Már kár lenne meglepődnöm azon az állapoton, amibe ismételten belecsöppentem. Alapvetően jó alvónak mondanám magam. Nem olyannak, aki még az atomháborút is átalussza, hanem aki amint lefeküdt, és elhatározta, hogy ideje pihennie, pár perc múlva már ki is van lőve. Ritka, ha én fáradtan ébredek fel, még annak ellenére is, hogy a bioritmusom az már réges-régen a darabjaira hullott, és azóta sem sikerült rendeződnie. De ezek a rémálmok, amik évente törvényszerűen visszaköszönnek pár alkalommal… ezek mindent felborítanak. Zihálva, lefőve robbanok ki az ágyból, amit egy hol kisebb, hol nagyobb pánikroham kísér, és akármennyire is sikerül előbb-utóbb lenyugodnom, az elkövetkező napokban képtelen vagyok kiverni a fejemből a még mindig élénken bennem élő képeket. Lassan tizenhárom éve a besározásomnak, de én mind a mai napig színtisztán emlékszem annak az éjszakának az összes pillanatára, részletére. Olyannyira megviselnek ezek az álmok, hogy utána legalább három, és legfeljebb hat napig töretlenül küszködöm az inszomniával. Éjszaka képtelen vagyok elaludni, napközben pedig csak korlátozottan adódik lehetőségem az építkezési munkálatok miatt. A szerdára virradó éjszakán ért el ez az álom. Azt a napot, és még a következőt is képes voltam teljes erőbedobással – és egészségtelen mennyiségű koffeinnel – végig dolgozni, de a pénteki napra kimenőt kértem a főnöktől, amit ő készségesen meg is adott nekem. Tudja, hogy csak akkor szoktam ilyesmire vetemedni, ha tényleg szükségem van rá, és hogy amint visszatérek, háromszorosan hozom be az esetleges lemaradásokat. A hét utolsó munkanapját tehát otthon töltöttem, az aznapi program pedig a kisebb-nagyobb szunyálásokban nyilvánult meg.
Ma szombat van. Szombat késő este, ami azt illeti. Már nyolckor lefeküdtem, és igyekeztem elmerülni az álmok mezején, de körülbelül két óra vergődés után megelégeltem. Vettem egy gyors zuhanyt, magamhoz vettem az úszócuccaimat, és megindultam Queensbe, ahol egy számomra több, mint tökéletes, éjszaka is működő uszoda várt engem. Azért szeretek ide járni, mert ebben az időszakban vészesen kevesen lelhetőek fel a medencékben, és most pont erre van szükségem – csendre, nyugalomra, és arra, hogy közel a végkimerülésig hajthassam magamat a vízben.
Már másfél órája, hogy megérkeztem az uszodába, és a vízbe vetettem magamat, de az energiaszintem még a felénél sincsen. Ez a baj azzal, hogyha ennyit kardiózik az ember – megedződik a szíve, nő az állóképessége, és nagyobb terheléseknek tudja magát alávetni. A normálisabbaknak ez nem lenne probléma, sőt, ez számukra kifejezetten előnyös, de nekem, aki másra sem vágyik, csak hogy minél hamarabb lefárassza minden izmát?
Hülye viszont nem vagyok. Az órám körülbelül fél óránként jelez nekem, hogy mennyi idő is telt el. Először az első fél óránál ültem ki, aztán csak 60 perccel később, hogy pótoljam az elvesztegetett energiát, és folyadékot. Pakoltam a hátitáskámba pár izotóniás italt, egy-két flakon vizet, és ezt be is hoztam magammal, amit az egyik medence melletti padra helyeztem ki.
A fejemet a falnak vetve kortyolgatom az egyik sportitalt, és jelenleg még azt se bánnám, ha itt és most, ebben a helyzetben aludnék el. Vigyenek, amit csak akarnak, úgy raboljanak ki, ahogy szeretnének, úgysincs nálam nagy érték, mit érdekel engem, csak aludnék már végre egy jót! De az álom nem jön a szememre, akármennyit is tartom csukva őket. Miután rápillantok az órámra, azt veszem észre, hogy csupán öt perc telt el, mióta kiszálltam, de nekem még ez a kis pihenés is felért hatszor ennyivel.
