Nevetségesnek éreztem magam az edzőcipőben, a cicanadrágban meg a magasnyakú pulcsimban melyek mindegyike korom fekete. Mint valami béna nindzsa, aki most készül élete első akciójára. Abból a szempontból, hogy be akarunk lopózni Brettel egy hullaházba, ez még igaz is. Ilyen mélyre még soha nem süllyedtem, de miután Brett informált, hogy a tudomására került, hogy egy holttestnél épp olyan sérülések okozták a halált, mint a nyomozásom áldozatánál, valamint a kaliber is megegyezik, csak épp a jegyzőkönyvbe nem ezt írták, muszáj voltam megpróbálni megnézni a saját szememmel is. A hamvasztást viszont már betervezték a következő napra, ami pláne nagyon gyanús. Az egész ügy bűzlik. Szó szerint. -Biztos vagy benne, hogy most lesz váltás? -kérdezem suttogva Brettet az egyik bokor tövénél hasalva, miközben a lazán pöfékelő puhos őrt figyelem, aki tőlünk körülbelül húsz méterre ácsorog és fogalma sincs róla, hogy bárki is figyelheti. Már csak azért is gondolom, hogy így sejti, mert az imént engedett el egy galambot és itt nem a tollas-félére gondolok. -Ez egyszerűen nevetséges. Ha lebukunk, a főnököm tuti, hogy szétrúgja a seggem. - sóhajtok egyet fáradtan, majd Brettre pillantva elmosolyodok. Legalább olyan hülyén néz ki, mint ahogy saját magamat elképzelem. Igazából most még egész jó buli ez a kommandósdi. Egy pillanatra a Bad Boys című film második része jut eszembe, aztán megpróbálok arra koncentrálni, hogy mi is a "jó fiúk" vagyunk, csak épp nem volt időm engedélyekre várni, mert a hullát el fogják égetni és akkor bukta van. Így viszont, ha bizonyosságot szerzünk afelől, hogy a hullának köze lehet az ügyemhez, akkor még időben közbe léphetünk. -Honnan is kaptad ezt a fülest? Vagy magadtól puhatoltad ki? - fordulok kíváncsian Brett felé, hiszen, hamár van bőven időnk még, addig akár át is beszélhetjük a dolgokat. Néha jól esik olyasvalakivel dumálni, aki a családi dolgaimmal is tisztában van, nem beszélve a Cole ügyről, hiszen arról Brett is tud, ahogy arról is, hogy hamarosan szabadul. A bátyámat inkább nem is idegesítem ezzel, mert már így is kellőképpen aggódik értem, épp elég, hogy Brettel tudok erről dumálni.
A terv borzasztó egyszerű volt, ráadásul számtalanszor kellett már bejátszanom hasonlót egy-egy sztori kedvéért korábban is, éppen ezért nem is paráztam a dologtól annyira. Ráadásul, ha már egyszer az ember uncsija nyomozó, ugyan mi baj történhetne? Még, ha le is bukunk, akkor is sikerül kidumálnunk magunkat valahogy, nem? Bár ez a veszély aligha fenyegethet minket, amíg Stan vagy Pan van szolgálatban. - Teljesen biztos. Fél egykor teltkarcsú barátunk átadja a műszakot az éjszakai őrnek, akkor pedig belóghatunk. – bólintottam, miközben egyetlen pillanatra sem vettem le a tekintetemet az előttünk tornyosuló pasiról. Meglehetősen fura fazonnak tűnik, tipikusan annak a fajtának, aki annak idején Starskyn és Hutchon szocializálódott, illetve a jó öreg Magnumon – talán emiatt az az idióta bajusz? – nőt pedig maximum a playboy magazin lapjain láthatott meztelenül. Néhányszor már volt szerencsém hozzá, mikor nappal, abszolút legálisan kellett ide látogatnom. Olyankor többnyire a pult mögött nézett valami idióta zsarus műsort vagy a bejárat mellett feszített, felöltve a létező legkomolyanvehetetlenebb fenyegető testtartást, hogy jelezze, ő miatta van az épületben csak rend és fegyelem. Egyébként egészen biztosan rendes pasas a maga furcsaságaival. - Ó