonlítunk. Gondolkodás nélkül szaladok oda hozzá, és ölelem magamhoz.  
-Kiki!- mindig így hívtam,- jajj annyira hiányoztál, el sem hiszem, hogy itt vagy,- szorosan ölelem magamhoz,- mióta nem láttalak megváltoztál,- kacsintok mosolyogva,- remélem felkészültél a Caselli hadi szálláshoz,- viccelek vele, bár sajnos csak félig. Ő nem ismeri apámat annyira, mint én,- hol vannak a csomagjaid?- ölelem még egyszer magamhoz mielőtt elkezdjük felkutatni a bőröndjeit.  

~ ~ ★ ~

Bár sikerült még jegyet vennem egy közvetlen járatra, így is elég hosszúnak tűnik ez az utazás. Egyre jobban kezd zsibbadni a fenekem a sok üléstől. Valójában nem is szeretek repülni, talán jobb lett volna mégis egy átszállásos gépet választani, akkor legalább egy kicsit tudtam volna mozogni, amíg a következő járatra várok. De most már ez van.
Kinézek az ablakon és látom, hogy nemsokára leszáll a gép. Végre! Ideje lesz már. A mellettem ülő, szakállas fickón is felfedezhetőek már a nyugtalanság jelei. Bár elég sok időt töltöttünk el egymás mellett, nem sokat beszélgettünk utazás közben. Annyi kiderült, hogy a feleségéhez és a két pici lányához igyekszik haza. Sajnos egy hónapot kellett Rómában töltenie, pedig rövidebb ideig tervezte. Elhúzódott egy üzleti tárgyalás és csak most tudtak megegyezni. Ahhoz képest, hogy ismeretlen és alig mondott valamit, elég sokat elárult magáról. Ellentétben velem. Én csak közöltem, hogy a rokonaimhoz költözök, mert New Yorkban szeretném befejezni az egyetemet.
Miközben a gép landol a reptéren, anyám utolsó szavai csengenek a fülemben: Chiara, nagyon vigyázz azzal a családdal és hívj amikor csak tudsz! Komolyan úgy beszélt, mintha idegenekhez készülnék, nem is értem, hogy miért van úgy oda. Persze tudok egy-két dolgot róluk, de nem hiszem, hogy annyira rossz emberek lennének, mint ahogy anyám leírta őket. Amíg nem költöztek New Yorkban, gyerekkoromban Lia volt a legjobb barátnőm. Elválaszthatatlanok voltunk. Nagyon szomorú voltam amikor elmentek. De remélem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot sikerül ismét kialakítanunk, mint akkor.
-Sok sikert kívánok az egyetemhez! – fordul még felém a szakállas férfi és feláll, hogy elinduljon a kijárat felé.
-Köszönöm – mosolygok, de már csak a hátát látom. El sem hiszem, hogy végre itt vagyok. Egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy újra lássam Marcot. A gondolatra izgatottság lesz rajtam úrrá, pedig azért még várnom kell arra a bizonyos pillanatra. Kezembe veszem a kistáskám és én is elindulok.
-Lia! – viszonzom az ölelését.
-Én is alig hiszem el – azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ez egy kész csoda. Egy igazi háborút kellett megvívnom otthon ahhoz, hogy most itt állhassak. De apu a segítségemre sietett, bár még a mai napig nem tudom, hogy mivel sikerült meggyőznie anyát. Már nem is fontos, a lényeg, hogy sikerült.
-Akárcsak te – milyen régen is volt már, amikor utoljára láttam őt.
A következő mondatán csak elmosolyodom. Bár nem tudom, hogy mi vár ott rám, hiszen amikor a családdal egyszer meglátogattuk őket, akkor is egy hotelben szálltunk meg. De kíváncsian várom, hogy milyen lesz ott lakni, náluk.
-Valahol erre vannak, egy piros bőröndöt keress – felelem. Ahogy egy újabb ölelést követően kibontakozok az ölelésből, már el is indulok, hogy megkeressem a csomagom.
-Holnap elmehetnénk vásárolni. Mit szólsz hozzá? – őszintén szólva, egyetlen bőröndbe alig fért bele valami, úgyhogy jó lenne minél előbb beszerezném néhány új göncöt.