Amíg elkortyolgatom az italomat, a medencét nézem. Hét részre van osztva, amiből az érkeztemkor még négy volt használva, most már csak kettő. Az enyém, és a hölgyé, aki a harmadikban találta meg a helyét – bár hogy mikor, arról halvány fogalmam sincs. Az előző kiülésemkor még nem volt itt, ebben hatvan százalékig biztos vagyok. Nem bámulom se a teljesítményt, se semmijét, csupán konstatálom magamban a jelenlétét, mielőtt újra lehunynám a szemeimet, és pihennék még pár percet.
A ritmusos hangok irregulárissá válása, és az erőteljes, fájdalmas felszisszenés az, ami észhez térít. Reflexesen tekintek a probléma forrásának irányába, mikor meglátom a hölgy eltorzult arcát, és hogy igyekszik a lehető legnyugodtabb maradni a kialakult helyzete ellenére is. Mindent gyorsan összevetve kialakul egyfajta sejtésem, hogy mi történhetett vele, azt viszont már nem akarom kivárni, hogy több baja történjen. Lehet nem szorul a segítségemre, lehet nem először görcsöl be neki sem a lába, de nem lehetek benne elég biztos, főleg abból kiindulva, hogy a hosszának felénél jár, messze van még a partszakasz.
Beleugrok hát a vízbe, és átúszok az elválasztók alatt, mire fel nem bukkannék a nő mellett. - Kapaszkodjon belém, hadd segítsek! - igyekszem a lehető legnyugodtabb hangnememben hozzászólni, és ha engedi, az egyik karjáért nyúlok, hogy azt a nyakam köré fonhassam. A másikat szabadon hagyom, hogy azt a karját ő is segítségül tudja hívni az elkövetkezőkben. Ellenkezés hiányában meg is indulunk a legközelebbi szárazföldhöz, és addig nem is pillantok rá, míg oda nem érünk a medence széléhez, ahol viszont arcon csapva ér a felismerés. - Ó, hölgyem, szinte magára sem ismertem, ne haragudjon! A csevejt viszont tartsuk meg, miután kiszálltunk a vízből. Segítek! - biztosítom róla egy kedves mosollyal az arcomon.
Megvárom, míg a kezét ráhelyezi a csempére, én pedig a csípőjét két oldalról közrefogva segítem ki a medencéből. Miután már kint van a vízből, én is követem őt. - Mije görcsölt be, és melyik lábán? - kérdezek én itt arra, hogy most a talpa-bokájánál, a vádlijánál, vagy a combjainál kell keresni a problémát.

David & Alexandra

"We met for a reason, either you`re a blessing or a lesson."

Kissé össze vagyok zavarodva, napok óta érzem magamon a dekoncentráltságot és némi melankóliát, de nem engedem, nem engedhetem, hogy ez úrrá legyen rajtam. Mégpedig nem engedhetem meg a családom, és főként az apám miatt. Méghozzá azért, mert tudom, hogy így is gyötri őt miattam a bűntudat, hogy napról napra megy tönkre a döntésem miatt, amit érte hoztam meg, hiába biztatom, hogy minden rendben lesz és ez így van jól. Hát nem engedhetem meg magamnak, hogy még lássa is rajtam, hogy én magam is mennyire el vagyok keseredve, amiért belementem ebbe az előre láthatóan tragikomikus házasságba.
Tisztában vagyok vele, hogy az apám nagyot hibázott, de azt mégsem tudom elfogadni, hogy igazi bűnözők mellé börtönbe kerüljön. Ha ez megtörténne, azt hiszem, Jordan, az öcsém is végleg arra a bizonyos rossz útra tévelyedne.
Még nem találkoztam a leendő „vőlegényemmel”, illetve még középiskolás korunkban – akkor sem csíptem -, de a nagy bemutatás és kézfogó nem történt még meg a két család között, elvégre csak pár napja hoztam meg a megmásíthatatlan döntésemet.
Így is voltak az életemnek olyan rétegei, rejtett titkai, amiket a családom sosem értett volna meg, de most már ezt egyszerre két helyen kell megtennem. Pedig talán nem tűnök hitelesnek, de utálok hazudozni. Ezt az egyet azonban csakis magamért teszem.
