Ez Aiden első napja a chichago-i egyetemen és igyekszem emlékezetessé tenni azzal, hogy magam viszem be őt, hiszen valakire szüksége lesz, hogy körbe vezesse és megmutassa neki az elengedhetetlen helyeket, ahol mindent elintézhet. Valamint igyekszem közelebb kerülni hozzá és amúgy is az utamba esik a házuk, ahova jelenleg is tartok, kivételesen Sophie nincs velem, megkértem, hogy külön menjen, mivel korán kezdem a munkát és a vacsorán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ők ketten túlságosan is egyszerre mozdulnak és könnyen kialakulhatna most is olyan kapcsolat közöttük, amiből engem túl könnyen utasítanak ki. Ez pedig cseppet sem lenne kifizetődő a jövőre tekintve.
Valószínűleg meglepetésként fogja érni jöttöm, hiszen mindenféle előzetes bejelentés nélkül érkezem meg hozzájuk. Valójában apám sem tud erről a döntésemről, de teljes mértékben szabadkezet adott nekem, főleg, hogy látta mennyire jól kezeltem mindent a náluk adott est után. Az az alkalom volt, mely során bebizonyíthattam, hogy alkalmas leszek egy ilyen feladat megoldására, miszerint közelebb kerüljek Aiden-hez és esetlegesen kiderítsek pár információt. Ne szép dolog, de a cég jövőjének megsemmisülése még annál is csúfabb hatást kelt, ha nem járok sikerrel.
Bár megjelenésem szokatlan lehet majd számára, autóm fekete és fényes csillogása, valamint a Hyundai logó jelenléte annál kevésbé.
Határozottan markolok rá a kormányra, miközben opera hallatszik az a hangfalból, bár én magam nem szívesen hallgatom, de megemlítette még a vacsorán, hogy ő viszont igen. Apró kis trükk, hogy tudja figyelemmel kísérem minden szavát, valamint igyekeztem számomra is a hallgathatóbbat kiválasztani a műfaj követői közül, valamint pontosan tükrözi ismeretem hiányát, hogy a legtriviálisabb szól most, mégpedig A varázsfuvola.
Bele sem gondolok abba a lehetőségbe, hogy nem mellettem, az anyósülésen fog helyet foglalni, miközben megyünk az egyetem felé. Magabiztosan fordulok le a főútról, hogy a hosszú járáson elérjem a más korábban megismert kaput, mely nyitva áll előttem. Egyenesen fordulok a körforgalomnál, körbe, megkerülve a szökőkutat, mely azért este pompásabban ragyogott. Így reggel viszont van lehetőségem jobban szemügyre venni a hatalmas épületet, amely ízlésesen emelkedik a magasba és körbe ölelik a kert tartozékai.
Egyenesen a nagy bejárati ajtó előtt állok meg, leállítom a motort, majd határozott mozdulattal nyitom ki az oldalamon lévő ajtót bal kezemmel, míg másikkal felsegítem a már arcomat keretező fekete, divatos napszemüveget. Mellkasom előtt összefont karral, az autónak támaszkodva állok meg és szemügyre veszek minden apró részletet, a gondosan dolgozó embereket, kik természetesen érdeklődő tekintettel figyelnek. Végül megállapodik szemem a bejárati ajtón és így várom, hogy megjelenjen Aiden.
Gondosan elterveztem előre, hogy ellentmondást nem tűrően fogom tudomására adni, hogy ma velem jön az egyetemre és megértetem vele, hogy valójában így jár a legeslegjobban. Még magamat is meggyőzném, bár nekem nem lenne szükség gardedámra, hogy minden szükségeset elrendezzek, ő viszont elveszettebbnek tűnt legutóbb, mint én vagyok, így talán még inkább belátja igazamat.
Igyekszem ügyelni a beszélgetési témákra is és ha esetlegesen az esti zenés előadása kerülne terítékre, akkor is tudom, hogy nem ragadtathatom el magamat és nem is fogom. Apám is észrevette az akkori kisebb kilengésemet, amiért leteremtett, hogy pontosan ezért nem örült, mikor 16 évesen megjelentem egy hangszerhez, mivel a zene az egyik legjobb fegyver a szív eléréséhez, de biztosítottam, hogy ilyen nem fog többször előfordulni, vagy ha mégis, akkor magam fogom megszüntetni kapcsolatomat ezen szenvedélyemmel. Semmi nem állhat a munkám, a cég, a család és ezzel együtt az én jövőm elébe.
Hamarosan egy másik, szintén fekete, sötétített ablakú autó áll meg a sajátom mögött, melyre felfigyelek és kissé elfordítom fejemet, de nem száll ki belőle senki sem, a motor viszont zúgva beszél tovább. Majd az ajtó is nyílik és megpillantom, ahogy Aiden lép ki mögüle, mire eltolom magamat az autótól és teszek felé pár lépést.
-Szervusz-köszöntöm és ha közelebb érünk egymáshoz kezet is nyújtok neki, hogy végezzek az illedelmes és fontos köszöntéssel.-Remélem nem érint tolakodásként, ha ma én magam viszlek el az egyetemre-válaszolok, mindennemű érzelem nélkül és a szemüveg mögül őt figyelve próbálok rájönni, vajon miként hat rá ez az eltervelt művelet.-Végtére is, az első napodon előnyödre válhat, ha valaki, ki jártasabb, vezet körbe és nem egyszál magadban bolyongsz-adok további indoklást ittlétem okáról és kihúzott háttal, most is épp olyan elegánsan és szintúgy drága öltözékben állok előtte, mint, amiben már láthatott, bár a márka más. A különleges alkalmakra anyám, még előkelőbb ruhákkal szokott felkészülni, egy egyetemi nap nem éppen számít annak.

Arra azért nem számítottam, hogy külön sofőrre van szüksége, aki az egyetemre szállítja, majd vissza az otthonába. Vagy nagyon féltik, vagy nem bíznak meg benne, hogy valóban arra megy és azt teszi, amire utasították, vagy, amit ő maga mond. Halványan felhúzom szemöldökömet, mikor látom kinyílni a vezetőülés felöli ajtót, de csak éppen hogy sikerül megszemlélnem ezt a jelenetet, mert már csukódik is vissza. Távolról nem látható ez a kis mozdulatom, ha így lenne, nem is engedtem volna meg magamnak. Lehet, a sofőr, nem csak az autó vezetésével szolgál, hanem testőre is az utasnak és valószínűleg nemtetszését kívánta volna tudomásomra adni, de ez most mégis elmaradt, helyette Aiden-t pillantom meg a jármű hátulsó feléből kilépni.
Komoly és határozott vonásokkal az arcán kerül elém és azt veszem észre magamon, hogy ismételten nem tudok kiigazodni rajta, hiszen legutóbb nem sokat láthattam szemének ilyesféle elszántságát a vacsora során. Gondolatba esek, hogy vajon melyik is lehet a valódi arca, illetve az álca, amit magára vesz, hiszen főleg a zavarodott kifejezések voltak láthatóak rajta aznap este. Eszembe jut a nagy mosolya, zavarba ejtett pirult arca, miután a zongora mögül feláll és egyszeriben az nem tűnik valóságnak, miután most ilyennek látom. Megvezetett és én túl könnyen hagytam magam becsalni az érzelmes arca által.
Kezemet visszahúzom, mivel nem teszi bele sajátját és nem érint kellemese, hogy nem üdvözöl az illemnek megfelelően.
-Ezesetben az üdvözlést mulasszuk el-mondom komolyan, már felé fordulva és leeresztett kézzel és már kezdek is bele, hogy miért bukkantam fel az otthona előtt. Persze, hogy meglepi, nem éppen mindennapi cselekedet ez a mostani, de nem is kell tudnia a pontos okát, elég ha a köré felépített információknak van ismeretében.