haver… - fintorodtam el, tekintetemet pedig az ég felé emeltem, mikor barátunk kihasználva vélt magányát, szellentett egyet. Persze kiakadásomnak igyekeztem minél halkabban hangot adni, nehogy a végén emiatt boruljon minden, de azért lássuk be, ez azért tényleg meglehetősen komikus egy helyzet így. Egyáltalán mi a fenét keresek én itt? Már megint hogyan csöppentem ilyen lehetetlen ügybe? Egyszerű, már megint nem voltam képes befogni a számat! Mert nekem muszáj volt beszámolnom Erinnek arról, amit néhány órával korábban egy informátoromtól sikerült megtudnom, ő pedig azonnal lázas agyalásba kezdett, hogy minél előbb kideríthesse, valóban összefügghet-e a két halott és a két ügy egymással. Tanulság, ne járasd a szád egy nyomozó előtt, főleg ne, ha az a rokonod, különben csakhamar egy bokor tövében gubbasztva találhatod magad, éjnek évadján, egy idióta fekete garbóban, farmerban és sprintre alkalmas sportcipőben, ahelyett, hogy épp otthon aludnál vagy egy bárban iszogatnál munka után a legjobb barátaiddal. Persze tegyük hozzá, nem önzetlen családi segítségnyújtásról van ám szó, Erin ugyanis cserébe az infóimért és azért, mert itt lapítok vele, megígérte, hogy én számolhatok majd be az ügyről, megad hozzá minden szükséges anyagot, sőt talán még egy interjút is, ha úgy alakul… - Nem fogunk lebukni, és a seggednek sem lesz semmi baja. Egyébként mond csak, nem szedtél fel egy kicsit mostanában nyomozó? Lehet, hogy vissza kellene venned a fánkokból… - hecceltem egy picit, gondolván, hogy ezzel talán sikerül oldanom egy kicsit a hangulatot és nem lesz annyira feszült amiatt, hogy „tilosban járunk”. Különben sem én volnék, ha nem tartogatnék számára néhány kedves szót, elvégre épp ettől szép a kapcsolatunk, kölcsönösen osztjuk egymást időről-időre. - Tudhatnád, hogy sosem fedem fel a forrásaimat, tiltja az újságírók etikai kódexe. – s bár jómagam meglehetősen notórius szabályszegő hírében állok, ezt az egyet sosem hágom át. Védem az informátoraimat, amennyire csak tudom, hiszen nem csak az állásuk és ezáltal a megélhetésük, de sokuknak még az élete is veszélybe kerülne, a családjukéról nem is beszélve, ha egyszer eljárna valahol a szám és kiderülne, hogy segítettek nekem egy-egy sztorinál. Jelen esetben Juan, a korboncnok mellett tanuló gyakornok kerülne hatalmas pácba, ha kiderülne, hogy infókat szivárogtatott ki nekem, az egyik hozzájuk kerülő testről, vagy arról, hogyan szoktak műszakot váltani a munkahelyén az őrök. - Már csak három perc… - pillantottam az órámra, ám mielőtt még befejezhettem volna a gondolatmenetemet, az őr mobilja egyszer csak megszólalt, a levegőben pedig felharsant a Bűnvadászok film zenéje. Feljegyzés magamnak… mondtam én, hogy fura a pasas! Gyorsan még lejjebb buktam, miközben próbáltam hallgatódzni, miről lehet szó. - Ne szopass haver, ez a hónapban már a harmadik eset! Mi a francért nem dobod már ki azt a korcsot a kéródból?... Megértem, hogy a nagyanyád kutyája, de akkor is… Jó, persze, tartom a hátam, ahogy szoktam. Mikor érsz ide?... Még fél óra??? Ó cseszd meg… Ezért még sokkal tartozol! – ezzel bontotta a vonalat, mérgesen elnyomta a cigijét és visszament az épületbe, jó alaposan bevágva maga után az ajtót. - Remélem nincs programod estére Rin, mert a jelek szerint még itt leszünk egy darabig. – sóhajtottam a lányra pillantva. Ilyen az, amikor az univerzum úgy dönt, hogy alaposan kibabrál velünk. Pedig a dolog