A családom talán még lelkesebb volt az utazás miatt, mint én. Valószínűleg azóta aggódtak, hogy kórházba kerültem és nem várták a nyarat túlzottan, mert akkor Mézinek extra ideje van dolgozni. Nehéz volt velem, amikor semmivel – vagy senkivel – sem tudtam magam lekötni, ilyenkor tényleg gyakori volt az, hogy túl nagy lelkesedéssel vetettem bele magam valami olyanba, amiből könnyen bajom lehet. Emiatt sokszor volt szükségem kikapcsolódásra és valószínűleg egyedül soha nem engedtek volna el Párizsba tanulni, ezért nagyon is hálás voltam Mézinek azért, hogy ő is látott lehetőséget a nyári iskolában. Igazából már rég túl vagyunk azon, hogy várjuk a nyáriszünetet, mint a gyerekek. Mind a ketten olyan dolgokkal foglalkoztunk otthon, ami érdekelt minket és szerettük csinálni, emiatt nem volt már a nyárnak olyan varázsa, mint régen. Most már fontosabbnak tartottam azt, hogy tapasztalatot szerezzek, főleg egy olyan városban, ami a divat egyik fővárosában tudok járni kelni és magamba szívni a párizsi nők híres stílusát. Nem mintha mondjuk rám jellemző lett volna a finomság és az elegancia bár, ha megerőltettem magam, akkor ezeket a jegyeket is fel tudtam ölteni, de alapvetően nem passzolt a stílusomhoz a finomság.
Emiatt voltam bajban a szálloda lakosztályában, amit a lánnyal együtt béreltünk ki. Tisztában vagyok vele, hogy New Yorkban azt csinálok, amit akarok, de Európa kicsit más, szóval nem akartam rögtön úgy kinézni, mintha teljesen otthon érezném magam. Egy oktatási intézménybe az ember nem járhat be kedve szerint felöltözve, én pedig nem akartam első ránézésre bunkó amerikai lenni, emiatt magam is meglepődtem, amikor nagyon is egyszerű ruhadarabokat választottam az időjárásnak megfelelően. Mivel esőt mondtak, a sima fekete felsőmre vettem fel egy pulcsit, ami mindenképp jól fog jönni, mivel hivatalosak voltunk valami beavatásra este. Viszonylag hamar elkészültem, mivel smink vonalon is a természeteset akartam követni, a hajam pedig az esetek nagy részében eléggé zavar, szóval egyszerűen csak összefogtam a tarkómon.
- Mit akarsz csinálni ma a suli előtt? – korán volt, nekünk csak tíztől volt óránk, szóval lehetőségünk volt a hotel reggelije helyett valami mást kipróbálni. Én nem akartam ötleteket adni neki azzal, hogy miket próbálnék ki szívese annak ellenére se, hogy Mézi nem az a fajta lány, aki magára venné a sztereotip ötleteimet mondjuk a reggelire. Csigát nem fog velem etetni, a tengergyümölcseivel is nehezen birkózom meg. Mondjuk őt se feltétlenül tudom elképzelni miközben ezt csinálja, de legalább, ha lefotóznám őt a folyamat közben akkor utána tudnám zsarolni.
- Jó egy kicsit kiszakadni abból, ami otthon van – sóhajtottam fel halkan, aztán lefordítottam a telefonomat, aminek felvillant a képernyője. Haoval azóta se beszéltünk sokat, mert szégyelltem magam előtte, hiába érdeklődött afelől már tegnap este óta, hogy rendben leszállt-e a gépünk. Majd ráfogom az időeltolódásra a szégyenérzetem.
- Nem fog hiányozni a kiskutyád? – mosolyogva böktem meg a vállát, miközben úgy loptam el a parfümjét a fésülködőasztalról, mintha mi sem lenne ennél természetesebb és az legalábbis az enyém lenne – Nem félsz, hogy valaki elviszi amíg nem vagy otthon?
Nem mintha az én barátnőmnél jobb kört találna az a fiú. Akkor is ezt kellene mondanom, ha nem feltétlenül gondolnám komolyan a dolgot. Viszont jobban esett olyan dolgokról beszélgetni most, amik nem feltétlenül velem történtek, mert azok tényleg védhetetlenek voltak.

831 szó ⁝ öltözék ⁝ szia haver    ⁝ Lisa - Money ⁝ N.