Szavaimra, szeretném azt hinni, hogy zavarodottság a válasza, mivel kissé megremeg ajka, de nem szentelek neki nagyobb figyelmet, csupán ismételten értetlenkedő kérdések halma sokasodik fejemben, hogy vajon ezt direkt csinálhatta-e. Nem szokásom elemezni az embereket, hiszen pontosan ismerem a magunk fajtát és nincs rá szükség, hogy messzemenően gondolkodjak viselkedésük jelentésén, de hát már tudom, hogy ő nem tartozik teljes mértékben az üzleti világ hálójába, ezért másképpen is kell viselkednem. A mozdulatainak értelmezése pedig remélhetőleg tisztázásra kerül, ha már több időt töltöttünk együtt.
-Ugyan-válaszolok, bár hangom meglehetősen unott és monoton. Majd látom, amint megérkezik közénk a korábban még nem látott sofőr és mélyen meghajol előttem. Nem szokásom a hajlonggatás, sose tanítottak ilyenre és nem is ivódott bele a testem mozdulatai közé, ezért csak biccentek egy aprót jelezvén, hogy válaszolok köszöntésére.
Hírtelen érkező, lelkes válaszára kis mosoly húzódik szám egyik sarkában, habár észreveszi, hogy nem olyan ez a mosoly, mint este volt és cseppet sem tűnik élethűnek. Mindenesetre örülök, hogy eddig sikeres minden próbálkozásom és valóban velem tart.
-Ez esetben, helyezd magad kényelembe, kérlek-mutatok az autó felé, majd ismételten biccentek egyet a férfinak, aki már biztos, hogy nem testőr és megvárom, míg Aiden beül az anyósülésre, majd én magam is helyet foglalok a volán mögött.
Halk és gyönyörű berrenéssel indítom be a kocsit, egyszerűen gyönyörrel tölt el, mikor ezt a hangot hallhatom és kicsit még várok is, míg elindulnék, miközben felcsendül A varázsfuvola legismertebb strófája. Szemüvegemet levéve, behelyezem azt a zakóm zsebébe és kezemmel a kormányra markolva magabiztosan indulok el a kifelé vezető úton, egyenesen az egyetem parkolója felé.
Hagyom, hogy utastársam szokja a helyzetet, addig egy szót sem szólok, majd végül kifordulunk a főútra, ahol már kissé jobban rátaposhatok a gázra. Elmosolyodok, hiszen imádok vezetni, így egy ideig simábbak vonásaim, majd fejemet kissé Aiden felé fordítva, de szememmel még mindig az utat figyelve szólalok meg.
-Gondolom órarenddel még nem rendelkezel-mondom a megszokott stílusban, mintha már rég tudnám a választ és nem is éppen kérdésnek szánom szavaimat. -Feltételezem nem igen lesznek közös óráink, hiszen teljesen más ágazatban mozgunk, mi ketten-pillantok itt most rá egy rövid ideig, jelezve, hogy más vizeken evezünk, de nem szándékozom fölényeskedni, csupán nyomatékosítom kettőnk helyzetét. Még mindig homály fedi annak okát, hogy vajon miért nem gazdasági tudományok tanulásával tölti idejét. Minél előbb kiderül mennyit tud a családi ügyletekről, annál hamarabb tudom, hogy van-e értelme pont az ő kegyeit keresnem. -Bár ha jól tudom, ma nem fogsz órákat látogatni-láttam már átjelentkező diákokat és az első nap inkább a körbejárásról szokott szólni.
Egy ideig csak ülök és várom a válaszait, miközben legszívesebben a rádióhoz nyúlnék, hogy kikapcsoljam az abból jövő olyaséfe zenei műfaj, elvileg legjobbikát, amit csak az ő megnyerése miatt játszok folyamatosan. Remélem értékeli, mert számomra inkább kínzó hatással van és többek között ezért is beszélek többet, mint terveztem és nem pedig várom, hogy ő beszéljen, ahogy annak lennie kéne. Általában a vezetőségen, apámmal meghallgatjuk a kívánságokat, gondokat, előterjesztéseket, éppen mit és a hallott információk alapján hozzuk meg a döntéseket, de most a saját érdekemben más stratégiára kell váltanom, így a zene is eléggé halkan szólhat, hiszen beszélgetéssel ütjük el az időt.
-Mindenhova sofőr visz el? -Ez valóban kérdés és annál inkább érdekel a rá kapott válasz, hiszen érdekes beszélgetés indítója lehet.

Felcsendül a kedvéért választott zene is, de hamar a hangszabályozóhoz nyúlok, hogy enyhítsem a nem kedvelt zene hallgatása közben fel-fel bukó ingerültségemet testemben és legalább ez jó motivációként szolgál, hogy beszélgetésbe elegyedjek, elvégre pontos oka van ittlétemnek. Vakójában kissé várok arra a pillanatra, mikor megjegyzi, hogy szereti a klasszikus operetteket, de nem igen jön el a pillanat. Az udvariasság azt diktálná, hogy megemlítse, mennyire kedvére van ezt hallgatnia, más esetben, ha nem lenen most mellettem inkább egy klarinét szólót, vagy gitár pengésének dallamát hallgatnám, de ezt semmi féle képen.
Belekezdek végül a társalgásba, lényegében semmi üzletiről nincs szó, mintha csak két teljesen átlagos és hétköznapi egyetemista költené el együtt idejét, miközben a tudás épületéhez viszi útja. Meglep válasza, nem számítottam arra, hogy az interneten keresztül lehet ilyen ügyeket intézni, de nem látszik meg rajtam ez az érzelem, hanem a korábbiakhoz hasonlóan, meredten nézek magam elé és nem tántorít el, hogy az imént tévedtem, mikor megemlítettem, hogy vélhetően még nem rendelkezik órarenddel. Többször megesik, hogy nem azt halljuk, amit várunk, de olyankor a legjobban úgy jöhetünk ki nyertesként, ha nem mutatjuk ki, miszerint fel is ismertük azt.
Bólintok egyetértő szavaira, én magam nem hallgatok olyan tárgyakat, mely bármely más munkához, tanulmányhoz alkalmazható, mint amire nekem ténylegesen szükségem van.
Tetszik, hogy én irányítom a beszélgetést és igazából egy kérdez-felelek játékot játszunk az ő szemszögéből és sorjában megkapom mindenre a választ, bár ez még inkább csak puhatolózás, hasznosnak nem éppen mondanám azt, amit eddig tudok róla.
Ha nekem szabadidőm lenne, mint most neki, akkor nem a sportok iránt érdeklődnék, hanem könyvtárba, esetleg zeneterembe mennék, melyek hasznosak is számomra. Sosem értettem a sportok szerelmeseit, hogy mi a szórakoztató abban, ha izzadó férfiakat és nőket figyelnek, miközben hajkurásznak egy labdát, vagy egymást. Az egyetlen sport, amit én magam is élvezek, az a golf, ahol nyugodt körülmények között lehet végig gondolni a következő lépést és nem kell a másikra hagyatkozni és figyelni.
-Mivel az utolsó évemet, pontosabban félévemet végzem a mostani tavasz során, ezért már nem sok látogatni való órám van-válaszolok úgy, hogy a kérdésére mindent pontosan megkapjon, de semmi más információt nem tudatok vele.
Hallgatom, ahogy pár mondatban mesél a Franciaországban töltött idejéről, mikor megüti fülemet a tömegközlekedés szó. Míg beszél, én ránézek, szinte már értetlenkedve és szörnyülködve, amiért nem a cég emblémájával jelzett autóval járta az utakat és helyette inkább ismeretlen, koszos és általában kulturálatlan emberek között utazott. Lehet most is így tervezte, de apja ragaszkodott az ellenkezőjéhez, ami teljesen érthető, sőt lehet, hogy nem is tudott arról, hogy fia nem autóval jár.