Annak örülök, hogy apám megengedte, hogy Chiara nálunk lakjon, mondjuk nem tudom milyen fura inditatás vezérelte ezzel kapcsolatban. Hiszen ő csak olyan dolgokba egyezik bele amiből van bármiféle haszna is. És a meghalt felesége nővérének családja nem tartozik ezek a dolgok közé. Azon még inkább csodálkozom, hogy egyáltalán a nénikém beleegyezett abba, hogy a lányuk a maffia fejéhez költözzön. Natalina mesélte, hogy amikor anyám különös körülmények között meghalt, akkor a nagynéném tett egy erőtlen megmozdulást annak érdekében, hogy velük élhessek. Mert bár apámnak én vagyok az egyetlen gyermeke, még ha nem is fiú, és a tetejében sem apaként bánik velem, de attól még az ő vére vagyok. Alessandro Caselli végtelenül büszke és rátarti ember lévén nem hagyhatta és nem is hagyta, hogy elvegyenek tőle. Nagynéném gondolta úgy volt vele, hogy megment a Cosa Nostra karmaiból, bár ezt ő sem gondolhatta végig. És semmiféleképpen sem gondolhatta komolyan. Ha jól tudom apám akkor megfenyegette a családot, hogy ha nem szólnak bele az ő dolgába, nem bántja őket. Értem ez alatt azt, hogy nem köpnek a zsaruknak, még csak szót sem emelnek és nem akarnak apám dolgába bele szólni. Igazából ez sikerült, olyan nagyon, hogy miután elköltöztünk Amerikába Palermo-ból majdnem teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Egyszer jöttek látogatóba hozzánk, de kkor is inkább én találkoztam velük. Kiki-vel jó volt időt tölteni, mert gyerekkorunkban sokat lógtunk együtt. De a nagynénémmel akkor is feszült volt a viszony, amit sajnálok mert jó embernek tűnik. De amikor rám pillantott rá volt írva az arcára, hogy apámat látja bennem. És nem is ítélhetem el érte, mert minden tulajdonságom apámtól örököltem. Amiért apám büszke is lenne rám, csak hogy nem férfinak születtem, ez az egyetlen problémája. Szóval azon is meglepődtem, hogy a szülei engedték hozzánk költözni, bár úgy voltak vele gondolom, hogy a Cosa Nostra helyi vezetőjénél ki vigyázhatna jobban a lányukra? Nem is tévedtek sokat. Igazából vannak barátnőim, de azok csak látszólagos kapcsolatok, elbulizgatunk, de mélyen szántó beszélgetésekre nem képesek. Legfőképpen azért mert nem tudják rólam az igazat, és amúgy is egy jó partihoz értenek, de őszinte beszélgetésekre nem. Az egyetlen ilyen barátom Kieran. Az ír maffia trón örököse, kicsit poénos a dolog. Egy véletlen során lettünk barátok, és habár nagy szoknyapecér a pasi, még sem történt semmi köztünk semmi olyan. Na jó... egy csókon kívül, mert hogy rajta gyakoroltam a csókolózás művészetét. Amiről Enzo nem tud, különben őt is ki akarná herélni, mint minden pasit aki rám néz... ez szerintem mondjuk elég nevetséges.
Karba font kezekkel figyelem a hatalmas kijelzőt, hogy mikor írja ki az Olaszországból érkező járat idejét. Kissé megnyugtat a tudat, hogy nem késtem, pedig amilyen dugóba kerültem azt hittem nem érek ide időben. Majd percekkel később meglátok egy alacsony lányt, szőke loknikkal felém tipegni. Az első reakcióm, hogy magamhoz vonom, annyira hiányzott. Remélem újból azok a régi barátok leszünk, akik csak rá néznek a másikra már tudják mire gondol, és minden poénos dolgokban együtt vannak benne.
-Hihetetlen, hogy a szüleid elengedtek egy másik földrészre... ráadásul hozzánk lakni,- pillantok végig rajta elismerően,- el kell mesélned, hogy a fenébe sikerült ezt véghez vinned,- kacsintok rá vidáman. Majd újból végig nézek rajta, amikor utoljára láttam még kislány volt, csak a hosszú, méz színű fürtjei vannak meg, de egy fiatal, felnőtt nővé érett.