Mert az számomra teljesen kizárt, hogy feladjam azokat a dolgokat, amiktől önmagam lehetek, amiktől azt érzem, hogy én magam is érek és teszek valamit a családi vagyon mellett, és amik úgy egyáltalán boldoggá és talán kissé szabaddá tesznek.
Nem lesz könnyű a kis esti hobbijaimat eltitkolni a Garcia-k elől, de azon leszek, hogy mindenképpen megpróbáljam, de addig még van egy kis időm.
A különféle sportklubok látogatása során sok olyan emberrel sikerült megismerkednem illetve barátokat szereznem, akikkel a családon nyilvánvalóan szóba se állna. Na, nem azért, mert rossz emberek lennének vagy lenéznék az „egyszerű” embereket, hanem azért, mert nem ismerik az életmódjukat.
De ezek az emberek pedig sajnos nem ismerik az életem minden részletét, és nem azért, mert egy megrögzött hazudozó vagyok, csak ilyenkor pont az a célom, hogy elfelejtsem a családi drámákat, nem pedig újraéljem. Ráadásul azt hiszem, ők sem értenék meg a döntéseimet. Ezt biztosan nem, hiszen ők javarészt szabad emberek.
A mai napom azonban elég zűrös volt a munkahelyemen, s ezen kívül még emésztgettem az újonnan szerzett vőlegény meglétét, ezért nem mentem el egyik klubbomba se edzeni. Mire azonban összeszedtem magam, már tudtam, hogy mindegyik hely zárva van, ezért úgy döntöttem, hogy ma egy kis éjjeli úszásra adom magam.
Természetesen csak akkor, amikor a család idősebbik fele már ágyba bújt.
Konkrétan kilógtam, mint egy kislány. Egyáltalán nincs szükségem arra, hogy a szüleim rám akasszanak egy testőr, aki elkísérhet, hogy vigyázzon rám. Már csak azért sem, mert ha valahová egy ilyen izomkolosszus társaságában lépek be, megvan rá az esély, hogy valaki felismer, vagy kérdezősködik felőlem, arra pedig nekem most végképp nincs szükségem.
Ezért miután kiosonok a villából célba is veszem ez egyik queensi uszodát.
Miután átöltözöm és belépek az olimpiai medencével ellátott helyiségbe csalódottan konstatálom, hogy nem én vagyok az egyedüli vendég. Na, nem azért, mert valami királynőnek érezném magam, akinek szüksége van magánmedencékre csupán most tényleg nincs kedvem senki társaságához. Remélhetőleg, ez a férfi is így van ezzel, és mindketten úgy teszünk, mintha a másik nem is létezne. Én legalább is megpróbálom.
Az elkövetkező órában keményen hajtom magam. Meggondolatlanul rovom a távokat oda-vissza a medence egyik szélétől a másikig. Általában bírom az iramot, így nem aggódok azon, hogy esetleg a szervezetem nem fogja bírni. Azonban, úgy tűnik, hogy a testemnek talán sok volt ez az eszement, lubickolás, mert az egyik pillanatban nyilalló fájdalmat érzek a bal lábamon, melytől arcizmaim görcsbe rándulnak.
Nem kiáltok fel, hiszen elég jól bírom a fájdalmat, de azzal tisztában vagyok, hogy a szívveréseim száma az egekbe szökik, és kissé kezd aggasztóvá válni a helyzet, amikor rájövök, hogy ez a láb bizony begörcsölt olyan formán, hogy szinte mozdulni se tudok.
Azonnal kattogni kezdek azon, hogy melyik távon tudok leggyorsabban a medence egyik széléhez evickélni, de mielőtt bármit is tennék, azon kapom magam, hogy nyilván az a bizonyos férfi, akinek az előbb még nem vágytam a társaságára, a segítségemre siet.
Persze, nyilvánvalóan egyedül is megoldom a helyzetet a karjaim segítségével, mégis amikor nyakába helyezve kezemet, elkezd kifelé úszni velem, én egyelőre robotszerűen engedelmeskedem, habár legbelül legszívesebben tiltakoznék.
Viszont az a mondata, amit már majdnem a parthoz érve mond, miszerint ismer engem, azonnal arcul csap és szinte azonnal el is múlik ez a kábult állapot.