Amióta csak vezethetek, azóta űzöm is, nem tudnám elképzelni, amint egy buszra felszállva utazzak, meglehetősen kényelmetlenül érezném magamat, nem az én műfajom. Valóban sokféle az itteni utak elhelyezkedése, de az, hogy még csak meg sem fordul a fejében, hogy a saját lábára álljon és elvigyen egy kocsit az egyetemig eléggé lesújtó számomra és minél tovább járom körbe ezt a gondolatot, annál kevésbé tudom megérteni. Sofőr viszi mindenhová, mint egy igazi gazdag család, gazdag fia, végül is ez a megszokottnak mondható, de én erre sosem vágytam, önállóságra neveltek.
Addig-addig ízlelgetem, a hallottakat, míg végül ismét meg nem szólal, hírtelen nem tudom, hogy mire véljem, főleg testének közeledését, ami meglehetősen benne van a személyes teremben. Ha tudnék se mennék távolabb, az megfutamodást jelentene. Igyekszem stabilan figyelni az utat, kihúzott háttal és nem foglalkozni a túl közeli jelenlétével, testem csak úgy ontja ki magából a feszültséget, aminek egyik fő oka az, hogy itt van, a másik a zene, a harmadik, hogy a munkámat végzem és másként nem viselkedhetek. A muzsikának viszont vége szakad, ami hatalmas mentsvár számomra, hiszen végre nem kell tovább hallgatnom és megfogadom, hogy soha többet nem teszek ilyen meggondolatlan lépést. Már fel is csendül a következő darab első pár hangja, ami egy gitár szóló. Kezemet felemelve a rádióhoz nyúlok, hogy lekapcsoljam, legutóbb se volt jó vége, hogy hagytam magam elragadtatni egy számomra kedves dallammal.
Immár teljes csöndben ülünk és remélem, hogy a rádióhoz való nyúlásom miatt kissé eltávolodott tőlem és már nem tartja testét annyira közel az enyémhez.
-Igen. -Egyszerű, rövid és tömör, végül is tényleg az ismerkedés a célom, a szakmai ismerkedés, nem pedig az egyetemi társ megismerése. Nem vágyom csevejre, kedvességre, csak információkra.
Néma csönd ül be az autóban, már a zene sem szól és nem érzem kényszeré annak, hogy megtörjem ezt az állapotot, de nem makacsolhatom meg magamat, nem tudni mikor tudunk legközelebb így lenni.
-Nővéreddel közeli a kapcsolatotok? -Ha megerednek szavai, talán még bátyjához fűződő viszonyát is megemlíti, ami számomra érdekesebb is, de gondolhatja, hogy a vacsora során történt nyugtatgatás miatt kérdezem, amit az említett személytől kapott. Ha Sophie terítékre kerül és kettőnk viszonyáról kérdez, akkor őszintén megmondom, hogy nagyon mások vagyunk, de kiveszi részét a családi programokból és így talán közeledhetünk is az üzlethez közelebb álló dolgokról.
-Már nem vagyunk messze-jelentem be, hiszen már az utolsó kanyarnál tartunk, fel is tűnik az egyetem hatalmas és pompás épülete, mint egy kastély magasodik. -Láttad már korábban? -nézek előre, semmi utalást nem adok arra, hogy miről beszélhetek, egy fejbiccentést sem, de gondolhatja, hogy mivel felbukkant az egyetemi épület, ezért arra utalok.- Ez a központi épület, feltételezem itt kell némi ügyet elintézned-teszem hozzá a tájékoztatás végett és adom tudtára, hogy lassan kiszállunk az autóból.

Igazság szerint nem terveztem, hogy egész nap mellette leszek és én leszek, ki bemutatja egyetemünk zugait. Azonban annak felettébb örülök, hogy láthatóan nem feszélyezi, hogy velem kell lennie és ez az első lépés a felé, hogy bizalom alakuljon ki benne. Oldalra pillantok, hogy lássam arcát, amin némi lelkesedést vélek kirajzolódni, majd visszafordulok az utat figyelve.
-Ha úgy szeretnéd-válaszolok neki egy monoton hangon, de ezzel szeretném jelezni, hogy látszólag itt most nem csak rólam és a családom jövőjéről van szó és bizony neki is van lehetősége, hogy döntsön. Végül is, pár ügyet elkell intéznem az egyetem azon falai között, ahova most viszem, hiszen hamarosan beadom diplomamunkámat és állam vizsgázom, mindig van mit tenni.
Hírtelen fellépő közelségére más talán reflexszerűan hátrálna, ám én ezt nem teszem, ennek egyszerű oka van, nem tehetem meg. Az olyan mozdulat lenne, ami ellent mondana annak, aki vagyok, amit eddig ismertem és bár tiszteletlenség valakihez ilyen távolságban elhelyezkedni, de ha meghátrálok azzal gyengeségemet mutatom ki, másrészről sértő is lehet, ami illetlenség.
A zene már nem szól, szemem sarkából pedig érzékelem, amint Aiden kissé nagyobb lendülettel az ülés támlájához simul, rám se nézve többé néz ki az ablakon. Nem értem, valóban nem értem őt, a vacsoránál való viselkedését, a mostani közvetlenségét, lelkesedését és most, hogy miután azt hiszem, kezd valami kialakulni kettőnk között ő ismét távolabb lép. Pedig én úgy válaszoltam, ami számára kedvezőnek számít, hisz vele megyek és valóban érdeklődöm iránta.
Kissé szorosabbra fogom a kormányt és ismét beszédbe kezdek, hátha csak olyat vélek gondolni, ami valójában nincs is.
Természetesen. Egy ideig cseng fejemben ez az egy és határozott szó, végül is én magam is jó kapcsolatban vagyok húgommal, de kevésbé nyílt félreértelmezhetetlen válaszra számítottam. Bólintok egyet, másik mondatára, lehetetlen lett volna nem észre vennem, hogy valóban figyelnek egymásra. Egyféle támogatóként volt jelen számára nővére pár másodpercig, mikor jelentőségteljesen pillantott Aiden-re, szinte már aggódva.
-Igen, az este folyamán látható is volt-utalok arra, hogy láttam mindent, amit esetleg elszeretett volna takarni a nyilvánosság elől. Majd meghallom a kérdést, amire számítottam is, szemmel volt látható, hogy a vacsora során nem volt kedvére való, mikor Sophie-ra szóltam az illetlen viselkedése végett. Azonban az nem igen tetszik, hogy most ezt kérdőre vonja, valójában nincs hatásköre, hogy ezt szóbahozza, vagy hogy egyéltalán bírálja.
-Vannak bizonyos illem béli elvárások, mikről néha megszokott feledkezni és ilyenkor igyekszem emlékeztetni, hogy hol is van-válaszolom kissé ingerültebb hangon, mint eddig tettem. Oldalra nézek rá azzal a tekintettel, mivel az olyan jövendőbeli beosztottjaimat szoktam illetni, akik nem tudják hol a helyük. Vannak bizonyos határok, amiket nem, hogy nem illik, de nem is tanácsos átlépni, ez most pont egy olyan. Veszek egy mélyebb levegőt, amit akkor szoktam tenni, ha érzem, hogy lassacskán nem tudok uralkodni magamon és folytatom a vezetést. Többet nem is mondok kettőnk kapcsolatáról, nem kell tudnia, hogy valójában nagyon is bensőséges, de talán az iménti reakciómból sejtheti, hogy valami van a háttérben.
