A tenyeremet az arcom elé emelve próbáltam megvédeni magam az újabb ütéstől, de Max hörgése hirtelen elhalkult. Talán ő is hallotta, hogy mekkorát koppant a fejem az ajtófélfán. Habár ezek csak naiv gondolatok, mert valószínűleg teljesen leszarja, hogy mi van velem. Egyszerűen csak megunta a mostani vitánkat, és ezért hagyta abba az őrjöngést. Zúgott a fülem, miközben Max artikulálatlan üvöltéséből szinte semmit se hallottam. Szédültem, forgott körülöttem a világ, de ügyelnem kellett arra, hogy ne tenyereljek bele a körülöttem lévő üvegszilánkokba. Féltem, hogy az üveg az én fejemen landol, de helyette nem sokkal mellettem csapódott a falnak. Nagyon koncentrálnom kellett, és egy idő után sikerült leszűrnöm a szavaiból, hogy mit akar. A fejem úgy fájt, mintha egy kamionnal hajtottak volna keresztül rajta, de a sajgó bordáim miatt a levegővétel sem volt könnyű. De mindezek ellenére örültem, hogy azt akarta, menjek le a boltba. Így legalább kiszabadulhatok innen egy kis időre, és a piavétel mellett be is tudok vásárolni. Ha csak a sörrel térnék vissza, akkor az lenne a baja, hogy miért nem vettem kaját. Mindig talál valami indokot, amiért balhézhat. Most kivételesen nem volt részeg, ezért megpróbáltam rákérdezni, hogy mi történt, miért ilyen idegesen, de utána rögtön meg is bántam, hogy kinyitottam a szám. Valószínűleg a munkahelyén történhetett valami, és szokás szerint rajtam vezette le a feszültséget. Habár végződhetett volna rosszabbul is. Részegen még jobban kifordul önmagából, már ha létezik Max-nél olyan, hogy önmaga. Félelmetes, hogy a haverjai, a munkatársai és családja előtt mennyire máshogy viselkedik.
Megvártam, amíg visszamegy a szobába, és csak azután kezdtem el feltápászkodni a földről. A fogamat összeszorítva kapaszkodtam meg a kilincsben, és azon voltam, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Holnapra lenyugszik, és vagy azt mondja, hogy megérdemeltem, amit kaptam, vagy pedig azzal jön, hogy ez sose történt még, és csak képzelődöm. Sántítva, az oldalamat fogva tántorogtam be a fürdőszobába. Hogy elkerüljem az elesést, gyorsan megtámaszkodtam a mosdókagyló szélében. Egyre jobban szédültem, de csak arra bírtam gondolni, hogy minél hamarabb kijussak a lakásból. A tükörbe nézve láttam, hogy a szám ismét felszakadt, és a vér az államon, majd a nyakamon végighaladva a fehér pulóveremre folyt. Néhány régebbi folt és zúzódás látszódott még az arcomon, de a múltkori monoklim halványodni kezdett. Elkezdtem levenni a pulóverem, de ekkor a bordáimba nyilalló fájdalomtól felszisszentem. Mindegy, veszek rá kabátot, úgy nem látszik a vér. Nem is időztem tovább odabent, nehogy Max a végén meggondolja magát, és kitaláljon valami...mást, ami talán még a veréseknél is rosszabb.
Visszatértem az előszobába, ahol gyorsan magamra kaptam cipőmet, és a fekete bőrkabátomat, majd az ajtón kilépve elindultam a lift felé. A harmadikon lakunk, az egyik szomszédunk egy idős házaspár. Többször bekopogtak, hogy miért kiabálunk annyit. Idegesítő, hogy ennyiszer kell nekik magyarázkodunk, de ezen kívül nagyon kedvesek. A feleség többször hozott már át sütit nekünk, hiába mondtam már el neki vagy százszor, hogy erre semmi szükség. Örültem, hogy most nem futottam bele egyikőjükbe sem. A liftbe lépve azonnal nekidőltem a felvonó oldalának. Azt hittem, hogy vérzik a fülem, de nem, csak rosszul éreztem. Jogosítványom nincs, Max szerint felesleges, mert majd ő elvisz mindenhová, és amúgy is túl szerencsétlen vagyok ahhoz, hogy megtanuljak vezetni. Végül is igaza van. Eldöntöttem, hogy gyalog vágok neki az útnak, és keresek egy brooklyn-i élelmiszerüzletet. Max nem mondta, hogy hová menjek, és biztos vagyok benne, hogy mire hazaérek, már rég aludni fog. A nagy gyaloglós terv körülbelül öt percig tartott. Utána hívtam egy taxit, mert képtelen voltam tovább menni. Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás, de nemsokára beülhettem az autóba.