Igaz, nem válaszolok, de amikor már egyedül, kezeimre támaszkodva kimászok a vízből, felteszem magamnak a kérdést, hogy honnan a francból azonosíthatott be engem ez a pasas. Nekem fogalmam nem nincs, hogy ő ki.
Naiv módon mindig azt hiszem, hogy a családom árnyékmát lemoshatom magamról, ha egy másik városrészben töltöm az időmet, habár valószínűleg veszett ügy ez, hiszen a családomat ismeri az egész város. Valószínűleg ez a pasas is valamelyik hírlapból, magazinból, esetleg a tv-ből identifikált.
Talán nem is ok nélkül segített, hanem egy vaskos borítékot vár tettéért cserébe, azonban egyelőre nem akarok erre rákérdezni. Hiszen, hogy ha felteszem neki a kérdést, hogy honnan ismer engem, az már az életemről való beszélgetést eredményez és növekszik a lebukásom veszélye.
- Igazán köszönöm, hogy kihozott - hebegem csak akkor egy sóhaj mellett, amikor még mindig kissé eltorzult arccal már a medence szélén ülök.
- A bal combom, de innen már boldogulok vele, azt hiszem. Nem az első sportbaleset, higgye el! – felelek elutasítóan, amikor a férfi megkérdezni, hogy a lábam melyik része görcsölt be, habár itt halványan el is mosolyodok. Most nem gondolja komolyan, hogy nem tudok magamon segíteni? Lassan profi vagyok – gondolom talán kicsit nagyképűen is magamban.
De amint kezemmel megindulok a gócpont felé és kissé oldalra fordulok, ismét megérzem a nyilalló fájdalmat, amire fájdalmasan felszisszenek. – A fenébe! – Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot.

Az esetek többségében igyekszem tiszteletben tartani a másik magánszféráját, és meghagyni mindenkinek a hobbijait, hogy úgy végezze őket, ahogy szeretné. Én sem szeretem, ha egy rosszabb napomon megzavarnak, de akkor sem fogom megközelíteni az illetőt, ha a másiktól is csak elutasítást érzek az első és a rákövetkező pillantásokban. Ha viszont jó napom van, szívesen fogadom a társaságot – kiváltképp egy hosszú túra alkalmával -, akkor viszont igyekszem hozzám hasonló elveszett lelkeket találni, esetleg hozzácsapódni egy társasághoz. A börtön megedzett ugyan, a közvetlenségemből azonban egy cseppet sem faragott le. A neveltetésemből pedig szerencsére megmaradtak mindazok a pozitív vonások, amik az illendőségre, és az etikettre vonatkoznak. Ha úgy érzem, hogy valaki nem kíván a közelében tudni, vagy egész egyszerűen csak nem érdeklem őt, akkor nem fogok erőlködni. Az egyirányú érdeklődés eleve egy olyan gyenge talajt ágyaz meg minden kapcsolatnak, ami vagy rövid éltű lesz, vagy az egyik fél részéről veszettül kimerítő. Nem vagyok már tizenéves – és akkor sem voltam ilyen -, hogy mások figyelméért teperjek.
Ettől függetlenül alapvetően egész emberközeli vagyok. Az esetek többségében sikerül mindenkivel meglelnem a közös hangot, és tisztességesen szólni a másikhoz. Ha az edzőteremben vagyok, és valakinek segíteni kell egy-egy gyakorlatban, akkor ezer örömmel állok a szolgálatára. Ha túrázni vagyok, és látom, hogy valaki folyamatosan a térképet nézi, de képtelen kitalálni, hogy merre van, merre menjen, akkor segítek neki, és még alkalomadtán el is kísérem.