Nem kell már sokáig utazni, hogy eljussunk az egyetem épületéig, amit tudomására is adok. Ismételten meglep reakciója, hamar változik lelkiállapota és szinte már gyermeki lelkesedéssel figyeli a lassan elénk táruló látványt. Legutóbb én akkor voltam ilyen boldog, mikor kis koromban a húgomnak legelső alkalommal játszottam el az első megtanult darabot a gitáromon, azóta felnőttem.
-Igen, tényleg pompás látványt nyújt-mondom, miközben felé nézem, hangom kicsit mélyeb a megszokottnál, de nem láthatja okát. Kissé felhúzott szemöldökkel figyelem őt, amint majd kiesik az ablakon izgalmában és próbálom meglelni okát, hogy miért ennyire különleges az, amit lát, bár azért egyet kell értenem vele, valóban szemrevaló épület.
Beállok a nevemmel jelzett parkolóba, majd leállítom a motort, de utastársam már nincs bent mellettem az autó terében. Mondandómat így nem tudom hozzá intézni.
Kiszállok a Hyundai-ból és halk léptekkel elindulok a bejárat felé, mikor már szinte mellé érek felemelem kezemet és egy határozott mozdulattal helyérre teszem szemüvegemet, hogy védje szememet a Napnak fényétől. Oldalra nézek rá és látom arcán a hatalmas mosolyt, amit én nem tudok hogyan viszonozni, inkább csak nézem őt és zsebre tett kézzel figyelem, ahogy elindul a bejárat felé. Még állok egy darabig és egy bennem maradt kérdésen gondolkodom. Valóban úgy szólnak tervei, hogy vele tartok?
Kicsit el időzőm rajta, mielőtt elindulok és hírtelen húgom jut eszembe, mikor először vittem el az épületbe, ahol zenélni tanul, ugyanezt a lelkesedést és kíváncsiságot, tudásszomjat éreztem rajta. Megmosolygom az emléket és kifújva a levegőt megyek be én is a hűvös épületbe. Meg sem állok mellette, már megyek is az ügyintéző irodájához, ahonnan pár papírt elkell hoznom és kitöltve visszaszolgáltatnom. Nevemet hallva megállok, hiszen szólítottak, leveszem a napszemüvegem, melyet zakóm zsebébe helyezek, majd felnézek Aiden-re.
-Nekem is van ott pár elintézendő ügyletem-mondom neki, mint egyféle válasz, így tudtára adva, ha követ, ő is odajut. Visszafordulok és a megszokott úton elindulok az említett terem ajtajához.
Nem szólalok meg míg megyünk, mondhatni élvezem, hogy egyedül vagyok semleges gondolataimmal és próbálom összeegyeztetni, amit eddig tudok róla, ami mondhatni a semmivel egyenértékű, hiszen vele kapcsolatban eddig minden kérdésekkel van teli.
Kisebb sor áll az irodánál, ami mögé én is beállok, előttem ismerősök foglalják helyüket, akik mikor meglátnak elmosolyodnak és kézfogással határozottan üdvözölnek. Én csak bólintok mindenkinek, már megszokták, hogy ilyen vagyok.
-Érdekel az építészet? -kérdezem meg Aiden-t, mikor mellém ér. -Bár orvoslást tanulsz, de mégis mélyen érdeklődsz a különféle művészetek iránt-célzok a zongorajátékra, a muzsikákról folytatott beszélgetésről és a mostani reakciójáról, mikor meglátta az épületet. Már tudom is, hogy ismételten számomra talán érzelmesebb vizekre eveztem, de talán nem kerül szóba az esti reakcióm, mikor láttam őt, főleg, mert nem mondanék semmit. Én nem sokat értek az építészeti munkákról, bár ezt az épületet már volt szerencsém kiismerni.
Gyorsan halad a sor, hiszen mindenkinek csak apróbb papírmunkákat kell ellátnia, végül én is bent állok a hölgy előtt, nem is figyelve arra, hogy vajon Aiden követ-e.
-Szép napot kívánok! -üdvözlöm, hangom meleg, szinte már kedves.- Idén végzek a tanulmányaimmal és jeleztek, hogy van még pár lap, amit átkellene tekintenem-támaszkodok meg a pulton. Ebből látszik, hogy valamelyest lazább vagyok, mint egy munkával való megbeszélése, ott ilyeneket nem tennék. Megkapom az említett tárgyakat és agy nagyobb mosollyal köszönöm meg segítségét egy bólintás mellett és már indulok is, hogy átadjam helyemet a következőnek, immár a megszokott komolysággal arcomon.

Szemtelen, ez a legjobb szó, amivel illetni lehetne, bár egy korúak vagyunk, mégis van olyan, amiről jobb lenne nem beszélnie, vagy nem éppen úgy, ahogyan azt most teszi. Nincs ínyemre a kioktató és kérdőre vonó stílusa és ez hangomból is kiérződhet, talán még arcomon is láthatja a feszültség apróbb jeleit, hiszen érzékeny témára tapintott rá, illetve nem úgy, ahogyan azt elvárná tőle az ember.
Az azonban nem bosszant fel, hogy az érzelmeim hiányára vonja rá a figyelmet, ezzel tisztában vagyok és pont Sophie az, aki túl sűrűn szokott erre emlékeztetni, hogy hűvös vagyok. Éppen ezért erre már kissé nyugodtabban reagálok.
-Mindenkinek mások a gyengéi, van, akinek az érzelmei testesítik meg-válaszolom, szinte már kissé lenézően is. Nem szokásom viszonozni a támadást és gyerekesnek sem kívánok tűnni azzal, hogy viszonzom a szúró megjegyzését, de jobb helyre rakni kettőnk álláspontját és tisztázni, hogy akármit nem engedhet meg magának, még ha egy korosztályba is tartozunk. Mindenki között életben van egy tiszteleti minta, amit illendő lenne betartani, de egyre inkább rákell ismernem, az eddig látottam alapján, hogy Aiden nagyon más neveltetésben részesült, mint én. Meglep, hogy a szülei hagyják, hogy családjuk egyik tagja, aki nagy valószínűséggel többször is oldalukon kell, hogy álljon, ilyen viselkedést megengedhet magának. Húgom legalább apró jelzések után tudja, hogy mi a teendő és szerencsére ritkán fordul elő jellembéli malőr a részéről.
Hírtelen kitágulnak pupilláim a szavait hallva és én sem hiszek a fülemnek. Az este sem tartottam jó ötletnek, hogy olyan ruhát hordjon Sophie, amiben akkor volt, túl kihívónak tartottam és beigazolódott az, amitől tartottam, hogy valaki felfigyel rá, úgy, ahogyan nem kéne és főleg annak, akinek nem kéne.
Kissé mélyebb hangon szólalok meg, hogy tudja, itt be is fejezheti a gondolatmenetet és soha többé ne jusson eszébe a húgom, még csak az emléke sem.
-Nem igazán számít, hogy mit gondolsz róla-mondom végül és teszek pontot a beszélgetés végére, nem is várok több mondandót, remélem nem is forgatja fejében, hogy másként tenne.
Miután visszaszerzem a jól ismert önuralmamat, ismételten higgadtan folytatom a vezetést, de gondolatban már tervezem, hogy húgommal lesz beszélni valóm az üggyel kapcsolatban. Nem örülnék neki, ha az ő pajkossága lenne az, ami elrontja a már meglévő terveket.
Meglep, hogy az imént még haragos szájízzel tekintettem Aiden-re és rövid időn belül máris megtudok erről feledkezni és enyhe mosollyal arcomon tekintek felé, húgom emlékének képe miatt. Különös érzéseket és gondolatokat ébreszt bennem a fiú, ennek pedig nem örülök, túl könnyen tud kihozni a sodromból és túl könnyen tud kibillenteni az egyensúlyomból olyan témáknál, amik bár érzékenyebbek a számomra, de eddig nem okoztak gondot, hogy beszéljek róluk. Egyszerűen pimasz és könnyen rátapint a lényegre. Nem engedhetem magamnak, hogy ilyen többször történjen.