- Jól van? - kérdezte a férfi aggódó hangon. Annyira elbódított a fájdalom, hogy nem értettem, miről beszél. Persze később leesett. - A legközelebbi kórházba vigyem? - a fejemet csóváltam, nem akartam elhinni, hogy nem hagyja abba.
- Igen, jól vagyok. - vágtam rá gyorsan, aztán elmagyaráztam, hogy hová vigyen. Hála az égnek felfogta, és nem kellett tovább győzködnöm. Általában kedves vagyok az emberekkel, még azokkal is, akik a bunkóságot mesteri szinten űzik. De mostanában sokszor előfordul, hogy túl ingerülten beszélek. Belefáradtam a folyamatos hazudozásba és titkolózásba, meg úgy nagyjából az egész életembe is. Plusz este is van, kimerültem.
Végre eljutottam a boltig, ahol igyekeztem összeszedni magam, nehogy részegnek, vagy drogosnak higgyenek a kinézetem miatt. Kerítettem magamnak egy bevásárlókocsit, aztán rögtön Max kívánságaival kezdtem a vásárlást. Nem is figyeltem, hogy mit pakolok be, véletlenszerűen vettem le az üvegeket a polcról. Nem érdekelt. Az ő pénze. Ha ezért is megver, már az sem izgat. Túlságosan rosszul voltam ahhoz, hogy racionálisan tudjak gondolkozni. Mindent megvettem, még padlizsánt is, pedig egyikünk se szereti. Nem figyeltem, hogy a kelleténél jóval gyorsabban tolom a kocsit. Nem néztem előre, helyette a padlót bámultam, miközben felidéztem, hogy mit kéne még vennem. A tej is megvolt, és épp nagy lendületet vettem, hogy beforduljak a következő sorra, amikor egy hangos csattanás rántott vissza a valóságba. A kocsival együtt felborultam, és a vásárolt dolgok fele rajtam landolt. Túl gyorsan történt minden, kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek, mi is történt pontosan. Ha eddig nem fájt eléggé a fejem és az oldalam, akkor mostanra elértem a fájdalomküszöböm határát. Egy másik bevásárlókocsiba sikerült beleszaladnom, amit egy nő tolt. Tocsogtam a tejben, és vissza kellett fojtanom a fájdalmas sóhajt, amit a lában mozdítása váltott ki belőlem. Nem volt erőm hozzá, hogy azon kezdjek filózni, kinek a hibája volt az ütközés. Amúgy sem vagyok ilyen balhézós típus, meg hát ugye megtörtént, ez van.
- Bocsánat, nem sérültél meg? - kérdeztem halkan. Ha a nő is elesett, akkor megpróbáltam felsegíteni, de ha közben felállt, akkor a cuccainkat szedtem össze. - Kifizetem. - tettem hozzá gyorsan. A kelleténél pontosan eggyel több folyadék volt a testemen, talán még a sörből is jutott egy kicsi a hajamra.