tényleg egyszerű volt. Ha minden a tervek szerint megy, akkor fél egykor megjött volna a váltás, gyorsan letudták volna a formaságokat, utána pedig az új őrnek be kellett volna járnia az egész épületet, hogy ellenőrizze, minden rendben van. Ez az őrjárat nagyjából húsz percet vesz igénybe, amit az épület túlsó szárnyában kezd és onnan halad visszafelé, ez pedig nekünk pont kapóra jön ahhoz, hogy besurranjunk, megnézzük a testet és kijussunk, mielőtt még elérne hozzánk. - Ha már így ráérünk, mond csak, hallottál a legutóbbi beszélgetésünk óta valamit Cole felől? – persze tudom, nem épp ez a legkedvesebb témája, viszont a férfit hamarosan kiengedik, nekünk pedig addigra jó lenne kitalálni, mit is lépjünk, ha beüt a krach.
Hiába hűvös az este és hiába hasalok épp a füvön egy kicseszett bokor oltalmában, úgy izzadok, mint a ló. Az adrenalin bőszen dolgozik bennem, még akkor is, ha amúgy hozzá kellett volna már szoknom a gázos helyzetekhez. Azokhoz hozzá is szoktam valamennyire, de amikor a másik oldalon kell álljak és betörőt kell alakítanom, kissé kisodródok a komfortzónámból. Nem szeretek szabályt szegni, de azt már megtanultam rég, hogy néha nincs más választásunk, ha valóban a munkánkat akarjuk végezni, mert bizony a bürokrácia úgy le tudja lassítani a dolgokat, hogy mire az ember elindulhatna a megfelelő irányba, már rég kihűlt a forró nyom. Az egyetlen "apróság", ami valamennyire megnyugtat az az, hogy Brett, a kedvenc kuzinom itt hasal mellettem és, ha valamiben, hát abban tutira biztos lehetek, hogy ő sosem árulna el. Ha balul is sülne el ez az egész nindzsa-akció, sosem köpne be - ahogy én sem őt-, mert inkább addig halandzsázna, amíg lyukat nem beszélne az illetékesek hasába. Igen. Brett azon kevesek egyike, akikben sosem volt okom kételkedni és, akiben tökéletesen megbízom. -Nem tudom mi ütött belém, amikor bele mentem ebbe a hülyeségbe.- csóválom a fejem, de neheztelés helyett inkább egy mosoly látszódik az arcomon, mert valahol mélyen valójában tökre élvezem ezt az egészet. Kicsit olyan, mintha újra gyerek lennék, mert akkoriban valahányszor összekerült a család egy ebédre vagy grillezésre, késő éjjel az volt a legjobb szórakozásunk, hogy a felnőttek közelébe lopóztunk és hallgatóztunk, miközben ők azt hitték, hogy már régen alszunk. Akkor mondjuk velünk volt a bátyám is, de most csak nem hívhattam fel, hogy "hé, nincs kedved éjjel betörni egy hullaházba? Jó buli lesz, mint a régi szép időkben!", mert valószínűleg megkérdezte volna, hogy mit vettem be és, hogy hol vettem. Kis híján elnevetem magam, ahogy az őr durrant egyet, de végül inkább a kézfejemre harapok és némán engedek utat a kitörő kacajomnak. Egyébként meg mi vagyunk a rohadékok, hiszen szerencsétlen pacák meg van róla győződve, hogy nyugodtan eregethet, mert tök egyedül van. Mi meg itt kukkolunk... Ahogy a félelmeimnek hangot adok, Brett igyekszik megnyugtatni, hogy a hátsómnak nem lesz baja, ám ezzel egy időben fel is húz elég rendesen, amikor afelől érdeklődik, hogy nem-e híztam. Mi a fene? -Brett. Te meg akarsz halni? Volt már olyan ügyem, ahol a nő azért lőtte le a férjét, mert az folyton piszkálta a súlya miatt, szóval gondolkozz, mielőtt beszélsz! - emelem felé fenyegetőn a mutatóujjamat, de a mosoly most is ott bujkál a szám szegletében. Nem szokásom ilyesmin fenn akadni, de szerintem a férfi nem elvárja tőlünk, hogy ez fájó pont legyen. Soha nem kellett a súlyom miatt