A sorban állva üdvözlök mindenkit a mögöttem lévőre nem is ügyelve, majd felé fordulva teszem fel kérdésemet. Válasza meglep, bár már éppen ideje lenne megszoknom az őszinteségét, amire képtelen vagyok, hiszen én magam sosem beszélek ilyen nyíltan, csak a tényekre koncentrálok mindig. Nem is válaszolok semmit, inkább hátat fordítok neki és haladok a sor mögött némán, várva a soromra. Nem azért nem mondok semmit, mert nem lenne mit, hanem mert túl igazak a szavai és túlságosan is rám vall. Akkor vagyok igazán önmagam, felszabadult, ha gitárral a kezemben zenélhetek, egyedül a szobámban, arcomon boldogsággal, lelkemben megnyugvással, de ez olyan, amiről nem sokan tudnak és jobb is így.
Mikor beérek az irodába kis idő múlva érzékelem, hogy valaki ismételten túl közel került hozzám, de alig veszem észre, még mindig az iménti szavak csengenek fejemben, arcomon elmélkedéssel és teljes komolysággal, de ismételten arra jutok, hogy mindennek így kell lennie és az a legkifizetődőbb, ha nem egy gyenge lelkű gazdag fiúnak látnak, hanem tudják, hogy igen, rám bízhatják magukat és az én irányításom alatt is minden a legmegfelelőbben működik, ehhez pedig karizma, eltökéltség és teljes odafigyelés kell, a zene kizökkent, erről pedig hallgatni kell.
Lágy hangon beszélek a hölggyel, amit kedves mosollyal és teljes odaadással nyugtáz, mindenben segít és elmagyarázza mit kell tennem. Eltolom magamat, kissé lökök testemen, miközben megszakítom a támaszkodó pozíciómat és még ki mosollyal szám szélé köszönök el, majd fordulok az ajtó felé. Különös tekintettel találkozik az enyém, mintha valamit mondani szeretne Aiden, de nem jön ki szó a száján. Hamar váltanak arcom izmai és ismételten fagyosan állok vele szemben. Tudom, hogy miért néz így rám, az imént azt az énemet látta, amihez még nem volt szerencséje. Mű volt a mosolyom, de szinte már észre sem venni ezt, mesterien művelem, de nem szívesen teszem, inkább érzéketlennek tartsanak, mint hazugnak.
Még meghallom szavait, melyek viszont az igazi boldogságot tükrözik és aki nagyon figyel felismerheti, hogy az imént csak játszadoztam, de megkaptam, amit szerettem volna. Csak olyanokkal viselkedem így, akikkel ritkán találkozom és azonnali eredményt várok, Aiden viszont hosszútávú projekt és azzal rontanám el a leginkább, ha hamisan viselkednék. Lassan megyek ki, így még hallok pár szót tőle, el sem hiszem, hogy ennyire lelkes egy ilyen jelentéktelen dolog iránt, minthogy bejelentkezik egy egyetemre.
Egyszerűen elmehetnék, de akkor elkönyvelném hogy már életem egyik legfontosabb és hosszútávon kifizetődő munkámat az első pár órában elrontottam, így nem teszem és megvárom a folyosón.
Nem tudom mikor jön ki, lehet nem is veszem észre azonnal, de mikor igen, rögtön megszólalok.
-Számomra nincs több tennivaló az egyetem falain belül-mondom neki, zsebre tett kezekkel.  -Ha gondolod haza viszlek-ajánlom fel, ha nincs más dolga. Nekem viszont van, mégpedig a papírok kitöltése és munka, amit apám bízott rám. Nem is mozdulok, míg nem válaszol.

Egy ideig a zene és a közöttem lévő kapcsolaton járatom gondolataimat, Aiden szavaira pedig még választ sem adok, jelenleg úgy tartom, hogy az a leg okosabb részemről, ha nem folytatom tovább, semmi féle módon ezt a beszélgetést. Hátat fordítva neki egy mély sóhajt hallok irányából, de nem keresek neki okot, valamint a gyengepontjaim kendőzésével foglalatoskodom. Ma már nem első alkalommal tapintott rá egy olyan lényeges aspektusára életemnek, amit általában kerülni szoktam, vagy könnyen kezelek, most még sem.
Már az irodából kilépve fordul meg fejemben, hogy talán elmehetnék, de nem vetne rám jó fényt, se magam számára, se Aiden szemszögéből nézve, hiszen nem éppen hálás lépés egy szó elhangzása nélkül itt hagyni, úgy, hogy nem is köszönök el. Így hát kettős ok végett maradok mégis és várok a hűvös folyosón, míg végül észre nem veszem és megszólítom.
Arca mindent elárul, de mégis elmondható, hogy az esetek túlnyomó többségében nem értem, hogy mit miért és úgy tesz, ahogyan ő, talán több időre van szükségem, hogy kiismerjem. Az viszont bebizonyosodott, hogy vigyáznom kell vele és máshogyan, mint azt szoktam az emberekkel.
Felismerem a nem igazi mosolyt arcán, aminek nem örülök, nem alakul ki könnyen a jó viszony kettőnk között. Figyelem kapkodó szavait, ahogy szinte levegővétel nélkül mondja el egyben mondandóját, melyben eltéveszthetetlen elutasítást kapok.
Én magam is jobban örülnék, ha hazamehetnék és csinálhatnám a dolgomat, de ami azt illeti, ő is a dolgom, a munkám és nem éppen előrehaladott stádiumban tart. Kissé hezitálok, ami nem jellemző rám, tudom, hogy mondanom kell valamit, különben az iménti egy lépésen túl többet is megfog tenni, míg végül azon veszem észre magamat, hogy már hűlt helyét sem lelem. Latolgatom a lehetőségeket, hogy apám miféle papírügyekkel bízott meg legutóbb, hogy milyen napját írjuk a hónapnak és ez milyen lehetséges munkamennyiséget hárít rám, hogy eltudjam dönteni, rátudok-e szánni több időt Aiden-re és hogy vele foglalkozzak.
-Elég nagy ez a város. Az egyetemi épületek közötti járóút hosszadalmasabbnak mondható, mintsem kényelmesen végig lehessen sétálni-kezdek bele végül az érvelésbe, mivel arra jutottam, hogy még pár helyet bemutathatok neki, de tényleg csak néhány alapvetőt, hogy utána elváljanak útjaink a mai nap folyamán. -Valamint velem jöttél, a sofőröd nem tartott velünk a volánja mögött-mondom tárgyilagosan, mintha csak egy előadás új projektjét bírálnám, miután meghallgattam azt és ismertetem a nem tetsző, vagy nem megfelelő pontokat, helyettük alternatívát felajánlva. Emlékeztetem, hogy most én vagyok, akitől lényegében függ és remélem nem fordul meg fejében, hogy itt is a tömegközlekedést használja. Az én autómból senki ne szálljon át egy buszra.
Egy tapodtat sem lépek odébb, nem ingok meg, míg várom válaszát, igyekszem a tudtára adni, hogy szavaim nem hamisak. Jelenleg úgy érzem, hogy a nem éppen zökkenőmentes eddigi ismerkedésünk eléggé rossz alapja lenne az első találkozásunknak, ezért jobb lenne, ha kevésbé rossz szájízzel válnánk el.

Kihúzott háttal, teljes eleganciámban állok miközben őt hallgatom és igyekszem rájönni, hogy mit kéne vele másképpen tennem, hogy ne igyekezzen minél inkább távolabb jutni tőlem, de eddig nem jöttem rá. Más, mint, akikkel eddig volt dolgom, illetve az egyetemi társaimhoz tudnám kissé hasonlítani, akik szabadabb gondolkozásúak, de velük sem érintkezem, nincs rá szükségem, időm se, éppen ezért nem volt rá lehetőség, igény, hogy megtanuljam, hogyan bánjak velük, ezért sem tudom, hogyan kezeljem Aiden-t.