Egyre inkább azt érzem, hogy ideje lenne végre elköltözni, hagyni, hogy anyám egymaga oldja meg az élet nehézségeit. Belefáradtam abba, hogy folyamatosan rendet kell tennem utána, hogy nincs egy józan pillanata, hogy nem csak magamról kell gondoskodnom, hanem róla is. Elegem van abból, hogy munkából hazaérve nekem kell ágyba dugni őt, hogy aztán fél éjszakám azzal teljen, hogy rendet csinálok utána a nappaliban. Elegem van abból, nekem kell fizetnem a számlákat, a lakbért, nekem kell előteremtenem a kajára valót, hogy éhen ne haljon. Nem megy munkába, hiába is menne, senki nem alkalmazna egy alkoholistát. Meguntam, hogy huszonkét évesen nekem kell eltartani az anyámat és hiába van két munkahelyem is nem tudok megspórolni annyi pénzt, hogy elutazzak egy hétre valahová. New Yorkból még soha nem tettem ki a lábam, ha nem számoljuk bele a környező erdőket és kirándulóhelyeket. Olyan az életem, mintha börtönben lennék. Szabadon járhatom amerre kedvem tartja, de mégis ott van a láthatatlan béklyó a bokáim körül, ami lassít a mozgásban és elveszi a szabadságom. Az életem minden területén láncra vert kutyának érzem magam, egyik oldalon anyám a másikon pedig Charlie által.
Az otthon összeírt bevásárló listát szorongatom a kezemben, lassan, céltalanul sétálok a sorok között, pedig pontosan tudom mire van szükségem, egyszerűen csak nincs kedvem hazamenni, így kihasználom a bevásárlással tölthető időt. A kocsiban már egymás mellett sorakoznak az élelmiszerek, de még mindig van néhány alapvető amire szükségem lenne. Rápillantok az összegyűrt papírra, a fejemben kipipálom a már kiválasztott élelmiszereket és fejben tartom azokat amikre még szükségem van. A tejes hűtő felé veszem az irányt, hanyagul tolom magam előtt a bevásárlókocsit, tekintetem végigfuttatom a polcokon. Mindig szigorúan ragaszkodom a listán szereplő dolgokhoz, de azért néha-néha engedek a csábításnak és becsúszik ez-az, amit csak úgy megkívánok. Nem figyelek arra, hogy merre taszítom a kocsit, úgy bámulom a polcon lévő árukat, mintha az életem függne tőle. Megállok, hogy az egyik magas polc tetejéről levegyek egy tíz darabos tojást, amikor hangos csattanásra leszek figyelmes és a mellettem álló kocsi éles fájdalmat hagyva maga után csapódik a combomnak. A hirtelen lendülettől a tojástartó kicsúszik a kezemből és a földre csapódik, sárga foltokat hagyva a ruhámon és a hideg padlón is. Rápillantok a mások kocsi tulajdonosára, nem néz ki túl jól, olyan érzésem van, mintha jól elverte volna valaki, kétlem, hogy az összecsapódás következményeként tud ennyire nehezen
- Jól vagyok. Veled minden rendben? hajolok le, hogy segítsek összeszedegetni az elhullatott dolgokat. - Ugyan már, ne viccelj, nem szükséges, ez csak tojás. mosolygok rá. Nem vagyok az a balhézós típus, sőt, én sokkal jobban szeretek a háttérben maradni, mint temperamentumosan vitába szállni az emberekkel. Leginkább annak köszönhető, hogy félek még a saját árnyékomtól is, megtanultam az elmúlt három évben Charlie mellett, hogy jobb, ha befogom a szám és úgy elkerülhetem a kellemetlenségeket. A táskám mélyéről előhalászok egy papír zsebkendőt és megpróbálom eltüntetni a kabátomról a tojás fehérjét mielőtt rászáradna. Remek, most kénytelen leszek megmosni, különben csúnya folt marad majd az anyagon. Erről eszembe jut, hogy vennem kell mosóport.
- Látom, hogy sikerült magadra borítanod mindent ami a kosaradban van. Keresnünk kellene valakit, aki feltakarít itt utánunk. körbepillantok, hogy hátha sikerül kiszúrnom egy takarítót vagy bármilyen személyzetet.
- Itt maradok veled, amíg valakitől segítséget tudunk kérni. Biztosan minden rendben?
mosolygok rá a srácra, időm bőven van, nem okoz gondot itt várakozni vele.
- Violet vagyok.