aggódnom, ráadásul jó pár éve edzek is, úgyhogy nem is érdekel, mit eszek vagy mit nem. Sokszor örülök, ha találok otthon valami ehetőt egyáltalán. -Különben is. Te vagy az kettőnk közül, aki annyit eszik, ami egy seregnek is elég lenne. Inkább neked kellene vigyázni, nehogy pocakot növessz. - lököm vállba a vállammal finoman, majd pillantásom ismét a kedvenc őrünk felé terelem, de ahogy szóba kerül a forrás, ismét Brett felé sandítok. Mosolyogva bólintok egyet a szavai hallatán hiszen teljesen érthető, hogy miért nem beszél az informátorról. -Naná, hogy tudom. Épp én ne tudnám? Csak érdekelt, hogy létező személy-e a tag, vagy szimplán szívatsz azzal, hogy itt hasaltatsz az éjszaka közepén. -kuncogok halkan, ügyelve arra, hogy ne buktassam le magunkat, majd a figyelmemet egy előttem lévő fűcsomónak szentelem, mert már unalmamban nem tudom mit nézzek. Az őr nem egy kellemes látvány, gondolataim pedig az informátorok felé cikáznak. Én se beszélnék és nem is vártam volna el tőle, csak biztos akartam lenni benne, hogy nem a sarki kenyerestől van az infó. Ha jobban végig gondolnám a dolgokat, nem lenne nehéz kisilabizálni, honnan tudhat az illető ezekről a dolgokról. Biztosan itt melózik, tehát vagy boncmester, vagy annak valamelyik segédje vagy egy őr, netán egy hullaszállító... Oké, végül is elég sokan szóba jöhetnek. -Kezdek nagyon elgémberedni. Telhetne gyorsabban is az a három perc. -sóhajtok egyet kelletlenül, majd az őr felé pillantok, mivel megcsörren a mobilja. A beszélgetés hallatán cseppet sem lesz jobb kedvem, hiszen kiderül, hogy még tovább kell ott hasalnunk, ami már kezd egész unalmas lenni. Hiába parázok, azért várom, hogy legyen egy kis akció végre. -Ahh, basszus. Pedig, annyira vár haza a... Ja. Nem vár senki, szóval tökre ráérek. Maximum reggel olyan leszek, mint egy zombi. -húzom el kissé a számat, de nem a zombi külső miatt. Inkább azt tartom gáznak, hogy otthon senki se vár. Még akkor is, ha néha meg kifejezetten élvezem. Legalább nem kapom meg senkitől azt, hogy már megint egész éjjel dolgoztam. De, hogy ennek kapcsán miért jut eszembe Cole, arról fogalmam sincs, és azt se tudom, Brett hogyan tud olvasni a gondolataimban, hiszen pillanatokkal később épp Róla kérdez. -Nem. Őszintén szólva nem is néztem utána már jó pár éve. Próbáltam inkább megfeledkezni az egészről, de minél közelebb a szabadulás dátuma annál többször álmodok róla. Már az őrületbe kerget. -sóhajtok egyet fáradtan, mert bár akadnak elég kellemes álmaim is vele kapcsolatban, azért a vége általában mégis az, hogy épp készül megfojtani.-Újra meg újra arra gondolok, hogy talán nem úgy kellett volna csinálnom. Talán, előbb beszélhettem volna vele, mielőtt hívtam volna a zsarukat. - vallom be őszintén Brettnek, hiszen igazság szerint, már akkor megbántam, amikor Colet elvitték megbilincselve, de akkor már mindegy volt. Túl hirtelen reagáltam le az egészet. Pánikoltam és dühös voltam, pedig kérdőre vonhattam volna. Vajon, akkor máshol lennék most? Minden esetre borzasztó nagy segítség számomra, hogy Brettel őszintén beszélhetek erről.