Nemet mond felajánlásomra mikor ülést ajánlok fel neki magam mellett az autómban, eddig bele sem gondoltam, hogy húgomon kívül mást nem szoktam fuvarozni, Aiden talán a második ember, akivel ez megtörténik. Nem bír nagy jelentőséggel, csupán érdekes, hogy nem volt még olyan alkalom, hogy bárkit is elkellett volna vinnem egy helyszínre.
Kizökkent ebből a felismerésből érintése, mely több, mint közvetlen számomra, főleg, hogy még apámmal is egy kézfogás az egyetlen kontaktus, amit teszek. A vállveregetés nem mondható éppen formálisnak, ezért sem nagyon van benne részem, megvoltam eddig is nélküle és ezt az alkalmat is szívesen kihagytam volna. Meglep ez a mozzanata, melyet inkább mozdulatokkal igyekszem leplezni, ez jó módja annak, hogy ne üljön ki semmiféle érzelem az arcomra, pont, mint az autóban is tettem a zene kikapcsolásával. Felemelem két kezem és megragadom gyengéden zakómat, majd rántok rajta egyik, mintha csak a helyére tenném a ráncokat, majd figyelem, ahogy távolodik és a megengedettnél hosszabb várakozás után végül megszólalok a megfelelő érvek felhozatalával.
Beszédem közben simítok egyet zakómon, ahol az imént megérintett és egy nem létező gyűrődést elsimítok, hisz még mindig érzem helyét ott, ahol az imént még keze volt. Nem tulajdonítok neki különösebb jelentést, csupán elkönyvelem, hogy szokatlan számomra bármiféle testiség és ennek oka a jelenlegi alig látható, ám részemről érezhető zavarom.
Azonnal felismerem, hogy szavaim a kellő hatást fejtik ki, arcának vonásai megváltoznak és pillanatról-pillanatra kell belátnom, hogy mennyire kifejezőek vonásai, de ez volt a látható a vacsoránál is, valószínűleg a családja nem bánja, hogy ilyen, ami meglepő számomra, de érthető, hogy fiatalabbként, nem örökösként nagyobb szabadságot kap, de még így is szokatlannak tartom. Hasonlít Sophie-hoz, nagyon is, azzal a különbséggel, hogy ő azért tudja, mikor mi a teendője, még ha van is néha kibillenése, persze van olyan is, mikor tökéletesen viselkedik, Aiden-ről ez nem mondható el. Ez egyrészről bosszantó tudat, hogy egy ekkora cég tagjaként megengedi magának, hogy így viselkedjen, másrészről viszont elgondolkodtató, hogy vajon miért hagyják neki, főleg, hogy koreai, chaebol neveltetésben volt része, ami meglehetősen szigorúnak mondható.
Az imént nem túloztam a pillanatról-pillanatra való változással kapcsolatban. A busz megemlítésére kicsit közelebb kerülnek egymáshoz szemeim, azt bizony nem engedhetem, hogy valaki, akit velem látnak hosszabban elbeszélgetni, egy tömegközlekedésieszközzel folytassa útját, rossz fényben tüntetne fel. Hírtelen közelít felém, ez már nem az első alkalom a mai napon, válaszként meg sem mozdulok, inkább elindul, így előtte megyek, jelezve, hogy az én részemről indulhatunk utunkra.
Amint meghallom a barát szót, felpattannak szemeim, de nem állok meg azonnal, csupán már lépéssel később, mikor fejemet oldalra fordítva, hogy ő is lássa azt válaszolok neki.
-Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ismerősök-nézek lefelé a mondatom végére, hangomban talán valamiféle búskomorság is meghallatszik, amit én magam sem tudok hogyan értelmezni. Eddig még nem szólított senki sem barátjaként, de nem is éreztem hiányát, vagy vágyat, hogy ez megtörténjen.
-Igen-válaszolom, miután visszafordultam magam elé tekintve, még mindig kissé lefelé hajtva fejemet és rá kell jönnöm, hogy túl sok mindent tesz, ami megzavar és nem tudok ellene tenni, nem voltam felkészülve, hogy ilyen lesz vele a találkozás, de egyre inkább óvatosnak kell lennem.
Visszaemelem államat a megszokott, elegáns helyére, bár nem lógattam annyira mélyen az imént sem, csupán magamhoz képest nem voltam olyan kiegyenesedett, mint szoktam.
Mondanék még pár szót, hogy kövessen, vagy menjünk, de végül nem nyílnak széjjel ajkaim, helyette elindulok és teljesen természetesnek tartom, hogy követ, vissza a kocsihoz.
Léteim nyugodtak és magabiztosak, nem látszik nyoma a mai napi hangulatingadozásaimnak, amik talán alig láthatóak, de mégis, én nem vagyok ilyen, nem lehetek és nem is leszek.
Mire kiérek az épületből és szemüvegem ismét a helyére kerül orromon és fülemen támaszkodva már nyoma sincs az imént beszélgetésnek. Zsebre tett kézzel hagyom, hogy a szél belekapjon a zakómba és kissé széjjel nyissa azt. Nem nézek semerre, csak a kocsimat figyelem, míg megyek felé és mellé érve várok, hogy megérkezzen utastársam.

Amint meglátom, ahogy elindul felém az egyetem kapujából, már ülök is be a jól megszokott helyemre. Simítok egyet a kormányon, hogy érezzem biztos tartását. Egy autó szilárd talajokon áll és most erre van szükségem, hogy ne történhessen meg az ismételt kizökkenésem. Igyekszem önmagam lenni, mármint az az önmagam, akinek ilyenkor lennem kell és, hogy most a mindent jelentő Hyundai-t markolhatom, egyre inkább úgy érzem, hogy könnyedén fogom venni az akadályokat, főleg, hogy tudom, már bármikor számíthatok valami eddig ismeretlenre és szokatlanra, amíg Aiden mellett vagyok.
Nem kapcsolok zenét, kiindulva a reggeli eseményekre, úgy vélem ez a legmegfelelőbb döntés, a csend pedig számomra nemkínos, inkább a beszéd tud az lenni, ha nem megfelelő célzattal indítják.

Nem pillantok rá, már nem kell, ahhoz, hogy tudjam, nem érzi jól magát, talán az orvosi kar épületét látva ez megváltozik és kissé enyhül a feszes hangulat közöttünk.
Hallom nevemet, minek hallatán már rég megtanultam, hogy bizony figyelnem kell. Ha valaki a személyt mondandója előtt megszólítja, akkor nyomatékosítani kívánja szavait, hogy teljesen meglegyen győződve afelől, hogy ő rá figyelnek, vagyis fontos lehet az, amit most mondani igyekszik. Számomra persze minden szava fontos információ lehet és amúgy is úgy neveltek, hogy minden részletre figyelnem kell, sose tudhatom mikor hintenek el valamit, amire a jövőben szükség lehet és akár felhasználhatjuk, már itt nem feltétlenül a másik támadására, inkább annak ismeretére gondolva.
Nem értem a kérdését, őszintén nem értem. Szívből szeretni? Egy ilyesféle beszélgetést korábban minden hónapban legalább egyszer végig ültem húgommal, aki próbált rávezetni, hogy akkor dolgozzak csak ebben az iparban, ha azt szívből teszem és valóban ezzel szeretnék foglalkozni, ahogy ő is azt tanulja, amit szeretne. Én ilyenkor mindig csupán némán ülve hallgatom őt, már belefáradtam, hogy meggyőzzem, ez nem arról szól, hogy mi a jó nekem, vagy mit kívánok, szeretnék tenni hanem, hogy mi a jó a családnak, mi a jó a cégnek és apánk szerint én vagyok a legjobb és eszerint is igyekszem cselekedni.