-Hát... megnőttünk,- nevetek fel, ami igazság is volt. A hadi szállásra csak enyhén mosolyog, ha tudná, hogy ez csak félig volt vicc a részemről. Én már csak egy diktátor és egy megrögzött parancsnok mellett élek, akik egy hímnemű egyedet sem akarnak a közelembe engedni. Kivéve azokat akikkel szaporodnom kéne szerintük, de hát tegnap sikerült megmutatnom, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint hiszik.
-Rendben,- indulok utána, hogy megkeressük a csomagját, egy piros csomag elég biztosan feltűnik a legtöbb sötét és szürke színű bőröndök között.
-Alig várom, a shopingolás az egyik kedvenc idő töltésem,- emelem le amikor megtalálom a bőröndöt,- majd én cipelem, te biztos elfáradtál,- mosolygok rá, és elindulok a kijárat felé a bőröndöt magam után húzva. - És csinálunk majd egy csomó programot, megmutatom New York éjszakai részét,- vigyorgok rá ahogyan elindulok a tűz piros sport autóm felé a parkolóban.

~      ~ ★ ~

Úgy örülök, hogy végre itt lehetek New Yorkban. Egy hónappal ezelőtt, amikor először vetettem fel az ötletet a szüleimnek, még elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha eljön ez a nap. Annyira ellene voltak, mintha azt mondtam volna, hogy egy bérgyilkos szeretője leszek és családot alapítok vele. Ami nem szerepel a terveim között, hacsak Marco esetleg nem az. De ebben kételkedem. Akkoriban nem tűnt olyannak, mint akinek piszkos ügyletei lennének. Persze tévedhetek is. Viszont ő csak az egyik ok, amiért a városba jöttem. Bár ő a legnyomosabb mind közül. Másrészről viszont szeretném megvalósítani az álmom és világhírű táncosnő szeretnék lenni. Egészen kisgyerekkorom óta fontos szerepet tölt be az életemben, a tánc. Amikor a színpadon vagyok, olyan mintha egy madár lennék, akinek pont akkor nyitották ki a kalitkája ajtaját és végre szabad lehet. Pontosan ilyen felszabadító érzés nekem is. Mintha a zene vinne magával, én pedig valóban szárnyra kapnék. Aki nem élt át a hasonlót, az persze nem tudhatja, hogy ez milyen érzés. De nekem a világot jelenti a tánc. Ezért sem volt sosem kérdés számomra az, hogy mivel is szeretnék majd a jövőben foglalkozni. Már kis iskolásként is tudtam, hogy gimi után táncművészeti egyetemre szeretnék jelentkezni. Ahova azonnal fel is vettek. Szép is lett volna, ha nem. Hiszen már gyerekkoromtól kezdve indultam versenyeken is, hol egyéniben, hol csapatban, de nem kevés díjjal tértem róluk haza. Szóval alig várom már, hogy a NYU-n is bizonyíthassak és megmutassam mire vagyok képes. Biztos, hogy itt is hamar a legjobbak között fogom találni magam. Bár talán jobb lett volna, ha a Juilliardra jelentkezem. Nem is tudom, hogy miért nem oda adtam be a felvételi lapom. De most már mindegy. Végül is lényegtelen, hogy hol végzek a fontos, hogy utána hol tudok majd elhelyezkedni.
Ezekkel a gondolatokkal szállok le a gépről és indulok el az épület felé. Ahogy észreveszem Liát mosoly szalad az arcomra.
-Ne is mondd - ha neki hihetetlen, hát mit mondjak én?
-Én még most sem hiszem el - mosolygok és ingatom a fejem.
-Igazából nem is tudom. Nem is rajtam múlt, de apunak sikerült valahogy meggyőznie anyut. Én pedig inkább rá se kérdeztem, hogy mivel, csak örültem, hogy sikerült elfogadtatni vele is. Nem akartam, hogy esetleg meggondolja magát - jobbnak láttam nem fírtatni. A lényeg, hogy most itt vagyok és már nem igazán tudnak semmibe se beleszólni. Azt hiszem sokkal jobb lesz így, felügyelet nélkül. Azt és úgy csinálok, ahogyan csak szeretném. Nem mintha nem szeretném a szüleim, de néha már megfojt a sok aggódásuk. Jó egy kicsit nélkülük.