Olyan mély döbbenetet sikerült az arcomra varázsolnom néhány röpke pillanat leforgása alatt, hogy azt még maga a jó öreg Leonardo DiCaprio is megirigyelhette volna, arról már nem is beszélve, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy ezzel simán lenyúlhattam volna tőle azt a nagy nehezen összeszenvedett Oscarját is. - Hogy mi üthetett beléd, mikor belementél ebbe a hülyeségbe? Drága nyomozó, hagy emlékeztesselek, mert a jelek szerint, ha nincs róla akta, könnyedén felejtesz. Ez az egész hülyeség a te ötleted volt! Én mindössze elkotyogtam neked egy fülest, amit kaptam egy informátoromtól, te pedig szinte rögtön átmentél Lara Croftba, és már azon agyaltál, hogyan juthatnánk be ide minél hamarabb. Cseppet sem foglalkoztál azzal, hogy szerencsétlen, nem mellesleg rendkívül törvénytisztelő unokatestvéredet miféle pácba rángatod ezzel, vagy, hogy talán épp randija lenne, ha nem épp keményen dolgozik a betevő falatért, nem kisasszony, te csak mentél a fejed után! Visszaéltél a jelvényeddel és a hatalmaddal, tudd meg! – mindezt olyan természetesen előadva, hogy kis híján még saját magamat is sikerült meggyőznöm arról, hogy tulajdonképpen nem vagyok más, mint egy szegény, ártatlan áldozat, akit akarata ellenére citáltak ide éjnek évadján, és aki magától soha, de soha nem vetemedett volna efféle őrültségre. Nem sokáig tudtam azonban fenntartani ezt az álarcot, másodpercekkel később ugyanis újra a képemre kúszott egy sunyi kis vigyor, sőt, hogy tetézzem még nyelvet is nyújtottam rá. - Ne agyald túl Rin, még két-három ilyen és már rutinból fogod nyomni, mint én, sőt, keresni fogod az újabb és újabb alkalmakat. – cukkoltam, közben azért magamban hálát adtam érte, hogy az élet ilyen jófej uncsival áldott meg, akivel bármikor bátran őszinte lehetek és akivel képesek vagyunk együtt is dolgozni, mert azért lássuk be, velem igazán nem egyszerű az élet. Laney aztán mesélhetne. Próbáltam egy kicsit Erin figyelmét elterelni a lebukástól való félelméről és arról, hogy vajon mit szólna a főnöke, ha megtudná, hogy az egyik legjobb nyomozója, ha nem a legjobb, éjszaka azzal mulatja az időt, hogy a firkász unokaöccsével készül betörni a hullaházba, hogy ott bizonyítékok után kutathasson egy olyan ügyben, amiben egyértelműen valami simli van. Persze nem is rólam lett volna szó, ha ezt nem sajátságos módszerekkel igyekszem véghez vinni, ám a lényegen úgy érzem ez mit sem változtat. Bejött. - Először is, nem, nem akarok meghalni, úgy érzem nagy kár lenne értem. A világ, na jó ne legyek már ennyire nagyképű… szóval Amerika képtelen lenne feldolgozni a hiányomat, ne akarjuk hát szegény embereket efféle szörnyűségnek kitenni. Rémes belegondolni abba a rengeteg tömeges öngyilkosságba és depresszióba, ami a halálom miatt történne… - egy perc néma csend a létező legegyüttérzőbb tekintettel. - Másodszor, nem is eszem olyan sokat. Tájékoztatásodul közlöm, hogy nem fogok pocakot növeszteni, mivel vegetáriánus vagyok, ezen kívül a gyors kajákat is kerülöm amennyire csak tudom… leszámítva azt a néhány esetet, továbbá pedig rendszeresen edzek és mozgok, szóval nincs ok az aggodalomra. Egészséges férfiember vagyok, normális igényekkel. – arról már nem is beszélve, hogy a kamera így is kövérít, a főnököm pedig élve megnyúzna, ha a csatorna húzó arca elhagyná magát. Kis híján felnevettem, mikor vállba bökött, de még idejében sikerült lenyelnem, mielőtt még kedvenc biztonságis barátunk lebuktatott volna minket. Úgy tűnt, Erin már ismer annyira, hogy felesleges is lenne faggatnia a forrásomról, mivel nincs az a pénz sem az a fenyegetés, aminek a hatására kiadnám, ám mikor azzal jött, hogy biztosra akart menni, hogy nem csak szivatom ezzel az egésszel, egyszeriben elkomorult az arcom. - Pedig már majdnem