Az uszodába betévedt hölggyel még csak a tekintetünk sem találkozott. Mikor én voltam a vízben, ő kint volt, mikor ő van a vízben és ússza a távjait, addig én pihenek odakint. Tökéletesen ki lettem volna egyezve ezzel, és biztosra veszem, hogy a másik fél is így volt vele. Aztán megtörtént a baj, aminél félredobtam mindent, és rögtön kétszáz százalékra kapcsoltam az érzékeimet. Nem akartam a nap hőse lenni, és azt sem akartam, hogy úgy érezze, nem nézem ki belőle, hogy képes lenne kievickélni a partra – csupán fogalmam sem volt róla, hogy milyen múltja van az úszás tekintetében. Az első görcs veszettül ijesztő tud lenni, és ha az ember engedi átadni magát a pániknak, akkor nagyon könnyen a víz alatt maradhat. Nem akartam addig várni, míg ez kiderül, ezért inkább a lehető leghamarabb mozgásba lendültem. Gyorsan átúsztam az ő részéhez, és ahogy jöttem, azzal a lendülettel indultam is meg vele a medence szélére. Ott kisegítem a vízből, és amint ez megtörténik, én is követem. A felismerés hirtelen ér el, de egyelőre nem fordítok rá a kelleténél hosszabb időt, hisz most sokkal fontosabb, hogy ő kikerüljön a vízből, és mindketten megnyugodhassunk
- Ó, ne vicceljen! Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem - felelem neki kedves mosollyal az arcomon. Kész lennék egy kész terápiát is levezényelni, ha igényelné, de ahogy az egyértelmű elutasítását meglátom, ezek a tervek máris szerte foszlanak. Nem mintha sok oldalát láttam volna De Mevius kisasszonynak, de ez a gorombaság még engem is meglep. Aligha tudok mást tenni, mint szabadkozni, még ha nem is feltétlenül értek vele egyet.
- Rendben van, sajnálom. Csak segíteni szerettem volna, nem állt szándékomban megsérteni - teszem fel mindkét kezemet megadóan az elég határozott elutasítását hallva. Ha nem kíván élni a segítőkészségemmel, akkor nem fogok erőlködni. Jelenleg az a lényeg számomra, hogy már a parton van, innentől fogva pedig aligha lehet nagyobb baja.
Épp kész lennék elköszönni tőle, és visszatérni a saját hosszaim leúszásához, mikor meglátom az ismét eltorzuló arcát, és meghallom az éles, fájdalmas felszisszenését. Pár pillanatig nem reagálok semmit, pusztán abból az indokból, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. Szívem szerint segítenék neki, de nem akarok túlságosan tolakodó lenni. Ezzel mégis szembe kell mennem, mert a lelkiismeretem nem engedi, hogy itt hagyjam őt kiszolgáltatottan, fájdalmakban. - Nincs itt rajtunk kívül senki, és nem is szólunk róla senkinek, hogy segítek. Ehhez mit szól? - lágy mosollyal, és játékosan kacsintok le rá, és akár látok rá hajlandóságot, hogy elfogadja a segítségemet, akár nem, én újra mozgásba lendülök.
- Egy pillanat, és visszajövök! - tartom fel a mutatóujjamat, aztán gyorsan, mégis óvatosan elsietek a táskámhoz, amiből kiveszek egy sportitalt, majd a száraz törölközőmet odaviszem hozzá, és ha nem érzek túlzott ellenkezést tőle, akkor ráterítem. - Ezt amiatt, nehogy kihűljön itt nekem, ezt pedig… - nyújtom felé az italt. - …hogy kicsit visszanyerje az elektrolitjait. Van még nálam, ha úgy érzi, szüksége lenne rá - aztán leguggolok elé.
- Ami a görcsöt illeti… nem akarok tolakodónak, se valami perverznek tűnni, hisz az elég rosszul mutatna a rezümémben mind magánál, mind az apjánál, nem beszélve az építkezésről is, de… ha gondolja, megpróbálhatom kimasszírozni azt a görcsöt. Nem ez az első, hogy valaki túlhajtotta magát a közelemben, és nekem kellett enyhíteni a fájdalmain. Igyekszem a lehető legkíméletesebb lenni - őszinte segítőkészség hallható ki a szavaimból, látható a mosolyomból, és érezhető az egész kisugárzásomból. Nekem sem sokkal kényelmesebb a helyzet, mint neki, ezzel valószínűleg mindketten tisztában vagyunk, ha az egymás testbeszédéből kiindulhatunk. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a vádlija sérül!

David & Alexandra

"We met for a reason, either you`re a blessing or a lesson."