-Köszi - örülök, hogy Lia felajánlotta, hogy viszi a bőröndöm, az utazás valóban kimerített.
-Fáradt és farkas éhes - ahogy kimondom a hasam is megkordul, jelezve, hogy tényleg jó lenne valamit már bekapni.
-Egy jó bulira mindig vevő vagyok - meg bármi másra is. Csak legyen benne kellő izgalom.
-De jó verda – nekem sosem volt még saját autóm, de mindig is a motorokat részesítettem előnyben. Most is jó lenne egyet beszerezni, de ahhoz először pénz is kellene.

Szegény Chiara szerintem elég nagy tévedésben van most. Ha azt hiszi, hogy a szülői szigor elől meg tudott menekülni, hogy így azt csinálhat amit akarhat, hát akkor hamar ráébred, hogy ez nem így lesz. Hiszen én már csak tudom. Egész életemben ezzel a problémával küzdöttem. És igen, elég nehéz normális fiatalok életét élni egy nem normális közegben. A pasikról már ne is beszéljünk. Nem sok próbálkozásom lehetett ezzel kapcsolatban. Ami azt illeti egy kezemen megtudom számolni, hogy mennyi. Példának okáért ott van az általános iskolából ismert szőke, fürtökkel rendelkező Patrick. Bár vele körül belül az iskola hátsó udvarának egyik bükkfáig jutottunk, Enzo olyan hamar letörte a srác lelkesedését az irányomba. És ez így ment sorra, minden alkalommal, amikor egy hímnemű egyed akár csak rám pillantott volna. Könnyen elintézte a dolgot, mert vagy csúnyán nézett a fiúkra, vagy megfenyegette őket, és ha ez nem vált be... akkor nemes egyszerűséggel megverte őket. Azzal nyugtatta mindig saját magát... na meg ha a fülembe jutott akkor engem is, hogy jobban jártak vele, mint az apámmal. Habár ezzel engem sosem nyugtatott meg, abban igaza volt, hogy jobban jártak. Tizenhat éves lehetettem, amikor először találkoztam Kieran-al. Egy véletlennek volt köszönhető. A suliban elhíresült, hogy túlságosan fenn hordom az orrom, és nem mindenkivel állok szóba, randizni meg senkivel sem. Ez nem egészen volt így, mert én randiztam volna, ha apám, vagy unokatestvérem hagyott volna. Volt egy srác, akivel viszont nem akartam. De ő nehezen fogadta el a visszautasítást. Én próbáltam finom lenni, gondoltam már rá, hogy Enzo segítségét kellene kérnem a dologgal kapcsolatban. De az az igazság, hogy nem volt jó ötlet, tudtam, hogy végződne a dolog. Elvégre, azok is jól megjárták akik kedvesek voltak velem, hát ez a srác... lehet a kórházban kötne ki. Akkor délután is a nyomomban lihegett, én meg próbáltam finom lenni vele. De az agyamra kezdett menni, és nem igazán tartozik az erényeim közé a türelem. Ha hagytam volna, hogy Enzo megtanítson verekedni, már tuti alkalmaztam volna valami klassz ütést. De hát túl makacs vagyok...
-Jajj, már Szöszikém, néha leszállhatsz a pórnép közé és..- kapja el a kezem és ránt magához,- na jó, te seggfej, próbáltam szépen elmondani, hogy nem azért nem akarok randizni mert nem tartalak méltónak magamhoz,- ami mondjuk igaz, de most lényegtelen...- hanem mert egy igazi seggfej vagy, aki nem képes megérteni, ha egy lány nemet, mond. És ha nem veszed le a kezed rólam, a csizmám sarkát beépítem a hátsódba,- próbáltam keménynek, veszélyesnek tűnni, mint a Cosa Nostra Donjának egyetlen lánya, de hát ő sokkal magasabb, és izmosabb tőlem, így nem sok eséllyel ijedt meg tőlem,- Lia, bájos vagy és szexi, de...- nem bírta befejezni mert egy ismeretlen magas, minden bizonnyal idősebb srác a nyakánál fogva rángatta le rólam,- a hölgy azt mondta, hogy nem, és ha nem húzol el, megtanulod a szó értelmét,- ha én keménykedem, kiröhögnek, de ha egy pasi megijednek....