összejött. A francba. – ráztam meg a fejemet lemondóan, aztán úgy csináltam, mintha csak a fülesem most is bent lenne, épp, mint a riportok alatt, amin keresztül a stúdió utasításait hallom. - Gyerekek lebuktunk. Szóljatok a kapitánynak is, hogy ez nem jött össze. – ezzel visszafordultam Erin felé. - Az a helyzet, hogy tényleg szivatás volt, új műsorral készülünk a csatornára és gondoltuk lehetsz az első áldozat. A főnököd javasolt. Abban a fában van eldugva az egyik kamera, az utca másik oldalán parkoló autóban pedig a másik. Még fingós barátunk is be volt építve a tervbe, amin te ilyen hamar átláttál. Gratulálok nyomozó, te egy lángész vagy! – ám sokáig már nem cukkolhattam, mivel az őr telefonja nemsokkal később váratlanul megszólalt, az érkezett hírek pedig felborították az eddigi terveinket. Legalábbis részben. Tettetett felháborodással néztem végig, ahogy a pasas bevágja maga után az ajtót, Erin pedig viszonylag hamar túl lendül azon, hogy még legalább fél órát itt kell rostokolnunk. - Te ezt ilyen könnyedén veszed? Hát én menten agyvérzést kapok! Hát mi ez itt? Hol a munkamorál? Ha kövér barátunk nem nyomja fel ezt a trehány alakot, akkor majd én fogom. Hát az ember már be se törhet valahova rendesen, még ebben is feltartják? – a hatás kedvéért még az öklömet is megráztam az épület irányába, ám aztán ismét hasra vetettem magam, nehogy valaki más, mondjuk egy szomszéd vagy ilyesmi észre vegyen. - Már úgy érted, hogy lesz valamiféle változás az alaphoz képest? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian, ám aztán sietve az arcom elé emeletem a kezemet, hátha orrba találna vágni a megjegyzésemért. - Nyugi, csak vicceltem. Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy akkor holnap te leszel a környék legdögösebb zombija. Na, de én mit szóljak? Már megint a sminkeseknek kell majd csodát tennie a táskáimmal… - fájdalmasan sóhajtottam. Persze a csajok odabent már hozzá vannak szokva a karikás szemeimhez, nagyjából sejtik, hogy mivel töltöm az éjszakáimat, így pillanatok alatt segítenek a problémán némi alapozóval, vagy mivel, és a nézők máris a tökéletes ént láthatják a televízióban. Isten áldja a sminkeseket! - Talán jobb lenne, ha valaki mégis a pasas körmére nézne, mielőtt még szabad lábra kerül, nem gondolod? Ha szeretnéd, van néhány haverom erre-arra, utána járhatok egy kicsit, hogy mi történt vele mostanában, kikkel és mikről társalog, ilyesmi. Lehet, hogy akkor az álmaid is megszűnnének. – bár az is igaz, hogy egy kicsit tartok attól, amit megtudhatunk, hiszen, ha Cole valóban fenyegetést jelent Erinre és erről bizonyságot szereznék, egészen biztos nem volnék csak úgy képes tétlenül végig nézni, hogy bántsa a rokonomat. Félek, hogy elébe mennék a dolgoknak… - Azt tetted, amit abban a helyzetben helyesnek véltél Erin, ezen kár már tovább emésztened magad. Cole becsapott téged, titkolózott előtted, innentől pedig teljesen mindegy, hogy miért tette, neked magadat kellett védened, hiszen könnyedén téged is veszélybe sodorhatott volna. Különben is, ha elé állsz és kérdőre vonod és tegyük fel még igazat is mond neked, képes lettél volna elhinni akár csak egyetlen szavát is azok után, hogy évekig hallgatott és hazudott? Lett volna bármi értelme annak, hogy megpróbálj előtte beszélni vele? Tudott volna olyat mondani, amivel… kidumálja magát előtted?