Enyhén nyelek egyet, nagyon nem kedvelem ezt a beszélgetési témát, mintha kérdőre vonna, vagy azt feltételezné, hogy nem vagyok alkalmas betölteni egy ekkora jelentőséggel bíró munkakört, pedig még csak tisztában sincs képességeimmel, vagy azzal, hogy hogyan végzem munkám.
Arcomon valamiféle szigor ül ki, hangom kissé ingerültebb, mintha csak húgomat szidnám, hogy miért kell ezt tennie velem, hírtelen fel sem mérem a helyzetet, hogy a kocsiban nem ő, hanem Aiden ül most mellettem.
-Fontosabb dolgok forognak kockán annál, minthogy van-e kedvem ezzel foglalkozni, vagy sem. -Jobban megmarkolom a kormányt, kissé még a gázra is erőteljesebben lépek. -Ez az életem, ez vagyok én és ez is leszek, nem egy éves terv vagyok, mit életbe léptetnek, majd a szerződés lejárta után eltávolítják az újabb, friss érdekében-hangulatomhoz képes rémisztően higgadt a hangom, Sophie pont emiatt nem is hozza már szóba ezt a beszélgetési témát, legalább is nem ennyire direkt módon, nem szereti hallani, mikor ennyire merev vagyok és kioktató. Abba nem gondol bele, hogy hallottam már elégszer a véleményét, majd anyámét is, mikor már kezdte észrevenni, hogy talán apámnál is rosszabb lehetek egy napon. Bár próbálkozni szokott, de rég tudja, hogy elhárítom a témát és nem kívánok róla beszélni.
Hírtelen elrántom a kormányt, de nem okoz nehézséget a tájékozódás, több évnyi tapasztalat van már mögöttem vezetés terén is és félre állok. A motor magától leáll, ez is része az új autók elektronikájának, gazdaságosabb.
Szorítok egyet a kormányon, majd elengedem és lazán leeresztem kezeimet combjaimra.
-Megértem, ha te másként látod a dolgokat és engednek élni az álom világában, hogy ha azzal foglalkozhatsz majd, amit te választasz, akkor ettől boldogabb életed lehet-szememet behunyom egy pillanatra. Nekem sose voltak ilyen gondolataim, illetve talán az elején belegondoltam, hogy milyen lenne, ha híres gitáros lennék, de ezek a gyermeteg vágyak hamar távoztak fejemből.- Nehéz lehet elhinni, hogy egy mástól kapott sors kielégítő lehet számomra, ne adj isten boldoggá tesz-teszem hozzá a boldogság szót is, ha már arra irányult kérdése. -Számomra elég, hogy tudom, a legmegfelelőbben és a pozícióhoz mérten legjobban teljesítek és ez elégedettséggel tölt el-nem tudom, hogy ez boldogság-e, de ha rég megtanultam, hogy az üzleti világban valaki elégedett, az a legjobb, amit kihozhat a helyzetből és magából is.
Ránézek, ám tekintetem nem lenéző, vagy éppen lesújtó, amiért szóba hozta, inkább csalódott, maiért megkérdőjelezi azt, amit vagyok és hogy ezt túl sokszor kellett már megélnem.
-Sokan nem tudják elképzelni, hogy nekem jó az, ami van, mert fiatal vagyok és a velem egykorúak ritkán olyanok, mint én, pedig de-nézek egyenesen a szemébe. Eddig ne hagytam, hogy megszólaljon, mindent egyben kívántam elmondani, őszintén válaszolva, bár ugye nem a teljes igazságod közölve.

Ismét ráteszem kezemet a kormányra és már megyünk is vissza az útra, hogy elvigyem oda, ahova menni szeretne. Nem érzem azt, hogy kikéne raknom a kocsiból, talán megérti, amiket mondtam és talán így más szemekkel néz majd rám. Ha már kissé megnyílok az közelebb hozhat minket, ámbár még mindig érzem, hogy nem éppen ezekről a témákról lenne a legcélszerűbb beszélnem. Mindig rátapint mindenre, eddig értettem, hogy miért nem ő az örökös, de most kissé megingok, okos és tudja hogyan kell kérdezni, ez bármely cégnek csak jól jöhet.

Megérkezünk a nagy épülethez, mely másként hat az iméntihez képest, ám ez teljesen érthető, más embereket is nevelnek, mint mondjuk egy gazdasági karon. Az a véleményem, hogy nem mindenki tudja ugyanazt a munkát végezni, ugyanolyan hatékonysággal, bár minden tanítható, de azért egy veleszületett tehetségre is szükség van. Ha pedig valaki nem a legjobb abban, amit csinál, akkor érdemes elgondolkodnia azon, hogy másnak adja át a stafétát.
Figyelem, ahogy mellém ér, nem teszek semmit, még a kormányt is csak akkor engedem, el, mikor már ott áll az ablakom előtt, amit most leengedek, hogy halljam.
-Szeretnéd, hogy veled tartsak? -kérdezek vissza. Így érezheti, hogy számít a véleménye és én is megtudhatom, hogy változik-e valamit a hozzá állása kettőnkre nézve. Ha nemet mond, akkor még mindig itt hagyhatom és munkára hivatkozva elmehetek.

Kimérten, ám hevesebben ecsetelem véleményemet, melyet kérdése váltott ki belőlem. Mikor egy kisebb szünetet tartok meghallom hangjának ismételten számonkérő vonásait, pont, ahogy azt a kérdést is feltette. Lehet csak én képzelem már mögé ezt a nemlétező hanglejtést, hisz már annyiszor volt hasonlóban részem, mindenesetre nem örülök, hogy így tesz. Ahogy annak sem, hogy lényegében a legjelentéktelenebb momentumát emeli ki beszédemnek. Most vagy nem figyelt rám a többi szavamnál, vagy kötekedni kíván, egyik eshetőségnek sem örülök, pont ezért horkanok fel kissé, ahogy orromon gyorsabban fújom ki a levegőt. Ha már mond valamit legalább tisztán tegye azt, ne pedig úgy, mintha bármivel kilenne tömve szája, mert így még unottabbnak és lenézőbbnek hat, az, amit most mond.
-Mindenkivel a képességeihez mérten kell bánni. Ha valakiben csak egy évre elegendő tudás és tehetség van, akkor mindenki számára felesleges több időt egymásra pazarolni. Kizsigerelni sem érdemes az embereket, inkább hagyni kell, hogy ha elérték a csúcsot, akkor elégedve távozzanak-azon kapom magam, hogy az üzleti tapasztalataimból merítek és a céges ügyekre gondolok, miközben az iménti mondatokat kimondom. Ez így nem jó, még ha olyanról is beszélek, amiről sokan tudnak, akkor sem szabad nyíltan kimondanom semmit sem, mi az üzlettel kapcsolatos, főleg nem előtte.  
Többek között ez is az oka, hogy hírtelen irányt váltok, ha megáll a motor és csöndben nyugszik, tán én is így teszek és kissé kiürül fejemből a múlt sok éveiben felhalmozott rossz szájíz, ha valaki számon kéri azt az egy dolgot, amihez mindig is értettem, még pedig a munkám, ami az életemmé vált.
Félig felé pillantok ahogy az iménti megnyilvánulásom végett összerezzen és már ülőhelyzetbe kerül. Liheg és arca valamiféle félelemről árulkodik. Kissé ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a vacsorán hírtelen megváltozott és nővére támaszt nyújtott neki, de valamiképpen mégis más ez most, mintha itt sem lenne, mintha nem is engem nézne, csak valamerre mögém tekintene.