-Jól vagy,- néz végig rajtam, mire hálásan bólintok, majd a bemutatkozást követően, hamar rájövök, hogy sorstársról van szó. Ő is egy maffia örököse, csak ő ír. Azóta valahogy össze barátkoztunk, és a legjobb barátom lett. Hiába idősebb, de közelebb áll hozzám, mint a legtöbb barátnőm, akik nem tudják az igazat rólam. Ami fárasztó, mert csak jó buli lehetőséget látnak bennem. De Kieran nem, még a csókolózást is rajta gyakoroltam piásan egy buliban. De vele nem beszélhetek úgy pasikról, mint egy lánnyal, és néha elrángattam shoppingolni, azért nem kérhetem ki a csipkés francia bugyiról a véleményét. Mert csak a perverz, pasi véleményt hallgathatom, így amikor meghallottam, hogy Kiki nálunk lakik, annyira megörültem. Előre láttam milyen jókat szórakozunk majd, már amikor az apám, vagy Enzo nem fog bele rondítani a dologba. Egyenlőre nem foglalkoztam semmivel sem, csak az örömmel, hogy gyerekkori legjobb barátnőmet viszont láthatom, aki nálunk fog lakni. Mint egy örökké tartó pizsi-buli.... nem mintha nem nőttünk volna ki ebből, de attól még jó buli lesz.
-Igazából,- vigyorgok még mindig rá,- szerintem nem is fontos már. A lényeg, hogy itt vagy, és sikerült elérned, az mindegy, hogyan vagy miért, a végeredmény a fontos,- kacsintok rá játékosan. -nos igen, az könnyen előfordulhatott volna, ismerve a nagynénémet. Nem tartott lelki förccsöt rólam vagy az apámról?- kíváncsian pillantok ibolya színű lélektükreibe. Valóban érdekelne, hogy tényleg történt-e ilyen dolog. Azon is csodálkozok, hogy nem adott a kezébe Bibliát. Nem mintha nálunk nem lenne, ami családunk elég vallásos, vérbeli olaszként. Vicces, mi? A család fontos, de ha úgy alakul gond nélkül szegjük meg a törvényt, aztán beülünk a gyóntatószékbe, és meggyónjuk bűneinket, mintha ezzel minden rendben volna. De csak a családhoz tartozó papnak, aki szigorúan tudja a titkaink, és kizárólag olasz. Bonyolult helyzet, és értelmetlen, ha engem kérdez valaki, de engem úgy se kérdeznek sohasem....
-Szívesen,- mosolygok rá újból,- apámra nem ért felkészülni lélekben. Ha a te szüleid kemények, akkor nem tudod milyen az én apám,- mondom neki komolyan ahogy berakom a bőröndjét a kocsiba és nyitom ki előtte vigyorogva az ajtót,- Hölgyem, parancsoljon,- még játékosan meg is hajlok előtte még mindig vigyorogva,- Nos, először hazamegyünk, Natalina paradicsomos tésztát készített, és délután, ha gondolod elviszlek a kedvenc boltjaimba, aztán este vacsizhatunk Enzo-nál.- vágok egy fintort ahogy beülök mellé,- sőt szerintem el is várja, megsértődne, ha nem így tennénk. És nem akarod, hogy Vincenzo Caselli megsértődjön,- nevetek fel hangosan, ahogy bekapcsolom a rádiót. -Köszönöm, elég sokat kellett könyörögnöm érte,- emlékszem milyen háborút kellett vívnom ezért is, majd elindulok. Egy óra múlva már a lépcsőház előtt parkolok, és aggódva fordulok kuzinomhoz.
-Kiki, apám akármit is mond, kérlek ne foglalkozz a parancsoló stílusával, elég nehéz vele, de melletted leszek,- fontosnak tartottam ezt elmondani neki, mielőtt kiszállunk és elindulunk a háborús övezetbe, amivé alakítottam a légkört tegnap este.  

~      ~ ★ ~