Ha valami jó dolog van ebben az őrült, dilis estében, az minden bizonnyal az, hogy Brett itt van és a szokásos szóáradatával és stílusával valamiképp lenyugtat. Tisztában vagyok vele, hogy valójában ez tényleg az én ötletem volt, így szavaira az első reakcióm az, hogy halkan kuncogni kezdek. -Lara Croft tök menő! -jegyzem meg csak úgy mellékesen, majd tovább hallgatva mondandóját magasba szöknek szemöldökeim és bólogatni kezdek, míg a szóáradata végére nem ér. -Még jó, hogy nem ügyvédi pályára adtad a fejed, mert ez ritka pocsék védőbeszéd lett volna.- suttogom halkan röhögve.-Először is, már ott bukik a sztori, hogy elkottyantottál nekem egy ilyen infót. Minden jóravaló ember tudja, hogy, ha egy nyomozó szagot fog, akkor ott vége mindennek. Másodszor, te ragaszkodtál hozzá, hogy velem gyere, kis álszentkém. Harmadszor pedig, a törvénytisztelő jelzőt se szívesen használnám veled egy mondatban, de ami igazán abszurd, azaz, hogy most akár randin is lehetnél.- számolok is az ujjaimon, de az utolsó szavaknál értetlenül felpillantok rá. -Mikor is volt az én "szerencsétlen", "törvénytisztelő" unokatestvére utoljára randizni? -teszem fel a kérdést úgy, mintha az éghez szólnék, mert közben tekintetem inkább fölfelé irányítom, mintha onnan várnék őszinte választ. És ő még nyelvet nyújt! Legszívesebben elkapnám és visszatuszkolnám a szájába, hogy több ilyen hülyeséget ne is hallgassak tőle, de persze tudom én, hogy csak a véremet szívja. -Azért jó tudni, hogy lebukás esetén mindent az én nyakamba varrnál. Milyen édes vagy... -bokszolom vállba finoman, apró mosollyal az arcomon. Hát ezért imádom én a kuzinomat és ezért örülök, hogy mellettem van. Elég sokszor javította fel az egyébként pocsék hangulatomat az utóbbi időben, amiért mindig is hálás leszek neki. -Jesszusom, hányszor hallottam már ezt tőled. -sóhajtok fel, ahogy arra kér, hogy ne agyaljam túl, de tény, hogy igaza van. Nem kellene ezen aggódnom, hiszen mi már profik vagyunk. Sima ügy lesz az egész. Bemegyünk, megnézzük azt a hullát, készítek pár képet és már mehetünk is. Ennyi lesz az egész. Tök egyszerű feladat, nem? -Igazad van. Biztosan nemzeti gyásznap lenne belőle. Mondjuk az tény, ha Amerika nem is, én azért nehezen viselném a halálodat, szóval ne is viccelődjünk ezzel. -rázom meg a fejemet komoran, majd az egészséges étkezéséről és az edzéséről szóló érveit hallgatom. Hát persze. Mr. Tökéletes sose fog pocakot növeszteni. -Törődj bele, hogy pár év múlva pocakos leszel. Ez elkerülhetetlen. Szerintem növeszthetnél akkor majd szakállat is, hogy meg legyen az összkép.- morfondírozok tovább, direkt szívatva, hiszen ő is az agyamat húzta az imént. Ennyit megérdemel, de én is tisztában vagyok vele, hogy Brett figyel az egészségére és a külsejére is, és ez így van jól. Mint ahogy az is, hogy lefoglal és szórakoztat engem és saját magát is, nehogy elaludjunk a fűben. Azonnal lecsap a felvetésemre, miszerint ez valami átverős show, majd ennek fényében játsza is a szerepét, én meg jót mosolygok rajta. Még jó, hogy itt van velem, különben már lehet, hogy tényleg elaludtam volna és vígan szunyálnék, elszalasztva ezzel a lehetőséget, hogy megnézzem magamnak azt a hullát. -Nem véletlenül vagyok ám nyomozó, kérem szépen. Azonnal átláttam a helyzetet, hogy ez csak valami megrendezett baromság. Túl egyszerű ez a feladat, pedig a valóságban semmi sem egyszerű. -játszom én is a szerepet, ha már ezzel vagyunk kénytelenek lefoglalni magunkat, ugyanis idő közben kiderül, hogy hasalhatunk még egy jó darabig, amit mondjuk nem is bánok. Addig is van időnk felkészülni erre az őrültségre. Kedvenc humoristám pedig addig is szórakoztathat. -Most mondd meg. Miféle világban élünk?