Sadie and Maëlys

Franciaországba én már szabályosan haza jártam, hiába nem apa háza volt ezúttal a célállomás. Sadie meg én gyakorlatilag magunkkal csesztünk volna ki, ha spórolunk a szálláson, amíg nyáron itt vagyunk Párizsban, illetve jobb ötletnek tűnt az is, hogy közel vagyunk nem csak a sulihoz, hanem a belvároshoz is, és nem kell túl sokat logisztikáznunk azon, hogy ha a többiekkel el akarunk menni valahová, akkor hogyan jutunk oda, illetve mikor érünk haza egy-egy hajnalig tartó iszogatásról. Én legalábbis szerettem volna, ha részt veszünk hasonlókban, mert az azt jelentette volna, hogy tényleg sikerül kicsit elszakadnunk a New York-i mókuskeréktől. Lehet, hogy végső soron a nyári iskola miatt jöttünk Európába, de én kicsit akkor is nyaralásnak fogtam fel, mert órák után mindig lesz lehetőségünk mászkálni Párizsban, a hétvégék pedig szabadon megtölthetőek programmal. Ez utóbbi pedig valószínűleg Sadienek is a kedvére lesz majd, ha - félig - vérbeli franciaként megmutatok neki olyan dolgokat, amik csak a franciák tudnak igazán. Teljesen más valamiről úgy tájékozódni, hogy az illető megnézi az Emily Párizsbant, mint úgy, hogy az ember félig itt nő fel. Ha valamiért hálás lehetek tehát a szüleimnek és az ő szétszórtságuknak, akkor az biztosan az, hogy általuk járatos voltam a francia kultúrában is.
Szerettem volna Sadiet elvinni majd apa házába is, mert úgy illett, ha nem hagyjuk ki a vele való találkozót, ha már itt vagyunk. Ráadásul ők ketten már ismerték egymást. Szerettem bemutatni a szüleimnek mindenkit, aki fontos volt számomra, ezért rendszerint nem csak minden barátom nevét fújták kívülről, hanem azokét a fiúkét is, akikbe kicsit is szerelmes voltam valaha. Míg utóbbiak általában elmaradtak végül az életemből, addig a barátaim nagyon is állandóak voltak. Ha őszinte akarok lenni, határozottan szerettem volna több időt tölteni velük, a munkámban ugyanakkor fontos volt, hogy elég mobil legyek és ne utasítsak vissza olyan ajánlatokat sem, amelyek miatt akár a fél világot át kellett utaznom. Szerettem megismerni új helyeket és adott esetben kultúrákat is, amelyekről aztán beszámolhattam a barátaimnak. Nem utolsó sorban pedig rábeszélhettem őket olyan utakra, amelyek talán csak úgy, magunktól nem jutott volna eszünkbe. Mindig könnyebb volt visszamenni egy adott helyre, mint egy teljesen újat felfedezni. Ezért is volt könnyű már konkrét ötletekkel rendelkezni itt Párizsban is. Habár ciki lett volna épp a szülővárosomban nem rendelkezni bizonyos preferenciákkal.
- Van kedved elmenni reggelizni valahová? Vagy ha úgyis órákon fogunk ülni, vegyünk valamit egy pékségben és üljünk ki egy parkba. - Rákönyököltem a fésülködőasztalra, az államat pedig a kezemen nyugtattam, így fordítottam a fejemet Sadie felé. - Tudok egy pékséget, ahol a vásárlók előtt készítik a süteményeket. Ráadásul nagyon jóképű alkalmazottaik vannak. - Ezen a ponton egy cinkos mosoly jelent meg az arcomon, miközben a szemöldökeimet úgy húzogattam, mintha csak perverz gondolataim lettek volna. De mégsem kérdezhettem meg a barátnőmet arról, hogy mi van a sráccal, akiről ő határozottan állítja, hogy csak barátok.
- Ugye? Szerintem az európaiak kiröhögnének érte, de itt még a levegő is más. - Bólintva erősítettem rá az ő állítására. - Minden nyáron ezt kéne csinálnunk. - Nem kifejezetten a nyári sulira gondoltam, inkább arra, hogy el kellene jönnünk Európába. Valójában annyi lehetőség volt a kontinensben, hogy belátható időn belül meg sem tudtuk volna látogatni mindet, ha nyugodtan és ráérősen akarnánk végig látogatni minden számunkra érdekes helyet.
- A kiskutyám? - nevetve kérdeztem vissza, miközben finoman megingattam a fejemet. Demit könnyű volt egy nagyon édes kiskutyához hasonlítani, mert olyan szemei voltak, mint egy labrador kölyöknek, akit mindenki szívesen örökbe fogadott volna. A mindenkibe pedig én is beletartoztam. - Lehet, hogy máris hiányzik... - Mondhatjuk, hogy ez így is volt. - De mondtam neki, hogy igazán meglátogathatna majd. Szerintem azt hitte viccelek. - Megrántottam a vállaimat, mintha nem lenne túl nagy dolog. Nehéz volt úgy tartani magam ahhoz, hogy nem járok senkivel a legutóbbi rosszul sikerült kapcsolatom után, ha olyan opcióim voltak, mint Demi.
- Azért Demi nem hagyná csak úgy elraboltatni magát. - Határozottan mondtam ezt, miközben a fejemet is ezzel a meggyőződéssel ráztam meg. A hajamat a fülem mögé tűrtem, majd a két rúzsért nyúltam, amelyek közül képtelen lettem volna választani, ezért Sadie felé mutattam őket, szótlanul intézve felé a kérdésemet. - De lehet, hogy amúgy sem vagyok neki akkora főnyeremény, mert sokat utazom. Tudod, hogy volt már, aki nem szerette ezt. - Sadievel rendszeresen megbeszéltem a pasi ügyeimet, mert ketten jobban értettünk hozzá, mintha egyedül töprengtem volna ezeken a dolgokon.
- Na és te? - Immár rúzzsal a számon újra felé fordultam. - Nem fogja Valaki az anyámat szidni, amiért elrabollak tőle? - Direkt kihangsúlyoztam azt a bizonyos valakit, miközben jelentőségteljes pillantással néztem a barátnőmre. Ne mondja nekem senki, hogy tényleg létezik igazi fiú-lány barátság. Képtelenség.