Enyhén szétnyílnak ajkaim, de végül visszaszegezem tekintetemet a szélvédőre, miközben kezeimet már a combomra fektetem, majd folytatom, amit elkezdtem, kissé már nyugodtabban.
Lehet tőlem ijedt meg ennyire, hogy számomra az élet nem más, mint a munka rengetege, valószínűleg ő sem érti, hogy nekem ez miért is jó, miért élek így. Tán ő is azt hiszi, hogy a eladtam lelkem valamiért, ami nem én vagyok. Összevonom szemöldökeimet, ahogy az otthon hallott szavakat visszaidézem, szinte teljesen ugyanúgy, mindenre emlékezve. Valóban eladtam magam, vagy inkább megvettek, mikor még alig születtem meg és képeznek, hogy az legyek, amivé tenni szeretnének, mint egy gladiátor, akit arra tanítanak, hogy majd pénzt hozzon tulajdonosának, miközben az életéért küzd a homokban vergődve. Én még sem érzem, hogy nekem ez élet-halál kérdése lenne, az a pénz az enyém lesz, a családomé és számomra ez nem egy fájó rossz, legalábbis eddig sosem gondoltam úgy rá, mert ez minden, ami én vagyok.
Ahogy beszélek ezek a gondolatok is kavarognak bennem, szerencsére rég volt már hasonló bezsélgetésben részem, vagy inkább úgy mondanám, hogy nem éppen szerencsémre, mivel így nem is vagyok kellően felkészülve a hasonló szituációkra és ezért így jön ki belőlem minden.
Aiden mellett valahogy megkérdőjelezem önmagamat, ami nem jó jel, hiszen ha már abban sem hiszek, aki vagyok, akkor semmi nem marad nekem, emiatt pedig mélyen haragszom rá, hogy ezt teszi velem.
Az imént még félelmet láttam az arcán, post pedig hevesen csattan ki belőle az az egy tagadó szó, mikor is én lassan, de határozottan felé fordítom fejem. Közel van, de nem annyira, mint korábban és pontosan emiatt nem is zavar, hogy így tesz, míg megtartja a távolságot.
Kezd elegem lenni abból, hogy nem értem, mit miért csinál, teljesen kiszámíthatatlan, más a gondolkodási módja, valamint verbális és nonverbális viselkedése is, mint akikkel a köreimben szoktam találkozni és kezdem azt hinni, hogy jobban tenném, ha közölném apámmal, hogy rossz irányban kutatunk, csak, hogy ne kelljen itt ülnöm mellette. Most először érzem igazán, hogy legyőzött, pedig már korábban is meginogtam. Arcomon összetéveszthetetlen meglepettség látszódik, oda a maszkom, amit sose emelek le, ha csak én nem úgy szeretném, most viszont magától mozognak arcom izmai.
Figyelem, ahogy elkalandozik tekintete a kezemen, amire kissé megfeszülnek ujjaim, most nincs a kormány, amibe belekapaszkodhatnék, teljesen védtelennek érzem magam, főleg, mikor egyenesen szemembe néz, mintha igyekezne belém látni és most pontosan azt is érzem, hogy ez sikerül neki. Elvesztem, hatalmas hibát követtem el és túl könnyen, túl hamar.
Most nem úgy tűnik, mint egy gyerek, aki rosszban sántikál, arca mégis kissé olyan, hangja viszont komoly, pont, amilyennek nekem kéne lennem, de képtelen vagyok rá az elmúlt pár percben.
Megértem szavait és ellazulnak ujjaim is, ahogy kimondja, megért. Erre még Sophie sem képes, hogy megértse, ez nekem így jó, de itt van egy idegen, aki alig ismer és ő viszont igen. Valami különöset kezdek érezni, melegség jár át és valahogy nagyon, de nagyon örülök, hogy ezeket a szavakat hallom, azonban ez hamar megváltozik.
Szavai hevessé válnak és az iménti melegség is eltűnik belőlem. Most igazán megmutatkozik, hogy miért nincsenek barátaim, miért nincs senki a húgomon kívül, akiben szinte maradéktalanul megbízom. Az imént elhitette velem, hogy megért, amit most elvesz tőlem szavaival. Eddig rá haragudtam, de most leginkább magamra, amiért hagytam, hogy megvezessen, hogy lássa naivságomat, hogy elgyengültem és ezzel együtt kudarcot vallottam és szinte semmisnek tűnik az ami az elmúlt 22 évemben voltam, mert egy pillanat alatt, egyetlen egy kérdéssel, majd mondattal képes volt meglágyítani és ezzel eltipor azt, aminek lennem kell. Talán egy pillanatra látta azt, ami hiányzik belőlem, érzelmeket, de ismét megmerevedek és szigorúan nézek le rá.
Tudom, hogy milyen nevetni, boldognak lenni, sőt azt is, hogy milyen érzés jár át, mikor a fűben ülve gitározok, de én azt is tudom, hogy mindek hol a hatéra és ideje, hogy mikor mit a megfelelő csinálni. Legalább is egészen eddig képes voltam rá, de hiszem, hogy megerősít az iménti pár perces kilengésem és tudom, hogy nem lesz több ilyen alkalom, mikor lát engem az álarcom nélkül.
Leemelem róla tekintetemet és megmarkolom a kormányt, ekkor hallom meg utolsó szavait. Úgy tűnik terrorként éli meg azt, hogy most velem kell lennie, látja az álarcot is mellette, de csak azért, mert hagytam, hogy láthassa van más arcom is.
-Terrort csak a gyengék élnek át, kik nem tudnak kiállni maguk mellett-utalok most arra, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb személyiség és mikor kissé alul maradtam, akkor rögtön fenyegetve éreztem magam, csupán az ő szavait használom, bár a terror erős kifejezés ahhoz, amiben az imént volt részem. Nem örülök, hogy Aiden viszont így érez mellettem, azonban egyre kevésbé kezd érdekelni. Csukott számban összeszorítom fogaimat, hogy fölrázzam magam és ismét higgadt legyek, tudom, hogy a jövő érdekében nem vethetek véget kettőnk cseppet sem burjánzó kapcsolatának, nem kívánok megfutamodni, de azt meg főképp nem szeretném, hogy olyan történjen, aminek nem kellene.
-Az orvosi kampusz már nincs messze-zárom le a beszélgetést hűvösen.

Figyelem, ahogy gondolkodik a kérdésemre adandó válaszán és megmondom őszintén jobban örülnék, ha nemet mondana és elválnának útjaink, én nem tehetem meg, hogy itt hagyom, de ha most mégis nemleges a válasza, akkor nem ellenkeznék.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep meg, amit mond. Ritkán hallom ezt a szót, mármint úgy, hogy valaki elutasít engem. Más esetben talán kérdőrevonnám, hogy miért teszi, hiszen nem éppen illedelmes dolgo, hogy nem fejti ki okát, de most nem. Túlságosan is megkönnyebülök válaszától.
-Rendben-válaszolok halkan, majd felnézek rá. -Neked is-msot jönne az a mondatrész, amit szándékosan kihagyok, hogy örülök a találkozásnak és az együtt töltött időnek, de akkor nagyot hazudnék. Én pedig csak elfedni szoktam az igazságot, ahogy most is teszem és inkább nem mondok többet.
Várom, hogy elinduljon, vagy hátrébb lépjen, ha ez megtönrénik, akkor felengedem az ablak üvegét és már indulok is haza, hogy egy msik munkámat folytassam, közben kitalálom a legtökéletesebb igazságot, hogy miért csak eddig tartott a közösen töltött időnk, valamit kell mondanom apámnak, de mégsem állhatok úgy elé, hogy kudarcot vallottam már az első próbálkozáskor.