- kuncogok, mikor felháborodik azon, hogy már betörni se lehet olyan könnyen, de én tényleg úgy vagyok vele, hogy egyrészt nem sietek sehova, másrészt pedig annál később kell belekezdenünk ebbe az őrült tervbe. Bár nekem az is magas, miért őriznek ennyire egy hullaházat de, ha valóban az a helyzet, ami, akkor talán érthető. -Lehet, hogy én úgy nézek ki mindig, mint egy zombi, de kíváncsi leszek neked, hogy áll majd a törött orr.- sandítok rà bujkáló mosollyal, majd elgondolkodva az arcára bámulok, mintha megpróbálnám elképzelni az említett orrtöréssel. -Szerintem próbáljuk ki. Lehet, hogy még dobna is egy kicsit az összképen. -kúszik szemtelen mosoly az arcomra, ami aztán a következő téma miatt gyorsan el is tűnik onnan. Kevés emberrel szoktam Coleról beszélni, de Brett éppenséggel pont azok közé tartozik, aki mindenről tud. Sőt. Még többet is, mert míg a szüleim tisztában vannak azzal, mi történt régen, Brett arról is tud, hogy engem azóta is foglalkoztat a dolog. Igazság szerint egyedül ő az, akivel tudok erről az egészről őszintén beszélgetni anélkül, hogy attól félnék, bolondnak tart majd. Épp ezért ő az egyetlen, aki azzal is tisztában van, mennyire rettegek attól a naptól, amikor szabadul. Olyan számomra, akár a végítélet napja, bár titkon remélem, hogy lesz jobb dolga is, mint engem felkutatni. Bár az is lehet, hogy pontosan jól tudja már most is, hogy hol vagyok. Egy börtönben simán kialakíthat az ember hasznos kapcsolatokat. -Nem hiszem, hogy az segítene, de azért köszönöm. Párszor én is ránézettem egy-két ismerőssel, hogy ott van-e még, ahol. Ha az adatbázis nem hazudik, akkor igen és ez épp elég arra, hogy megnyugtasson. Nem azzal van baj, hogy most hol van, hanem azzal, hogy hol lesz, amikor kiengedik. Tudod jól, hogy az utolsó mondata hozzám az volt, hogy meg fog találni. -suttogom megborzongva, amit foghatnék a hűvös éjszakára is, de tudom jól, hogy nem amiatt van. Ő az oka. Felvetem a kétségeimet, miszerint utólag nem vagyok biztos benne, hogy anno jól cselekedtem, de Brett ugyanazokat a kérdéseket veti fel, melyek az én fejemben is folyamatosan visszhangzanak. Valóban, ha elém állt volna magyarázattal, másképp döntöttem volna? -Nem tudom, Brett. Akar hazudott, akár nem, nehéz elhinnem, hogy ami köztünk volt az ne lett volna igazi. Talán, tudott volna magyarázatot adni az egészre és azt hiszem, amennyire szerettem... Talán nem így alakult volna az egész. Nem tudom. De legalább nem érezném úgy, hogy hátba támadtam. Látnod kellett volna az arcát... -sóhajtok gondterhelten, ahogy bevillan előttem a kép, amit azóta se tudok kitörölni az emlékeim közül. A tekintet, ami azelőtt gyengéden és szerelmesen nézett rám, akkor rideg volt, dühös és csalódott. -Szembesítenem kellett volna és, ha túlságosan benne lett volna az ügyben, talán rávehettem volna, hogy másszon ki belőle. Talán, segítettem volna neki. Így viszont, talán csak rosszabb lett az egész. Van, aki megjavul a sitten és van, aki csak még mélyebbre mászik a bűnözés bugyraiba.- ecsetelem tovább a gondolataimat, melyek újabban még jobban foglalkoztatnak, mint az elmúlt tíz évben. Egyszer megfordult az is a fejemben, hogy meglátogatom, de képtelen lettem volna a szemébe nézni.
Kezdőlap