Optimista embernek tartom magam, és mindig is ódzkodtam attól, hogy ezen egzisztenciális helyzet mellett felnagyolt vagy elcsépelt problémákkal foglalkozzak, mint oly’ sokan az azonos társadalmi rétegen belül. Tapasztalataim szerint, akinek nincs semmi problémája, az kreál magának valamit.
Én sose voltam ilyen, néha úgy érzem, hogy nem is ebbe a családba születtem, hanem örökbe fogadtak engem.
Most azonban érzem magamon, hogy nem vagyok önmagam, hogy összecsaptak azok a bizonyos hullámok a fejem felett.
Ismeretlen érzések egyvelege jelent meg bennem egy pár napja, és bármennyire próbálom elővenni a megszokott derűlátásomat, ma valahogy nem sikerül.
Az öcsém bezzeg kihasznál minden lehetőséget, amit az élettől kapott, kiélvezi az előnyeit, úgy viselkedik, mint egy tini, aki csak herdálja a család vagyonát.
Apám mindig is engem tekintetett az „utódjának”, ezért mindig én voltam az, akinek felelősségteljesen kellett viselkedni, s megoldani az öcsém okozta problémákat. Jelen pillanatban ezt teszem az apáméval, ezért is leszek muszáj helyretenni magamban a dolgokat, hiszen mások élete is függ tőlem. a család jövője.
Ezért is gondoltam, hogy a magányos éjszakai úszás segít nekem ebben, azonban a sors keze itt is megtalál és gondoskodik róla, hogy még kellemetlenebbé tegye a helyzetemet.
Persze eszem ágában sincs siránkozni vagy sajnáltatni magam, ezért is vagyok benne biztos, hogy a lábamban keletkezett izomgörccsel egyedül is elboldogulok, legalább szeretnék.
Ennek a naiv elképzelésnek a rózsaillatú szappanból keletkezett buborékját pukkantja ki egyszer csak ez az idegen férfi.
Talán azért is reagálok első körben annyira ridegen és elutasítóan.
Aztán, amikor láthatóan felismer valahonnan, még inkább átkapcsol az agyam valamiféle védekező üzemmódba.
Azt hittem, hogy az ismerősök és a világ elől legalább ilyenkor sikerült elrejtőznöm. Ráadásul az csak ez enyém volt, az én külön kis életem, amibe a család nem avatkozik bele, legalább is, amíg nem megyek férjhez. Valahogy ennek a világnak és életmód elvesztésének már csak a gondolata is feszültséggel tölt el.
Nem, nem akarom, hogy bárki is felismerjen, hogy belelásson a titkos életembe, az egyszerűen már túl sok lenne erre az időszakra.
Természetesen neveltetésemnek köszönhetően a jómodoromat és a kultúrámat nem veszítem el, ezért magától értetődik, hogy azonnal megköszönöm a pasasnak, amit értem tett.
Az már egy másik kérdés, hogy én ebből egyáltalán nem kértem és nem is igényelném a továbbiakban, aminek szintén hangot is adok.
Csak akkor tűnik fel, hogy talán kissé bunkón viselkedek, amikor már kimondom az elutasítást kifejező szavakat és ez alatt meglátom a férfi arcát. Gondolom, nem egy sértődékeny kisgyerekről van szó, de azért akkor is észlelek rajta némi meglepettséget.
Pontosan ezt a stílust próbálom elkerülni a mindennapokban, hogy olyan legyek, mint a többi olyan rétegben mozgó ember, mint én, akik különbnek képzelik magukat a hétköznapi emberektől. Ez egy percre kijózanít.
Ezen kívül ez a férfi honnan a fenéből tudhatta volna, hogy én éppen bújkálok a világ elől? Biztos vagyok benne, hogy fordított helyzetben én is a segítségére sietek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem agyalok azon, hogy honnan tudhatja, ki vagyok, és nem aggaszt a lelepleződés veszélye.
- Nem, én sajnálom! Maga csak segíteni szeretett volna, én meg itt lehordom magát. Szóval még egyszer köszönöm, én elnézést az előbbiért – térek vissza lassan önmagamhoz és próbálom a másik fél helyébe képzelni magam. Ezen kívül, talán ő is előbb annyiban hagyja a dolgot, ha látja, hogy egyedül is megoldom a problémámat.
Úgy tűnik be is válik a tervem, és a saját dolgára indul a pasas, amikor számomra eddig ismeretlen fájdalom hasít a lábamba. Igen, azt hiszem, ilyen az, amikor az ember testileg és lelkileg is túlhajszolja magát.
Nem vagyok egy sírós kislány, a hobbimnak köszönhetően elég kemény vagyok, de ez a fájdalom most úgy néz ki, rajtam is kifog.
Meg sem lepődök, hogy az idegen azonnal visszatér mellém a medencéhez és újfent felajánlja a segítségété.
Mintha csak a vesémbe látna, olyan szavakkal próbál megnyugtatni, és biztosít arról, hogy a ma esti találkánk titokban marad, ha úgy akarom, pedig egy szóval se kértem tőle ilyet.
Szavai hallatán csak alig látható mozdulatokkal bólintok az irányába. Jelenleg elég nagy a lábamban érzett fájdalom, ami egy kis szégyenérzettel vegyül, ezért inkább nem beszélek.
Csodálkozva nézek utána, amikor a medence szélénél hagyva biztosít arról, hogy mindjárt visszajön. Aztán, amikor látom, hogy egy sportitallal tér vissza, akaratlanul is elmosolyodom, még így a fájdalom mellett is.
Mikor pedig a vállamra teríti törölközőjét, szinte biztos vagyok benne, hogy mondhatni nem az én „köreimből” származik, nem ahhoz túlságosan kedves és gondoskodó. Egy magamfajta csettintene az inasának ugyanezért.
- Ó, maga igazán felkészült. Nálam bizonyára jobban – mondom amolyan köszönetféleképp, amikor óvatosan átveszem kezéből az itallal teli műanyag flakont.
Azonban ekkor el is érkezik a dolog számomra igazán kelletlen része. Eddig csak azon aggodalmaskodtam, hogy a családom előtt kiderül, hogy merre is járok, most azonban választanom kell a között, hogy felhívom az egyik ismerőmet, hogy vigyen el egy klinikára, hogy kapjak egy görcsoldó injekciót vagy hagyom ennek az idegen férfinak, hogy konkrétan azt tegyen velem, amit akar. Ezen kívül, ki tudja, hogy valóban ért-e a dologhoz, vagy csak a szája nagy. Igen, ez egy bizalmi játék lesz.
Viszont, ahogy ezt magyarázza, szavaiból az is kiderül, hogy honnan ismer engem, honnan tudja, ki vagyok. A dologban csak az e még kellemetlenebb, hogy ezek szerint az apámnak dolgozik, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda, és most sem tűnik ismerődnek. Na, tessék, egy újabb viselkedési forma, ami semmivel sem különbözet meg attól, amitől szabadulni akarok.
- Á, hogy az építkezés – motyogom magamban halkan, bár nem igazán szeretném a tudtára hozni, hogy még így sem tudom, hová tenni őt az emlékeimben.
- Azt hiszem, nem néz ki perverznek – rázom meg a fejemet, miközben egy újabb mosoly jelenik meg az arcomon. – Akkor nem sportital lett volna magánál. Szóval valószínűleg nem először van itt.
- Mivel, hogy nem szeretnék orvosnál kikötni, tegyünk egy próbát! – bökök bátorítóan lefelé nézve, a combon irányába, ahol a baj keletkezett.
Nem mondom, hogy nem kényelmetlen a szituáció, hogy egy idegen pasas tapogat, de bízom benne, hogy mindketten vagyunk annyira felnőttek és sportemberek, hogy ezt valamiféle kezelésnek fogjuk fel, ami egyébként az is.
Ha belekezd azokba a bizonyos szakavatott mozdulataiba, akkor figyelem őt, figyelem mozdulatait, hogy mit csinál, s közben hamarosan enyhülést is érzek azon a bizonyos ponton.
- Miért hiszi, hogy titkolni akarom, hogy itt vagyok? – kérdezem aztán hosszas gondolkodsá után meg tőle lehalkítva hangomat. Egyrészt érdekel, hogy ez ennyire látszhat rajtam, másrész pedig még egyszer szeretném bebiztosítani magam a szava által.